(– No ezen gonosz tett méltó büntetésétől tehát megszabadultál volna; de hátra van most az uxoricidium.)
Jaj dehogy szabadultam meg a büntetéstől, kegyelmes uraim. Nagyon is meglakoltam érte. Mindnyájan, a kik e természetellenes táplálékban részesültünk, oly valami embertelen dühöt kaptunk tőle, mint a milyen kifejlődik a kutyában, a mit a másik eb megmart. Egyetlen falat ez elátkozott étekből elég az emberrel megismertetni élő testtel a pokol minden kínszenvedését. Én csak a lábából kaptam; talán azért nem haltam meg tőle; de az is úgy égetett, úgy mart belül, elkezdve az agyamtól végig minden porczikámon, mintha az ereim mindegyike végtől-végig egy gyomor volna, s azt mind a görcs húzná össze. Társaim még borzasztóbb kinokat szenvedtek. Szemeik kidülledtek üregeikből, ajkaik tajtékoztak, egymást marták, s a saját testöket harapdálták össze, ordítottak és sikoltoztak, kaczagtak és őrjöngtek, felüvöltöttek a holdra, mint a kutyák. Sokan nem állhatták tovább az öldöklő kínt, s beleugráltak a tengerbe, a hol elnyelték őket a czápák és a kalapácsfejű halak, a kiket tengeri angyaloknak neveznek.
Az én tagjaimat az első kín után tehetetlen kőmerev marasmus állta el; csak láttam, hallottam, de nem éreztem és nem mozdulhattam: az égető nap oda sütött az arczomra s szemeimet ki akarta perzselni, a mikre nem birtam a szempillákat lehuzni. Megfogni a láthatárt félkézzel és fölhuzni a zenithre, kisebb munka lett volna nekem, mint a szempilláimat lehuznom csak félig a kimeredt szemgolyókra.
Ekkor e végtelen kín közepett úgy érezém, mintha egy gyönge szárnycsapás hűs szellője érné az arczomat. A vállamon ott ült az én fehér galambom. Az a fehér galamb, a ki börtönből kiszabadulásom után olyan sokáig hiven kisért mindenhova. Véginségemben újra leszállt rám Úgy érzém, mintha az ő kiterjesztett szárnya betakarná az arczomat, hogy ki ne égesse a lángoló nap a nyitott szemeimet. Ez árnyék olyan jól esett. Elaludtam alatta.
Merre és meddig hányódott még azután az árbocztalan, vitorlátlan, kormányozatlan dereglye? ki irányozta, ki vezette azt tovább? Más-e, mint az az egy fehér galamb? arra nem tudok eszmélni. Társaim, kik velem együtt voltak a dereglyén, mind elvesztek. A legtöbb kínjában beleugrált a tengerbe, más ott halt meg az embertelen kínok között. Egyedül engemet tartott meg a mennyei gondviselés további nehéz megpróbáltatások számára.
Egy antwerpeni indiai hajós bukkant rá a dereglyére, melyet a hullám kénye szerint hányt-vetett a hátán s a becsületes keresztyén, életet sejtve még kadaveremben, fölvitetett a hajójára s újra egymáshoz férczeltette a lelkemet a testemmel. Minden ellenségemnek megbocsátok a világon, csak ennek az egy jóltevőmnek soha. Ha a tengerbe dobatott volna, elnyelt volna a czethal s azóta én is ámbra volnék; mikép méltóztatnak kegyesen tudni, hogy a czápák gyomrában terem az ámbra s most templomot füstölnének velem. Így pedig csak ujabb gonosztettek elkövetésére maradtam meg e világon.
Az indiai hajós ápolása mellett ismét visszanyertem emberi erőmet; kihevertem a kiállott szenvedéseket; mire a hollandi kikötőbe megérkeztünk, semmi nyoma sem látszott rajtam a viszontagságoknak, a mik keresztülmentek rajtam.
Alig vártam, hogy újra visszatérhessek Niemengenbe s ismét megláthassam az én kedves feleségemet és kis magzatomat.
Harmadfél éve mult már, hogy nem láttam őket.
Ezóta már a gyermek futni tud! Talán már a nevemre is megtanította az anyja?
Milyen boldog leszek én itt most idehaza. Nem király, de apa. Nem a begum férje; de a feleségemé. Áldottam a sorsot, hogy megszabadultam e tartománytól. Van nekem tulipánkertem: többet ér az.
Éjet-napot egygyé tettem, hogy haza érjek. Lovas stafétát küldtem előre, hogy a feleségemet értesítse megérkeztemről.
A jó lélek pompás lakomára várt haza, s mikor leszálltam a szekérről, a nyakamba ugrott: huszonöt fonttal nehezebb volt, mint mikor elhagytam.
