(Elvesztettem életem társát. – Jobb asszony még soha nem volt. – Gazdaságom ő vezette. – Halálos betegségbe esik. – Kedves testvér ápolja a Lorántffy Zsuzsánna-egyletből. – Sóhajtása édesanyjához, imája az Üdvözitőhöz. – Boldogságos halála.)
Az 1905-ik évi karácsony az én tavalyi karácsonyom. Akkor vesztettem el életem társát, édes jó feleségemet.
Magándolog. Közdolgaimról sokat irtam, magándolgomról soha. Most arról irok. Rövid leszek, mert a történet rövid. Jó lelkek, nemes szivek érző idegét mégis mozgásba hozza.
Az almádi Balaton ragyogó tükrén ismertem meg az ifju lánykát. Fiatal volt, üde és jókedvü. Egészséges, piros, szerény és nemes. Ugy éreztem, a gondviselés összeszánt bennünket.
Almádinak akkor még nem Balaton-Almádi volt a neve, hanem csak Almádi. Nem is volt országos hirü fürdőtelep, csak szegényes szőlőtelep. Mostani 75 villájából nem volt még egy se. Vörösberényi lakosok s veszprémi iparosok birták a szőlőket egyszerü kisded szőlőhegyi hajlékokkal. De nyáron át már a veszprémiek le szoktak oda járni fürödni. A módosabbak kocsin, mások gyalog. Én gyalog jártam. Tizenötezer lépés volt lakásomtól a Balatonig. Kellemes séta fiatalembernek.
Elvégre 1867-ben összekeltünk.
Szegények voltunk: igy mondaná a közbeszéd. Ő rá is kis örökség nézett, de élt jó apja s éltek testvérei. Osztozásról szó sem lehetett. Én rám se nézett nagy örökség s nekem is éltek szülőim és testvéreim. De nem is osztozkodtam volna velük. Hiszen én már tisztviselő voltam a vármegyénél. Micsoda szégyen lett volna a szülői vagyon vagy segitség után ásitoznom.
Hatvan forint volt havi fizetésem. Lassankint fölemelkedett hetvenöt forintra. Kis fizetés, nagy fizetés: e fölött nem tünődtünk. Nekünk elég volt. Ebből éltünk, adósságot nem csináltunk.
Harminczhét esztendeig éltünk boldog egyetértésben és egészségben. Szerezgettünk is.
Kisfaludy Sándor, a nagy költő, azt irja egyik töredékes végrendeletében Szegedy Rózáról:
– Csekély szerzeményeimet iparkodásom mellett leginkább az ő hiv szeretetének, segedelmének, maga megvonásának és okos gazdasszonyságának köszönhetem!
Ime Szegedy Róza!
Ilyen volt az én szerény feleségem is. Jobb asszony és jobb gazdasszony nem volt a földön. Egyébként nem akarom ama dicső emlékü nőhöz hasonlitani.
Harminczhét évi boldog házasság után jobb mellében az ugynevezett rák-betegség támadt.
Iszonyu betegség. Se okát, se orvosságát nem ismeri a tudomány. Bizunk, remélünk a jövőben, de eddig még nem ismeri.
Szegény szenvedő jó asszony! Talán későn szánta el magát a műtétre. A Vörös Kereszt-kórházban kezelték és ápolták. Tudós orvosok, szives ápolók. Némi könnyebbülés, talán némi halasztás volt az eredmény, semmi gyógyulás.
Szilárd volt akarata, nagy életereje, meg nem törhető gondossága. Az 1904-ik évet még gazdaságunk s háztartásunk vezetésével töltötte.
Utóbb ágynak esett. Kórházba nem ment, engem elhagyni nem akart, a házvezetés gondjaitól utolsó leheletig meg akart kimélni. Még idegen ápolót se akart a házba ereszteni.
Megépitette sirboltját a veszprémi temetőben. Még ezt se akarta velem tudatni. Nem akart vele fájdalmat okozni. Mikor még tehette, megjelölte a sirbolt helyét s alkalmas épitőmesterekkel, kőfaragókkal elkészittette örökös nyugvó helyét. Hogy nekem ne legyen erre is gondom és költségem, ha majdan oda költözik. Csak halála napján tudtam meg.
Az utolsó két hónapig magam ápoltam. Ágyunk egymás mellett. Nappal a munka, éjjel az ápolás gondja. De én szives nyugodtsággal viseltem ezt a gondot.
Végre talán észrevette bágyadtságomat, rendes ápolót kért s engem más szobába rendelt. Szomoru jelenet volt, a mikor arra kért, bocsássak meg neki, a miért egész életünkön át gyakori betegségével nekem annyi bánatot okozott.
Isteni lélek – én bocsássak meg ő neki!
