Előzetesen természetesen bocsánat a mészárosipari segéd uraktól, de nekik is jobban illett, mikor még úgy hívták őket, hogy székálló-legény és olyan alkalmasak voltak a magyar csizmában, a melylyes fehér kötőben, oldalukon a lánczon csüngő és sárgaréznyelű fenővassal, hogy szinte gyönyörűséggel mentek a mészárszékbe húsért azok, a kiknek ez is a foglalkozásuk volt. Ma bizony bár a legények itt is, másutt is segédek és üzletvezetők, – kivétel azonban a hajózat, mert a hajózatnál hajóslegények vannak.
Azt lehetne most már hinni, hogy a hajózati legények mind csakugyan legények. Pedig dehogy. A nóta ugyan beszél hajóslegényről, halászlegényről, a kik különféle ifjú és bohó szerelmi történeteket művelnek; hiszen igaz, vannak ilyenek is, de nem mind ilyenformák. Nem lehet idővel mindenkiből kormányos, sem gazda; ez itten egészen úgy van, mint a katonaságnál, hogy nem lehet mindenkiből generális, hanem meg kell elégednie a kisebb kenyérrel. Ilyenformán a hajóslegény idő multával csak névszerint legény, amúgy pedig feleséges ember, a kire, ha itthon van, otthon főznek és mosnak. Mert ez a rendes állapot.
De mégis csak vannak ritkaságok. Némelyik emberen eljár az idő, de nem jut az eszébe asszony után nézni. Talán más volna a dolog, ha valamely leány megkérné. Azonban ez nem szokásos, a legény úgy véli, hogy ráér arra még, egyszer aztán csak kifogy az időből, mert az elhalad rajta is: marad azután magánakvaló vén hajóslegény. Különös életet folytat, tavasztól őszig ugyan épen csak olyant, mint a többi, hanem télire, mikor a hajók a jég közé befagynak s ő maga a szárazon marad. Ilyenkor várja, a míg elmulik a fagy, egyéb dolog amúgy sem lévén. Jár-kel a parton, ha süt a nap s nézi a jeget. Máshol ilyenkor nem igen szeret tartózkodni, mert a többi hajós is ott van. Az a kaszinó. Ott igen régi történetek adódnak elő különféle veszélyes hajózatokról, a mik történtek különböző országokban, mert ezek messzejáró emberek, hajóznak olykor a bajor vizeken, máskor lemennek Galatz alá a Vaskapun keresztül. A szótalan nép nyelve megered. Tavasztól őszig ünnepjük jóformán csak akkor van, ha kénytelenségből valahol part mellett hever a hajó. Ellenben a tél egyvégtében ünnep, mert nincsen munka. E dologtalanságban hát a víz széle az a hely, a hol az unalmas, szürke napból néhány órát beszélgetéssel eltölteni lehet. Ilyenkor hallani aztán, hogy miként lehet megfőzni a varjut, meg hogy lehet az előzködő hajó vontató lovait farkashájjal megvadítani, hogy mind szerteszalad, meg minden más egyéb ilyesféle beszédek történnek.
Ez nem mind igaz ugyan. Tudvalevő, hogy a messziről jött ember sokat beszélhet. Ilyenkor hallatszik:
A beszédek nyomán fogadások is köttetnek itten, egy garas ára pálinkába és egy fél sóskalácsba. Ez délelőtt történik, az emberek elóvakodnak a parti kurtaboltba a sóskalácsért, azután pedig hazamennek ebédelni, délután pipázván otthon szorgalmasan. De nem sokáig, mert négy óra tájban sötétedni kezd s hogy a világítóolaj ne fogyjon, inkább lefekszenek. Nyáron, ereszkedőben lefelé, úgysem alszanak éjszakákon át semmit.
Nono. A ki hazamehet. De mit csináljon az, a ki nem mehet haza. Bár hisz ugyan valóságképen mehetni mehet, de hova? A vén hajóslegény otthona csak egy kamra, a mit ősztől tavaszig hónapszámra árendába vesz, az is fütetlen; ebédet meg ugyan ki főzne neki? Tarisznyából él. Van néha otthon szalonna, kenyér, ha pedig nincsen, a kis kurtaboltban is meg lehet ebédelni a töpörtőt és a sóskalácsot. A mivel azután tökéletesen el van intézve a táplálkozás ügye. A hajós megszokta, hogy őszi hűvösökön a hajón a hideg «bas»-ban aludjon, hát a hideg kamrában is lefekhet, ha akar a suba alá, délután való pihenésre, csakhogy az idő teljen.