A viszontlátás boldog eszmecseréi után, az első szavam ez volt hozzá:
– Hol van gyermekem?
– Itt vannak «ők!» szólt a jó lélek ragyogó orczával, a lépcsőn alászálló két dajkára mutatva, kik közül az egyik egy járni kezdő ficzkót vezetett kézen, a másik pedig egy bepólált kis babát hozott az ölében.
– Hát ez micsoda? kérdém, az utóbbira szörnyen elbámulva.
– No hát a másod szülötted! te bohó! szólt az asszony kedélyes nevetéssel.
– Az én másodszülöttem? – Hisz én harmadfél év óta távol vagyok már.
– Hát nem emlékezel már rá, sipegé az asszony, szemérmesen elrejtve piruló orczáját a keblemen: – mikor a Majmúna és Danesh tündérek összehoztak bennünket az Araráthegyi palotában?
– Tyhü lánczos lobogós teringette tündérei!
De még az asszonynak állt feljebb!
Hogy én hát az ő hitvesi hűségében akarok kételkedni? holott itt a bizonyítékok a kezében: az én saját levelem, melyben elmondom, hogyan, miképpen jöttünk össze a tündérek segítségével az Araráthegyi kastélyban? Sőt nagyobb igazság kedvéért, itt van még a «lingám» is, a mit akkor neki ajándékba adtam. Sőt még egy darab is abból a szövetből, melynek kárpitos szárnyai boldog viszontlátásunknak sárkányszemű látói voltak. Akkor én király voltam; ez a fiucska tehát: királyfi.
– De asszonyom! Az ilyen dolgokban én nem értem a tréfát! Kezdtem én kiabálni. A mi álom volt, az nem komoly dolog, s annak nem lehet ilyen élő következése. Én megengedem, hogy ön is álmodott akkor én felőlem, a mikor én ön felől; hanem az a kis siró-rivó poronty: ez már nem álom, ez valóság; még pedig nagyon kellemetlen valóság! Én megyek a polgármesterhez! Én feladom a dolgot az érseknek! Összehivatom a szent széket! Én nem hagyok magamból bolondot csinálni.
– Jó lesz, jó! Csak menjen ön a polgármesterhez, meg az érsekhez, csináljon minél nagyobb lármát a dologból: akkor ön még egyszer akkora bolond lesz, mint most.
Én pedig megtettem, a mivel fenyegetőztem; rohantam a polgármesterhez: azt kihuztam az ágyából, mert már aludt; azt mondtam neki, hogy itt vannak a francziák, arra az álom kiment a szeméből; akkor aztán elmondtam neki az egész históriámat, majd elnyelt, akkorákat ásított. Akkor azt mondta, hogy ez meggondolandó dolog: jőjjek holnap; addig menjek a feleségemhez.
Nem is tehettem mást; mert egy garasnak ura nem voltam, a niemengeni vendéglőben pedig előre le kell tenni a szálláspénzt, addig az embert be nem eresztik, hát visszamentem szégyenszemre az asszonyhoz.
Az csak kötődött velem. Azt mondta, hogy ne pattogjak, nem ér az semmit. Ha jó képet nem csinálok a dologhoz, enyim lesz a kár is, meg a csufság is. Akkor csak hallgattam, mert nagy szükségét éreztem a vacsorának és a pihenésnek, de gondoltam magamban, majd «bekötöm én a te koszorudat holnap.»
Másnap megint elmentem a polgármesterhez; akkor már nem aludt.
Azzal fogadott, hogy mondjam meg legelébb is, hogy úgy beszéljen-e velem, mint niemengeni konstáblerrel, vagy mint indiai királylyal?
– Hát mint indiai királylyal.
– No hát fölséges Maharadsa, vagy Nábob, vagy Sah! Tessék föltenni kérem (föltétette velem a kalapomat s ő meg levette a hivatalsüvegét.) Tessék elmondani előttünk, hogy az indiai királyoknak hány feleséget szabad törvény szerint tartani? hány elefántot, tevét, rhinoczerost, hím és kanczatündért s más efféle vonómarhát lehet a szolgálatában alkalmazni?
Vettem észre, hova akar kilyukadni? fordítottam a dolgon.
– Kérem szépen, csak tessék velem úgy beszélni, mint niemengeni konstáblerrel európai szokások szerint.
– No hát hallod-e «te» konstábler. Vedd le mindjárt a kalapod! (Erre meg ő csapta fel a magas süvegét s velem tétette le a kalapomat.) Mivelhogy te keresztyén törvényeink ellenére, élő feleséged mellett még másik feleséget is vettél, ennélfogva én neked kriminális processust akasztok a nyakadba, kétnejűség miatt, megkorbácsoltatlak, a pellengérre kiköttetlek s gályára küldelek.
