(Kisfaludy Sándornak se gyermeke, se végrendelete nem maradt. – A leltári összeirás. – Nemzetsége. – Könyvtára. – Ruházata. – A kótya-vetye.)
Nem vidámsággerjesztő szó ez: ki ád többet érte? A mint hallja az ember, mindjárt kótyavetyére gondol. Igy hivták hajdan az árverést. Szegény embernek ökrét, tehenét, borját, malaczát szokták igy elharácsolni meg nem fizetett adó és adósság miatt.
Bizony a nagy költő ingó-bingó jószága is kótyavetyére jutott.
Kisfaludy Sándor 1844-ik évi október 28-án halt meg. Idős ember volt már, 72 éves, de erős ember. Élhetett volna talán még sok évig, de ugy látszik, bizott erejében s nem igen vigyázott magára.
Az országgyülési ifjak beszélték nekem, a kik halála előtt két hónappal hódoló tiszteletére járultak eléje, a következő esetet. Ők is bőrig áztak, mint az ürge, a mikor Tátika várából jövet Sümegre értek. De a nagy költő is bőrig ázott, a mig sümegi szőlejéből lakására ért. Orvul zudult rá utközben a kegyetlen zápor, ernyője nem volt, nem is szokott lenni, sebes záporeső hamar csuffá teszi az embert. Az ifjak száraz ruhát öltöttek, ugy mentek hozzá, de a nagy költő nem öltözött át. Ugy fogadta őket vizesen. Csak annyit tett, hogy a kandallóban nagy tüzet gyujtatott, leült a kandalló elé s ott szárogatta föl magát.
Meghalt. Érvényes végrendelete alig maradt, vagy legalább is nem tudok róla. De örököse sok maradt.
Neki ugyan gyereke se Szegedy Rózától, se második nejétől nem maradt, hanem volt hét testvérje. Ezek közül Kisfaludy Boldizsár, a kezdő költő már rég meghalt fiatalon. Kisfaludy Károly, a nagy költő is meghalt már 1830-ban. Egyiknek se volt maradéka. Teréz és Anna hugai s Dániel öcscse is számitáson kivül maradt, de Mihály és János öcscsének épen kilencz gyereke s vagy harmincz unokája. Milyen áldás lenne az, ha minden igaz magyar család ily szapora tudna lenni! Egyszer még meghóditanók a világot!
A nagy költő halálakor a legközelebbi rokonok közül kis unokahuga, Rózsa volt közel. Mihály öcscsének fia volt Móricz, a vitéz honvédezredes. Az ő gyermekei közt van Kisfaludy Rózsa. Nem gondolom, hogy ő lett volna. Hiszen akkor talán még meg se születhetett. De jelenvaló rokonként ez a név szerepel.
Nemes ember után nem volt szokás, nem is volt törvényrendelte szükség hagyatéki leltárt, vagyon-összeirást késziteni. Az örökösökön kivül kinek mi köze ahhoz, mije maradt az elhunytnak. Nemesi birtok nem fizetett akkor se adót, se százalékot, se semmiféle illetéket. Mindezt az osztrák rendszer sózta ránk.
A nagy költő pedig nemes ember volt a legjavából. Nemzetsége ép oly régi és dicsőséges, mint magáé Árpádé. Az ő dédőse Előd volt, Álmos vezérünk vezértársa. Ennek fia Szabolcs volt, Árpád apánk vezértársa. Ennek unokája Csák vezér volt, a kitől származott egyenes ágon a nagy költő. Nincs ebben semmi kétség.
A nagy költő valóságos nemesi neve igy hangzott: Csák nemzetségből származó Kisfaludi, Döbrentei és Himeskeöi Kisfaludy Sándor. Birt is itt-ott még holmi birtokfoszlányokat a legősibb vagyonból is. Noha éppen ezer esztendő viharzott már el a család fölött. S igazán viharzott.
