1914. november 29.
Érdekes levelet vettem ma Dunántulról, melynek irója ritka jóeszü ember, de ehhez képest talán nem eléggé informált. A levélre magánlevélben is felelek mielébb, ám egy s más ebbevágó másokat is érdekelhet, tehát ideirom. Hogy mire feleletek, az kitünik abból, amit mondanak.
Tehát: a hirlapoktól távolabb élők úgy látszik nem tudják, minő helyzetben vannak a háboru óta a lapok. Nem panaszképp mondom, mert ez a legkisebb baj, mely a háboruval velejár, nem is nyügösködésből vagy birálgatóan, mert a cenzurának mivoltából következik, hogy ne lehessen jó: de mégis emlékeztetnem kell azokat, kik mintha elfelejtették volna s a lapoknál úgy panaszkodnak rossz kiszolgálásról, mint aki az étkezőkocsiban elkedvetlenedik, hogy nem talál olyan jó konyhát, mint a Hungáriában: emlékeztetem őket, hogy most a lapok is hadi állapotban vannak. Minden értesítés egyformán megszűrve s ugyanazon forrásokból jut csak el hozzájok s nézeteik is egyforma szűrőn mennek át. Ha a legfőbb tekintet nem is függesztené fel a pártkülönbségeket: a szűrés és irtás eltörülné, s így bizony uniformitás áll elő – ha nem szándékos, hát önkéntelen… egy állandó lelkes mosoly, melyen csak a beavatottabb veheti észre, ha olykor vagy néhol talán egy kicsit elkényszeredett… Sem az ország érdeke, sem az, amit az igazgatás hadi időkben foganatosan képvisel ilyen gyanánt, nem hagy időt, alkalmat, módot, hogy a lapok feltétlen szabadok legyenek politikájukkal… s mikor a Világban is, egyéb helyütt is arról irtam, hogy a háboru árvize kivált a progresszió intézményeit van benyelőben s ha valaha voltak a haladó törekvésüeknek ezek iránt kötelességeik, úgy most vannak: igazán nem arra gondoltam, hogy most vessék őket alá a háboru istenitéletén kivül még külön tűzpróbáknak, hanem arra, hogy nem nézve, milyenek, milyenek lehetnek most, arra nézzenek, hogy mindenekelőtt és mindenesetre megmaradjanak, megmaradjanak aztánra, megmaradjanak akkorra, mikor lehetnek olyanok, amilyeneknek lenniök kell, amilyenek lenni szeretnek, amilyennek lenni kötelességük… Ezt általában arról, ha a progressziónak megmaradt intézményei és emberei ma nem mind viselik annyira a saját képüket, mint mikor kiki szabad és köteles is azzal, hogy milyen legyen a képe.
Ami énnekem a mostani háboruval szemben való érzéseimet illeti: azokat nem lényegükben revideálta a háboru s nem mind revideálódnak visszamenően, bármint végződnék is Magyarországnak s a monarchiának e fegyveres mérkőzése. Ami arra vonatkozik, hogy én fennakadtam rajta menten, mikor Sir Edward Grey monarchiánknak Szerbiával való ügyét nagyköveti konferencia elé akarta állítani, hogy tehát ekkor chauvin presztizspolitika kerített hatalmába: nem tagadom, egy kicsit büszke vagyok rá, hogy sok jobbszemü barátommal ellentétben én Sir Edwardnak ebben az ajánlatában menten megláttam az ellenséges, a háborus szándékot. Mert ha valamely önálló ország egy másikkal területi épsége dolgában különböződik össze – pedig nem kellett a háborut megérni, még a trónörököspár meggyilkoltatását sem, hogy világos legyen, mennyire ekörül forog a mi vitánk Szerbiával – akkor az az ajánlat, hogy ő ez ügyével idegenek birói széke elé álljon, nem presztizs dolga többé, hanem önállóságé, önjoguságé, tehát életé és életlehetőségé. Ez nem lehet kérdés. Kérdés csak az, hogy amely nemzet vagy faj vagy ország számára az osztrák-magyar monarchia életbenmaradása életkérdés, fontosnak tartja-e a monarchia élete számára, hogy annak mai birtokállománya ne változzék? Az is kérdés, hogy akik e monarchiát s egyes államait vagy országait igazságos és manapi politikával akarják megerősíteni: lehetségesnek tartanak-e ilyen politikát, valameddig tisztázva nincs úgy az ittlakók, mint a kivülállók számára, hogy akik e monarchiában élnek, itt fognak-e maradni, itt akarnak-e maradni, itt kell-e maradniok, itt lehet-e maradniok? Hogy mindezek tisztáztassanak, hogy mind e kérdésekre felelet alakuljon ki, annak időpontja talán, de csak nagyon talán, talán egy, talán két, talán csak egy félévre: lehet, hogy a mi kezünkbe volt adva s hogy ennyi ideig talán fel tudtuk volna tartóztatni a világháborut. De ha egyéb nem, amik megindulása óta kiderültek: világosan mutatják, hogy nem rajtunk állt, hogy végkép elkerülhessük, akár akart az ország háborut, akár nem, sőt még akkor sem, ha bármiféle áldozattal – s itt a legvégsőbbig menő áldozatokra gondolok – maga adta volna előlegbe mindazt, amijébe egy elvesztett háboru kerülhet. Belgium példája és sorsa ezt megmutatja, s nem tudom, hogy a háboru további folyama meg fog-e állani ennél az egy példánál. Nem arról van szó, hogy akartuk-e a háborut, mert azt a mai történelemnek nálunknál nagyobb urai nem kérdezték tőlünk. Arról lehet csak szó, hogy amit a sors ránkmért, annak önérzettel és elszántsággal nézzünk-e szemébe, vagy az áldozati bárány lemondásával olyankor, mikor hála istennek egy cseppet sem bizonyos, hogy áldozatok leszünk.
Már most: hogy a háboru annak a politikának megmaradásáért folyik, melyet a háboru előtt nem tartottunk jónak, az nagyon igaz már azért is, mert Magyarország megmaradásáért folyik s benne nyilván kiki azért küzd és remél, hogy megmaradjon annak, aki, s abban, amije van. Ám ez a generális megmaradás nem csupán azoknak érdeke, kik a régi politikának hasznavevői voltak, hanem azoknak is, kiket az kisemmizett. Én ugyan a háboru jó végétől, mint egypárszor éppen itt a Világban fejtettem ki, bizonyos haladásokat igenis várok, úgy szociális, mint kivált nemzetiségi tekintetben, úgy érezvén, hogy ezek számára a háboru során előállt változások hol szükséget teremtenek, hol lehetőséget nyitnak. De azt is megírtam, éppen aztánra vonatkozó figyelmeztetéseimben, hogy a háboruk általában a konzervatizmusnak kedveznek s el lehetünk készülve, hogy a háboru után a progresszió embereire és intézményeire még nagyobb szükség lesz, mint volt a háboru előtt, mert nagyobb visszahatással kell majd megküzdeniök. Tehát valóigaz: a háborunak sok a politikai veszedelme, s ha a progresszió emberei akár maguk sürgették volna s idézték volna elő, akár pedig mikor, mondjuk, nem lázadnak ellene, vétenének hitük és igyekvéseik ellen, akkor bizony nagy hibát követnének el. Lehet, sőt úgy van, hogy évtizedek rossz belső politikája juttatta e monarchiát abba a leromlásba, hogy környöskörül s a világhatalmak legmagasáról már romlandó prédának tekintsék. De hogy, miután már ennek vették, ilyen gyanánt kezdtek vele bánni s mint ilyet kezdték ki s mikor most arról van szó, hogy éljen-e, haljon-e s benne éljünk-e, haljunk-e mi: hogy akkor, aki ez élethez különben ragaszkodva, e ragaszkodásnak a mai világrendtől pontosan megszabott következéseit levonja és vállalja, nem vét semmiféle, bármily haladott politika, még a pacifista politika ellen sem: arról való meggyőződésemet e háboru igazán nem revideálja. Azt persze nem követelem tőle, hogy ő csinálja meg, amit én nem csináltam meg, amit mi nem csináltunk meg: a progressziv Magyarországot. Teljesen elég, ha megment egy országot e szent igyekvés számára, s azért tört ki, hogy megmentse.
