A sajtó állapota, helyzete, hangja, nivója annak a társadalomnak a képét tükrözi, amelyben ez a sajtó dolgozik, tanit, rikácsol, virágzik és revolverez. Jászi Oszkár nagyon meggyőzően magyarázza a Művészet és Erkölcsben, hogy egészen új dolgot semmiféle író nem írhat. Az író csak azt írhatja, aminek a befogadására a tömeg – egy nagy tömeg vagy egy kis tömeg – elő van készítve. Amennyivel gyorsabb, fürgébb és léhább az újságírói munka az íróinál, annyival inkább áll ez az igazság a sajtóra.
Az újság nem írhat mást, csak azt, amit a közönség gondol. Semmiről nem írhat mást, semmit nem írhat másképen. Legfeljebb világosabban írja, legfeljebb stilizálva írja, legfeljebb szelidít vagy torzít rajta, de az újság emberről, eseményről – és minden írásnak ember vagy esemény a tárgya – nem írhat mást, mint amit a közönségének akármelyik tagja írna, ha írni tudna és ha a saját gondolatát világosan látná.
Mennyire igaz ez, azt száz példával bizonyíthatja mindenki, aki az újságcsinálás legbelsőbb kis titkait – a szerkesztői szobában és a kiadói szobákban meghúzódó kis titkocskákat – ismeri. Annyira igaz, hogy az egyik igen előkelő és sok ízléssel szerkesztett nagy magyar lap – Az Ujság – első számában nyíltan bejelentette, hogy a szerkesztés vezérelve az új lapnál ez lesz:
– Vajjon mit szól hozzá Pálffy Ferenc Szegeden?
Tessék meggondolni: ez a lap egy olyan nagykaliberű – bár reakciós – államférfi politikáját szolgálta, mint Tisza István, a szerkesztőségében olyan emberek ültek, mint Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán, Kóbor Tamás. És ez a lap – a naiv, de az újságírás egész lelkét megvilágító vallomása szerint – nem a Tisza István, nem a Herczeg Ferenc, nem a Kóbor Tamás véleményét akarta leírni, hanem el akarta találni a Pálffy Ferencét. Aki végre – nagyon jeles és érdemes ember létére is – csak Pálffy Ferenc volt.
A Pálffy Ferenc véleményét eltalálni – tegyük ezt mindjárt hozzá – sikerült is. A lapnak nagy sikere volt. A Kóbor Tamás véleményeivel kevésbbé lett volna.
Ez egy példa. De van száz. Kiadók, akik rárontanak a szerkesztőkre, szerkesztők, akik letelefonoznak a kiadóhivatalba, hogy vajjon hány – mondjuk – a zsidó előfizető, öreg újságírók, akik kinevetik a lelkes fiatalt, igazságok és meggyőződések, amelyek a redakcióban elvetélnek, mert – becsület ide, becsület oda – a közönség nem tűri, hogy bizonyos igazságokat neki szemébe mondjanak: százszámra vannak ilyen keserves, ilyen egészen megszokott és mindennapos esetek.
Az újság csak azt írhatja, amit a közönség gondol. Két dolog következik ebből. Az egyik az újságra, a másik az újságíróra vonatkozik.
1. Az az újság, amelyik nem azt írja, amit a közönség gondol, nem élhet meg.
2. A jó újságíró első kvalitása: megérezni, kitalálni azt, habozás nélkül rátapintani arra, amit a közönség egy emberről, aki ma bukkant fel, egy eseményről, amely ebben a percben történt, gondolna és mondana, ha módjában volna.
* * *
Tehát kitalálni azt, amit a közönség gondol. Az újságsikernek ez a titka. (Nem az egyetlen, sok más van még, de ez az első.) Olyan újság, amelyik egyébként keveset nyújt a közönségnek, de amikor véleményt mond, a közönség véleményét mondja: boldogulhat. De olyan újság, amelyik a mindennapos ítélkezés során nem a közönségben előre megfogalmazott ítéleteket hozza meg: nem boldogulhat, ha megfeszül is, és ha formában, anyagban, gyorsaságban, frissességben elsőrendű is, amit ad.
