(Bormérő-szoba a városszéli utczában. Az ablakok befüggönyözve a nyárdélutáni nap elől. A sepert padló föllocsolva, a zöld asztalok letörülgetve, a gyufatartókban van gyufa. A söntésen tiszta poharak, üvegek, a boroskancsó fehér ruhával letakarva, a falakon a magyar királyok képei, Battyhány kivégzése, Petőfi halála, Kossuth gyászlapja fekete fátyolban. Nincsen vendég. Hajlotthátú, fejkötős ősz asszony az udvari ajtó küszöbén. Főtt kukoriczát eszeget porczelán-bögréből.)
Utas ember (lóhajtó ostorral a kezében, poros papucsban bejön a napról. Egy kicsit nem lát, azután észreveszi az öregasszonyt): Jó napot, anyám.
Az öreg asszony: Jó napot, fiam. (A bögrét leteszi.) Mi járatban?
Utas ember: Talán nincsen itthon a gazda?
Az öreg asszony: Nincsen, fiam. Kint vannak a szőlőbe a leányommal… Mert a leányom a felesége… Én vagyok most a hejjöttes.
Utas: Úgy hát. Adjon hát anyám akkor egy félliter bort. Mög egy kutyaijesztőt.
Az öreg asszony (feláll, igen meghajlott, alig bírja a fejét emelni a háta miatt): Mit adjak, fiam? Mert nem jól hallok én már.
Utas: Talán nagyot hall?
Öreg asszony: Azt, azt… A nagyot möghallom, fiam.
Utas (kiáltva mondja): Félliter bort adjon, anyám, mög egy kutyaijesztőt.
Öreg asszony: Talán tréfál velem, fiam? Öreg vagyok én már ahhoz. Mi az a kutyajesztő?
Utas: Hát szódavíz. Attul ijed a kutya, ha a fejire spriczczölnek vele.
Öreg asszony: Úgy hát? Nem értöttem mög. Hány éves maga?
Utas: Ötven löszök.
Öreg asszony: Hát persze. A fiatalok… Én már a nyolczvan körül. Hét unoka, mög három déd. Én már mög se értöm néha a maguk magyar beszédit. Mindönt divatabbra beszélnek, mint régönte… (Hallgat egy darabig.) Hát hidegön iszsza az italt. Mert akkor lemék a pinczébe.
Utas: Hát inkább hidegön. Mert elég melegöm volt egész nap, anyám. Mert paprikát őrlettem én itt a gyárba.
Öreg asszony: Paprikát? Micsoda gyárba?
Utas: Hát itt a fűrész-gyárba.
Öreg asszony (fejcsóválva halad az udvarajtó felé, hogy majd lemegy a pinczébe, de a küszöbről visszafordul): Látom, hogy fiatal maga még, fiam. Furfangéroz egy öreg asszonyt. Hiszen ebbe a gyárba fát fűrészölnek, nem paprikát őrnek. (Lemegy.)
Utas (vállát vonogatja. Ránéz a Petőfi-képre s annak mondja): Öreg asszony, öreg asszony. Már nem jól szolgál az esze. (Megtömi a pipáját s rágyújt a maga masinájával.)
Öreg asszony (hozza az italt. Mogorván szól): Itt van… A pinczébül való. Mert nem mindönki szerete a hidegöt… Az én időmbe még ez nem vót… Gyár se vót. Fűrész-gyárba nem őrtek paprikát…
Utas: Hát pedig, anyám, most őrlik. Nem magyar paprikát, anyám. Az más kérdés, anyám, az más kérdés. A magyar paprikát, a ki őrli, abba nincsen benne a csunája.
Öreg asszony: Nincsen.
Utas: A magja sincsen.
Öreg asszony: Hát az sincsen. A magja… Hát mér vóna benne a magja?
Utas: Nohát. Az erejit is kivágják belülle!
Öreg asszony: Ki hát! Hát mit akar maga? Maga nem tud a paprikáhon? Ugyan az én időmbe még csak a paraszti nép ötte. De most kivágják az erit.