Ez megint sehogy sem tetszett.
– Hát csak tessék velem inkább úgy beszélni, mint indiai királylyal. (Ekkor aztán mind a ketten föltettük a kalapjainkat, úgy diskuráltunk.)
– Hát a mikor te király voltál, akkor te mindenkinek parancsoltál, tehát a tündéreknek is; ha neked minden szabad volt, akkor az is szabad volt, hogy a levegőn keresztül repülj, annálfogva abban semmi lehetetlen nincsen, hogy az első feleségeddel találkoztál, hát akkor mi bajod mostan? Elvesztettél valamit?
– Dehogy vesztettem! Inkább nyertem. Egy fiuval többet, mint a mennyire számítottam.
– Él az a fiu?
– Hogyne élne? Ha nem élne: se fiu, se leány nem volna.
– Tehát ha él, akkor megvan. A mi megvan, az tény. A mi tény, azt nem lehet nem ténynyé visszadisputálni. A tények erősebbek, mint az okoskodások.
Akkor aztán megharagudtam, én is beszéltem, ő is beszélt, egyikünk se hallgatott a másikra, utoljára kivertük egymásnak a fejéből a kalapot kölcsönösen s én azt mondtam neki, hogy ez az eset nem is tartozik polgári hatóság kanalazása alá, majd elintézi ezt a szent szék, a ki ezt a szörnyű nagy botrányt nem hagyja megboszulatlan.
No hiszen, odajutottam még jó helyre.
Ez az egész Niemengen mind csupa atyafiság; sógor, koma, keresztapa az egész világ és a mellett iszonyú erkölcsös emberek.
Lehetetlen itt azt valakire bebizonyitani, hogy valami erkölcstelenséget követett el. Ha már csakugyan megtörtént, azt minden ember igyekszik eltakarni. Azaz hogy titokban minden ember beszél róla s nagyon mulatja magát rajta, de törvény előtt se látója, se hallója nem akar senki lenni a megesett botránynak.
Minden cseléd, atyafi, komaasszony, szomszédasszony, azt bizonyitotta a feleségem felől, hogy az az én egész távollétem alatt úgy viselte magát, hogy mustrája volt a hitvesi hűségnek. Nem járt ki a házból máshova, mint a templomba, nem járt hozzá más, mint a gyóntató káplán; még csak új fejkötőt sem csináltatott magának azóta. Az én vádamnak tehát nem volt semmi alapja.
Ellenben mily hatalmas alapon feküdt az ő védelme.
Itt volt az én saját kezem irta levél, khinai bőrpapirosra irva, abban előadva az egész csodálatos találkozásunk. Az egész elbeszélés hitelesítve hét boncz sajátkezű aláirása által. Elismertetett, hogy a bonczok épen olyan hiteles személyek, mint a káptalanok idehaza. Azoknak csak tudniok kell, hogy van-e az ő országukban Danesh és Majmuna nevű tündér? Hogy azok nálunk Európában nincsenek, annak a klima az oka. Hiszen itt elefántok sincsenek, azért az elefántok mégis valóságos élő lények. Ki merné eltagadni az elefántot, csak azért, mert nem látta? Nem mutat-e fel a szent irás is hasonló példát: midőn Illés tüzes szekéren utazott? Hát mikor Jónás prófétát egy czethal szállította a gyomrában tovább? A midőn ezek oly szent és hiteles emberekkel megtörténhettek, akkor annak már gyerekség volt megtörténni, hogy a Danesh és Majmuna tündérek egy férjet és feleséget egymás karjai közé vezessenek, kivált midőn azok maguk is kivánkoznak oda; a hogy nem kivánkozott Jónás próféta a czethal gyomrába.
De meg itt vannak az asszony kezében az akkori találkozás tanujelei, a lingám, a minő csodát Európában nem készítenek, meg a sárkányos selyemszövet, a minek még a készítésmódját s a szövet-anyagát sem tudják itthon kitalálni. Ezek már csak elvitázhatlan tanubizonyságok.
Mindezeket egybevetve, a szent szék nem késik kimondani, hogy ámbár csodálatos, és véges emberi elmével megfoghatatlan eset az, hogy egy keletindiai Majmuna nevű tündér egy jámbor életű niemengeni asszonyságot éjnek idején a hátára vegyen s vele a levegőn keresztül az Ararát hegyére elrepüljön s onnan reggelre megint visszatérjen, a nélkül, hogy a cselédek, éjjeli őrök s a többiek valamit észrevettek volna; de miután sokkal inkább lehetséges mégis ennek a csodának a végbemenetele, mint az a hallatlan szörnytett, hogy egy niemengeni tekintélyes polgárnő, egy kapitány volt özvegye, egy konstábler és indiai király hitvestársa hitvesi hűségén csorbát ejteni engedjen Niemengenben! a hol ilyesmi soha meg nem történt (mert senki se panaszkodott róla) annálfogva itéltetik, hogy a házasságtöréssel vádlott asszonyság oly tiszta és ártatlan, mint Susánna, s az itthon talált második surculus masculusnak senki sem más az apja, mint az, a kit «nuptiæ denominant!»
