Szükséges, hogy szabályok legyenek. Azok nélkül nem kerek a világ. Csak lélegzeni szabad szabály nélkül. Más minden egyéb ténykedés szabálylyal van körítve, mint a marhahús a korcsmában. A szabályzat tehát azt mondja a kaszárnyában, hogy esti kilencz órakor feküdjön le mindenki, a jó reggelét a szokásának. Kivétel a szobában a szakaszvezető. E férfiu tizenegy óráig fennmaradhat, ha akar. Olykor, ha nem akar fennmaradni, akkor is fennmarad, részben a jog csorbítatlan megőrzése és gyakorlatban tartása, részben pedig a tekintély emelése czéljából. Az ő ágyának külön függönyei vannak, azokkal elzárja magát a szoba egyéb külvilágától. A lámpa kilencz óráig a szoba közepén lóg egy madzagon. A madzag úgy van megszerkesztve, hogy azzal föl is lehet húzni, le is lehet ereszteni a lámpát. Kilencz órakor tehát a szakaszvezető beviszi a sarokból a saját, firhanggal elkerített lakosztályába a köpőládát s a kis asztalra helyezi. Ez a köpőláda helyet foglalhat minden művelt család asztalán, mert úgy sem szabad beleköpni, mert mit szólna akkor a kapitány úr. Azután a madzagon leereszti a lámpát, mindenkit fekvésre rendelvén, mert sipit már az az ember, a kinek a lábára hágtak. Általános nézet és elterjedt hiedelem ugyanis, hogy az őrség trombitása esti kilencz órakor nem azért dudál, mert ez így van benne a szabályban, hanem mert ilyenkor valaki rendszerint a lábára szokott hágni. Kínjában dudál, fene a fülit.
A nép tehát ezen alkalommal lefekszik, a szakaszvezető pedig a lámpát lakosztályába vivén, a köpőládába helyezi, hogy fel ne düljön. Ott igen alkalmatos helye van neki. Úgy világít, hogy nincs az a csillag.
Kevéssel azután, hogy a szoba ura és parancsnoka a lámpával összes termeibe vonult, a szobában némi halk serczentések hallhatók. Gyufák hangja ez, a melyeknek a fején végighúzták a gyufásskatulya oldalát, természetes következményeként állván elő ezáltal az, hogy a gyufák meggyulladtak s különböző pipák és papirszivarok meggyujtására szolgáltak. Az emberek dohányfüstöt szívnak magukba az ágyakban s közben mesélnek arról, hogy abban a régi háborúban, a miről az önkéntes úr is beszélt, a Torója ostrománál mégis csak a legkülönb vitéz volt az infanteriszt Ág Illés. (Már hogy az a bizonyos Achilles nevezetű ember.) A ki mesél, néha azt szokta mondani:
– Csont!
A mire a többiek azt mondják:
– Hús!
Ez a próbája annak, hogy éberen van-e a társaság. Ha a csontra kevesen adják rá a húst, ez nyilvánvaló jele annak, hogy a társaság tagjai beleuntak az irodalmi előadásba és szunynyadni kívánnak. Az előadó ilyenkor szintén rácsukja a pipára a kupakot s egy barátságos «Ménkü üssön a fületökbe» – kívánság után szintén elszunynyad.
Ez az az idő, a midőn infanteriszt Johann Nagy No. III. ágyában lefejti magáról a takarót s a félsötét szobában botorkálni kezd. Ha volna ember, a ki Johann Nagy No. III. utját megfigyelhetné, láthatná, hogy e harczos a szoba sarka felé halad. A szoba sarkában van a suszteráj. Infanteriszt Mikhael Kerekes recte Balla a szétmenésnek induló kölökcsizmákat ott szokta ismét tartósságra egybeszerkeszteni. Van ott ahhoz való rendes asztal, kis szék, kalapács, talpszög, talpbőr, mustafa, lábszíjj. Johann Nagy óvatosan arra halad. Nem vesszi észre, hogy miként a sötét gond, nyomul utána mezítláb a szakaszvezető, s épen akkor ragadja vállon, mikor Johann Nagy III. a suszterájasztalon kotorász.
– Hát te vagy a lopó?
E dolog megértéséhez tudni kell, hogy a mult héten a suszterájasztalról elveszett a szurok, a mivel a czérnát szurkolják, elveszett harmincz pár bakancsszög, egy sarokpatkó és egy füzet bakancszsinór. Johann Nagy No. III. halálra váltan jelenti:
– Fürer úr, fürer úr… én nem vagyok lopó…
– Hát mit akartál itt, te… te rabló… te, te tüzoltó?
Ez utóbbi kifejezés a köbre emelt sértést jelképezi. Johann Nagy No. III. amugy is ijedt legény szegény, regruta katona, még három hónapos sincs – most még jobban megrémül, hallván, hogy a komendáns úrnak ilyen nagyfoku haragja száll a fejére.
– Én, én – dadogja – csak a bakancsomat akartam reparálni.
– A bakancsodat? Éjjel? Hazudsz te! Hiszen nem értesz te ahhoz. Hát miért nem adtad oda a bakancsodat a suszter apádnak még az este, hogy megreperálta volna?