Utas: Hát én is aztat beszélöm.
Öreg asszony: Hát akkor miket eszplikál itt a fűrészgyárral? Fűrészport csinál az, nem paprikát.
Utas (nevet): Jaj, anyám, az nem úgy van. Ez is őll. Van neki ojan gépje, csak ráveti a szíjjat, aztán mén… De itt, tudja, csak aztat a rácz paprikát őllik. Én innét alulrul való vagyok, a ráczok közül. Azoknak az köll, hogy benne lögyön az ereje, a magja, a csumája. De aztán három hatos lögyön egy litter. Hát ezt őllik.
Öreg asszony (megnyugodva): Löhet… Az löhet… Nem tudtam… Mán aztat hittem, hogy furfangérozz engöm, öreg asszonyt… Mert most mindön divatabbra van válva…
Utas: Dehogy… Már mér?
Öreg asszony: Hát épen az… Utas létire…
Utas: Nono, anyám. Igaz, hogy most utas vagyok én ezön a tájon, de valamikor idevaló voltam én… Talán épen ebben a házban laktam. (Gondolkozva néz körül. Nézi az udvart.) De alighanem csakugyan ez az. Csakhogy akkor mintha kisebb lött volna a ház, nagyobb az udvar.
Öreg asszony: Hát az, tudja, úgy van, hogy az uram bővített itten.
Utas: Hát maguké a ház?
Öreg asszony: Az… Olyan valami negyven éve körül.
Utas: Úgy, úgy. Valami negyven éve. Nem az öreg Kondás Fekete Sándortul vötték?
Öreg asszony: Hunnan tudja?
Utas: Hát hiszen az volt az én mostohaapám. Kögyetlen kemény természetű embör volt.
Öreg asszony: Vereködős. Istenkáromló. Alja-embör.
Utas: Hát az. Hát nem is álltam a keze sújját. Ütött-vert. Dolgoztatott, mint a kutyát, gyerök létömre. Szíjjal vert. Ugyan kötőfékkel is. A csizmát kenyni való szalonnabőrt vetötte elém étel gyanánt… Hiszi-e, anyám?
Öreg asszony: Hát elhihetöm, ha mondja.
Utas: Azért… Mer magának jogában van kételködni, neköm mög jogom van beszélni.
Öreg asszony: Hát hiszen, a mi azt illeti. Bár ugyan sok beszédnek sok az alja.
Utas: Nono. De az azért igaz, hogy mikor egyször borzasztó mögvert, elszöktem a háztul. Möntem, a merre láttam. Neki a világnak, mint a Döme kutyája. Aztán sohase találtak rám.
Öreg asszony: Talán nem is keresték.
Utas: Löhet. De azért csak mögvagyok. Kiindultam. Verbászon fölfogadott egy lakatos inasnak. Az Isten áldja mög a haló porában is Kitanultam a mestörségöt nálla, anyám. Most is lakatos vagyok én. De fődem is van. Paprikát termelök. De van buzafődem is. Nem sok, de épen ölég. A csalárdommal munkáljuk.
Öreg asszony: Hát van csalárdja is?
Utas: Van. Adjon még egy félliter bort ehhön a kutyaijesztőhön.
Öreg asszony: Hidegöt szeret? Mert akkor lemék a pinczébe.
Utas: Hát!
Öreg asszony: Nono. Mert van, a ki nem szereti a hidegöt. Én mindig mög szoktam kérdözni. Ugyan a vejem is.
(Elmegy a borért. Addig a vendég meredten bámul a padlóra. Néha a falakra tekint, amik közül negyven év előtt megszökött.)
Öreg asszony: No, ehol a bor. Hideg.
Utas: Hát majd fizetök is. Ez jó bor, mert muslincza van benne. Aszongyák, hogy a pancsolt borra nem mén a muslincza.