Abban nem lehet kétség, hogy minden ellen vétkezik, ami ellen vétket elkövetni lehet, aki háborut idéz elő. De háboruval szemben, amely megvan (vagy, ami egyremegy, elkerülhetetlen, csak egyik ember talán jobban látja vagy talán ösztöne van az ilyesmi iránt, hogy mennyire elkerülhetetlen s nem azok szándékán muló, akikre rászakadt) mondom: már meglévő vagy elkerülhetetlen háboru iránt különbözőkép érezhetnek még azok is, kik elvben minden háboru iránt egyformán éreznek s minden háboru megelőzésére egyformán törekszenek. Ha például a bur háboru idejében angol lettem volna, vétettem volna fabiánus meggyőződésem és törekvésem ellen (mert angolnak nyilván fabiánus volnék) ha ott és akkor háborupárti lettem volna. De ha ugyanakkor bur vagyok, és pedig bur munkás, bur szocialista, bur pacifista, bur radikális, progressziv és filantrop: az angol ármány ellen fegyvert emelőknek nem vetettem volna gáncsot, nem fogtam volna meg a karjukat, ha tudtam is volna, hogy Krüger apó s mind a többi apók egy igen reakciós társadalmat képviselnek és akarnak itt megmenteni kis országuk formájában, hol a szociális haladásnak útjában áll a patriarkalizmus, a nemzetiségi igazságnak pedig (például az angol munkások iránt való legelemibbnek) útjában áll a hatalmi gőg s a gazdasági féltékenység. Azt gondoltam volna, hogy a bur állapotok ugyan nem ideálisak s elég dolgunk lesz vele s dicső feladata munkánknak, ha kell: önfeláldozásunknak, hogy megváltozzanak s megjavuljanak, – de még mindig jobbak, mint volnának idegen uralom alatt, s nem szabad vele törődnöm, hogy mi minden menekül meg a burok országával: az a fő, hogy megmeneküljön. Sőt s itt szabadjon cinikusnak lennem: el tudok képzelni akkori bur embert – s a burok többségének mai viselkedése azt mutatja, hogy el lehet képzelni – ki azt mondta magában: igaz, hogy az angol uralom idegen uralom, de angol uralom, haladott és igazságos uralom, mely tulajdonkép több önállóságot és boldogulást biztosít számunkra, mint a tehénpásztori függetlenség. Ám nem hiszem, hogy ugyanilyesmi megfordult legyen bármely bur lélek titkában, ha a szóban forgó s robogva közeledő idegen nem angol uralmat jelent, hanem – csak példának mondom és pofonütve a geografiát – orosz. A lengyeleknek e percben – bár csak elgondolásban – választásuk van abban, hogy részben porosz fegyelem, részben osztrák imperium alatt éljenek-e tovább, vagy, mint az oroszok igérik nekik, újra született független lengyel királyság gyanánt – csak éppen orosz… hogy fejezzem ki magam… orosz érdeklődés alatt. Csodálatos: nem kérnek e lehetőségből, sőt légiókat szerveznek ellene… Ahogy én évek óta Magyarország helyzetét, a monarchia helyzetét, a világ mozgalmait és szándékait látom: nem kellettek hozzá a mai napok állapotai, hogy világos legyen előttem, mennyire nincs, kivált itt Magyarországon egyéb választásunk (jobban mondva nem is a mi választásunkon áll, hanem a sors dönti el s nekünk a kétségbeesettség elszántságával kell majd beleavatkoznunk, merre döntsön) mint vagy e monarchia s annak vagy fortvurstlizása vagy ujjászületése, – vagy olyan uj kombináció, aminőből például a megnyugvások főiskoláit megjárt lengyelek a maguk számára nem kérnek. Nem vagyok annyira progressziv, hogy orosz akarjak lenni, se háboruval, se háboru nélkül. Sőt még háborut sem sajnálok, hogy ne kelljen annak lennem, kivált mikor nem is kérdeznek, mert az orosz nem kérdi, hogy akarok-e háborut. Egészen bizonyos: nemcsak az, hogy körülbelül ezerkilencszáztizenhatra az orosz teljesen felkészülvén, mindenesetre nekünk esett volna, még ha ingyen tettük volna is lába elé, amit el akar venni, hanem az is, hogy mikor idén tavasszal egy komoly betegségi eset elképzelhetővé tette, hogy e monarchiában változások lesznek, az orosz ezekre való tekintettel mindenesetre mobilizált, s ez a magyarázata, hogy a háborunak mindjárt első ütközeteiben szibirják és mongol csapatokkal ismerkedhettek meg a mi jó magyarjaink. Nem hiszem, hogy abban, amire e mobilizáció feltételesen készült, megakadályozta volna az orosz cárt vagy Nikolajevics Miklós nagyherceget, ha én abban az esetben határozottan és félreérthetetlenül kijelentem, hogy én utálok minden háborut s nem engedem meg, hogy Magyarország háborúba keveredjék.
Egyelőre az angol, a francia, az olasz progressziónak nagyszerű valósága sem tudta utját állani s nem a Balkán igaz demokráciája, hogy ez a háború évek óta főljön, készüljön és most kirobbanjon. Annál kevésbbé a magyar progresszió, ha mégoly kötelességtudó is s ha mégúgy abban látná az elvhűséget, hogy lehunyja szemét a valóság előtt. Én a magam részéről abban látom, hogy a progressziót benne lássam nagy összefüggéseiben és sok mindennel való relativ összetartozandóságában, amivel külömben abszolute szemben áll. Nekünk nem volt szabad hagynunk ezt az országot, most pedig meg kell tartanunk. Ha ez sikerül, rajta kell lennünk, hogy olyan legyen, aminőnek mi szeretnénk látni. Ehhez a végsőig menő önfeláldozáson kivül még csak eggyel járulhatunk hozzá: ha a végsőn is tulmenő áldozatkészséggel mentjük át aztánra intézményeinket, eszközeinket és – embereinket.
1914. december 13.
Szabadságharc… Nekem hatkor kell kelnem és szaladnom munkára, mikor te még két órát alszod ki pont éjféltől fogva boldog nyolc órádat. Lehajtom hig kávémat s nyelem hozzá a száraz zsemlét – te napjában ötször eszel húst s reggel halat, sajtot, szalonnát, gyümölcsöt. Én töröm magam a vevőm után, lesem, hogy mi a gusztusa s szászor át meg át kalkulálom s kikalkulálom zsebemből a fele hasznot, csakhogy én szolgálhassam ki s meg tudjam tartani. Te azalatt gőgösen ülsz párnázott irodádban, várod, hogy a vevő felkeressen s ha nem tetszik neki, amit nálad talál, hát akassza fel magát. Én tanulok, kieszelek, töröm magam, – bejárok, kijárok, bujom a könyveket, hogy mit vihetnék át belőlük munkámba, lesem az uj gondolatokat, hogy mit fejhessek masinára és köcsögbe. Te folytatod, ahol apád elhagyta s mialatt én éjet nappallá teszek, te estebéd után feketében ülsz kandallód mellett, s külön töltöd a bort a hat embernek való után, amit hasadba temettél. A te házad a te kastélyod – falba épített szekrényekkel, tágas ablakokkal, hideg-meleg viznek falból ömlő bőségével. Az én szállásom két szoba, konyha, mit feleségem rak tele gyámoltalan kézimunkával s lyányom mázol be aranyfestékkel. A feleségem… a lyányom: legfeljebb ha egyszer egy héten takarító asszony jár kezükre, hogy tönkre ne menjen a sikálásban, a mosásban, az egész házra való főzésben, varrásban. Te ezalatt uri módban szolgáltatod ki magad, szombat déltől hétfő délig vidéken nyujtózkodol, kertben alszol, csónakon hintálsz, halászol, vadászol, úgy élsz, mint a nagy urak. Két-három hónap egész familiástól utazás, a legfinomabb fogadókban, a legszebb helyeken, a pénzed négyszer annyit ér, mint az enyém, s amellett négyszer annyid van belőle. Miért? mi jusson? miért vagy úr, míg én csak szolga vagyok? miért parancsolsz ott, ahol én csak befurakodhatom? miért vagy isten, ahol én ember is alig lehetek?…
Ez ugyebár úgy hangzik, mintha forradalomból kiáltana ki. Mintha munkás kiáltaná a gazdag tőzsér felé, szegény ember az úr felé. Pedig nem. Ez annak a háborunak veleje, mely most Flandriában két ároksorba ássa szembe a németet az angollal. Egy Heyking nevü német iró füzetecskéjéről írnak a német ujságok, – ez a füzetecske arról szól, hogy milyenek valójában az angolok, s ha nem is azokkal a szavakkal panaszolja fel, mint ahogy én érzékletessé próbálom tenni, de mégis az a tétele fejtegetéseinek, hogy mi jogon él az angol polgár kevesebb munka után hasonlíthatatlanul jobban, mint a világ egyéb polgársága?! A kérdés jól van feltéve s jól van beállítva az is, hogy a rávaló felelet sehol sem közömbös az emberiségre nézve. Mert, most látni éppen letagadhatatlan példán: ahhoz, hogy az angol polgár ezt a kényelmét és jobb módját megtarthassa, időről-időre háboruba kell kevernie a világot, vérben kell megfürösztenie a konkurrenciát, sőt most már szines félvadakat kell rászabadítania fehér testvéreire. Szinte mellékes ehhez képest, hogy a boldogok e szigetén is a tagadhatatlan haladó demokrácia nem, mint másutt, abban áll, hogy legalulról is mind följebb emelkedjenek az emberek emberi életvitel felé, hanem csakis abban, hogy szélesebbre terjedjen a kiváltságosok köre, kik a többi angolságot éppúgy kiszipolyozzák, mint az egész angolság a tengerentuli félvadakat. A fő az – s e frappáns és sokunknak eddig szemet nem szúrt példával különösen igazolódik abbeli tételem, hogy e mostani háború ugyanúgy szabadságharc, mint volt a polgárság harca a királyság, a papság s a nemesség ellen – a fő az, hogy az angol polgárság rendjében egy kiméletlen kiváltságolt és kizsákmányoló osztály ül a világ nyakán, melynek, hogy hatalmát s kiváltságait megtarthassa, időről-időre világháborukra van szüksége, akár csak az orosz autokráciának. Ez, a demokrata s az autokrata kivaltságnak e rokonsága magyarázza meg, mint tud a szabad angol szövetségben állani a rab oroszszal, s ebből alakul, ugyanolyan demokrata és szociális szükség gyanánt, mint amely miatt most százhusz éve imádkozni kellett, hogy a nagy forradalom nemzete ne bukjék el: a jövőnek az a képe, hogy a kontinens országai Európai Egyesült Államok szövetségébe fogódzanak össze, keletre az orosz autokrácia, nyugatra az angol demokrácia ellen.