Ha pedig nem akar, elmegy a korcsmába. Ott sem szokás ugyan egy szál vendég kedvéért mindjárt délután megrakni a kályhát, de valami meleg mégis csak van, az ablakon ki lehet látni a partra, a jégre, a hóra, a miben varjak kergetik egymást. Továbbá lehet a sarokban szeliden aludni is egy kicsit: a helypénz meg van fizetve a kiparancsolt két deczi borral. A gazda a másik sarokban szunyókál, olykor felébred, mikor a pipáját a kezéből a földre ejti. Ilyenkor utánanyul. A vén hajóslegény is feltekint s látván, hogy a gazda felvette a pipát, rendben levőnek találja a dolgot s a sipkában és téli bundában újból alvásba kezd. Csend van. Odaát a konyhában némi zörgés olykor: mosnak vagy vasalnak, edények csörgése álmosan hallatszik befelé. Az óra ketyeg s a bormérőasztalon egy szódavizes üveg, melynek elromlott a csapja, néha csöndesen szipog.
Már úgy egész délután három óráig van az idő, az öreg harang szomorú kongó szava az ablakok fagyos üvegein át a nyugalom ezen csöndes télesti helyére beszáll.
– Aó! – mondja a gazda s egyebet nem tehetvén, felébred.
Hasonlókép teszi Jóska öreglegény is. Néznek egymásra. Hétköznap van, ilyenkor legfeljebb estefelé, lámpagyujtat után vetődik be egy-két vendég: utasok, a kik a víz hosszában gyalog haladnak valamerre s egy pohár melegítőre betérnek. Azt is leginkább állva iszszák meg, a tarisznyát a vállukról le nem veszik s haladnak tovább, tünnek el a hópelyhes éjszakába: menvén ily nehéz módokon a kenyér után.
Jó szerencse, hogy más hajóslegények is vannak a világon, nemcsak a Jóska. Jön a Lőrincz, márhogy Joó Lőrincz, a kit máskép Heveder Miskának is neveznek, de ilyenkor elő szokta venni a bicskát. Azt mondja:
– Adjon egy fél liter bort, Szücs úr!
Azt mondja a korcsmáros:
– Nem adok annyit.
– Már miért? – kérdezi a Lőrincz.
– Azért, mert grétára nem adok annyit. A tél elején, a mikor eldanoltad, a mit a nyáron kerestél, más helyen tánczoltál a biliárdasztalon, hitelbe most meg ideszorulsz. Ölégödj mög három decivel.
Amaz kénytelen elfogadni az ajánlatot. Lőrincz ugyanis hamarosan elkorcsmázta a pénzét s most már a tavaszi keresményre tartozik előre. Megfizetni megfizet ugyan, ha másképen nem: ledolgozza, mert hajósgazda a korcsmáros is, de másként bormérő-becsület, hogy semmiféle könnyűelméjűségnek tér ne engedtessék. Az erre vonatkozó irányító vers ezen elveket tartalmazza: Itt nincs hitel, Szabott ár. Ha nincs pénzed, Ne igyál. Idd meg a bort Hidegen, Tedd ki a pénzt Melegen. – Az is bolond, a ki meg nem érti.
Kiteszik Lőrincznek a poharat a középső asztalra, azátán újból csönd, ülnek hárman háromfelé. A míg olyan sötét nincsen, hogy egymásnak vaktában nekimenne az ember, nem szokás lámpát gyujtani.
– A míg egymást látjuk, – véli a bormérő – kár a világítóolajat fogyasztani. Darvadozzunk.
A darvadozás a sötétben való beszélgetés művészete. Arról is jó takarékosság szempontjából, hogy nemcsak a világítóolaj nem fogy, de a dohány sem, mert hiába szívja az ember a pipát, nem ér az semmit, ha nem látszik a füstje.
Ha a borban pedig muslicza volna, hát – hát akkor muslicza van benne. Nem túlságos baj. A buczkai bornak a muslicza a nemesi oklevele. A muslicza a spirituszból hamisított borba nem megy bele meghalni, halálát tiszta italban keresvén. Ez így állván, azt mondja Lőrincz:
– Hát baj van. A madarat kiviszik a városbul.
A sarokból ijedten szólal fel Miska:
– A madarat?
Lőrincz szomorú komolysággal ismétli:
– Azt. A madarat.
A bormérő mondja:
– Micsoda madarat? Talán megbolondultatok? Hát hagy vigyék, ha akár fáczánmadár is. Mi baj van abban?
