(– No te istentelen; kezdé másnap a soltész. Eljutottál immár bűnlajstromodnak a végére. Ugyan megmutattad, hogyan lehet megháromszorozni a hét főbűnt, s csinálni belőle huszonegyet, s aztán megint mind a huszonegyből úgy kidisputálni az embernek magát, hogy egy se maradjon a nyakán? A sok furfangos historizálással elhuztál öt hónapot meg két hetet az időből: azt hitted, ugy-e, hogy az alatt a francziák majd csak elfoglalják a várat s megszabadítanak téged a vesztőhelytől. Nem lett belőle semmi. Most már csak az utolsó bűnöd van hátra: az árulás, a mit a vár ellen elkövettél. Ezzel az egygyel fogom a nyakadat. Ebből az egyből, szeretném látni, hogyan mosod tisztára magadat?)
– Megkisértem, mondá a vádlott s felfohászkodott a muzsájához, a kinek a segítségével foglalt el eddig napot nap után a halál birodalmából, hogy segítsen neki még egy napot megnyerni ebben az Isten szép világában!
Tehát, kegyelmes uraim, mint azt jól méltóztatnak tudni, a franczia táborból való megszökésem után ide álltam be kegyelmességtek szolgálatába, s teljesítettem híven és pontosan kötelességeimet, mint igaz katonához illik.
(– Azt meg kell adni, hogy a legjobb constabler voltál a tüzérségemben: bizonyítá a nagyherczeg.)
Egy napon, a mint mérnöki tanulmányaimba elmerülve, ültem a casamata szobában, az őrök egy olajkárt hoztak elém, a kit a védművek előtt ácsorogva fogtak s a ki azt mondta, hogy ő az én küldönczöm volt az ellenséges táborban, s onnan hozott kikémlelt tudósításokat.
Tudtam, hogy ez nem igaz, mert én nem biztam meg ilyen küldetéssel senkit. Meghagytam, hogy hozzák elém az embert.
Köpczös, tömzsi ficzkó volt, hamis ravasz pofával, a hátán czepelte az egész patikáját, a minőt ezek az olajkárok szoktak hordani: egy szekrényt, fából, a minek kétfelé nyiló ajtajai vannak, s abban mindenféle fiókok, és a fiókokban különféle írok, kenőcsök és csodatevő labdacsok.
A ficzkó a szemem közé nevetett s azt kérdezte tőlem szemtelenül:
«Hát nem ismersz?»
«Nem én, soha se láttam a pofádat.»
«Én sem a tiedet, azért mégis ismerlek, Belfegor!»
Megijedtem!
«Te vagy az, Beherik?»
Azzal kiküldtem az ordinánczot, hogy egyedül maradjak vele.
«Hogyan találhattál rám? kérdezém tőle, mikor soha sem láttál álarcz nélkül.»
«Hát tudod, ennek az a mestersége, hogy van két varázsgyűrűm. Az egyik a jobb kezem, a másik a bal kezem kis ujján, mind a kettőt a kövével befelé fordítva hordom. Mikor azt mondom nekik: én most fel akarom keresni az én vérczimborámat Belfegort, akkor az egyik gyűrű elfordul az ujjamon. Az tudatja velem, hogy merre induljak el. Aztán valahányszor válútra jutok, az egyik gyűrűm bejelenti, hogy merre térjek el; így vezetnek el egész odáig, a hol egyszerre mind a két gyűrű előre fordul a két kis ujjamon. Ez azt teszi, hogy helyben vagyok; az előtt állok, a kit kerestem.»
A magyarázat kissé hézagos volt ugyan; hanem azért nem tagadhattam el az ördöngös ficzkó előtt magamat, a kit külömben is szerettem, mert hűséges czimborám volt s egymásnak a vérét nem szivtuk át hiába. Az én vérem az ő ereiben lüktetett s az övé az enyimben.
– Hát mi hozott ide, czimbora? hogy engem ily szoros helyen felkerestél; a hol nem osztogatnak semmit olyan bőven, mint tüzes golyóbisokat.
– Azért jöttem hozzád, hogy cseréljünk testet.
– Miért kivánod ezt?
– Parancsolatom van rá a Makertól.
– Tehát te még most is Bak-lovag vagy?
– Valamint te is. Ez nem betegség, a miből ki lehet gyógyulni, sem hivatal, a miből ki lehet lépni, sem ruha, a mit le lehet vetni, sem feleség, a kitől el lehet válni. A ki a Bak-lovagok közé állt, az a Bak-lovagoké.
– De én csak a testemet kötöttem le nekik, a lelkemet nem.