*
Emberanyag. Azt mondja a Manchester Guardian, hogy ez a háború egy nagy vezéri geniet revelált a rendes katonai képzettségen fölül, mely mind a seregekben igen magas foku: Hindenburgot. Ez bizonyára így is van, – a német Hindenburg az a napoleoni temperamentumu katonai lelemény, ki e háboruban a csodákat produkálja. De az okos angol ujság mintha méltatlan volna egy másik katonai nagysággal szemben, kit ugyancsak ez a háboru revelált: Joffreal szemben. Igaz, hogy Joffre nem genie, de, ha lehet így mondani: a genialitás nélkül valóságnak genieje. Éppen annak a rendes és szakszerü katonai tudásnak, melyet, ha konstatálja is e háboruban jelentkező magas fokát, az angol ujság mintha mögéje tenné a Hindenburg originalitásának. Azt hiszem nincs igaza. Az a német alaposság, melyet elég furcsán itt a francia fővezér képvisel a németek mostani latinos ötletességével szemben, a francia harctéren a francia emberanyaggal ugyanolyan csodát mivelt, mint Hindenburg az orosz-lengyel harctéren a német emberanyaggal. Röviden: a Joffre vaskeze és hideg esze a heves, a dühösen támadó, de hamar elkedvetlenedő, a páratlanul hős, de páratlanul szeszélyes francia emberanyagot olyan vasfegyelembe törte, olyan agyagos szívósságba nevelte bele, amilyet Napoleon se tudott volna ebből az emberanyagból kiváltani. Ezekben a franciákban, ezekben a földbe ásva heteken, sőt hónapokon át egy helyben kuksoló franciákban a saját édes anyáik sem ismernének fiaikra. Ennek a háborúnak Joffre a Moltkéja… de, mondom, Hindenburg a Napoleonja. S mind a kettő abban remekel, hogy olyasmit vált ki emberanyagából, mit az maga sem ismert magában, olyasmit követel tőle, amit senkisem tehetett fel róla. Ha csoda, ahogy Joffre egyhelyben ületi a franciákat, még nagyobb csoda, ahogy Hindenburg ide-oda vágtattatja, szaladgáltatja, masiroztatja, utaztatja, száguldtatja a németeket. Belgiumtól a Mazuri-tavakig három sinpáron D-vonatokon: a német császár így szolgálja ki katonával az ő nagy marsallját, ha az erősítést kér tőle. S Belgiumtól Boroszlóig, Krakótól Lodzig, Varsótól Posenig: Hindeburg úgy dobál ide-oda egész hadseregeket, mintha lapdázna velük. Ő a genieje annak, aminek már Napoleon is genieje volt: hogy hisz az emberi gépezet korlátlan lehetőségeiben. Ha szüksége van arra, hogy az emberek repüljenek, vizen száraz lábbal menjenek át, golyó ne fogja őket, ne kelljen enniök, sötétben lássanak s egyenkint százszor annyit érjenek, mint amennyit érnek: akkor egyszerűen felteszi, hogy az embernek szárnya van, hogy az ember tündér, hogy az ember angyal, hogy az ember elefánt, hogy az ember tigris – és kitűnik, hogy neki van igaza: az ember minden tud lenni, aminek lennie kell, az ember mindent meg tud tenni, amit tennie kell. Az ember az a masina, amelyik mindent bír s akitől mindent lehet kivánni. Ha egyébre nem, arra megtanított bennünket ez a háború, hogy higyjünk nemünknek nemcsak lelki, de testi genialitásában is. Mind, ami jóslás az embert illető bizalmatlanságon épült: ostoba fontoskodásnak bizonyul. Amit arról fecsegek, hogy a mai elpuhult és túlkultivált ember nem birhatja a testi hányattatásokat, annak éppen megfordítottja igaz – csakúgy, mint ahogy éppen most is tapasztalhatjuk a sokszor megfigyelt igazságot, hogy nem az északi népek bírják legjobban a hideget. Azt mondják, hogy a nyápic városiakkal nem lehet vízben, sárban, rossz koszton élni és harcolni – s kitünt, hogy a nyápic városiak, a polgári élet, a hivatalok rezervistái vezetnek úgy a német, mint a magyar s az osztrák hadisorokban. Azt mondták, hogy a degenerált francia egy hétnél tovább nem bírja a háborút: nos, a degenerált francia olyan szivós benne, azaz hogy sokkal szivósabb, mint a lomha muzsik. S azt mondták, hogy a mi ideges nemzedékünk nem birhatja a háború idegbeli gyötrelmeit – s csakugyan, ha az ember elgondolja, amit semmi háborus nemzedéke az eddigi emberiségnek nem ismert: a mai csatának rémületes zaját s a különböző robbantó szerektől dögleletes füstjét és levegőjét, nem tudja megérteni, hogy ezt ember hogy állhatja. És mégis állja s a mai ember az, aki állja. Ha nem jókedvéből teszi, annál becsületesebb, hogy megteszi. Ha kényszerüség számára: annál nagyobb és hősebb, hogy akármit érez vagy gondol, de a helyén megáll.
*
Magánélet. Az ember tolakodásnak érzi, ha ilyenkor a maga bajával áll elő vagy titokban is gondolni mer rá… mikor olyan nagy dolgokról van szó. Ezeknek a nagy dolgoknak joguk van leszorítaniok minden saját dolgunkat, mivel épp azért nagyok, mert kinek-kinek minden saját dolgát, dolgának lehetőségét magukba zárják. Nincs jogom magánéletre, nem siránkozhatom, hogy jövedelmem megcsappant, mikor amiatt a birkózás miatt csappant meg, mely arról dönt, lehet-e ezen a darab földön akárkinek is munkája, keresete, jövedelme… És így tovább… ez így van… az altruizmus köteles és szivesen vállalt idei ezek, az altruizmusé, mely, mint a tudomány megállapítja, csak szublimált egoizmus. De azért tudja isten, nevessen-e, sirjon-e az ember, mikor a villamoson lábbadozó sebesültek beszélgetnek egymással, egy csinos fiatal parasztmenyecske hallgatja őket s egyszerre csak bátortalan s pirulva szól az egyik vitézhez: hát az én uramat nem látta-e, lelkem? szép, magos barna ember, pirosképű, kis fekete bajsza van!… A vitézek nevetnek, a menyecske még jobban elvörösödik – megérti szegényke, hogy milyen kicsi és senki ebben a világfelfordulásban az ő ura, ha még oly szép magas ember is s ha néki mindene is… És mindnyájan úgy vagyunk ezzel a nagy megpróbáltatással, hogy nem illik benne sem magunkra, sem valaki kedves emberünkre, sem valami kedves dolgunkra gondolnunk, de mégsem tudunk egyébre gondolni s lelkünk titkában az egész minden együnk számára ilyesmi körül is forog. Édes istenem, ezt még az isten sem veszi rossz néven, ő is számol azzal, hogy minden embernek csak egy élete van s mind csak egyszer él a világon s ha bárkinek is, de az egyesnek mégsem egészen mindegy, hogy mi történik vele, mi marad el tőle s ennek mindennek hamarabb vagy később van-e vége. Amily furcsa, hogy az emberek ilyenkor is magukkal törődhetnek, annyira kegyetlenség megzavarni őket primitivségénél fogva szent egocentrikusságukban. Én legalább sose felejtem el, most is rossz tőle a lelkiismeretem, annak az öreg zsidónak a tekintetét, kinek egész kiépült s boldog biztosságban megállapodott lelkivilágát megrendítettem azzal a szemtelen kérdéssel, hogy: mondja csak Schön úr, maga csakugyan azt hiszi, hogy a mindenható uristennek, a világ urának, minden teremtett lélek parancsolójának nincs egyéb gondja, mint éjjel-nappal lesben állani, hogy Kecskeméten a Lakatos-utcában a Schön úr, isten ments, nem eszik-e disznóhust?! Berény Róbert barátomnak van egy gyönyörü kis angora macskája, Puki nevezetű, mely szentül meg van győződve, hogy a világon minden, ami történik, neki van és ő miatta történik, s mikor gazdája a vászon előtt áll s buzgón járatja az ecsetet, ő még buzgóbban ugrik minden ecsetemelés után, mert erről is azt hiszi, hogy ezt vele játsszák. S valljuk meg: mindnyájan ilyen Pukik vagyunk, s nézzük el egymásnak kölcsönösen még a világháboruban is. Elvégre csakugyan nekünk játsszák.
1914. december 16.
Elmondatott a Demokrata Ifjak Március Körében.
Kedves fiatal barátaim, mikor megtisztelő kivánságuk szerint ideülök a vallatószékbe, hogy beszámoljak önöknek politikai nézeteimről, talán az is érdekli önöket, mint fiatal politikusokat, hogy egy barátjuk politikai fiatalsága minő hatások alatt alakult.
De elébb meg kell mondanom kettőt.