S azzal szépen nyakamba varrták az asszonyt gyerekestül s nekem bele kellett szépen nyugodnom.
(A nagyherczeg úgy kaczagott, hogy a tokájával mind összetörte keményitett nyakfodrait: «átkozott mulatságos történet! Nem adnám egy nyerges lóért, hogy ezt meghallottam! Kimondták itéletileg, hogy ha az ember az álmát leirja, hát akkor az valóság».)
(– De vajjon csakugyan így történt-e ez, a hogy elmondád? kérdé a soltész.)
– Becsületemre… vagy mit is mondok? A nyakamon levő kötélre mondom, hogy egészen így történt. Méltóztassék a niemengeni hatóságot megkeresni e végett: az teljesen igazolni fogja előadásomat; mert a rendkívüli eset még a város krónikájába is feljegyeztetett csodálatossága végett. S ez indokolja majd azt a cselekedetet, a mit ezután elkövettem, s a mit előadandó leszek.
(De majd holnap!)
– No hát jól van. Ez is megesett. Bizonyosan nem én voltam az első ember, a kin ilyenforma tréfa keresztül ment. Más sem igen halt bele. Gondoltam, majd csak én is beletörődöm.
Hanem hát egy igen rosz szokásuk van a niemengenieknek, a miben más közönséges emberektől külömböznek. Más országban, ha valakit az a szerencsétlenség ér, hogy a felesége összetéveszti valami más emberrel, hát az olyan férjet csak a háta mögött szokták kinevetni s ha jön valahová, nagy ajtót nyitnak előtte, hogy beférjen rajta a szarvaival: ezek azonban szemtől szembe csufolják ki a bajbakeveredett embert. Az asszonynak elnézik, hogy hibázott, hanem a megcsalt férjet halálra boszantják.
Föltettem magamban, hogy jól van hát, megbocsátok a feleségemnek, behúnyom a félszememet; de a mint kimentem az utczára, mindjárt kész volt a boszúságom. Minden szemközt jövő megállított, felséges urnak czimezett s a koronáim után tudakozódott (többesben.) Egyik azt kérdezte tőlem, hogy nem volt-e azóta látogatóban nálam a Majmuna tündér? Másik azt mondta, hogy ő is látott már egy gólyát, a melyik egy pólyás gyermeket vitt a csőrében, a levegőben repülve. Ha valahova mentem s a kalapomat letettem, mikor föl akartam tenni, már ki volt lyukasztva a teteje, s ha kérdeztem, ki tette azt, azt mondták, a saját szarvam lyukasztotta ki. Postán rám küldték levélben a «nyámnyila-oklevelet» (Szimándli diploma). Éjjel odajöttek az ablakom alá s az egész történetemet elénekelték csufondáros versekben elejétől végig. S reggelre odafestettek az ajtómra egy embert, a ki kakason lovagol.
Dühödt voltam, mint a tigris.
S nem védelmezhettem magamat.
Más országban bezzeg hamar segít az ember magán az ilyen üldöztetések ellen. Odaküldi a cartellhordóit a legelső gúnyolodóhoz s kihijja egy szál kardra s megeteti vele a vasat. A többi aztán csomót köt a nyelvére. De itt legelőször is nem kap az ember senkit, a kit a cartellel elküldjön, s ha levél utján, vagy személyesen provokálja az ember a megsértőjét, annak a legelső dolga az, hogy elszaladjon a polgármesterhez s feljelentse, hogy őt meg akarják gyilkolni. Ha pedig felfricskázza az ember az elégtételt adni vonakodót, az viszi rögtön a megbántott orrát a markában a soltészhoz s fizettet az emberrel három márkát az egyszerű fricskáért, hatot a pofonnal összekötöttért. Úgy, hogy a feleségem nem győzte a sok birságot fizetni helyettem a mindennap felpofozott gúnyolódókért, én pedig egyebet sem tettem, mint mindig a törvényszéket laktam a sok testi sérelem miatti megidéztetések következtében.
Ezt a veszett állapotot se én nem állhattam ki sokáig, se a feleségem.
Az asszony mindig beteges akart lenni, a mióta hazakerültem.
Egyszer aztán azt mondta, hogy neki nagyon szükséges volna fürdőre menni, menjünk el Vliessingenbe.
Hát én kaptam rajta: gondoltam, hogy majd ott lerázom a nyakamról a sok csúfolódó rosszakarómat.