Ha egyetlen – kissé paradox – mondásba akarja az ember ezeket a tanulságokat összegyűjteni, akkor ezt mondhatja: egy lapot vagy a becsületessége, vagy a becstelensége pusztít el. A becsületessége pusztítja el, ha mindig a maga véleményét, a szerkesztőinek becsületes ítéletét, esetleg előkelő igazságait mondja el, a becstelensége pusztítja el, ha szőröstől-bőröstől eladta magát és például mindíg a kormány véleményét nyomtatja le.
Egy magas nívójú – egy igazán magas nívóju – lap, egy igazán becsületes újság ha megindulna: a halál bélyege volna az arcán születésekor. Az a lap, amelyik jót tételez fel a közönségéről, amelyik az úgynevezett nívót emelni akarja: az meghal. A közönségnek nem a józanságára, az okosságára, az ízlésére kell számítani, hanem az elfogultságaira, a gyűlöleteire, az ízléstelenségeire.
Az újságolvasó kényúr – ügyvéd, vagy szatócs, vagy földbirtokos vagy honvédszázados – a legkedvesebb újságjának sem tudja megbocsátani, ha egyszer olyan ítéletet mond, amely az ő szuverén itéletével ellenkezik.
Vannak kérdések, amelyekben a közönség egyáltalában nem tűr semmiféle eltérést azoktól a dogmáktól, amelyek láthatatlanul le vannak írva a tömeglélekről olyan hangosan és világosan beszélő kiadóhivatali könyvekben. A nemzetiségi kérdésről például magyar lapnak egyenesen lehetetlen leírnia akár a legvilágosabb igazságokat is, különbeni lapvisszaküldetések, »lemondások«, felháborodott levelek érkezésének terhe alatt. Az újságíró ilyenkor tartozik vak lenni, süket lenni, hülye lenni; és ha utálja magát, és ha leköpi a tollát elkeseredésében: tartozik ész nélkül és meggondolás nélkül üvölteni az üvöltőkkel.
Ignotusnak van egy érdekes és az értők számára százszorosan igaz mondása: az újság hazudik. Mindíg hazudik, minden újság hazudik. Mit jelent ez? Egy példa megmondja.
Tessék elgondolni egy ellenzéki újság szerkesztőjét. Ez a szerkesztő megkapja azt a hírt, hogy a kormány valami igen derék dolgot csinált. (Végre a legrosszabb kormány is csinál néha egy derék dolgot.) Ez a szerkesztő akkor ezt fogja mondani, vagy ha nem is mondja, hát gondolja és ha nem gondolja – hiszen az ilyesmi olyan gyakran történik meg, hogy az elhatározás és a cselekedet minden gondolattevékenység nélkül rögtön megszületik – tehát, ha nem gondolja, ez a gondolat ül az elhatározása mögött:
– Ha én most megírom, hogy a kormány derék dolgot csinált, akkor nemcsak taktikai előnyhöz juttatom az ellenfeleimet, hanem kiteszem magamat a saját közönségem haragjának és gyanusításainák is. Holnapután tíz levelet hoz a posta, amelyben megkérdezik, hogy megvettek-e már bennünket is. És a kávéházban harsogó kacajjal fogják elvtársaim a lapot elhajítani és száz ember hallja, amint a politikai bölcsességben felülmulhatatlan törzsvendég elrikkantja magát, hogy vagy hülye vagyok, vagy gazember. Tehát: én vagy elsikkasztom a kormány derék cselekedetét, írván róla két hasáb helyett tíz sort, vagy magam is meggyanusítom a kormányt, vagy csúfolódom rajta, vagy végül erről a derék dologról azt irom, hogy gazság és hazaárulás.
… És a legtöbbször az iródik, hogy gazság és hazaárulás.