Az egyik az, hogy amily tisztesség számomra, hogy nézeteim iránt érdeklődnek, csakis a magam nézeteit mondom el s ezekre annyira nem tartom kötelezőknek a mások nézeteit, még – ugyebár nem veszik kicsinylésnek – az önök nézeteit sem. Ebből az is következik, hogy sem maga a tény, hogy szives felszólításuknak szivesen megfeleltem, sem bármi, amit mondani készülök, nem tüntetés senki és semmi ellen. Épp oly kevéssé, mint nem tüntetésből teszem, mikor egyéb társaságban vagy iskolában elmondom egyről és másról való nézeteimet fiatal barátaimnak, kik azokra kiváncsiak. A mostani nagy szabadságharcok idején nem kell külön meglobogtatnom a vélemény szabadságának zászlaját, s mint ahogy idestova negyedszázados politizálgatás közben mindig csak a magam véleményét tartottam magamra nézve kötelezőnek, viszont senkitől sem kivánom, hogy az én véleményeimtől bármiben is megköttesse magát. Ha tehát akár önöknek, akár másoknak valami politikát javallok, az mindig csak baráti tanács, de épp oly kevéssé tolakodás az önök meggyőződésével szemben, mint ahogy nem tüntetés mások meggyőződése ellen.
A másik, mit az uj politikai nemzedék pártkülönbség nélkül való érettsége előtt nem kell sok szóval magyaráznom, az, hogy mint ahogy a multban fiatal fővel sem fogadtam el, most s a jövőben vénebb fővel sem fogom – reméllem – soha elfogadni a közhelyet, mely kivált a politikában ellentétbe állítja az ifjúi hevet az érett kor megfontoltságával, s mikor ilyenformán úgy tesz, mintha menedéklevelet állítana ki az ifjúságnak, voltaképp kiváltsági levelet ír az öregségnek. Én, ha fiatal volnék, felháborodva tiltakoznám az ellen, hogy bármi eljárásomat azzal mentsék, hogy fiatal vagyok. Visszautasítanám e kedvezményt, mert érezném, hogy e látszólagos joggal jogaimtól akarnak megfosztani, s e réven a nagykoruság s a dolgokba való belebeszélhetés jogait mind átjátszani az idősebb nemzedékre. S ezzel szemben, annak fejében, hogy nem kötnek meg sértő kiváltságokkal, vállalnék minden kötelességet, mely nyomja annak vállát, ki a közügyekbe beleszól, tehát vállalnám a teljes informáltság, a józan és gyökeres megfontolás kötelességét is. Azt mondanám, hogy az ifjuságnak, melynek számára inkább készül a mindenkori világ, mint a vénebbek számára, kik a jövőt már nem érik meg: az ifjuságnak joga van belebeszélni abba, hogy milyen legyen ez a világ, de – ekkor viszont éppúgy kötelessége a ridegségig s magát egy szavával sem csalva vagy részegítve realistának lennie, mint mondjuk a mozdonyvezetőnek, akár húsz éves, akár hatvan. Azt mondanám azoknak, kik vállamat veregetik, hogy a csacsiság lehet talán kedvesebb, mint a szamárság, de éppoly veszedelmes. Sőt mivel éppen nem áll, hogy az idősebbek tapasztalata többet ér, mint a fiatalok fogékonysága, sőt mivel a fiatalok fogékonysága tulajdonképp jobb, mert frissebb értesültség, míg az öregeknek tapasztaltság kifogása és álruhája mögé húzódó azon való mérgelődése, hogy változtatniok kell kedves megszokásaikon vagy le kell vonulniok kényelmes pozicióikról: mivel e gyanusan követelőző tapasztaltság tulajdonképp kitérés a tapasztalás elől s valójában keserves struccpolitika, amely tehát nem politika, – mivel egyszóval a fiatalságnak nagyjában és többnyire igaza van: emiatt aztán a fiataloknak kétszeres kötelességük a lelkiismeretesség s az alaposság, s nekik, a fiataloknak, sincs joguk a maguk kényelmével, melyben szintén a lustaság bújnék az ifjúi hév és meggondolatlanság kifogása mögé, kompromittálniok az igazságot, mely tehetségükre, akaratukra és meggyőződésükre van bízva.
Ezt nem oktatásul vagy figyelmeztetésül mondom, – inkább magyarázatául annak a jóleső megfigyelésemnek, hogy a politikában nem kell félni az úgynevezett fiatal öregektől, hogy szent isten mi lesz belőlük később, ha már ifjan ily megfontoltak. Én azt tapasztaltam, hogy férfiak lesznek belőlük, kik megőrzik megöregedett tapasztalatuk számára a fiatalság hevét és lendületét. S ezért merem majd mai beszélgetésünk során önöket rábeszélni, hogy merjenek politikai meggyőződéseikben egészen gyakorlatiak és józanok lenni, nem keresvén az ifjúságra kötelező idealizmust szándékos naivságban, mely voltaképp épp oly elzárkózás az igazság elől, mint a szándékos bátortalanság.
De elébb hadd mondom el önöknek, hogy az én politikai nevelkedésem sokkal fogyatékosabb volt, mint az önöké, mert az én nemzedékem attól a, nem tudok rá más szót, dilettantizmustól körülvéve nevelkedett, mely kevéssel ezelőttig a magyar belpolitikában úgy gruppirozta a gondolattalanságot, hogy mélységnek lássék. A gondolattalan kurucságnak, amiben évtizedeken át kimerült nálunk az ellenzéki politika, mely maga sem vette magát komolyan, a jobboldalon gondolattalan labanckodás felelt meg, mely még leleplezni is alig tartotta érdemesnek, hogy alkotmányosságunkban és saját többségi hatalmában csak formulát lát arra, hogy saját akaratunknak tessék, amit Bécsből ránkparancsolnak. Mégis: városi fiúknak, amilyen fejlődésem legfogékonyabb esztendeiben voltam, e labancságban több tetszett kultúrértéknek, tehát nemzeti értéknek is, mint a szűk szótárú kurucságban, mely mögött egyáltalában nem volt semmi. A labancpolitikának valami kevéssel merkantilisabb, iparibb s fináncpolitikaibb Einschlagja többnek, tartalmasabbnak, modernebbnek látszott előttem, mint az ellenzéki szavalgatás, mely zavarba esett volna, ha az események szaván találják fogni. Arról nem volt itéletem, hogy ezt az országot mily fogyatékosan kormányozzák. De épp ezért aztán azok, kik de facto mégis kormányozták, tehát de facto mégis csináltak valamit, jobban imponáltak a helyes ösztönnel a politikát a cselekvésben kereső ifjúnak, mint nagy ellenzéki szónokok, kik közül egyről egy nagyszerű beszédje után még nagyszerűbben írta volt meg akkor Kozma Andor, hogy gyönyörű volt, elragadó volt, mindenkit meggyőzött, az egész házban csak egy embernek a képére volt ráírva, hogy nem hisz az egészből egy szót sem – s ez az egy ember maga a szónok volt… Amellett tudatlan voltam: merem mondani: tudatlanok voltunk a végletekig – pontosabban szólva: abba az egyoldaluan esztéta, belletrista, bécsi feuilletonista műveltségben elfogultak és kimerülőek, melynek sajnos most is kedvez nálunk a humanistának nevezett betürágásban veszteglő középiskola. Már jogász voltam, sőt már alapvizsgáztam nemzetgazdaságtanból, mikor még sejtelmem sem volt gazdasági vagy éppen pénzügyi dolgokról – s erre még büszke is voltam. Radikalizmusból, liberalizmusból elég volt számomra az a légies antiklerikalizmus, mely előfuvallata volt a közeledő egyházpolitikának, – egyszóval ugyanakkor, mikor egyetemi társaim szinte barrikádra mentek az ellenzéki véderőpolitikáért, én, – ma már furcsa, de hiába tagadnám – fiatal fővel szabadelvűpárti voltam. Ugyanúgy, mint többen azok közül, kik ma egy haladottabb nemzeti politika munkásai. S nyilván ugyanazon érzésből: mert érezvén, hogy a fiatal ember számára kétszeresen kötelesség a komolyság s a pozitivság, egyben környezetünknél, a miliőnél fogva, melyben felnőttünk, több komolyságot s pozitivumot láttunk az akkori guvernementális politikában, mint az akkori ellenzékiben.
Ebbe a tudatlanságomba világított bele a szociáldemokráciával való, szinte véletlen megismerkedésem.