Nem kellett volna hát leltárt késziteni. Azonban a rokonok távol voltak, részben kiskoruak is voltak, a nagy költő uriháza gazdátlan maradt, elfüstölgött volna az örökség erre-amarra. Bogyay Lajos volt a járásbeli főszolgabiró, bölcs észszel és atyafiságos jóindulattal azt tanácsolta: irják össze az ingó-bingóságot.
Össze is irták. Az irásnak, a melybe mindent beleszoritottak, ez a neve: Feljegyzése Néhai Tekintetes Kisfaludy Sándor táblabiró ur elhunyta után hátrahagyott javaknak.
Oh hivatalos ész! Ha egyébként nem tudnánk, ki volt az a Kisfaludy Sándor, bizony ebből nem tudnánk meg egyebet, csak azt, hogy holmi szürke tekintetes ur volt. Még csak azt se, hogy a Magyar Akadémiának rendes tagja volt. A miben egyébiránt teljes életében soha se volt semmi gyönyörüsége.
Nem is tudott akkor még a hivatalos ész semmit arról, mi a költő s mije volt Kisfaludy Sándor a magyar nemzetnek. Akkor még Arany, Tompa a világon se volt; akkor még Jókai, Petőfi, a két óriás, a porban futkározott, noha már mind a kettő emelgette szárnyát. Akkor még Vörösmarty volt az egyetlen nagy költő, a ki élt és Kisfaludy Károly, a ki már régen meghalt. Hogy tudta volna azt Sümeg városának iródiákja, mi volt ez a Kisfaludy Sándor?
Fölirtak mindent az Első szobában. Ez volt a nagy költő hálószobája. Egyuttal pipázó szoba is, ha sok volt a férfivendég. Ebből nyilt az irószoba. Ebben készült a nagy költő sok remekműve. Itt van kikopva az iróasztal alatt a deszkapadló. A költő sarkantyus csizmája koptatta ki. Itt volt a könyvtár is.
A könyvtárról ezt jegyzi föl az iródiák: Szinte egy falalmáriomban több összeirandó könyvek.
Soha se irta össze ezeket senki. Több ezer darab könyv és jegyzék. Ezek közt Szegedy Róza napijegyzetei s a nagy költő gazdasági följegyzései. Becses korjellemző apróságok. Hányódtak-vetődtek több mint harmincz esztendeig. Elvégre Darnay Kálmán barátom a maga örökké kutató szemeivel fölfedezte, megszerezte s a Nemzeti Muzeumnak adományozta. Most hát nemzeti kincs.
Azután fölirták az Előszobát. Ez választja el a régi öröklött házat attól a két első szobától, a melyet már a nagy költő toldott hozzá.
Ebből nyilt balra az Ebédlő még abban a szép rendben és ékességben, a melyben a dicső asszony, Szegedy Róza hagyta tizenkét év előtt. Ez nagy szoba volt.
Innen mentek Szegedy Róza szobájába. A melyet legjobban szeretett. Ez volt hálószobája is. Itt végezte reggel és este áhitatos imáit. Itt feküdt az utolsó betegségében s itt adta vissza az égnek tiszta, nemes lelkét.
De mindezt azokból a hivatalos irásokból élő ember nem sejtheti. Csak az a lim-lom van felirva, a mit ott találtak. Egy ágy, egy másik ágy, husz vánkos, egy rossz köpönyeg, szájmosó, kávés findzsa, matracz stb.
Azután sorba jön a Cselédszoba, Konyha, Másik cselédszoba, Tyukház, Lóistálló, Félszer, Tehénistálló, Padlás, Életes ház, Major alatti pincze, Granárium, Góré, Méhes ház, Szérü, Gyümölcsöskert.
Nincs fölirva a sümegi, somlyai és badacsonyi szőlők, pinczék és borházak fölszerelése.
A mikor a sümegi borház János püspök birtokába került: ott találták a nagy költőnek egy botját és zsebbeli kalamárisát. A püspök ugy rendelte, a két tárgyat ott hagyják mozdulatlanul. Ha jön kegyeletes utazó a nagy költő nyomdokait keresni: ott találja kézi szereit. Ezeket én is láttam.
