A sajtó sokkal erősebb és sokkal hatalmasabb, sokkal több erénye és sokkal több vétke van, sokkal több egyéni érdeket és sokkal több osztályérdeket taposott meg, semhogy nagyon sok ellenséget ne szerzett volna magának. Maga az az érzés azonban, amelyet speciálisan Magyarországon antizsurnalizmusnak neveznek, a sok megbántott érdeknek a fogcsikorgatása, egy osztályérdeknek, a nagybirtokos arisztokráciának a vele szövetkezett dzsentrinek és a belőlük élő, nagybirtokos-gondolkozással telített tisztviselő tábornak a gyűlölete az újság ellen.
Ez a hadsereg gyűlöli a kapitalizmust és mindazt, ami vele jár: a forgalom gyorsabbodását, a verseny élesedését, a termelés átalakulását. Gyűlöli, nem, mert kevésnek tartja, mert fejleszteni szeretné, mert bűnei vannak, mint ahogyan a szocializmus gyűlöli, hanem mert soknak tartja, mert vissza szeretné fejleszteni. A sajtó, a modern sajtó a kapitalizmus édes gyermeke. Még a szocialista sajtó is az. A sajtót megteremtette a kapitalizmus; a kapitalizmusra visszahat, a kapitalizmust emeli, fejleszti, növeli, útját egyengeti a sajtó. A sajtó morálja: a kapitalizmus morálja. A sajtó erkölcsei a nagybirtok szemében vérlázítóan laza erkölcsök; a sajtó – még ha nem is akarja – minden nap letördös valamit abból az erkölcsi fölépítményből, tekintélytiszteletből, vallásosságból, amely a földbirtok érdekei fölé rakódott. Az antizsurnalizmus tehát a hatalmának vesztét érző, az ingadozó, a kormányzáshoz, az uralkodáshoz görcsösen ragaszkodó nagybirtokos-osztály és dzsentri gyűlölete az ajtón már kopogtató polgári Magyarország ellen.
Ezzel az antizsurnalizmussal könnyen le lehet számolni. A kapitalizmusnak vannak bűnei, de ezek magukban hordják a helyzet megjavulásának a lehetőségeit. A kapitalizmusnak vannak bűnei, de a kapitalisztikus gazdálkodás lépcsőfoka a fejlődésnek és óhajtott cél egy feudális berendezkedésű országban.
Ez az antizsurnalizmus épen olyan haladásellenes és épen olyan tarthatatlan és reménytelen, mint például az a makacsság, amellyel a nagybirtok az extenziv gazdálkodáshoz ragaszkodik.
Van azonban egy másik antizsurnalizmus is, amelyet szabad talán az intellectuellek antizsurnalizmusának elnevezni. Vannak finom lelkű, nagy tudású, csiszolt ízlésű, nagy érzékenységű emberek, a népet szerető, finomságokat kereső lelkek, a haladás felesküdt katonái, akik megdöbbenve fordulnak el a sajtó lelkiismeretlenségeitől, felszínességeitől, ízléstelenségeitől, akik megriadva fordulnak el a sajtó lármájától, harsonáitól és rikácsolásaitól. Akik azt mondják, hogy hiszen senkinek a becsülete nem biztos így, és akik úgy érzik, hogy a sajtó állandóan és rendszeresen durvítja az ízlést, ahelyett, hogy nemesítené.
Ez az antizsurnalizmus nem egészen igazságos, de egészen érthető. Nem igazságos, mert a sajtó bűnei olyan bűnök, mint a gyorsvonat bűnei, amely embereket visz, de embereket gázol el; mert a sajtó lelkiismeretlensége, felszinessége és ízléstelensége, csak a legműveltebbeknek és legízlésesebbeknek lelkiismeretlenség és ízléstelenség. Mert ki vádolhatja könnyelmű ítélkezéssel az újságot, mikor a bíró, akinek nem egy nap és egy óra alatt kell ítélnie, hanem hetek és hónapok alatt, mikor a bíró szinte ugyanannyit téved, mint a sajtó. Nem egészen igazságos tehát ez az antizsurnalizmus sem, de egészen érthető. És itt azután más elintézés nincs, minthogy ezek a legműveltebbek és legcsiszoltabb ízlésűek fanyarul és fájó szívvel kiejtik a kezükből az újságot és egyre több szeretettel nyúlnak a könyv, a jó, az áldott, a szent könyv…
Az intellectuelleknek egy csapatát elveszíti az újság. Mint olvasókat, mint felszínes, a lapot átfutó olvasókat talán nem, de mint híveket igen. Miért nem árthat meg azonban ez a veszteség a sajtónak? Mert abban a mértékben, amint fent – a kultura magaslatain – elveszít egy előkelő kis csapatot, abban a mértékben hódít meg lent irtatlan nagy táborokat, óriási, sötét masszákat, a végtelenségbe nyúló hadseregeket. A tudóst és az esztétát elveszíti, a népet megnyeri. Vannak néhányan, akiknek már nem szükséglet az újság és egyre többen lesznek, akiknek még életszükséglet. Akik számára reményt, világosságot, tudást, haladást, harcot, kulturát, mindent jelent. Az újság lefelé terjeszkedik, ezért válik mindig olcsóbbá, ezért lármáz, ezért kiabál, ezért handabandázik. És ez az utálatos lárma, ez a rút kiabálás és ez az ostoba handabandázás ott lenn kultúrfejlődést jelent; ami innen fentről a nívó leszállítása, az onnan lentről a nívó emelkedése. A sajtó fejlődésének az iránya az, hogy a gyökérszálait egyre mélyebbre, egyre messzebbre eregeti szét, egyre nagyobb tömegeket tesz olvasókká, egyre nagyobb tömegeknek teszi életszükségletté a betűt, az írást.