Megint csak jellemző, hogy tíz filléres röpiratokból, mintegy kuriozum gyanánt került elém, tehát megint csak esztéta és belletrista formában a tudomány. Hosszú volna önöknek elmondanom, de talán magam előtt sem tudok róla pontosan számot adni, mint változtatta meg e megismerkedés egész gondolkodásomat s hajtott ezzel a politikában szinte napok alatt a legszélsőbb ellenzékiségbe, melynek számára csakugyan minden, ami ez országban előtte elterült, egy reakciós masszának tetszett. Ma már látom, hogy ebben is könnyebb végét fogtam meg a dolognak, – sokkal kényelmesebb volt ez a mindennek mindenestől való tagadása, mint lett volna a válogatás s az osztályozgatás, s a végletesség számára, mely mindig a legkényelmesebb, sokkal egyszerűbb volt a nagyszerű elfogulatlanság, mellyel polgári származásomnak s mivoltomnak föléje emelkedve, egyszerűen fejmunkásnak deklaráltam magamat s e szent alacsonyság gőgös magaslatáról néztem le a bugrisokat (azt hiszem, a népi és irodalmi nyelvben addig szűkebb körre értett szót én alkalmaztam először a bourgeoisie kifejezésére) mondom: kényelmesebb volt így műproletárnak s forradalmi marxistának lennem, mint például észrevennem, hogy Magyarországon a polgárság számára sincsenek francia vagy angol állapotok, s törnöm fejemet ez ugyancsak kisemmizettek számára való politikán… Magánkörülményeim, melyek hamar rászorítottak a kenyérkeresetre és pedig a politikai ujságírásból való megélésre, sok ideig meg tudtak tartani ez elméletiség enclavejában. Minthogy a politikai ujságírónak, ha kenyerét minduntalan elveszíteni nem akarja, amivel azonban egy idő mulva már nem igen szabad, mert az a kenyér nemcsak az ő kenyere, – minthogy ujságírónak minálunk, a kiadók, gyakran a kiadói érdekek váltakozása szerint hol ezt, hol azt a politikát kell szolgálnia, nekem csakhamar bele kellett nyugodnom abba a megalkuvásba, hogy a nem nevem vagy írói jegyem alatt, hanem névtelen folytatott ujságírást úgy fogjam fel és úgy gyakoroljam, mint például a politikai államtitkáron alul rangozott tisztviselő a maga munkáját, melyhez csak kötelességének van köze, nem meggyőződésének, s e kötelességének azzal felel meg s meggyőződése ellen nem követ el vétket, ha legjobb képessége szerint megfogalmazza azt, amivel főnöke megbizta. Emellett azonban megmarad a neve vagy jegye alatt való írás, saját egyéniségének, saját legbelsőbb hitének kifejtése, – s minthogy a gyakorlattal végeztem a robotban s egyúttal az ettől megkövetelt önmegtagadásnál fogva ez mindenestől gyülöletessé vált előttem: természetes, hogy mikor magamnak s a magam nevében írtam, menekültem mindenestől a valóság elől s gyönyörködve pihentem és andalogtam a mindentagadás szivárványhidján.
Jellemző viszonyainkra s politikánknak, hogy úgy mondjam, tárgytalanságára, hogy hosszú éveken át zavartalan – úgy értem, hogy saját kritikámtól vagy föleszmélésemtől meg nem zavartatva – élhettem e bolog elméletiségben. S ugyancsak jellemző, hogy mikor e tündérszigetemre elhatottak a revizionizmus első hangjai s elolvastam Bernstein kritikai és polemikus irásait: erős logikája ugyan megkapta bennem az esztétát, de különben úgy bosszantott és zavart az egész, mint a protestantizmus első vitairatai zavarhatták a katholikum nagy kristályrendszerében már elhelyezkedettet. S míg elméletben és úgy is hittem: nálamnál senki nem érzékenyebb a gondolat s a birálat szabadsága iránt: valójában eretnek tolakodásnak éreztem e mozgalmat, – türelmetlenségnek, mely nem tudja bevárni a nagy megérést s elméletet keres, hogy tudománynak hitesse el gyakorlati megalkuvását. Nagy belső küzdelmek, lelki válságok s nem is maguknak a revizionistáknak munkái – s nem, ami, úgy látom most utólag, csak idegeim alján hatott rám: a David agrárszocializmusa – inkább az angol munkásmozgalmak, az ausztráliai munkásállamok s a német államszocializmus elémtárulása s gyökeresebb tanulmányozása voltak az és volt az, ami először ejtett gondolkodóba: politika-e az elzárkózás, a maga képére alakíthatja-e a társadalmat valamely osztály, ha csakugyan nincs köze a társadalomhoz és csakugyan nem függ össze azokkal, kiknek fölébe kerekedjen? Sok ideig tartott, míg abban a, ha úgy tetszik opportunistább politikában állapodtam meg, melyet barátaim gyakran vesznek tőlem rossz néven. Nem szándék dolga vagy eltökélésé az ilyesmi, hanem a kiforrásé és meggyőződésé. Én hasznosabbnak tartom e politikát s magamat is e politikával, mint boldog szigetidőmet. Bár szabadjon hinnem, hogy teljesen haszontalan nem volt ott való időzésem sem. A magyar polgári sajtóban, az erősen belletrista revue-ujságírásban, egy csöppet a magyar politikában is én voltam időrendre egyik első, ki komolyan vette a szocializmust, érezni kezdte a munkáskérdés fontosságát s figyelmeztetni kezdett úgy a guvernementális, mint az ellenzéki usance-politikának még a mi fejletlenebb viszonyainkhoz képest is feltünő elmaradtságára s tartalmatlanságára. Velem együtt már olyan nemzedék került a magyar ujságírásba, melyet nem ért annyira tanácstalan, fölszereletlen és értetlen például a mult századvégi erős agrármozgalom s ezzel egyaránt az ipari munkásság jelentkezése és követelődzése, mint érte ugyanakkor a nálunk egy emberöltővel idősebb s fiaiknál egyebekben talán tehetségesebb, ragyogóbb, tekintélyesebb s bizonyos dolgokban műveltebb és tapasztaltabb publicistákat. Sőt tán abban is van része hatásomnak, ha most az önök személyében olyan fiatalság előtt ülök, hogy ismételjem a szót, a vallatószékben, mely a nálánál idestova egy emberöltővel idősebb publicistától igen komolyan számon kéri szociális meggyőződését.
Azt szeretném, ha a mostani történelmi idő tisztázó és revideáló hatalma nem mulnék el fölülünk anélkül, hogy e főfontosságu dologban meg ne értettük legyen egymást. Nekem az az érzésem, hogy az események, melyek most mindenütt a világon szoros, még pedig belső összekivánkozástól összeterelt egységben mutatnak munkás és polgári társadalmat: a történelmi parancs erejével igazolnak olyan politikát, aminő például azok előtt lebegett, kik közül nekem fáj legjobban, hogy a magyar demokráciának és radikalizmusnak egy kalap alá való terelésre, legalább egyelőre, nem sikerült. S ehhez, a polgári radikalizmusnak s a szociális előretörésnek összeállásához a világesemények megujult alap gyanánt igazolják és dolgozzák ki – hatalmasabban, mint minden teoretikusa tudta – a szocializmusnak, a szociáldemokráciának is azt a variánsát, melyet német terminologiáju országokban revizionizmusnak szokás nevezni s melyről az orthodoxia azt szokta állítani, hogy polgári métely a munkásszocializmuson. Hogy mételyről van-e itt szó, vagy inkább a valóság kiütközéséről, azt a továbbiakban kéne megállapítanom. De elébb ismétlem, hogy a világháboru próbája sokkal szorosabb rokonságát mutatja a munkásszocializmusnak s a polgári radikalizmusnak, mint háboru előtt a jobbszemüek is észrevették vagy elfogadták. A háboru tanuságain megerősödve még jobb lelkiismerettel vagyok revizionista, ha úgy tetszik opportunista, mint voltam, – annyira, hogy nem érzem magamat politikai liliomtiprónak, mikor még önöket fiatalokat is ugyanilyesmire merem rábeszélni.