Dehogy ráztam le. Hát nem mindennap irtak utánam levelet, a miben otrombául sértegették férji becsületérzésemet!
Egyszer a többi között egy ilyen tartalmú levelet kaptam:
– Oh te bolond! No ugyan nagy szüksége is van a feleségednek a Majmuna tündérre, hogy őt az Ararát hegyére elszállítsa; elviszed te őt oda magad is a saját tevehátadon. Hát nem tudod, hogy épen Vliessingen az az Ararát hegye, a hová a Danesh tündér a feleségednek a férjét elvitte, a ki nem te vagy. Most is az küldött a számára egy ujdonatúj főkötőt, piros bársonyból, aranypaszománttal, csipketarajjal; valahányszor azt felteszi, az mindig azt jelenti, hogy ma elmegy az uram hazulról. Oh te Andapálkatonája!
No már ez mégis több volt az elégnél! A feleségem csakugyan azokban a napokban kapott egy olyan főkötőt, a milyen a leirott, s mikor azt feltette, olyankor mindig úgy tetszett, mintha mosolygósabb volna az arcza, mint egyébkor.
Elkezdtem vele e miatt a fejkötő miatt veszekedni. Kértem, hogy ne viselje, vagy ha felteszi, hát ne menjen ki vele sétálni. Csak azért is viselte. Ha dühösködtem, a szemem közé nevetett. Engem pedig boszantott az a főkötő kimondhatatlanul.
Egyszer aztán valami üzleti dologban el kellett mennem Antwerpenbe.
Azt már tapasztaltam, hogy az asszonyok olyankor, mikor a férjeik valami útra készülnek, rendkívül gyöngédek hozzájuk. Az én feleségem ezen a napon olyan szeretetreméltó volt hozzám, hogy még el is akart kisérni egy darabon gyalog; minthogy a vliessingeni fürdőtől a tengerparton végig nem szabad kocsival járni. Nem hagyta magát lebeszélni róla. Nekem pedig mintha sugta volna valami, talán az a fehér galamb ott a vállamon, hogy ne engedjem őt magammal jönni: jobb lesz mind a kettőnkre nézve, ha ő otthon marad. De már a fejébe vette, hogy elkisér s nem hagyta magát leverni.
Megint azt a piros bársony főkötőt tette fel. Én megint pöröltem miatta. Ő jól kinevetett.
– Oh te bolond! Ugyan kitől féltenél ott a homokbuczkák között, ha csak a sirályoktól vagy a földi kutyáktól nem?
Méltóztatnak kegyelmes uraim ismerni azt a vidéket? Ha nem, hát leirom nehány szóval.
Egy elátkozott homoksivatag az egész, messze nagy területen, a hol mély pocséták s magas homokbuczkák váltogatják egymást, tele nőve rőt színű bozóttal, rekettyével és hangafával, a mi egy se nő olyan magasra, hogy a legelésző tehén szarva ki ne lássék belőle, a mit a pásztorok hosszú lábtókon őriznek. Ezt a laktalan kietlent egy hosszú, levert czölöpzetre rakott töltés választja el a tulsó oldalon messze elterülő sivó-homoktól.
Ez a sivó-homok valami rettenetes elem. A föld és a víz egyesülve egy közös czélra: megölni mindent, a mi útjába akad. A két éltető elem, olyan alakulásban, a mi csak halált adhat. A sivóhomok felszine száraznak tetszik, olyan hullámok látszanak rajta, mint magán a tengeren. Tengerhomok az, fölül kiszárasztva a széltől, alul felnedvesítve a tengertől. Nem látni azon semmi növényt.
S jaj annak az embernek, vagy állatnak, a mi véletlenül beletéved, ha csak szárnya nincsen. A sülyedő homok egyszerre csak megindul alatta s attól a pillanattól fogva el van veszve. Ha az egyik lábát fel akarja emelni, a másik még mélyebbre sülyed. Eleinte csak tréfának veszi: azt hiszi, ki lehet onnan menekülni. De az elnyelő homoknak nincsen feneke. Úgy szijja befelé az embert, mint a kigyó a szájába fogott galambot, ízről-ízre. Mikor már övig lesülyedt, akkor kétségbeesik a küzködő; érzi, hogy nincs szabadulása s minden mozdulatával még mélyebbre fúrja maga alatt a sírt, míg lesülyed álláig, a homok az ajkáig ér; hasztalan kiált, senki sem segíthet rajta: a ki hallja a jajgatását, az is elfut, mert a mentségre sietőnek is vele együtt kell meghalni. A homoksír összecsukódik a feje fölött, s aztán csak egy kerek tölcsér a sivó-homok közepén mutatja még, hogy hol mult el egy ember. Az első szél azt is eltakarja.