– A Porkoláb Ignácz madara – adja magyarázatul Miska.
Tudniillik, vagy legalább is tudni kellene mindeneknek, hogy az Ignácz szintén hajóslegény s mikor télen be van fagyva a mesterség, madarakat tanít fütyülni. Feketerigókat. Ha van rá vevő, eladja. De van neki egy rigója olyan, hogy azt eddig semmi áron senkinek oda nem adta, annak híre van, az nyáron át a hajóban szokott fütyülni, de rettentő módon érti a fütyülést s bármerre, akár a Dunán, akár a Tiszán úszik a hajó, minden vízenjáró tudja, hogy a mely hajón a feketerigó ilyen borzasztó szépen fütyöl, ott, ugyanazon hajón tartózkodik Porkoláb Ignácz öreg hajóslegény.
Miért viszik ki a madarat a városból? Mi az, hogy kiviszik a városból? Mert a hajó, a melyen Ignácz a madárral van, akkor is egy darabja a városnak, ha akár a bajor vizeken úszik is. Nyilvánvaló tehát, hogy a hajó nem viszi ki a madarat. Mi viheti ki vajjon? Nem más, mint hogy Ignácz is csak öreg hajóslegény, tél van, a pénz elfogyott, el kell a madarat adni. Miska szinte felhördülve szól a sarokból:
– Ilyen csúfság régön nem esött mög a városon… Ilyen madarat!
Nem tréfabeszéd. A szomszédparti bormérőben egy túlatiszai rácz ember tizennyolcz pengő forintokat kinál a madárért és Porkoláb Ignácz nem tehet mást, mint hogy odaadja.
– Majd tanít másikat – véli a bormérő.
– Nem – felelik Miska és Lőrincz. – Ilyen csak egyszer adódik elő az életben, ilyen madár.
Miska elkeseredettségében még borozik egy darabig, vesz Lőrincznek is. Azután a tetthelyre mennek, hogy megakadályozzák a csúfságot. De nem lehet semmit sem tenni. Miskának van még ugyan kilencz pengője, de Lőrincznek alig csak pár garasa van. Ignácz is ki van fogyva egészen. A Pájó pedig, a rácz, különben közébük tartozik valamennyire, mert lovas hajóvontató, a tizennyolcz darab ezüst tallért csörögteti a keziben. Miska és Lőrincz bús tekintetet vetnek Ignáczra.
– Hát nincsen az egész városban, a ki segítsön? – kérdezi keserűen Miska. – Hát kimönjön a városbul a madár?
Ignácz elkényszeredetten néz rá a boros palaczkok mögül, a miket az alku könnyebb lebonyolítása czéljából már a Pájó hozatott.
– Majd tanítok másikat – mondja, épen csak hogy mondjon valamit, de maga sem hiszi, hogy igazat beszél. (Ilyen rigómadár, mint ez volt, nincsen több.)
Többen, a kik az asztalnál ülnek, sajnálkoznak. Csakugyan nem kellene engedni. Össze kellene inkább a pénzt hajigálni, ha már Porkoláb úgy áll, hogy még a madarat is eladja.
Azonban tél van. Munkátlan, hideg, szomorú, nyirkos és ködös téli este. Haj, a ki teremtette, haj…
Miska előtt már megint egy pohár bor van és üti az asztalt.
– Nem löhet az ilyesmit engedni. Pájó, a tavaszon belédvágom a csáklyát, ha azt a madarat a városbul kiviszöd, te gyíkfejű.
A gyíkfejű csöndesen mosolyog:
S ránéz a madárra, mely a szomszéd asztalon ugrál a kaliczkában, félig leborítva kendővel.
Most Miskában komoly harag támad. Ez a vontatós rácz így mer velük beszélni, magyar hajósokkal, pedig belőlük él a macskalovaival egyetemben. Lám. Miskában homályosan olyan gondolatok támadnak, hogy a rácz aligha verte el úgy a pénzét, mint ők; de azután más ötletre tér:
– Várjunk, várjunk csak! – kiáltja. – Nem köll odaadni a madarat. Majd én szót értök.
Miska ezzel, még Lőrinczet is otthagyva, kihalad a tetthelyről s miután türtőztetni akarja a haragját, az ajtót is szeliden akarja betenni, ennélfogva becsapja erősen. Nem baj no. Nem messze kell menni, csak épen néhány ház ellen a másik korcsmába, a hol ezelőtt volt.
