A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon hosszúszárú, hanem csak a mennyi az embert megilleti. Ez vasárnap délután nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul mondva, a gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket csinál a felől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy ki a paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét, pedig Kalszbád fővárosában sem voltak, a hova az urak szoktak járni.
De ezuttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő, hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a földből, vacsora ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.
Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkczió Fekete Tóth Mihály, a bormérő. Nem is messze van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. A zacskót a zsebben, a pipát ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi utczán lassan, sétálva haladó Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.
Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert téglát hordat, de csak a féle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet az asszony, mert kétszer is végigment az utczán a doktor kocsija, Barna Andráséknál mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az utcza eseményeit így le lehet olvasni az ablakból a nélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre is ott hagyná az ember.
– Adjon Isten jó estét, – köszönt be János az ajtón.
– Jó… – mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavu ember. Irgalmatlan vastag hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.
– Hát majd egy pohár bort, – véli János.
Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a pohárba önti. Többet öntött, azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva, látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is kell föcskendezni a pohárba.
A vegyi folyamat így elvégeztetvén, Tóth Fekete a pohárral a kezében a söntés elől méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.
Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Fekete Tóth vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz, hogy az utcza napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el ne mulassza.
János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a borból. Jól van elkászolítva, mondható.
– Haj, haj, – mondja – nahát…
Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell itten csinálni, a mely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj. Nem lehet e nélkül el lenni. János első sorban a dohányzacskót veszi elő, a mi nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, a mely alig fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani onnan.
A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így szépen szétborul, sallangjai szerteállanak. Némely sallangon értéktárgyak mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó aczél. Ez azonban már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből őriztetik, mint a régi szolga.
János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélegzetet szed magába.
– Aztán még ez se dohány? – kérdezi hangosan.
De Tóth Fekete nem szól semmit. Úgylátszik, ma épen nem kívánja a beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonynyal, vagy levelet kapott a fiától, a ki a Pesten tanul. A levél mindig veszedelem. A kinek nincsen baja, nem küld levelet.
János megint kortyant s ezen igázságokon elgondolkozik. Mert a mi igaz, az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.
János ránéz.
A csutorát a szájába veszi s belefuj. A nyelvével pattogtat a csutora végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja: hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.
A pipa eleinte azt mondja: sz–sz–sz.
– Ejnye, – mondja János – ugyan él-e még, a ki csinált? Bujjon bele az ördög.
Jobban belefuj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszijja.
Gunyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem megyünk semmire. János fuj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle, azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.
– No, – véli János – csak nem veszünk mink össze.
A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, a kik a pipa belsejét bicskával kaparják és szurkálják, a mi gyakran kényelmetlen meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember, a ki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le kell csusznia, teszem azt például, mint mikor a kubikosok készen vannak a gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre felülről lefelé. A pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemenczéje ily módon tisztul s oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa aljára, a makkba hullanak.
Ezuttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól elválasztatik. János a szárat jobbkézre marokra fogja, ujjainak azonban ezért szabad tér marad a további működésre. A mi ujja már most csak maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához emelvén.
János előbb levegővel teleszívja a tüdejét megint.
– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az asztalnál, de hát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le arról ez világi életben, különösen ha amugy is tiszteletadásról van szó.
Azután a pipába belefúj.
– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden belenemtartozó anyag kirepül belőle s épen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit ezen lövedékek találnának, azt zokon ne vegye.
Szár és pipa ismét egybekerülnek.
A pipát jobbkézzel János a zacskóba beleállítja, olykép, hogy ha a pipa hajó volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és elsülyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé, hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.
De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés szempontjából. A jó gyujtat dohány a pipában a tömést épen úgy megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz mutatóujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj végzi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját a malacz még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a nevetlen ujj van hivatva.