A Lorántffy Zsuzsánna-egylet adott ápolónőt. Róza testvért adta, a kinek a hivatalos neve »kedves testvér«. Piros pozsgás, mosolygó arczu fiatal hajadon. Isten áldása volt ő rajtunk. Szegény haldokló nőm határtalanul megszerette. Nehéz tisztét ez a kedves testvér fáradhatatlan buzgósággal, szives készséggel teljesitette. Állandó segitségére voltak rokonnők s leánykori barátnők s idegenek is, de az ápolást csak akkor engedte át másnak, a mikor lerogyott a kimerültség miatt.
Megkisérlettük a Röntgen-sugarakat. Tudós férfiak ajánlották, jó lesz megkisérteni. Megszereztem a gépeket, odaállitottuk az ágy mellé. A kisérteties fény engem is megijesztett. De ez se használt. Csak ujabb rettenetes fájdalmakat okozott. Talán el is késtünk, talán ugy se tud használni.
Az utolsó napok és éjszakák sok fájdalmat okoztak mindenkinek.
Esténkint elbucsuzott orvosától, nem hitte, hogy megéri a reggelt. Megköszönte fáradozásait s megkérte, bocsásson meg, hogy ennyi gondot okozott neki.
Volt egy kedves rokona, asszonyöcscse; – magához kérette, minden fölösleges ruhanemüjét vele eladatta, pénzbeli végső rendelkezéseit maga teljesitette. Uj csipkés, fekete selyemruhát félretétetett.
Az ápoló kedves testvérnek meghagyta, hogy temetésén ott legyen, koporsóját Veszprémbe kisérje s két szemével nézze, a mikor őt a sirbolt mélyében elhelyezik s a sirbolt fedő kövét ismét helyreteszik.
Az utolsó éjszaka szentirásbeli jelenet volt. Sohase tudtam elmondani senkinek: mellem elszorult, hangom elfuladt, ha el akartam mondani. Egy év mulva most már le tudom irni.
Éjfélig nem aludt, fájdalmai voltak.
Egy óra tájon, mintha fény vette volna körül arczát. Az ég felé nézett s e szavakat mondá:
– Mamám, édes jó mamám, csókolj meg!
Édesanyja negyven év előtt halt meg, csak arczképét őrizte azóta.
De a nagybetegnek lelke az élet és halál révén járt már s visszarévedezett leánykori multjába s benézett az örök jövendőbe. Végtelenül szerette édesanyját.
Anyai csók!
Ki irhatná le: mi az? A haldokló bizonyára szentül hitte, hogy őt csak az anyai csók tudja meggyógyitani. Az menti meg csak kinjaitól, talán az emeli föl édesanyjához, a mennyei szentek seregébe!
Három és négy óra közt odafordult a kedves testvérhez:
– Micsoda nap van ma?
– Ma szent karácsony napja van.
– Mi történik e napon?
– Ma született meg a kis Jézus, a mi üdvözitőnk. Ma jött el értünk, hogy megváltsa a bünös emberiséget.
A haldokló arcza nyugodt lett. Mintha kissé gondolkozott volna, azután igy szólt:
– Talán én értem is eljött a mi üdvözitőnk! Kedves testvér, imádkozzunk, váltson meg engem is, vegyen magához.
A kedves testvér imára rakta össze a haldokló kezecskéit s imára kulcsolta a maga kezét is. S könyörögtek Istenhez s egyszülött fiához, Jézus Krisztushoz, hogy váltsa meg a haldoklót.
Többen voltak a szobában kettőjükön kivül. Ott volt a másik ápolónő, a szobalány, a házmester. Én a szomszéd szobában félig öltözötten. Nem birtam e jelenetet. A függő villanylámpára fátyol volt téve, ne legyen vakitó fény a szobában. Mindenki sirt, alig tudta elfojtani zokogását. Pedig nem volt szabad. De észrevette a beteg mégis.
– Ne sirjatok, most aluszom!
Elaludt.
Alvása közben csoda történt.
Arczáról elmult a fájdalomnak, a szenvedéseknek, az előrehaladt életkornak minden különös jele. Lesoványodott arcza olyan lett, mint menyasszony korában, épp oly szelid, ifju, mosolygó és szende, mint harminczkilencz év előtt.
Nem mozdult többet. Nyugodtan, édesen aludt reggeli nyolcz óráig. Az édesanya csókja s a Megváltóhoz intézett imádság akkor lett foganatossá. Akkor jelentette az orvos:
De édes mosolygó menyasszonyi arcza megmaradt változatlanul. A mikor a ravatalon feküdt a koporsóban, diszes fekete, csipkés selyemruhájában, rózsák és virágok köröskörül, viaszfáklyák szomoru ragyogása a fekete falak között, oly sokan felsóhajtottak:
– Nem halott ez!
… Ez volt az én tavalyi karácsonyom.