A revizionizmus, tudvalevő, nem polgári politika. Ha jobbszárnya is a szocializmusnak, a szociáldemokráciának, épp oly tiszta vizű szociáldemokrácia, mint az orthodox marxizmus. A társadalom s a gazdaság mai rendjével szemben éppoly tagadásban áll, elemeit és mozgatóit ugyanazokban látja s a jövőt, ha szükségesnek tartja elképzelni, nagyjában ugyanúgy képzeli. Csak mivel a társadalom s a gazdaság fejlődése sokban nem úgy következett el, mint a szociáldemokrácia tudományos és politikai megalapítói várták és megjósolták, s mivel viszont politikájuk taktikáját ezekre a várakozásokra építették: azért kivánja taktikáját megváltoztatni a szociáldemokráciának, de ezt aztán olyan forradalmi módon nem forradalmivá tenni s mégis az egész szociáldemokrata mozgalomban a fősúlyt nem is a végső célra, hanem magára a mozgalomra, tehát tulajdonkép magára a taktikára vetni, hogy a gyakorlatban minduntalan s a polgári pártoknál nem ritkábban szembekerülne az orthodox szociáldemokrata taktikával, ha ez az orthodoxia is gyakran ki nem térne a napi állásfoglalások elől vagy meg nem nyugodnék olyan megoldásokban és formulákban, melyek tulajdonkép szintén nem orthodoxok, tehát tulajdonkép szintén revizionisták… Merek önök előtt e dolgokról csak ilyen nagy általánosságban, nehány odadobott műszóval és célzással beszélni, mert tudom, hogy mindezeket legalább is oly jól tudják, mint én. S merem gondolatmenetemből egészen kizárni a szindikalizmust – nem mintha alábecsülném a munkásmozgalomnak ezt az új vagy mondjuk pontosabban: egy tegnapelőttiből holnaputánivá ifjított formáját, hanem mert inkább igen komoly jelenségnek tartom, de olyanfajta ellenzéknek, melyben mi akarva sem vehetnénk részt, még ha forradalmiak volnánk is. Mert a szindikalizmusnak lényege az, hogy a munkásság türelmetlenül és elzárkózóan rázzon le magáról minden társaságot, minden szövetséget, minden összefüggést, minden tekintetet, sőt minden intézményt is, kivéve saját szervezetét, melyet alkalomról-alkalomra s az ugrásra mindig készenállva szegezzen neki mindenestől az egész társadalomnak. Ez a felfogás óriási erőt tesz fel a munkásságról, mikor így és ennyire életre-halálra szembeállítja minden egyébbel, ami emberi, tehát egy mindenesetre óriási erővel és hatalommal. S egyúttal roppant rizikót vet a munkásságra, ha számítása nem válnék be s állandóan és mindenkorra túlerővel találná magát szemben. A szociáldemokrácia minden eddigi formája és árnyalata, bármily ellentétbe helyezkedjék a polgári társadalommal, mégis valahogy úgy képzeli a dolgot, hogy legalább egy darabig s egyfelől a munkásság megerősödéseig, másfelől a polgári társadalom megrothadásáig: a munkásság próbálja felhasználni a polgári társadalom intézményeit is, próbáljon ezekbe is bejutni, próbáljon ezekben is hatalmat jelenteni s így ellensúlyozni fokról-fokra a túlerőt, melyben az egész többi társadalom állna a munkássággal szemben, ha a munkásság hadizenően helyezkednék szembe az egész társadalommal. A mi számunkra, kik érezzük az osztályok egymással való összefüggését s azt érezzük, hogy ennek segítségével tudunk a magunkén kivül helyezkedni s valamennyi javára cselekedni és dolgozni: a mi számunkra ez az, ami elképzelhetőbb és elfogadhatóbb volna még akkor is, ha volna választásunk és úgy volna lehetséges szindikalistáknak lennünk, mint ahogy nem lehetünk azok, mert a szindikalizmusnak lényegébe tartozik, hogy ne kérjenek belőlünk az ő vidékein…
Ha tehát meggyőződésből, de kényszerüségből, hogy úgy mondjam: odapofozottságból a magunk számára olyan politikát választunk, mely összefüggésben látja az egész társadalmat s tennivalóit is ez összefüggésből származtatja s ehhez igazítja hozzá: akkor bármily hajlandóságuak voltunk eddig, nagyon el kell gondolkoznunk azon s le kell vonnunk további magunktartására nézve annak a jelenségnek következéseit, hogy ebben a háboruban a szociáldemokrácia világszerte: hűtelen ugyan nem lett elveihez, ellene ugyan nem cselekedett meggyőződéseinek, sőt legigazabb hitem és itéletem szerint a háborukban való becsületes helytállásával mindenütt magáért és létjogosultságáért állt helyt, – de világos, hogy, antimilitalizmusról nem is szólva, mikor ennyire döntő, életbevágó s a mai társadalmi renden belül folyó akcióban az uralkodó társadalommal egyetértve vesz részt: teljesen szakít a merev tagadásnak, szakít a társadalom felbomlását váró forradalmiságnak, szakít a fölötte s vele szemben álló rendektől vagy osztályoktól való kérlelhetetlen elkülönböződésnek taktikájával (és, mivel a taktika politika, politikájával), s ilyen mód tulajdonkép revizionista politikát folytat. Kéntelen folytatni, – s amint az élet valamely politikát kéntelennek, szükségszerünek, elkerülhetetlennek bizonyít, akkor egyúttal ezt a politikát igazolja is s az ezzel ellenkező politikát tévességben marasztalja.
Egészen bizonyos, hogy a szocialisták e háboruban nem csupán olyan kénytelenségből vesznek részt, aminővel a közigazgatás és az állami hatalom, ha nem megy máskép, a tisztek revolverével kergeti rohamra a népfölkelőt. Vanderveldét nem revolverrel kényszerítették a miniszteri székbe s ha Vanderveldére rá lehet mondani (én nem mondom), hogy rhétor és stréber: Jules Guesdere, a marxistára nem lehet ezt mondani, pedig most ő is miniszter. S Frankot, az igaz, hogy revizionistát: szintén nem kellett bottal kergetni, sőt önként állt katonának s halt hősi halált a gazdasági irigyektől és hatalmi versenytársaktól ostromlott német nemzetért és birodalomért. Az is igaz ugyan, hogy Bernstein, a revizionizmus apja, épp minap fejtette ki, hogy ha tudták volna a német szociáldemokraták, hogy a németek háboruja főképp a demokrata Franciaország és Anglia ellen folyik s nem főképp a rabszolgatartó Oroszország ellen, bizony másképp viselkedtek volna. De én nem hiszem, hogy máskép viselkedtek volna, – nem viselkedhettek volna máskép s kivált a demokrata Angliával szemben nem. A demokrata Anglia a német nemzet és birodalom közén át minden német embert, tehát német munkást is másodrendüségbe, tehát kisebb keresetbe, rosszabb ellátottságba, kevesebb biztosságba akar leszorítani. Ez az, amit ösztönszerüen megérez a legkisebb, a legtudatlanabb vagy a legtudósabb s legforradalmibb érzésü német ember is, s ez az, aminek tűzzel, vassal, foggal, ököllel, és körömmel való visszautasítása nem ellenkezhetik semminő olyan elvvel, amely minél több ember számára miné nagyobb boldogságnak követeléséből származik. A revizionizmus mit mond? Azt mondja, ugyebár, hogy a munkásságnak fokról-fokra kell haladnia hatalmi és gazdasági térfoglalásban, s minthogy e fokokon minduntalan találkozik polgári osztályokkal s térfoglalásának tere a mai társadalom s a mai gazdasági rend: azzal a mozgalom lehetősége, a szerzemény és annak megtartása kedvéért hol itt, hol ott ideiglenesen meg kell békülnie, azokkal együtt kell operálnia. A háboru s benne a munkásság sokhelyt tüntető részvétele ezt szembetünően igazolja. Mert érthetetlen volna, ostobaság volna, öngyilkosság volna, egyszóval olyasmi volna, amibe egyes ember belekeveredhetik, de amire egész osztályok vagy csoportok sohasem vetemednek – érthetetlen volna, mondom, a munkásság e foganatos fáradozása, hogy tulajdonképp a mai világrendet megmentse, ha abba neki magának is számos érdeke nem kapcsolódnék bele. Ez nem azt jelenti, hogy e mai rend jó, hogy fenn kell tartani. De jelenti azt, hogy például a mai német munkás is életlehetőségért és munkalehetőségért küzd, mikor a mai német birodalomért harcol. A munkásnak érdeke, hogy a mai rend megváltozzék, de az is érdeke, hogy fel ne boruljon. Nem ideális eltartója, rajta kell lennie, hogy gyökeresen megváltozzék, de mégis csak eltartója s ma benne gyökeredzik. A mai gazdasági és társadalmi rend, amily elnyomó és kizsákmányoló (mert az!) olyan támaszték és tápláló is. Mindenkinek van benne veszíteni valója, s nem csupán láncok, mint a kommunista manifesztum hitte. Ebből nem az következik, hogy fentartsák, de igenis, hogy ezt kell megváltoztatni, s mindenkinek, aki változtatni akar rajta, egyben annyi érdeke füződik mindenkori fokához, hogy csak fokról-fokra lehet megváltoztatni. Ez ismét nem jelenti azt, hogy a forradalmak ilyenformán örökre kizártak vagy sohasem jogosak – fokokért is lehetséges forradalom és lehetséges olyan forradalom is, mely nem éget el maga mögött minden hidat. De ha ez így van, akkor a revizionizmus jó és gyökeres szociáldemokrácia abban is, hogy gyakran együtt taktikáz polgári pártokkal polgári alapon, abban is, hogy előtte a mozgalom vagyis a fokról-fokra való fejlődés a fő, a végcéllal nem fontoskodik. Olyan nagy jelenség, mint ez a világháboru, elvitathatatlanul olyasvalami, amit természeti jelenségnek szoktunk nevezni. S így mozzanatainak és adalékainak, tényeinek és valóságainak épp oly döntően bizonyító az erejük, mint, mondjuk, a fizikai törvénymegállapításokra a fizikai jelenségeknek. Minthogy nem lehet véletlen, minthogy nem lehet meggondolatlanságból elkövetett hiba, minthogy emberi hatalomtól meg nem állíthatóan szükségszerű volt, hogy a munkásság e háboruban a polgári rendekkel együtt küzdjön tulajdonképp a mai gazdasági rendért: e szükségszerüségben döntő bizonyítékunk van amellett a munkáspolitika mellett, az olyan felfogásu vagy taktikáju szociáldemokrácia mellett, mellyel ez az eljárás megfér, melyre ez a jelenség nem cáfol rá. S minthogy az sem lehet véletlen, hogy a háboruba sodródott nemzetek munkásai közül és szociáldemokrata táborából kivált a németek azok, kik minden fentartás nélkül, szinte tüntetően szálltak le a lövészárkokba, vagyis annak a birodalomnak proletárjai, mely állami hatalommal mérsékeli a proletárizmust és sokban feudális alkotmányán belül emberi sort biztosít minden dolgozó fiának: ebben is szükségszerünek, jogosnak, helyesnek, a valóságtól diktáltnak bizonyosul az a szociáldemokrata taktika, mely a mozgalomra veti a fősúlyt s nem sokat vesződik a végcéllal – vagyis megint csak a revizionizmus.
