Az itélet, melyet a vérbiróság a sokszoros bűnösre kimondott, ekkép hangzott:
«A huszonegy előzetes főbenjáró bűn, melynek mivolta kellőleg ki nem deríttetett, vádlottnak elengedtetvén, elmarasztaltatik csak a huszonkettedikben: az árulás gonosztettében. Minthogy azonban, saját vallomása alapján, ezen bűnt is nem saját maga követte el, hanem a vele testet cserélt vérczimborája s lelke e gonosztettől távol vala: annál fogva a lelke fölmentetik és Istennek ajánltatik; hanem a teste, mely e bűnben kapatott, az árulók büntetésére, a hátulról való főbelövetésre kegyelmesen elitéltetik.»
A kalandor alázatosan megköszönte ez itéletet, s a kegyelmes uraknak iránta tanusított sok rendbeli grácziáját; nem is kért többé semmiféle haladékot.
Mikor a vesztőhelyre kivitték, maga szép nyugodtan levetkőzött, s csak azt kérte, hogy ne kössék hátra a kezeit, hadd tegye össze imádkozásra. Azután letérdepelt szépen s elkezdé a Miatyánkot fenhangon elimádkozni.
Mikor az ament kimondá, hátra szólt a muskétásoknak, a kik az égő kanóczot a lőporos serpenyő fölött tarták már:
«Csak arra kérlek, bajtársak, hogy mikor összelőttök, velem együtt azt a fekete holló madarat is lőjjétek agyon, a mi a vállamon repdes!»
S azzal félve tekinte félre a válla felé.
De egyszerre örömsikoltva kiálta fel:
«Nem! nem! Hisz ez nem a fekete holló. Ez az én fehér galambom! Visszatértél hozzám! Megszántál galambom? Angyalom, jó Maduskám? Igazi kedveském! Szorulj a keblemre! a két karom közé! s vidd el lelkemet oda, hol te lakol!»
Tizenkét puska dördült s a fehér galamb már vitte!
Így van megírva ez a csodálatos történet a «Rheinischer Antiquarius» második része második kötetének 613–626. lapjain. Az ehrenbreitsteini ágyúöntődében ma is mutogatják még egy vasrúdra akasztott vaskalitkában az «áruló koponyáját» s a tudós Hiegel följegyezte róla, hogy Gall rendszere nyomán a koponyában rendkívül ki volt fejlődve a nagyravágyás szerve; a mely miatt ez emberre nézve a soha el nem érhetett czél valódi kinszenvedéssé tehette az életet.