Öreg asszony: Arra nem. De azért löhet úgy muslinczát fogni, oszt készakarattal beletönni… Mer a világ furfangos. Mindig divatabbra válik… Mondom, hoztam föl a pinczéből két fürt paprikát. Én éhös vagyok. Nem várom már a vejeméket. Van jó pörkölt szalonnánk – a magunk szalonnája, – aztán az énneköm ölég vacsorára.
Utas (gondolkozva néz az asszonyra): Én még ma nem öttem.
Öreg asszony: Nem-e? Tán megcsömörlött?
Utas: Hát… igön is, nem is. Úgy volt, tudja, hogy hajnalban indultam. Mondom, ha ideérök, beadom a paprikát őlletni, én mög elmögyök a leányomhoz.
Öreg asszony: Hát itt van a lánya a városon?
Utas: Hát… igön is, nem is… Haj, haj… Hát tudja a lány bevágyakozott a városba a rokonhoz. Mert van itt rokon. Hát haragudtam. Mondom: ide elő a városba jó lössz lófrálni, úgy-e, de a paprikapalántát locsolni nem tetszik. Hozzá is nyúltam vagy néhányszor. Akkor sírt.
Öreg asszony: Kiskorukba én is fenyítöttem a gyerököket. De nagykorukba nem nyultam hozzájuk egy ujjal se.
Utas: Ej, nem ért maga ahhon!
Öreg asszony: Én? Én nem értök ahhon? Mikor hét unoka mög három déd – –
Utas: Hát ha hetvenhét déd is, akkor se ért ahhon.
Öreg asszony: Jól van no, jól van. Ha maga jobban tudja…
Utas: Hát jobban. Hát hozzányultam. Az én véröm, én neveltem. De aztán bőgött. Hát mondom, eredj. Vigyön az ördög. Hát vitte.
Öreg asszony: Vitte?
Utas: Vitte, a fene teremti. Ma egy hete fölöltözött, elgyütt hazulrul ide. Már aszondta, hogy ide. Hát ma keresöm a rokonnál. A Csaba-utczába. A Csányi Illés. A Kis-Kopán Jánosnak a sógora. A disznóvágóé, a kit úgy is hívnak, hogy Őrmestör Jani, mert őrmestör vót a Boszniába. Hallhatta hírit.
Öreg asszony: Nem én.
Utas: Nem?
Öreg asszony: Nem.
Utas: Hát mindegy. Hát nincs ott a leány. Hírit se hallották. Nem is látták. No. Hát így van. Érti-e most mán, anyám?
Öreg asszony: Hát értöm. Szép vót a leány?
Utas: A valóságos hasadó hajnal. Olyan finom a képe, mint az őzbőr. A testállása akár az űnőszarvasé. Fényös vót annak a haja, nem köllött annak szépszagú olaj a hajába… Hüj, hüj… Az asszony. Az asszony! Mit szól majd az asszony?
Öreg asszony: Aztán maga csak itten ül?
Utas: Hát itten ülök. Hát mit csinájjak?
Öreg asszony: Ahejjött, hogy szaladna itt a röndérséghön, oda alá mög a csöndérséghön. Hát hogy nem kurrentáltatja?
Utas: Én?
Öreg asszony: Nem is én.
Utas: Kurrentáltassa a kurrentáló ménkű. Ha elmönt, mönnyön. Ha ennyire tartotta az apját, mönnyön. Jó kutya hazajár.
Öreg asszony: Az embör nem kutya.
Utas: Kutya biz az. Az ilyen az kutya. Szökött disznó.
Öreg asszony: Ne késértse az istent. Maga is szökött, fiam… Innen szökött a szülei házbul.
Az utas összesöpri a pénzt, a mi a koronából visszajárt. Megtörli a szemét s nagy sóhajjal szakad föl a melléből:
– Hát én is szöktem. Nem ver az isten bottal. Jó éjszakát.
Elmegy, behúzva maga után az ajtót. Az öreg asszony utánna néz és csendesen motyogja:
– Az úr könyvében áll: mögbüntetöm az apák bűnjeit heted iziglen…