A háboru próbája, s ezzel a kisérlet souverain döntése állapítja így meg, hogy a revizionizmus nem holmi polgári s a veleszaladó polgári elemektől belevitt métely a szociáldemokráciában, hanem a munkásság legsajátabb helyzetéből és érdekéből a munkásság számára kötelezően következő taktika. A szociáldemokrácia megalapítói geniálisan meglátták, hogy a polgári társadalomnak végzete, hogy maga alatt vágja a fát. A revizionizmus módot ad arra, hogy e fát polgárság és munkásság együtt vághassák, összefogásban megsokasodott s nem ellenkezésben megcsökkent erővel. A dolog úgy áll, hogy ahol a munkásosztály hatalma és ellátottsága csekély, ott bátran megengedheti magának a polgári tábor balszárnyával való szoros szövetkezést, mert számos olyan polgári jót víhatnak ki együtt, mely az ő számára is hasznos. Ahol pedig a munkásosztály már ellátott és hatalmas, ott számos olyan, jövő törekvéseivel nem ellenkező, mai polgári érdeke is van, melynek megvédésére természetes és erkölcsös szövetségbe állhat a polgári radikalizmussal. Egyszóval: a revizionizmus nem polgári métely a szociáldemokráciában, hanem – talán még a saját teoretikusai előtt is öntudatlan – honorálása annak a sok ideig számba nem vett valóságnak, mely tulajdonkép összevág a természetnek abbeli ismert tulajdonságával, hogy benne ugrás nincsen, éles válaszok nincsenek s a szigoru megkülönböztetések is inkább a mi elménk kényelmében gyökereznek, mint a valóságban… honorálása, mondom, annak a valóságnak, hogy ugyanakkor sok a közös érdekük is, s a munkásságnak, melynek távolabb életérdeke mindenesetre az, hogy a mai polgári világrend gyökerestől megváltozzék, sok közeli s a távolival nem ellenkező érdeke gyökeredzik a mai világrendben.
Ami ebben látszólag ellentét, azt a revizionizmus természetesen s életképesen oldja meg, ezzel bizonyítván, hogy az ellentét csak látszólagos. E mostani háboru során revideálnunk kell a forradalmárságról s az idealista politikáról vallott nézeteinket s átlátnunk, hogy még a forradalmi, még az idealista, még a végletes politika is, ha egyáltalában számot tart a politika névre, csak józan, csak megfontolt, csak a valósággal hüvösen számoló lehet. Eddig gunyból vagy ugratásból mondták, hogy az kezd kiderülni, hogy a szociáldemokrácia nem egyéb, mint formula arra, hogy a munkásság egy felső rétege kispolgári ellátottságba jusson. Nincs okunk kitérni ez ugratás elől, vegyük kitüntetésnek e gúnyt és mondjuk, hogy ez nem is olyan nagy baj, talán nem is esik messze attól, amit akarunk, nem messze attól, ami lehetséges, s kezdő jelenségül szépen egybevág a távolabbi s a legmesszibb törekvés abbeli tartalmával, hogy a társadalom alsóbb rétegei egyre emelkedjenek hatalomban, jólétben, a többivel való egyformaságban, még végre valamennyien egyforma magasra érnek szerves homogénségben s egyik sem nyög a másik alatt.
Ha visszaemlékszem arra a szociáldemokráciára, amellyel még én ismerkedtem meg s amely pedig a tudomány világtörténetében korszakot tevő lépés volt, mint szerzői jól mondták, az utópiától a tudományig: azt kell mondanom, hogy a mostani világháboru körül történtek betü szerint véres cáfolata volnának az osztályellentéteken épülő szociáldemokráciának, ha ennek taktikája a revizionizmusban meg nem újult volna. Mert világos, hogy amennyire megfér minden, ami most történik, a revizionizmussal, annyira ellenkezik az orthodoxia betűjével s a betühöz ragaszkodó orthodoxiával. Már pedig az olyan politika, melyet épp olyankor kell megtagadniok a vallóinak, mikor döntő alkalmazásáról volna szó: lehet igen szép, de nem lehet helyes politika. Vannak ugyan, akik azt vélik, hogy bizonyos szent elvek érintetlen megőrzésére kell mindig valami ellenzéki testőrség. Én ezt a hitet nem osztom. Azt hiszem, hogy az olyan testőrség, melynek éppen akkor kell eldugnia kardját, mikor a szent elveket támadják, csak kompromittálja ezeket az elveket, – hogy talán nem is szentek, vagy ha azok, semmiesetre sem e világból valók az olyan elvek, melyek maguk jönnek zavarba, mikor alkalmaztatniok kellene. Jules Guesde, mint szocialista, mint szociáldemokrata is, nyugodtan vállalhatott most miniszterséget, de mint orthodox szociáldemokrata tulajdonképp nem. Az orthodoxia s a revizionizmus közt olyasmi a különbség, mint volt nálunk a Bach abszolutizmusának bukása s a Schmerling félangolos alkotmánykisérlete kezdetén a felirati s a határozati párt közt való. Mindkettő nemzeti és negyvennyolcas ellenzék volt s csak abban különböztek, hogy Deákék, a feliratiak, tudomásul vették, hogy Magyarországnak valóságos ura nem V. Ferdinánd, nem is Ferenc Károly, hanem Ferenc József, a határozatiak pedig, s igen helytálló elvi okokból, nem vették tudomásul. Az okok helytállóak voltak, de az emberek, kik helytállottak mellettük, megkockáztatták volna, hogy a tudomásul nem vett valóság a valóság hatalmával ellenük és hazájuk ellen fordul s ezért, mint jó hazafiak, a képviselőház ülése előtt maguk távoztatták el néhány képviselőjüket, nehogy többségbe jussanak. Sőt lehet, hogy a fényes tehetségü Teleky László, ki a pártnak vezére volt s az ülés előtt való éjszaka főbelőtte magát, egyebek közt e lelki válság miatt is végzett magával. Mindenesetre örökre tanulságos szimbolumot írt vérével minden jövendő elvi politika számára, azt tanítván, hogy nem lehet politika az olyan politika, melynek főbe kell lőnie magát, nehogy megvalósuljon… A felirati s a határozati párt között valójában nemcsak magában a formaságban s a valóság értékelésében volt a különbség, – nem csakis abban, hogy Deákék a császárhoz akartak felírni, mert tudomásul vették, hogy van, míg a határozatiak csak házhatározattal akartak a trónbeszédre vagy leiratra reagálni, mert nem akarták tudomásul vétellel szentesíteni a koronázatlan uralkodó uralkodó voltát. Nem – abban, hogy a felirati párt reálisabb volt a reálitás iránt, mint a határozati, öntudatlanul is annak megérzése vezette, hogy bármily szöges ellentétben áll is Magyarország Ausztriával s a magyarság a dinasztiával, nagyon sok a közös érdekük is, s a magyar politikának meg kell találnia a módot, hogy küzdjön is ellenük, de együtt is dolgozzék velük. Ez is egy fajtája volt a revizionizmusnak, s bármily keservesen, de igazolódott az utóbbi félszázadban. Mindenesetre inkább, mint… de erre a multra igazán vessünk fátyolt.
Itt megszakítom elmélkedésemet. Nem tudom, éppúgy meggyőztem-e önöket arról, hogy csakis a valóság adalékaival nemcsak számító, de sokban megalkuvó politika lehetséges, foganatos, s így egyedül követendő, mint ahogy engem most kivált ez a háboru ujra meggyőzött erről. De annyit merek mondani, azzal zárva szavaimat, amivel kezdtem, hogy ilyen józan és megfontolt politika semmikép nem ellenkezik az ifjuságból következő vagy az ifjuságra állítólag köteles idealizmussal. Most tapasztalhatják, mennyi hév, önmegtagadás, önzetlenség és lendület lehetséges az ilyen politikában, kell az ilyen politikához. Nem félek, hogy mikor erre beszélem rá önöket, eltéríteném önöket ifjúi rendeltetésüktől. Igazság csak egy van, úgy a fiatal hév, mint az érett megfontolás számára, s fiatalnak, öregnek egyaránt végig elgondolt politikát kell ifjúi lendülettel elébbrevinnie.
1915. április 25.
Ha azt mondom, hogy a háboru elkerülhetetlen volt, azzal éppen és csakis annyit mondtam, hogy mi, sajnos, nem tudtuk elkerülni, – nem volt benne módunk még áldozatokkal sem, sőt ezek az áldozatok, mentül nagyobbak és lemondóbbak lettek volna, annál inkább olyan összeveszéseket okoztak volna másfelé, melyeknek fegyveres elrendezésére a mi országunkat választották volna szintérül. Egy év ide vagy oda lehetett volna a haladék s az is csak talán. A háboru tehát és talán elkerülhetetlen volt, de ez sem azt nem jelenti, hogy örvendetes, sem azt, hogy ami vitákat eldöntsön, azoknak más, mint véres eldöntése lehetetlen volna. Erre még rátérek, – itt csak annyit, hogy aki azt mondja, hogy a háborus döntést nekünk elkerülnünk nem lehetett, mert ellenfeleink ezt szorították ránk s egyéb döntést elzártak előlünk: ezzel nem azt mondta, hogy ez a döntés a legjobb vagy egyedül jó vagy éppen a kivánatosabb.
Hasonlóképp: ha azt mondom, hogy e háboru során csudálatos erényekben mutatkoztak meg az emberek, csudálatos fejlettségben mutatkozott meg az emberiség, nevetségben maradtak az elfajulásról szóló sopánkodások és kiderültek a szolidaritás nagyszerűségei: ezzel nem azt mondtam, hogy mindehhez háboru kell, hogy háboru nélkül az emberek önzőek volnának, az emberiség elmaradna, a műveltség elposhadna. Inkább: ami erényeket a háboru megmutat, azokat a béke termette. S ha azt mondom, hogy a ránk szakadt háboruban ki kell tartanunk minden erényünkkel és erőnkkel, azzal sem azt mondtam, hogy ezt az erényt s ezt az erényt a háborunak köszönhetjük. Egyszóval: a háborus állapot minden következésének levonásában, a becsületes készségben és önfeláldozásban, melylyel, ha ránk szakad, elviseljük: semmiféle helyeslése nem foglaltatik a háborunak, mint intézménynek.