– Hát hisz nem is jövök a lelkedért, csak a testedért. A nyomorult animuládat tartsd meg magadnak, meg az Abrahám kebelének; hanem a testedet ki kell cserélned velem. Az én testemben aztán viheted a lelkedet, a hová akarod.
– De mit csináljak én a te testedben széles e világon?
– Azt, a mit én csináltam. Árulsz theriákot, meg sárga arsenicumot, lapis nephriticust, meg nostoc Paracelsit, opoponaxot és salamandra kenőcsöt a bolondoknak s fizettetsz magadnak kemény tallérokat érte. Ez a legkönnyebb életmód a világon.
– De én valamennyi elősorolt kuruzsló szereid közül egyet sem ismerek s meg nem tudom mondani, hogy melyik mire való?
– Nem is kell azon törnöd a fejedet. Nézz ide a szekrényembe. Itt vannak fiókonkint rendbe fölállítva a tégelyek, phiolák, dobozkák, czinncsészécskék, a tetejükbe irt czímeikkel; alattuk pedig, arra a helyre, a hol állnak, fel van jegyezve apró betűkkel, a miket csak ezzel az erős nagyító üveggel lehet elolvasni, mindenik írnek az a tulajdonsága, melylyel bizonyos bajok ellen csalhatatlan a foganatja. Ha jönnek hozzád a patiensek, csak elolvasod az utasítást s aztán adsz nekik a köcsögből, a mennyinek megadják az árát.
– De hát aztán meddig kell nekem ezt a te fertelmes alakodat viselnem, s viszont a magam délczeg termetét te rajtad hagynom?
– A míg mind a ketten vissza nem kivánkozunk a magunk testébe. E végett átveszed majd az egyik gyűrűt, nálam marad a másik. Ha jön majd olyan idő, a mikor egyszerre, egy pillanatban mind a ketten elfordítjuk a kis ujjainkon levő gyűrűket, akkor rögtön vissza lesznek cserélve a testeink. No hát huzd fel ezt az ujjadra, aztán hívd be az ordinánczodat, mondd meg neki, hogy kisértessen ki a várkapun, ott bocsásson szabadon: aztán kinálj meg egy pohár pálinkával.
Úgy tettem; behittam az ordinánczot, kiadtam a rendeletet, s aztán egy poharat töltettem meg pálinkával s azt odanyujtottam a Beheriknek, hogy hörpintse föl.
Hát csak akkor vettem észre, hogy az a pálinka az «én» torkomat égeti végig, már akkor én rajtam volt a Beherik teste.
S hogy az én testemben megint a Beherik volt, azt mindjárt abban a perczben tapasztaltam. Egy pattantyús jött be azzal a tudósítással, hogy a harmadik ütegben a második ágyú megrepedt.
Az én alakom erre azt mondta:
«No hát csak enyvet kell főzetni és össze kell ragasztani, addig is jó erős madzaggal össze kell szorítani, hogy tovább ne repedjen.»
Az ordináncz meg a pattantyús egymásra néztek s a markukba kezdtek nevetni.
No ez mindjárt ferdére megy! gondolám magamban.
«Te Beherik, sugám az alakomnak, cseréljünk egy perczre vissza.»
Mind a ketten elfordítottuk a gyűrűinket.
Megint én voltam «én».
– Vigyétek az öntődébe, parancsolám a pattantyúsnak, s hozzatok helyette a IV-es kamrából a bronz sugárágyúk közül. Mit röhögtök? ostobák!
Aztán megint elcseréltük a testeinket.
Engem a Beherik alakjában aztán kikisértek a várból, a honnan osontam tovább. Keresztül kellett mennem az ostromzároló táboron, a hol természetesen föltartóztattak. Mikor elkezdtek hozzám beszélni, akkor vettem észre, hogy nem tudok francziául. Én, a ki beszélek diákul, angolul, francziául, lengyelül, oroszul, törökül, indusul, hollandusul, most az ostoba Beherik fülével egyiket sem értem, s az ő nyelve egyikre sem forog, csak a svábra. A főparancsnokkal csak tolmács útján tudtam beszélni.
«Voltál a várban?» kérdé tőlem.
«Voltam.»
«Átadtad a konstablernek, a mit küldtem?»
«Átadtam.»
«Meg fogja tenni?»
«Bizonyosan meg fog tenni mindent.»
Erre a parancsnok a markomba nyomott ötven tallért, s én ki nem tudtam találni, hogy miért? Aztán intett, hogy már most elhordhatom az irhát.
Én aztán a nyakamba vettem a világot s addig vándoroltam egyik városból a másikba, míg eljutottam Magdeburgba. Az alatt a gyógyszereimmel annyi pénzt szereztem, hogy kocsit, lovat vehettem magamnak; nem hordtam már hátamon az orvosságos szekrényeimet, hanem inast tartottam, a ki dobolt, trombitált a bakon, míg én a piaczon a csodaszereimet kikiáltottam.