Az a zsebbeli kalamáris is kiment már a divatból. Nagyon régen nem láttam már sehol. Esztergályos munka. Három darabból állt. Mindegyik fatok. Az alsóban a porzótartó. A középsőben a tintásüveg. Harmadik darab a födele. A három darabot csavarosan erősitettük egymásra. Jól záródtak s akkor egy darab volt a három. Külső zsebben hordtuk kényelmesen.
Mindez kótyavetyére került. Irásba is vették. Az irás igy szólt: Néhai Tekintetes Kisfaludy Sándor Táblabiró ur elhunytával hátrahagyott ingó javaknak kótyavetye utján történt eladásáról szóló jegyzék.
Az árverésen ott volt Bogyay Lajos főszolgabiró. Sok tárgyat vett. Egyebek közt a nagy költő frakkjait ő vette meg. Akkor nagy divatban volt a frakkviselés.
A nagy költő is szerette ezt a furcsa ruhát. Fülöp József rég elhunyt s Osváld Dániel most is élő öreg barátaimtól tudom. Osváld Dániel 1842-ben hétköznapon tisztelgett nála. Sárga gombos kék frakkban, szarvasbőr nadrágban, bolyhos kürtőkalapban volt a nagy költő fodros inggel. Valóságos franczia udvarbeli alak. Ugy hallottam, a komor Deák Antal is szerette hordani ezt a viseletet. Öcscse, Deák Ferencz, sohase öltötte magára.
Ott volt a kótyavetyén a rokonok közül a nagy költő unokaöcscse s egyik örököse, Kisfaludy Móricz, már akkor táblabiró. Ő is sok mindent összevett, mint legtöbbet igérő. Ott volt Eitner Sándor egykori barátom és képviselőtársam, mint legényember. Ő is vásárolt, inkább kegyeletből. Ott volt a vármegyémből Kun József, később alispán. Tisztességből ment oda. Kegyelet hajtotta a nagy halott iránt.
Hanem hát kegyelet ide, kegyelet oda: az a kérdés:
A város dobosa üti a dobot. Hivatalos buzgósággal üti. Napszám jár érte. Mikor kezébe adják a váltóforintot, azt mondja:
– Pedig egy konyhabeli almáriomot jobb szerettem volna!
– No csak rajta!
Meg is vette rögtön a konyhabeli almáriomot.
Az udvarra van kihordva minden szerdék. Mindent meg lehet látni, mindent jól megnézni. Mit ér? Megéri-e a hurczolkodást? Nem esik-e szét az utban? Az ember hiába ne adja ki pénzét.
Kis elkeritett árnyékos kert van az udvaron. Szép tamariszkfák, buja orgonabokrok. A dicső asszonynak hajdan kedvenczei. Alattuk van pihenő helye, édes hüsselője. Kőből faragott diszes szék. November vége felé jár az idő. Hüvös napok, fagyos éjszakák. Bágyadtak már a tamariszkok is, az orgonák is. De azért bámulja a sürgő-forgó népesség. Kint az utczán ácsorgók, szájtátók sokasága. És talicskák és talyigák és egylovas és szamaras kocsik, hogy a megvett ingó-bingót elszállitsák.
– Ki ád többet érte?
Meg-megperdül a dob, szinte sérti a fület. De sirók, panaszkodók, sorsüldözöttek, átkozódó alakok, kárvallottak nincsenek. Kihalt a két dicső hitvestárs s nem maradt utánuk senki, Szegedy Róza tizenkét éve álmodik már a sümegi temetőben. Sirján, sirkövén ott tartja éber szemét Csobáncz vára, Tátika vára. Annyi ábrándnak, annyi meleg érzésnek, annyi édes búsongásnak ragyogó fészkei egykor. – De ott fekszik már közelében a nagy költő is. Sirdombja még kopár, de Szegedy Rózáét már fű benőtte, virág koszoruzza.
És örökké koszoruzza mind a kettőt a hálás nemzet élő kegyelete.
Hajh, de az a dobszó. S az a:
– Ki ád többet érte?
A nemzet nagyjainak apró-cseprő dolgát még se volna szabad kótyavetyére bocsátani.