Tehát jobbról volt a buczkás semlyék, balról a sivóhomok, középen a töltés: mi ketten azon sétáltunk végig karöltve.
– Látod kedvesem, mondám a feleségemnek, milyen boldogul élhetnénk mi egymással, ha senki se háborgatna bennünket. Az én boldogságomból például semmi sem hiányoznék, csak épen az a piros bársony fejkötő. De úgy, hogy ne viselnéd.
– Csodálatosan egyetértünk; mondá az asszony. Látod, nekem sem hiányzik a boldogságomból semmi, csak ez a piros bársony fejkötő; de úgy, hogy viseljem.
– Hát viseld, nem bánom; viselj három piros bársony fejkötőt egymás hegyében. Csak az alatt, a míg én odaleszek, ne viseld ezt az egyet.
– No hát nem viselem.
– Esküdjél meg rá.
– Én bizony nem esküszöm, mert akkor ha meg nem találnám tartani, esküszegő lennék s az nem volna érdemes egy fejkötőért.
– De hát kedvesebb neked az a fejkötő, mint én vagyok?
– De hát annyira gyűlölöd te ezt a fejkötőt, hogy miatta engemet is gyűlölsz?
– Van okom ezt a fejkötőt gyűlölni s nem akarom, hogy ez az ok te rád is átszármazzék. Fogadd meg, hogy nem teszed fel addig.
– De nem fogadom meg. Csak azért sem. Ne légy olyan rigolyás.
– De ha én megmutatom neked, hogy nem fogod azt viselni! Olvasd el, mit irnak nekem Niemengenből.
Azzal kivettem a tarsolyomból az említett levelet s odaadtam neki azt, hogy olvassa el.
Az asszony arcza olyan vörös lett erre, mint az a fejkötő.
Lábaival toporzékolt s a fogait összecsikorította.
– Már most csak azért is viselni fogom ezt a fejkötőt! kiálta: s a levelemet összegyürve, odahajítá a sivó-homok fölé.
– No hát azért sem fogod viselni! ordíték én magamon kívül s letépve a búbjáról a főkötőt, utána hajítám azt a levélnek a sivó-homokra.
Hogy erre a jelenetre mi következett? azt csak akkor lehet igazán elképzelni, ha először leirom a feleségemnek az alakját.
Mert tudnivaló az, hogy Hollandiában is szoknak a házastársak egymás között verekedni, csakhogy ott aztán rendesen a férj megy panaszra a biróhoz a kapott kék szemével: az asszony döngeti el az urát. Az én feleségem pedig egészen ahhoz való asszony volt. Nálamnál fél fejjel magasabb; széles vállakkal és hatalmasan kidomborodó kebellel. Kinyújtott karral el tudott egy kis gyermeket a tenyerén tartani, s azok olyan tenyerek voltak, hogy a kit azoknak egyikével képen felejtett, annak nem kellett visum repertum. Hát ennek az asszonynak mertem én a pirosbársony fejkötőjét letépni a fejéről.
Abban a pillanatban, mint a megdühített elefánt, nekem jött az asszony, s úgy taszított mellbe két ököllel, hogy én hanyatt bukfenczeztem, le a magas gátról a zsömlyékes oldalra, s egyenesen fejjel bele egyikébe azoknak a pocsétáknak, a mik tele vannak azzal a keserű, sós, szikes latyakkal, a miben még a piócza sem terem meg, s a mi úgy csípi az embernek a száját, ha véletlenül belekóstolt, mintha nyers tormát kapott volna be. Hozzá még fejjel lefelé estem a kátyuba s az meg a fenekén tele van holmi leülepedett iszappal, a minek megint az a jó tulajdonsága, hogy ha az ember bőrét bekenik vele, hát úgy felmarja, mint a csalán. S nekem az egész fejem állig belement ebbe az iszapba. Csak nagy lélekjelenlétem szabadított meg, hogy oda nem fulladtam, a mi nagyon megeshetett volna. A legjobb uszó is elfelejti az egész tudományát, mikor a fejét az iszaptól eltemetve érzi. Nagy nehezen, de mégis kikeczmelegtem, s vaktában kikapaszkodtam valamerre a pocsétából. De nem láttam én se eget, se földet, mert a két szememet úgy marta az a finom kristályokkal teljes iszap, hogy ki nem birtam nyitni. Nagy idő telt bele, míg kiprüszköltem a keserű moslékot, a mivel orrom, szájam tele lett; s a két szemem világáért sokáig kellett a két öklömmel küzködnöm, míg annyira jutottam, hogy ismét látóvá legyek; de a fülem még akkor is csengett, hogy nem hallottam vele semmit.