– Jaj, – nyöszörgi Johann Nagy – nem tudja azt a suszter apám mögcsinálni.
– Hát mi baja?
– A talpa el van kopva.
– Hát aztán talpat akartál lopni? Hisz itt nincs is talp. Azt úgy köll a kapitány úrtól raporton kérni.
– Jaj, jaj, fürer úr, csak egy kis bürdarabot akartam keresni, hogy hátha rá tudom a bakancsszöggel szögezni épen ott, a hol lukas.
A szakaszvezetőnek nem hiába van beírva a titkos conduit-lisztájába, hogy «orientiert sich ser gut», de hamar be is látja, hogy nem tolvaj ez, hanem csak ijedt ujoncz.
– Hát miért nem jelentötted neköm, hogy lukas a bakancsod? Azt hitted, hogy leharapom az orrodat?
– Nem, nem, – dadogja Johann Nagy – maga elibe oda merök én állni… Hanem…
– Mi az a hanem?
– Hanem akkor a kapitány úr elé visz.
– Hát az sem harapja le az orrodat, te csacsi.
– Tudom, – hadarja össze-vissza Johann Nagy – de nem tudom. Nem tudom kimondani, hogy hogy köll kérni a bakancstalpat…
– Mert szamár, pusztai ökör vagy, – véli szeliden a szakaszvezető. – Eredj, feküdj le, majd holnap mögtanitalak rá.
Johann Nagy visszabuvik az ágyba s azon gondolkodik, hogy most már a fürer szemében ő mindig csak pusztai ökör marad. Igaz ugyan, hogy otthon ilyen rendes vasalt ágyban nem feküdt, mert a birka után járó ember volt, az is igaz, hogy otthon hétszámra sem evett húst, itt meg mindennap adnak, de azért inkább őrizné ő ma is a birkát, mint a hazát. A szobaparancsnok pedig saját külön termeibe vonul, mormogva valamit Johann Nagy III. égbekiáltó butaságáról. A fürer úr sem volt ugyan oly kiváló tudós mindig, mint most, de emberek szokása, hogy magasabb rangokba jutva, elfelejtik az alacsony sorsot, amelyből emelkedtek. Hiszen még e tudományossal is megesik, hogy vasárnap reggel a szombat esti föltisztálkodásról a Füsse gewaschen, Wäsche gewechselt helyett azt jelenti a raporton a kapitánynak, hogy a fehérneműk kimosattak és a lábak fölcseréltettek. A kapitány úr Wolhinyaczkynak ugyanis mindent vadkácsanyelven kell jelenteni, ő a legramához való szigorú ragaszkodást elsőrendű katonai erénynek tartja s ez okból olykor czentiméterrel megméri a legénység haját, hogy nem nőtte-e túl az előírt mértéket. A haj maximális mekkoraságának méreteiről szóló legramát a hadur aláírásával ellátottan adták ki s a méreteket túlnövő haj az engedetlenség és a függelemsértés súlyos bűneibe esne, a mitől Isten óvjon minden embert és minden hajat.
De ezen most már segíteni nem lehet. A fürer másnap délelőtt, a hogy a gyakorlatról hazaértek, Johann Nagyot tanítani kezdi:
– Hát: her hapman.
– Her hakman, – mondja a János.
No úgyis jó.
– Pite.
– Pite.
– Gehórzám.
– Gehozzám.
Hát ez sem baj.
– Ej csuzóll.
– Ej csuzóll.
Ej, de hiszen ez nagyon jól van. No most az egészet együtt. Johann mondja:
– Her hakman pitige meldige hozzám csuzóll.
– A meldigét hagyd ki.
– A meldigét hagyd ki.
– Nem azt mondom, te erdőbül szalajtott vadállat, hanem ne mond azt, hogy meldige.
Johann Nagy elmondja meldige nélkül a tudományt. No jó. Most már megnyugodva ebédelnek, a Johann mégsem olyan nagy csacsi, mint a milyennek látszik.
Estére kelve, a napos káplárnak bejelentik, hogy megy is a legény holnap raportra, talpat kérni. Johann Nagy III. hihetetlen izgalomban éli át az éjszakát, folyton mondogatja magában az ágyon: pitike, meldige, csuzóll hozzám. Végül azzal a sóhajtással, hogy: szögény édösanyám, ha tudnád, hogy mire neveltél – szeliden elalszik. Álmában bornyus angyalok tánczolnak egy repülő csuzóll körül.
Felvirrad végre a dicső nap hajnala. Wolhinyaczky pontos és szigorú katona, egy nap sem mulasztja el a reggeli kihallgatást. Kérését és panaszát mindenki előadhatja. Ugyanitt a napos káplár jelenti, hogy délben leteszi a napot. Egy másik káplár jelenti, hogy délben átveszi a napot. Ugyanekkor jelenthetők a bezóndere fórfallenhájtok, a mik esetleg az éj folyamán előfordultak, hogy például a negyedik czukkból, a hol sok a patkány, már megint elveszett a macska.
A szakaszokba bekiáltja a napos:
– Rapportra, kihallgatni!