De különösen nem foglaltatik benne meghajlás az előtt a biztatás vagy vigasztalás előtt – nem tudom, minek szánják – hogy a háboru természeti törvény. Mióta a háboru megindult, itt is, ott is találni cikkeket és tanulmányokat, melyek úgy kezdődnek, hogy: »ha kimegyünk az erdőbe«… vagy: »ha kimegyünk a mezőre«… vagy: ha két virágot ültetek egy cserépbe«… és így tovább… s a vége az, hogy erdőn, mezőn, cserépben és üvegházban, lombikban s föld alatt és föld felett az ember arról győződik meg, hogy a természetnek örök törvénye a háboru, tehát…
Ez a tehát az, ami semmit sem bizonyít. Mindenekelőtt kimehetek nemcsak az erdőbe s a mezőre, hanem a szántóföldre, a kertbe s az istállóba is. Elmehetek a gyermekmenhelyre, ellátogathatok a kórházba, benézhetek az iskolába s kimehetek a hangárhoz. S mindenütt azt látom, hogy a természet mond valamit s az ember is tud rámondani valamit. Hogy a természet akar valamit, de az ember is akarhat valamit. Hogy amit a természet halálra rendelt, azt az ember megmentheti az életnek. Hogy akikkel a természet egymást eteti, azokat az ember békén állíthatja egymás mellé. Hogy mikor a természet egyik törvénye azt parancsolja, hogy a vas leessék a levegőből a földre, az ember ellene szegezi a természet más törvényeit, melyek a levegő rugalmasságáról szólnak, a rugalmas levegő feszítő és emelő erejéről s egyéb effélékről – s ezzel megcsinálja a repülőgépet. A természetnek igen sok törvénye s igen sok lehetősége van – egyebek közt olyan is, hogy az ember e törvényeket és lehetőségeket a saját esze, a saját kényelme, a saját céljai szerint, a saját megmaradása javára, a saját elbukása ellen kombinálhassa és ellensulyozhassa. A természet mindenhatóságából minden porcikájában van egy rész s e részek mindenhatóságát ellene lehet vetni az egésznek. Ez is természeti törvény. Lehet, hogy a háboru természeti törvény. De ebből nem következik, hogy háborunak kell lennie s az embereknek az ő vitáik elintézésére háborut kell választaniok.
Mit jelent az, hogy természeti törvény? Azt jelenti, hogy megkerülhetetlen. Hogy kihagyhatatlan és kijátszhatatlan. Hogy nem kellek hozzá én, hogy uralkodjék, sőt ellene vethetem magamat kézzel-lábbal, mégis uralkodik. Hogy, ha kidobom az ajtón, bejön az ablakon, hogy, mint a római mondta, kergethetem vasvillával, mégis visszaszalad. A természeti törvénnyel úgy vagyok, mint a gyorsvonattal, ha benne ülök. Nem szorul arra, hogy belülről lökdössem – megy magától is. S ha belülről ellene vetem magam, azért nem áll meg. Ha a háboru természeti törvény, akkor nem szorul rá, hogy csináljam. Akkor csinálódik, ha el is kerültem. Akkor háboru van ott is, ahol azt hiszem, hogy béke van.
És így is van. A háboru csakugyan természeti törvény. A létért csakugyan küzdenek. Egyesek is, fajok is, nemzetek is. Mindezek állandóan háboruban állnak – az egész világ, az egész emberiség állandóan háboruskodik. Akkor is, mikor ezt nem ágyuval és puskával csinálja, – mikor nem ás sáncokat s nem huz eléjük drótsövényeket. Ha kimegyek a mezőre, vagy ha kimegyek az erdőbe, vagy lemerülök a tenger mélyébe vagy felmászom a hegy tetejére: ott sem ágyuval és puskával, sáncárokkal és drótsövénnyel folyik a háboru. Ugy látszik: éppen mert természeti törvény, számtalan formája van. Úgy látszik: minden ő neki a formája. Szűkkeblü tolakodás egy formára akarni korlátozni. A természeti törvények százféle átirásban, áttételben, elvegyülésben és beépítettségben uralkodnak. Uralkodnak a fundamentumban s uralkodnak az emeleten, fel a torony zászlójáig, a villámhárító hegyéig. Uralkodnak egyszerüen s uralkodnak összetetten. Uralkodnak szemmelláthatóan s uralkodnak észrevehetetlen. Uralkodnak nyiltan s uralkodnak rejtetten. Uralkodnak durván és nyersen s uralkodnak megnemesedve, kifinomodva, megmagasztosodva.
A háboru, ami most – legyünk vele tisztában: főképp német s angolok közt – folyik, nem folyik mától fogva. Nem is mióta, kilenc hónap előtt, egymással hadba álltak. Folyik éppen ötven esztendeje, mióta Poroszország szervezetbe fogta s életre keltette a németségben szunnyadó erőket. Folyik az egyetemeken, hol a németek tudást színak magukba, folyik a műhelyekben, hol felkészülnek a piacokra. Folyik a piacokon, honnan kiszorítják a rég ottülőket. Folyik a tengereken, miket hajóik átszelnek, folyik a hivatalokban, hol emberi ellátottságot adnak annak, ki a német munkában részes. Folyik a mezőn, hol a paraszt kétannyi élelmet hoz ki, mint más országok parasztja, folyik a takarékban, hova kétannyit rak, folyik a vállalatokban, mikbe tizannyit fektetnek. Folyik a lemondásban, mellyel a német ember kétszer annyit dolgozik, folyik a követelésben, mellyel a német helyet kiván magának, mint Bülow kancellár mondta: a napon. Ez német-angol háboru volt, még mielőtt a német tudta s az angol észrevette. S e háborában már rég győzött a német, mire az angol ráeszmélt, hogy győzni talál. Az a bestiális, az alávaló, az első percre annyira felháborító, hogy később az ember már ma is szégyelli, ami indulatra az ezen való elképedés elragadta: az az ocsmány az angolok e mostani háboruján, hogy a munkának, az elmének, a legnagyszerübb emberi iparkodásnak és emberi erényeknek azt a háboruját, melyben a németek ugyan megszolgáltak minden talpalatot, amihez hozzájutottak: hogy ezt a győzelmet akarják az angolok visszacsinálni testi háboruval, vérrel, vassal, vagyis a háborunak legocsmányabb, legdurvább, művelt emberhez legméltatlanabb formájával. Mintha a teológia boxpárbajra hivná ki Darwint.
S nem igaz, hogy kellett ez a háboru. Nem igaz, hogy ilyen háború kellett. Nem igaz, hogy az angolok nem tudnak másat. Az angolok csak a német versenytárssal s hadakozó féllel szemben vesztették el szokott okos hidegvérüket, úgy, mint ahogy csak testvérek szokták, vagy, mondjuk, egy elkényeztetett s nagyvilági fölényessége alján asszonyosan hiu nagybátya egy heves, becsvágyó és geniálisan tapintatlan unokaöccsel szemben. Nem ahogy a németek az angolokkal versenyeztek, hanem ahogy Edward király az unokaöccsére féltékeny volt: az döntötte el, hogy a német-angol háborunak szublimált és emberhez méltó formájából vissza kelljen sülyednie a ragadozói fokra, – hogy a nagy osztozkodásnak, mely a végén végbe szokott menni egymásban emberükre akadt versenytársak közt: az angolok s a németek közt bunkóval s fejbeveréssel kelljen megtörténnie. Tud az angol másképp is. Az orosztól, az orosz fegyveres hatalomtól csak nem kell jobban félni, mint a némettől: mégis – okosan, bölcsen és felsőségesen – kitért a vele való fegyveres leszámolás elől, belenyugszik a megváltozhatatlanba s osztozik vele békességben és megfelelő nagy stilusban, kicsiségekkel nem bibelődve s nagy ajándékokkal tartva fenn a nagy barátságot. Ezt megtehette volna a némettel is, s hogy ezt nem tette, amiért pedig a német szintén minden nagy áldozatot meghozott volna: ezért gyülöli a német oly feneketlen s ezért száll a háborun való minden felháborodás és a véren való minden elszörnyedés és fájdalom a mi vidékünkről is olyan gyülölet formájában Anglia ellen, amit az angol, ki gyülölni nem tud, megérteni sem tud. A gyűlölet nem is méltó az emberhez, de nem méltó hozzá a háboru sem – s az angol méltó minden gyülöletre, amért az emberiséget ebbe a méltatlanságba lökte le és sülyesztette le. Válogatása lett volna, hogy a háboru természeti törvényének legnemesebb formáját keresse ki s tegye az ő páratlan tekintélyével és tagadhatatlanul óriás hatalmával általánosan kötelezővé, – s ő ehelyett vademberekkel vademberekhez való formát választott s szerzett ennek létjogosultságot.
Háboru mindig volt és mindig lesz, de épp ezért nem szorul arra, hogy csinálják. Nekünk kerülnünk kell, nekünk föléje kell emelkednünk, nekünk embereknek épp ugy ki kell irtanunk életünkből, mint a betegséget s az emberölést. Segitsen magán, ahogy tud, s ha természeti törvény: érvényesüljön hozzájárulásunk nélkül.