Az újság tehát hazudik. És ez az eset nem is a legrosszabb eset. Sőt: ez a legjobb. Mert a feltevése az, hogy a nagy elvi ellentétek mellett, a nagy elvi küzdelem kedvéért – igaz, hogy taktikából, de becsületes hátsó gondolattal – árultatott el egyszer az igazság. Ezt az árulást minden lapnak minden nap el kell követnie, mert minden lapközönségnek megvannak a maga elfogultságai, gyűlöletei és gyanakvásai.
Már most: vannak lapok, amelyek az ilyen kis árulásokat igyekeznek korlátozni és vannak lapok, amelyek az ilyen árulásokból rendszert csinálnak. Minden újság hazudik. Becsületes újság az az újság, amely ezeket a hazugságokat egy meggyőződés, egy elv, egy hit szolgálatában követi el és becstelen az, amely tudatosan és szándékosan műveli, amely rendszert csinál belőle, amely ezért, ebből és ennek él.
Azaz: álljunk meg. Az emberekről, akik egy ilyen lapot csinálnak, talán lehet véleményt mondani, magáról a lapról nem. Az újság a közönség meggyőződéseinek, hajlandóságainak a tükre. Aki rendszeresen elárulja a meggyőződéseit és a siker kedvéért hazudik ma és holnap és mindörökké, az lehet megvetendő ember. Maga a hazugság kellett a közönségnek. A prostituált néha lehet megvetendő, maga a prostitució egy társadalmi jelenség.
Aki azonban a prostituciót kivánók elé a szüzesség dicséretével lép: az kikacagtatik. És éhen halhat. Aki Szent Bertalan éjszakát akar, annak maga Jézus Krisztus is hiába beszél a szeretetről. Ha tehát egy újság napfényragyogású igazságokkal áll is a hazugságot kívánó közönség elé: meghal. Megöli a becsületessége.
És a becstelensége? Az is ölhet. Ha a saját véleményét egészen felfüggeszti, ha egészen eladta magát, ha a közönség elveszíti azt az illuziót, hogy szabad és független emberek szabad és független itéletét hallja, akkor meghalt az újság.
Az alázatossági görcsbe esett előfizetési felhivásokban, amelyek áhítattal hörgik, hogy a közönség a mi egyetlen urunk és parancsolónk, nagy igazság van, sokkal nagyobb, mint ahogy az írója és az olvasója talán gondolja. Igen: közönség az ura és parancsolója az újságnak. És nincs kormány a világon, egyáltalában nincs úr a világon, amelyik egy elterjedt és erős újságot kárpótolhatna a függetlensége látszatáért. Az a lap, amelyik eladta magát, meghal.
Az ügyesen és okosan vezetett lapok nem is adják el magukat soha egészen. Csak félig. Egyrészt mindíg fentartják a függetlenségük látszatát, a kritikájuk szabadságát egy bizonyos irányban, másrészt rendesen elfordulnak minden kormánytól, mihelyt nagyon népszerűtlenné kezd válni.
Nagy lapvállalatok ilyen módon az okos adminisztrálásnak egész rendszerét, bámulatosan finom és elmés rendszerét dolgozták ki. A rendszer szerint: támogatom a kormányt, amíg meglehetősen népszerű (kezdetben a legtöbb kormány többé-kevésbé az), támogatom és kiszivattyúzok belőle mindent, amit csak kiszivattyúzni lehet. Mikor eleget szivattyúztam és amikor a kormány népszerűtlenné kezd válni (valamikor minden kormány azzá lesz), akkor ellenzékbe megyek.
Amíg tehát egy ilyen ügyesen, okosan vezetett újság támogatja a kormányt, addig higyje el mindenki, hogy a kormánynak van valamelyes népszerűsége. Mert ha nem volna, akkor az az érzékeny finom műszer, amelyet kiadóhivatalnak neveznek, rögtön megmozdulna, a lap új vitorlákat feszítene ki, új szelet keresne és új zászlót röpítene fel az árbócra.
A közönség véleményének a hullámzását követni: ez a legnagyobb lapsikerek titka. Nem lenni okosabbnak, jobbnak, európaiabbnak, modernebbnek, mint a közönség: ezzel boldogulhat egy lap. Aki okosabb és jobb akar a közönségnél lenni: az elbukik.