Feltápászkodtam nagy nehezen; de mint afféle vízbefulástól megmenekült embernek, a kinek még azonfölül az egész bőre is úgy ég, mintha csupa hólyaghuzóval volna beragasztva, csak azután kezdett lassankint még arra is gondom lenni: hogy hát egyéb baj nem történt-e a világon? A feleségemet nem láttam sehol; vajjon hová lett? A nagy krákogástól, prüszköléstől nem tudtam kiáltani, hogy a nevén szólíthattam volna. Hogy a töltésre fölmehessek, messzire el kellett gázolnom a süppedékben; mert ezen az oldalon a czölöpzet meredeken áll, minden burkolat nélkül. A míg egy feljárót találtam, abba is jó idő belekerült. Egyszer aztán felkapaszkodtam mégis, s szétnéztem, hogy merre van a feleségem? A hosszú töltésen nem volt. Azután elnéztem a sivó-homok felé, s arra aztán a vér aludt meg ereimben attól a látványtól, a mi ott várt rám.
Az esztelen asszony utána futott a kedves főkötőjének s meg is kapta azt s föl is tette a fejére. De már a mikor én láttam, csak a feje látszott ki a sivó-homokból, meg a két fölemelt karja.
Rettenetes kép volt! Szemei rám voltak meredve, mint egy iszonyú bűnvád. Két keze a görcsösen szétmeredt ujjakkal kapaszkodni látszott a megfoghatatlan semmiségbe.
Szája nyitva volt, de nem volt már hangja: még élt és már el volt temetve.
Nem gondolkoztam semmiről, csak rohantam feléje egyenesen, hogy kiszabadítsam.
A mint ezt meglátta a sülyedő asszony, hirtelen alácsapott a két karjával haragosan a homokra, mire a vállai kiemelkedtek, hanem a karjai sülyedtek alá. Talán el akarta dugni előlem a kezeit, hogy meg ne foghassam.
Ugy sem foghattam meg, mert alig tettem ötven lépést a sivó-homokban, egyszerre csak lesülyedt a lábam alatt a föld.
Ekkor vettem csak észre, hogy magam is minő veszélyben forgok. Annyi józan ész, vagy tán életösztön megmaradt nálam, hogy hirtelen arczra vessem magamat. Így nagyobb területre elosztva, a test terhe nem sülyeszti azt oly gyorsan alá. Azután óvatosan majd az egyik kezemet, majd a másik lábamat húzva ki a homokból, megkisértém visszafelé csúszni hasmánt a halálos területről. Végtelennek tetsző időbe került az, míg így hátrafelé mászva, odább vonszolhattam magamat, s ezalatt folyvást látnom kellett magam előtt azt a szemem láttára elmerülő alakot, utóbb csak egy fejet már, mely vonalról vonalra sülyedt el előttem, s azalatt folyvást a szemembe nézett izzó, lángoló, aztán meg fagyos, kőmerev szemeivel s a míg az ajkai nyitva voltak, olynemű zúgás volt a fülemben, mintha az egész tenger csapkodná benne a sziklákat, s minden hullám és minden szikla ezt kiáltaná: «átkozott!»
Mire a gáthoz visszatértem, a rémülettől izzadva és reszketve; aztán mikor onnan a magasból széttekintettem, már akkor csak a piros főkötő látszott még a sivó-homokon. Egy hirtelen kerekedő szélcsapás a tenger felől felkapta azt is s elkezdte gyorsan felém hempergetni. Én futni kezdtem, hogy utól ne érjen.
És aztán futottam eszeveszettül. Futottam úttalan vidékeken keresztül. Neki a buczkáknak, egyik homokdombról le, a másikra fel, keresztül a fehérlevelü nyárfabozótokon, a korhadt erdőkön, a miket a víz árja kirohasztott, a csalóka réteken, mik messziről zöld pázsitnak látszanak, de alattuk víz van, a hol békák tanyáznak, a hojszák fészkelnek, a hol a vidra meg a marmota megbuvik, és mindenütt ezt a szót hallottam a fülembe zúgni: «gyilkos!» Ezt kiáltották rám a békák a vízből, a hojszák a levegőből, a korhadt fák, a mik kinyujtott karjaikkal látszottak fenyegetni, a földi szeder, mely tüskés indáival a lábamba csimpajkozott: «megállj, gyilkos! megkötözlek!»
Minden élő és nem élő lény azért jött elém, hogy vádoljon. Míg utoljára egy olyan térre jutottam, a hol mintha levágott falak állnák utamat, úgy körül voltam zárva. Az egy elhagyott tőzegvágás volt. Nekem úgy tetszett, mintha börtön volna. Maga a vad természet jön elém, hogy körülzárjon.
Itt összeroskadtam a fáradságtól.