Olyan pompás életem volt, hogy egy perczig sem jutott eszembe, visszacserélni a testemet Beheriktől. Csak hadd sütögesse ő az ágyúkat az Ehrenbreitsteinon, ha neki ahhoz volt kedve; dehogy adom vissza neki a testét! Nagyon okos test ez. Teljes életemben a lelkemnek nem volt annyi megélni való esze, mint ennek a testnek. Ápoltam is gyöngyen. Úgy kihizlaltam, mintha a saját magamé lett volna. Volt is módom benne. Valamennyi doktor mind megbukott Magdeburgban, mert csak nálam keresett minden ember segélyt. Az én szereim igazán csodákat míveltek.
Hanem egyszer aztán megtörtént rajtam a nagy veszedelem.
Mikor egy napon épen a piacz közepén hirdetném a csodaszereimet, valami gazember (alkalmasint egynémely irigy physicusnak a bérencze) tüzes taplót dugott a lovam fülébe, mire az elragadta a kocsimat, s feldöntött; valamennyi tégelyem, phiolám, skatulyám mind szétgurult az almáriomomból. A nyakamat nem törtem; hanem nagyobb baj volt az annál, hogy a szétgurult gyógyszeres edényekről már most nem tudtam, hogy mi hová való? Csak úgy találomra rakosgattam őket vissza a helyeikre s bizonyos, hogy sokat össze-vissza cseréltem e közben.
A miből aztán mindenféle subscusok támadtak.
Nem is említem az olyan szerencsétlen kúrákat, mint midőn például egyszer a syndicushoz hivattak, a kinek az egyik lába hosszabb volt, mint a másik, hogy segítsek rajta. Én akkor épen kissé kapatos voltam a jó franczia bortól, s tévedésből az «innyujtó» balzsammal azt a lábát kentem be erősen, a melyik a nélkül is hosszú volt. A jámbor syndicusnak aztán az a lába úgy megnyult, hogy nem tudott vele máshová leülni, mint az almáriom tetejére, s ha föl akart állni, bele ütötte a fejét a gerendába. Ez agyon akart ütni.
A másik inconvenientiám a kereskedelmi kamara elnökével történt meg; a kinek régóta gutaütött volt mind a két lába, csak két mankóval tudott járni. Ez ellen is volt nekem csalhatatlan szerem. Csak hogy persze nem kellett volna belőle többet egy borsószemnyinél bedörzsölni: én a helyett tudatlanságomban féltégelylyel felkentem a lábaira, a mitől azután azokat úgy meglepte a gyorsaság spiritusa, hogy a tisztes öreg úr kénytelen volt egy időre beszegődni a brandenburgi választó-fejedelemhez kengyelfutónak, mert járni nem tudott, csak szaladni. S ülni nem volt képes másutt, mint a takács szövőszékén, a hol folyvást rugdalhatott a lábával, s aludni épen csak egy taposó-malomhoz kötözve tudott.
De végképen elrontottam az orvosi hitelemet, a midőn a csodaszereim az előbbi helyeikből leszóródva, hamis helyekre kerültek.
Így például volt két dicső szerem, a melyik közül az egyik a kopasz fejre dúsgazdag hajat varázsolt, a másik pedig a kihullott fogak helyébe ujakat növesztett, ha az ajkra kenték. Ezek a kiszorítás által helyet cseréltek, s mikor aztán az egyiket egy kopasz fejü urnál alkalmaztam, a mi fognövesztő volt, attól annak a homlokán két olyan óriási agyara nőtt, hogy azt minden ember szarvnak nézte, a mi annál nagyobb boszuság volt rá nézve, mert feleséges ember volt; míg a másik kenőcstől megint, egy asszonyságnak, a kinél hiányzottak a fogak, ezek helyett akkora két bajusza nőtt, hogy egy tamburmajornak is sok lett volna.
De mind ez semmi volt ahhoz a veszedelmes kúrához képest, mikor egyszer a főbiró feleségéhez hivattak, a ki jó reményben volt, hogy adjak neki valamit, a mitől elmuljon róla a csuklás, a mit az egész doctorum consilium nem tudott róla elmulasztani. Nekem ilyen szerem is volt bizonynyal; csakhogy nem az igazira találtam. A helyett beadtam neki azokból a labdacsokból, a mik arra valók, hogy a tyúkok sokat tojjanak. S a szerencsétlen asszony hat hét mulva hét élő gyermeket hozott a világra!
(– De már ezt az utolsót csak magam sem hiszem el! kiálta fel a nagyherczeg, kinek már eddig majd az öve szakadt szét a nagy kaczagástól. De már itt nagyon elvetetted a sulykot.