Miska bebukik az ajtón.
– No, mondja – itt még most is sötét van.
– Hát – feleli a bormérő – mi volna, te hetrefüles. Nem tartok én hivogató lámpást, mit akarsz? Ha van vendég, möggyútom, ha nincs vendég, nem gyútom.
Már gyútja is. Miska e foglalkozást kissé bizonytalanul nézi. Fél szivar van a kezében, rágyujtana, de az asztalokon csak gyufatartók vannak, gyufa nincsen (a ködben megnyirkosodik ugyanis).
– Szál gyúfa sincsen? – mondja megint.
– Várjál, – feddi a székről a korcsmáros – látod, hogy a lámpát gyujtom. Majd azután adok egy szálat a zsebbül.
Kemény hangok. Miska kezdi érezni, hogy vesztett ügye van.
– Szücs úr, – szól Miska – Szücs úr, ez világéletben nem lát több olyan madarat Ne hagyjuk, Szücs úr.
– Hát mit csináljak én ebben a dologban, he?
Miska magyaráz:
– Hát, már nézze csak. Tizennyolcz forint a madár. Neköm van még kilencz pengőm. Majd csak kinyílik az idő. Adjon hozzá még kilenczet Ne engedjük a madarat a városbul. Nem bánom, azután, ha egészen magáé lössz is, de ne engedjük. Vögyük mög mutyiba.
A bormérő a pipa szárával kopogtat az asztalon.
– Hát bolondnak nézöl engöm, Miska? Hogy én pénzt adjak olyan madárért? A tágvakkot fujja, a közönséges marsot fujja. Le tudja híjni a kaszárnyaárestánczokat. A generálmarsot fujja mög a czapistrángot fujja.
– Fujja…
– Hát aztán azt gondolod, hogy nem volt énneköm ezökbül ölég katonakoromba? Mi? – Hát hiszen ha szórakozni akarok, ott van a belső szobában a muzsikáló óra, fölcsavarom, aztán a Rákóczi-indulót muzsikálja, nem a czapistrángot meg a generálmarsot, te?… Hogy még én alapodjak bele pénzzel abba a madárba? Ha ingyen hoznád ide, akkor is kivetném. Neköm ne fujja le a kaszárnyaárestánczokat, mert csak elszomorodok, hogy valamikor engöm is úgy fujtak le. Ha katona löttél volna, te is így gondolkoznál, a hogy én. Kossuth-nótára tanítsátok a madarat, akkor majd megvöszöm, de nem generálmarsra. Eredjetök föl vele Bécsbe, adjátok el a hadügyminiszternek… De ide ne hozd, mert kitekeröm a nyakát.
Miska megdermedve hallgatja a beszédet. A kezével lassan legyint a levegőbe: egyszer, kétszer, háromszor. Vége, vége, vége van a dolognak. Tönkre mentünk, sülyed a hajó… a politika ismét művészeti kérdésekbe ártotta bele magát. Szó nélkül áll fel s kimegy a partra, igyekezvén az ajtót csendesen csukni be, minélfogva becsapja. Innen ki kellett jönni, amoda vissza meg nem mehet, igéretét be nem válthatván. Különben is, amott nyílik az ajtó s a nyomában támadt fénysáv mutatja, hogy Pájó viszi is már a madarat.
Miska fölmegy a partra, a töltés koronáján leül. Rumunyok, szerviányok és egyéb népek országai felől szelid déli szellő fuvalma halad fölfelé a partok között, mint fecskéje a tavaszi olvadásnak. A havacska már olvadozik a jegecskén s a vizecske is itt-ott fölüti a fejét a gyengülő jegecske között. Minden hajósléleknek örvendetes ez. Miska most nem látja. A túlsó oldalon, a tápai rét felől munkában vannak ama bizonyos hat tótok, a kik ilyentájban hosszú rudakkal a holdat az égre feltolni szokták. A hold felszáll, rengve libegvén a ködben és az ébredő föld illatos páráiban. Nagy veres képével nevetve Miskára tekint:
– Ne beszélj, ne beszélj, – mormogja Miska – te is csak olyan akasztófára való vagy, mint a többi. Ilyen madarat kiereszteni a városbul! Már látom, hogy neköm is rácznak köll lönnöm…
Senki sem felel. Miska feje gyöngéden lehanyatlik. Csak a túlsó oldalról, a hol a száraz jegenyenyár tetején fahegyben ül egy vén varju, hallatszik feléje a kiáltás:
– Kár…