Úgy leginkább, ha félig van dohánynyal a pipa, akkor történik a tömés. Most újból belékaparászás s ismét tömés. János néha hörpint s közben fokozott elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánynyal megtelik. Ez időben újból tömködés. Tudomány ez, bárki bármit is beszéljen. A tömésnek úgy kell történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen haladjon át: nagyon friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások, úgynevezett szipákolások se fordulhassanak elő.
Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, a ki erre ne mondaná, hogy:
– No, ez most már csakugyan egy rendes gyujtat dohány.
Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek. De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna csinálni, mint kellene.
János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.
Halhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság, fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza. Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.
– No, – mondja János elégedetten és a szájába veszi a csutorát.
Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb húzza, mint a következő hadműveletek alapját. Kihuz belőle egy szálat. Pirosszáru, sárgafejű gyufa. Jó gyufa szokott az ilyen lenni, – ha jól van megcsinálva. János végighúzza a porczellántartó reczés oldalán, a gyufa egy kicsit ég, de mire János az égőfát a pipáig elszállítaná, elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.
Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni, a melyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat kellene eltalálni. De ez nem mindig sikerül, mert a gyufa amugy is igen kiismerhetetlen állat. A szegedi gyufát Temesváron használják, a temesvárit Gyulán, a gyulait Selmeczbányán, a selmeczit Szegeden. Szóval egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint a csendes nyári estéken a réti vizen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni kellene már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.
A másik gyufa, a harmadik gyufa sem sikerül. A negyedik azonban szépen ég s János barna arczára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a gyufát a pipához és fokozottan szil. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de Jánosék úgy mondják, hogy szil. Így legalább a szó nem egyez. A dohány tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fu a levegőbe.
Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsaló dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a ippából. Mint mondani szokás: keresi a finánczot. Mikor János ezt a látványt kiélvezi, a hüvelykujjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási törekvésekre azaz felel, hogy kialszik.
– Hejnye, – véli János – tán az ördög bujt beléd?
A gyujtási kisérletekben János szerencsétlen ezuttal, mert csak az ötödik gyufa fogja meg. Az örökös serczengések Tóth Fekete figyelmét is felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, a ki az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.
No, de most már ég a pipa vidámán. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél. Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába. Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a francziák már megint hadakozásba vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira megapadt a Tisza, hogy a Süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő az a kisértet, a ki a hajósokat, halászokat, lóusztatókat lehuzza a víz fenekére.
A dohány a pipában e közben feletájig leér, de mert a szónokló János nem szívja elegendőképen, ismét kialszik belőle a tűz.
– Hej, – feddi János, – a szél hordja el a hajadat.
Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél elhordogatni a régi időben, a mikor az akasztott ember addig lógott a fán, a míg le nem szakadt a lánczról. Mert a kötélről másnap már lánczra tette át a hóhér, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt torokgyík ellen.
Félpipánál a rágyujtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen tartanák. Ilyenkor a gyufa áll egyenesen, a pipa szeliden oldalra fordul s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a pipába, hogy majd a második gyufa tüzének segít. A második sem sikerül, a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik gyufa, a negyedik gyufa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, a hol egy kis asztalon a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül a János asztaláig elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a kisasztalra.
– Ne te ne! – kiált föl János, csodálkozva. – Hát kend?
– Hát én? – gordonkázik mély hangján Tóth Fekete. – Hát én!
– Hát miért viszi kend el a gyufát? – méltatlankodik János.
– Hát – bődül Fekete Tóth, – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyufát nem adok. Mert kend több gyufát prédál, mint dohányt.
János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:
– No, – mondja – hallja kend. Ide se gyüvök többet.
Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje van a nadrágján. A balkezét mindig ebben a zsebben tartja, van benne két régi négykrajczáros, egy Mária huszas, három Libertás-pénz, ezeket szokta csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihuzódik a zsebből, egészen addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj meredten mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető szavára elütőleg dörgi:
– Leginkább tögye be kend az ajtót, mert így nagyon luftos az ájer…