– Nem, kegyelmes uram, szólt a soltész, ily esetet valóban jegyeznek fel a krónikák. Magyarországon Miczbánus gróf úrnak a felesége szaporodott meg ily csodálatra méltó ivadékkal s mind a heten fiak voltak és fölnevelkedének.
– No hát bizonyosan az is ezekből a pilulákból vett be.)
Mindezek is nagy ingerültséget költének már ellenem, de bekoronázta szerencsétlenségemet a polgármesterrel való esetem.
Volt ugyanis két csodatevő szerem, melyek közül az első olyan kenőcs volt, a melytől az orron levő rezesség eltünik, a másodiktól pedig minden ezüst aranynyá változik. A polgármesternek volt egy nagy ezüst tubákos pikszise és egy igen nagy vörös orra. Egyszer odahivat magához sub rosa s fölszólít, hogy ha igaz a csodaszereimnek ez a tulajdonsága, tegyek próbát velük ő nála: csináljam aranynyá a burnótszelenczéjét s tüntessem el az orráról azt a verességet. Átkozott csere! A szerek össze voltak tévesztve, s a használat után a polgármesternek az orra lett aranynyá s a pikszise tünt el.
(De már ez a kúra annyira megtetszett ő kegyelmességének, hogy azt mondta: «elég volt ennyi a jóból mára! Hagyjunk valamit holnapra is, mert bizony nem állja ki az ember nevetés nélkül!»)
Nagy querela lett ebből! A polgármester nem annyira azért haragudott meg, hogy az orra aranynyá lett, mint inkább azért, hogy az ezüst burnótszelenczéje eltünt. Azzal vádolt, hogy elloptam. Pedig ha ismerte volna a chemiát, hát tudhatta volna, hogy vannak szerek, a melyek egymást elnyelik: az argentum vivum elnyeli az aurumot, s az «aqua fortis» csak úgy éhezi az ezüstöt, mint a sovány tehén az árpát. Ezeket «occulta qualitas»-oknak hijják.
Hanem hát a magdeburgiaknak nem volt ehhez való eszük, hogy ilyen transscendentalis dolgokat meg lehessen velük értetni: a soltész elé vittek; az átadott a Landvogtnak, s az meg apósa volt egy doctor medicinae et magister chirurgiaenak, csupa boszuból kimondta rám a büntetést, hogy varázsló kuruzsolás és keresztyén emberek megrontása miatt pelengérre kiköttessem és megkorbácsoltassam.
Ekkor azt mondom magamban: «no már barátom, Beherik! addig csak viseltem a testedet, a mig azt osztrigával és lúdmáj pástétommal kellett táplálni, de mikor arra kerül a sor, hogy a bőröd kilenczágú macskafarkával végig czirógattassék, akkor csak viseld azt magad, cseréljük vissza! Hátha te is meguntad már az én testemet?
Már ki is kötöttek a pelengérhez, s a bakó napvilágra hozta a hátamat, fölfedezve, hogy nagyon sok előzetes korbácsütésnek a nyoma látszik már azon, a mire én természetesen nem emlékezhettem vissza, mert azokat a Beherik kapta, s annál fogva, minthogy már ez a Beherik hátának nem volt ujság, a nagyobbik korbácsát hozatta elő, a melyiknek a végei hegyes horogfejű szegecskékben végződtek.
«De czimborám, Beherik, ezt már csak álld ki magad!» A két kezem össze levén kötve, oly módon, hogy a bitót átölelve tartottam, sikerült a gyűrűt megfordítanom a kis ujjamon.
S abban a pillanatban itt voltam megint az ehrenbreitsteini casamata szobámban.
Épen ő kegyelmessége a soltész úr állt előttem, az árulás tanujelét, a tűzkorsót és a levelet tartva elém, hogy mit szólok ehhez?
Ekkor láttam, hogy micsoda gonoszságot követett el az én testemben a vérczimborám? A francziák, a kik a baklovagok szövetségesei, azért küldték őt ide, hogy ily gonosz árulásnak eszközévé legyen.
Ő kelme azonban, a mint vette észre, hogy kitudódott a fertelmesség, gondolta magában: «nem jó lesz ebben a testben maradni, nesze Belfegor! add vissza a magamét!» s ő is egyet fordított a gyűrűn, ugyanakkor a mikor én.
Hanem képzelem a meglepetését, a mikor az első viszontlátásra olyat huzott a hátára a hóhér, hogy hét helyen hasadt végig a bőre. Ezen még most is jó izüt nevethetném, valahányszor eszembe jut, hogy milyen pofát csinált hozzá!
Ez volt az én utolsó halálos bűnömnek az igaz története.