A tőzegvágás helyén uj magas moha nőtt; abban jól esett a testemnek végig elnyúlni.
Kezdtem az eszemet kissé rendbeszedni. Kezdtem magamhoz térni.
És aztán elkezdtem magamat mentegetni, a békáknak, a hojszáknak, a földi kutyáknak; aztán meg azoknak a kiszáradt fáknak, a mik itt-amott szétszórva meredeznek a síkon, galytalanul, mintha kinálkoznának, hogy «no hát! válaszsz hát! Melyikünket találod elég szépnek!» Védelmeztem magamat.
«Hiszen, hogy volnék én gyilkos? Én hozzá sem nyultam az asszonyomhoz. A kis ujjammal sem taszítottam meg. Inkább ő taszított le engem a gátról; majd hogy el nem vesztem bele. Ő maga volt olyan ostoba, hogy odament, a hol a halálveszedelem várt rá. Minek szaladt a sivó-homokra a fejkötője után? ő az oka a halálának!»
… Igen, de minek dobtad a fejkötőjét a sivó-homokra, kérdezék tőlem a hojszák, a békák, a földi kutyák.
«No hát nem volt teljes igazam és jogom hozzá? Nem volt-e alapos gyanum, hogy mikor ezt a főkötőt felteszi az asszony, akkor az én férji becsületemen csorbát ejt? Nem gyalázott-e meg már egyszer? Tartozom-e én eltűrni, hogy belőlem csúfot űzzön? Én csak a magam becsületét védtem, és az ő erényét. Mikor a főkötője után rohant, szándékosan meg akarta ölni magát, az erényét és a becsületét. Háromszoros öngyilkos volt. Ő maga tette azt, nem én.»
Hahaha! Nevetett rá minden élő. Hahaha! Nevetett rá maga a szél is, a mint a hangafabokrok közt végig fütyölt.
Senkim sincsen az egész világon, a ki pártomat fogja.
Ellenségem mind a négy éltető elem. És minden, a mi él, és halott. És egyenkint minden ember a világon. Apró és nagy. Fehér s fekete és olajszín bőrü ember. A mint meglátnak, már tudják, hogy ez az, a kit üldözni kell. És az egész emberi társaság együttvéve. A városok, a nagy házak és a kis kunyhók, mind ellenségeim már. A hol egy házat meglátok, vissza kell fordulnom és elszaladnom tőle.
Pedig hiszen én nem vagyok gyilkos.
Mindenki azt fogja mondani, hogy az vagyok. Nem fogják találni a feleségemet sehol, a kit láttak velem sétálni elindulni: de megtalálják majd a fejkötőjét a gát mellett, s azt fogják mondani, hogy én öltem meg. Pedig az nem igaz. Én nem vagyok a nőm gyilkosa! Hát senki se látta? Senki se bizonyít mellettem?
Gyönge madárszárnycsapás érinté arczomat.
Ah, hiszen itt vagy te, örök kisérőm, fehér galambom! suttogám, te mondhatod meg igazán, hogy én nem vagyok a nőm gyilkosa. Ugy-e nem?
S azzal reménykedve tekinték a vállamra, a hol ülni szokott. De az nem a fehér galamb volt, hanem egy fekete madár: talán holló. Azt felelte: «de az vagy!»
Azóta mindig ott ül a vállamon. Most is ott van. Nem látják kegyelmes uraim?
(No csakhogy hát egyszer végre-valahára kaptuk már meg olyan vallomásodat, a mit nem invalidáltak semmiféle farizeusi mentalis reserváták, hogy így volt, meg úgy volt; monda a soltész, kiverve a tintát a pennájából, melylyel a protokollumot hitelesíté. Tehát mégis kerül már a hóhér számára is valami kis sportula. Nem marad a dolog az egyszerű főbelövetésnél. – Uxoricidium: æquale = felnégyeltetés, præcedente jobbkéz levágatással.
Még sem úgy lesz: szólt közbe a nagyherczeg. A hitvesgyilkolás ugyan implicite constatálva van, nem is tagadtatik, sőt benevole agnoscáltatik. Van azonban egy nevezetes törvény, melyet egy szent király hozott: a ki magyar király volt ugyan; de szent volt. Sanctus Ladislaus Rex, s annálfogva az ő törvénye az egész keresztyén katholikus világra nézve szentség. Ez a törvény pedig így szól: «ha egy férj a feleségét hütlenségben bűnösnek találja és azt megöli, e tettéért egyedül Istennek felelős.» Fiat applicatio!
No te gézengúz! Te sem hitted volna, hogy még valaha Sanctus Ladislaus Rex jőjjön érted, az üstöködnél fogva a limbusból kiszabadítani. – Ergo «fiat piscis!» Soroztassék ez is Szent László nevezetes csodatételei közé.)