És hiába fakadunk ki néha megdöbbenve:
– Lehetséges-e az, hogy a sajtó a haladásnak az eszköze, a progressziónak egy jelensége, holott a közönségnek a sajtóra való hatásából és a sajtónak a közönségre való hatásából csupa ízléstelenség, oktalan fanatizmus, vérszomjúság, brutalitás születik?
A sajtó mégis a haladás szerszáma. Mégis világosságot visz nagy sötétségekbe, írást visz az írástudatlanoknak, betűt az analfabétáknak. És ha egyre több embert nevel az önönmaga lenézésére, és ha egyre több embernek teszi fölöslegessé önönmagát, ha egyre több embert taszít a könyv felé, az is csak azt jelenti, hogy a fejlődésnek egy stációja, hogy kell, hogy törvényszerűen van és a természet nagy törvényei szerint él és dolgozik.
(A harmadik antizsurnalizmusról, a tökfilkók antizsurnalizmusáról nem érdemes sokat beszélni. Vannak emberek, többnyire siker után sóvárgók, többnyire magukat mellőzötteknek érzők, kivétel nélkül szűk agyúak, akik szidják a sajtót. Ha egyszer kiiródott a nevük, befogják a szájukat. Hallottam egyszer egy szűk koponyájú fiskálist: két óra hosszat szidta a sajtót. Pár ezer forintért mandátumot szerzett és most méz csepeg a szájából, ha újságról beszél. A tökfilkókkal nem érdemes törődni.)
Fel kell azonban vetni azt a kérdést: mit akar az antizsurnalizmus, legyen-e eredménye, vagy – még inkább – lehet-e eredménye? Az intellectuellek antizsurnalizmusa csak egy szomorú elfordulás. Itt a sajtó szabadságának a szükségessége sokkal inkább apriorisztikus meggyőződés, semhogy a sajtó szabadosságai egy fanyar kiábrándulásnál egyebet eredményezhetnének.
A nagybirtok antizsurnalizmusa (és a tökfilkóké) azonban nem merül ki a rezignációban. Itt nagyon is hangos a konzekvenciák levonása, innen gyakran felharsog hősiesen és hangosan az a kiáltás, hogy cenzura kell.
Tehát cenzura. Ne legyünk elfogultak és valljuk be, hogy a cenzura szükségességét mindnyájan éreztük már néha. A papir – a régi mondás szerint – igazán túlságosan türelmes és a rotációs gép néha igazán fertelmes dolgokat okád ki magából. A cenzura óhajtásával azonban úgy vagyunk, mint az abszolutizmussal. Egy bölcs, felvilágosodott, demokratikus, népszerető abszolutizmus nagyon kívánatos néha, mikor a parlamentek nagyon is undorítóak. De amint nincs állandó, okos, bölcs, jó abszolutizmus, épen úgy nincs állandó, okos, bölcs, jó cenzura. Intézménynyé egyik sem lehet. Amennyivel biztosabb, jobb, megnyugtatóbb, haladottabb és a haladást jobban szolgáló berendezkedés a parlament az abszolutizmusnál, annyival jobb a sajtó szabadsága a cenzuránál. A parlamentekkel (akármilyen utálatosak) majd csak kiverekedjük magunkat valahogyan egy igazságosabb, szebb társadalmi rendhez. A szabad sajtóval majd csak kiverekedjük magunkat az ízlés fejlődéséhez, a tudás terjedéséhez, a kultura emelkedéséhez.
És végül – ezen kellett volna kezdeni – a cenzurát nem is lehet megcsinálni. A forradalom előtti Párisban még egész erejében megvolt az abszolutizmus; még százezer szuronyra támaszkodott; még állottak a negyven láb magas bitók – amelyekről Carlyle beszél – amelyekre a jajgatókat felakasztották; és Páris csak úgy rajzott már a hangos, vakmerő, királyócsárló, arisztokrata vért követelő, tekintélyromboló röpiratoktól és újságoktól. Az abszolutizmus tehetetlen volt velük szemben.
És tíz év mulva, mikor törvénybe voltak igtatva az ember és a polgár jogai, miután a konvent segítséget kínált minden felszabadulni óhajtó népnek, miután Franciaország megküzdötte a világ legfelségesebb szabadságharcát, Napoleon egy rendelettel, egy kézmozdulattal megszüntette, szétmorzsolta az összes lapokat. A vérveszteségtől remegő, kifáradt, céljait félig elért, papi és grófi birtokokon osztozkodó, polgárivá átalakult, pihenni vágyó Franciaországnak nem kellett már a szabad sajtó. Nem volt rá szüksége. A sajtó virágzásának, a sajtó szabadságának nem voltak meg az anyagi feltételei. Jöhetett a cenzura.
Amíg a sajtó szabadságára szükség van, addig a sajtó szabadságát érinteni nem lehet. És most, és – úgy látszik – még igen igen sokáig szüksége van rá a nyomorúságból magát lassan és nehezen kiküzködő emberiségnek.