Mindenki megy a folyosóra, a kinek ott dolga van. Az őrmester összeállítja az embereket. Annak külön sora van és mindenek rang szerint következnek, akár az audenczián. Előbb jönnek a szolgálati férfiak. Azután Georg Demeter a két bizalmi emberével. Georg Demeter már többször szökött, még többször lopott, ennélfogva György úr mellé még két úr adományoztatott, a kik minden lépését figyelemmel kisérik. Minden nap más két úr részesül a társaságból e kitüntetésben s Georg Demeter átvételét naponta a raporton nyugtázzák. Azután jön, a ki jelenti, hogy a büntetését kitöltötte. Azután, a ki jelenti, hogy új nadrágot kapott, de vágja a szíjj a csontját. Még azután jön Johann Nagy III., hogy pitikézzen a csuzóléért. Nem csoda, hogy mire a kapitány eljut hozzá, Johann Nagy már alig bírja a haptákot a szörnyű félelemben s a térdei olyankép inognak, mint harmatos hajnalon az ökörfarkkóró.
A kapitány megáll előtte és szokása szerint ő üdvözli előbb a katonáját, sarkantyuit összecsapván. De most már Johannon a sor. Előbb szalutálni kell. Azután bele kell kezdeni a tudomány felmondásába. Bele is kezdene, de belezavarodik.
– Her infanteriszt Johann Nagy dráj… pitike, meldige… tif ablekomen hakman… her csuzóll pitike meldige…
A raport népe, hapták lévén, szigorúan áll, mintha nem is hallaná Johann Nagy őrült hadarását. Ellenben Wolhinyaczky elszomorodva nézi a legényt. Megállapítja felőle, hogy amúgy, testileg, ebből idővel egészen rendes katona lesz, de a német kultura nem fog rajta.
– Na, – mondja elkeseredve – én mil sok iszkoláztatás megtétetem a téli hónapokba bele és mégis vagyok az a szamár!
A raport állja tovább a haptákot. Csak a sor legvégéről hallatszik:
– Buff… buff… mint mikor valaki türtőzteti a nevetést, de csak kitör belőle. A kapitány ezen, raportoknál teljesen szokatlan zajra odatekint. Hát ott áll az Einjährig-Freiwilliger Medicziner Ladislaus Koltóssy von Tenke et Érmihályfalva. Közkincstári nyelven: önkéntes dögész. Azért áll a raportra, hogy három napi szabadságot kérjen, mert meghalt megint a nagynénje. Havonta szokott náluk meghalni egy. Wolhinyaczky a szokása ellenére megszakítja a sort, odamegy elébe s németül kérdezi:
– Mit csinál? Mi dolog ez? Valami baja van?
Einjährig-Freiwilliger Medicziner Ladislaus Koltóssy von Tenke et Érmihályfalva a nevetési belső görcs izgalmaitól egész testében reszket, a képe megpirosodik, mintha a guta kerülgetné s azt mondja:
– Buff, buff, buff… brühühühü…
– Érthetetlen viselkedés intelligens ember részéről, – mondja Wolhinyaczky. – Tudom jól az iskolából, gyermekkoromból, hogy vannak önkéntelen nevetési görcsök. De hát mondja meg, mi az? Mit talál annyira komikusnak?
A mediciner érzi, hogy az «öreg»-nek igaza van. De azt a «vagyok az a szamár»-t nem lehet neki megmondani. Inkább azt mondja megint a feszes állásban:
– Buff… buff… buff…
– Ej, – mondja mérgesen a kapitány – önnel, úgy látszik, másként kell beszélni. Őrmester! Hatnapi egygyes!
… A raport egyéb része csendben és rendben folyik le, mint illik, csak Ladislaus Koltóssy intéztetett el és Johann Nagy csuzóllja maradt elintézetlenül. Délben a hosszúnevű önkéntes dögész kap őrmester úr Császár Bába Andrástól egy csinos czédulát, a melyre rá van írva, hogy melyik nap jár vas, melyik nap bőjt s azután a vasakat fölfogván, a napos káplár kiséretében hat napi üdülésre távozik.
Ilyenkor végig kell a kaszárnya hosszú udvarán menni. A ki viszi a vasat, attól megszokás kérdezni:
– Talán kend se akarta möginni ma röggel a fekete kávét?
Az önkéntes dögész is találkozik az úton egy ismerős kadéttal, a ki kérdezi:
– Hát magát mi érte?
– Hát – mondja a medicziner – beütött a nemzeti vívmány. Az öreg ma kezdett el először magyar nyelven beszélni: hát mingyárt kijárt érte hatnapi egygyes…
*
Johann Nagy III. a raport után a szakaszvezető úrtól három csárdást kapott, a mit kellemetlenül vett tudomásul. Szerencsére a csárdások fogadása közben az orravére is eleredt, a mi a suszterapánk lelkében sajnálkozást keltett. Ennélfogva a «fogott» talpbőrökből egy darabot titokban rászerkesztett a bakancsára a suszterapánk, bizonyos nevezetű Franz Kerekes recte Hódi No. II.
A dolgok így mindenek megelégedésére elintéztettek.