1913 julius 27.
A Nagy János-utcában akadt a napokban dolgom, s mivel egy negyedórám volt ráérő, körülnéztem erre-arra a Városligetben. Jó ideje, hogy a Városligetet csak télviz idejéből ismerem, s onnan is csak a korcsolyapályáról, ha van kit szemmel megkeresnem. Kószálásom közben álmélkodva álltam meg a millenniumi emlék előtt, mely szórakozottságomba sok éven át sokszor belesejlett ugyan, de meglátni tulajdonképp csak eznap néztem meg. Mégis: mintha emlékeztem volna erre az épitményre. Végignézve rajt’, szétgöngyölitett rengeteg kártyapapirlapokra gondoltam vissza, rajtuk szigoru klasszicista rajzokra, mértani vázvonalakra, kifőzött és kifehéritett oszlopokra: egyszóval schickedanzi magyar épitkezési tervekre. S visszagondolok, s szivem összefacsarodik, egy nagyorru kis cingár emberre, vékonyra, átlátszóra, kurta állura s magas homlokura, Pulszky Károlyra, kinek ez a karcsura soványitott Behemót-épület volt utolsó rosszhiszemüsége, vagy, hogy enyhébb, szeretőbb és barátibb szót mondjak: fumisterieje. Charley akkor még friss volt és fürge, s nem röstellte a fáradságot, hogy összegyüjtve egy csomónkat ujságirót, ha jól emlékszem: az Otthon-klubba, elénk tárja egy zöldposztós hosszu asztalon a Zalával elegy jó Schickedanznak terveit, s megmagyarázza, hogy a magyar nemzet egy esztendőt sem élhet tovább, ha ezer évének ünnepét és fordulóját s egyben az Andrássy-utat is meg- és be nem koronázza ezzel a nagyszerü utlezáróval, diadalivvel, Pantheonnal, monumentummal, amit akartokkal. Mi ugyan semmitsem akartunk, legkevésbbé ilyen semmitmondó közhely-oszlopzatot, könyökünkön kinövő szobrokkal és mi a fenének állok itt jelentéssel. De Charley oly meggyőzően tudott oda se figyelni, mialatt rábeszélt minket, hogy másnap ahány ujságba irtunk, mind tele volt a Zala, a Schickedanz, a millenniumi emléknek dicséretével s azzal a bizonyitással, hogy ezen emlékmünek föld alól való kitoppantása lesz a próbája annak: magyar-e még a magyar, megmaradhat-e Európában s van-e érzéke az iránt, hogy kulturnemzet nem lehet el anélkül, hogy méltó lezárást tornyozzon az Andrássy-ut végére… Hályogoszlató éjszakákon, mikor világosan látom, hogy nyilván nekem is meg kell egyszer halnom, mivel feltünő sokan nem élnek már azok közül, akik nélkül valamikor el sem tudtam képzelni, hogy a világ világ lehet: sokszor visszagondolok erre a drága, tehetséges, bübájosan szerencsétlen emberre, kinek, mondom, ez emléképületnek ránkakasztása volt utolsó utcagyerek-szeszélye. S elgondolom, hogy ha csak tizedrész ennyi fáradságot és kapacitálást forditott volna arra, hogy a Piombót, az olasz primitiveket, mind a megbecsülhetetlen értékeket, melyekkel potom áron emelte a budapesti Szépmüvészeti Muzeumot Európának egyik igen helytálló képgyüjteményévé, igy a sajtó pártoskodásának pártfogásába beszélje bele, ahelyett, hogy a védekezést méltóságán alul valónak tartva, a pártőrület s a politikai ikonoklasztaság minden kajánságát pajzstalan hagyja magára zudulni: talán ma is élne, s többet jelentene a magyar élet számára a politikusoknál, kik azért tartják magukat komolyaknak és értékeseknek, mert mintegy prózában csinálják meg panamáikat, mig szegény Pulszky Károly, hogy ugy mondjam versben volt a kelleténél geniálisabb elszámolási ügyekben… Inkább épittetne az Andrássy-ut elejére is millenniumi emléket, csak élne és jelentené még azt a szikrázó és biztató darab Európát, mely az ő halk öngyilkosságával ugy hunyt ki életünkből, mint ahogy a nyilt tengerre sikló éjszakai gálya faráról visszanézve, egy darabig még látni, percről-percre, az ott maradt világitótorony fel-felszikrázását, de a szikra mind gyengébb, az éjszaka mind feketébb, s az ember észre sem veszi, hogy már nem lát semmit.
Pulszky Károly, mondom, geniális ember volt s ha genije inkább magának is alkotásra futotta volna, mint csak hogy a mások leglélektelenebb dolgait is lelkesen tudja rákötni az emberekre: ő bizonyára különb emléket álmodott volna a millenniumnak, mint aminő most jelenti az Andrássy-ut végén Magyarország ezer évét ugyanazon fáradsággal, amivel Wellington győzelmeit is jelenthetné, vagy a német vámunió megalkotását, vagy a magyar bünvádi eljárás törvénykeiktatását. Ez ugyan nem volna baj – elvégre a párisi Étoile nagy diadalive is csak azért jelenti azt, amit jelent, mert már római időkből ránkszállt az ilyen formáju épületeknek ilyen természetü jelentése. Mindazonáltal a diadalivnek s a diadalkapunak formája természetesen alakult ki abbeli rendeltetéséből, hogy ez olyasmi, ami alatt elmennek – s ha egészben véve mai utcán vagy téren forgalmi akadály is, a saját szépségét megadja neki az, ha formája a köré kristályosodik, matériája a köré rendeződik, hogy alatta át lehet járni. Mig ellenben a mi millenniumi emlékünkben magában benne van a forgalmi akadály: az oszlop, mely előterében elállja az utat. Ez különben mindegy; most nem is arról akartam beszélni, jó-e, rossz-e, szép-e, csunya-e. Csak éppen két dolog motoz a fejemben, mióta szemügyre vettem és sorra néztem köveit, párkányait, szobrait, sőt, mert ezek is vannak: reliefjeit.
Az egyik ezekre vonatkozik: a szobrokra és reliefekre. Meglepetve vettem ugyanis észre, hogy a reliefek legtöbbjéről nem tudom, milyen jelenetet örökit meg s a fejedelmi szobrok közt is akad, amelyikről nem vagyok biztos, hogy kicsoda. Már pedig bizonyos, hogy ez az emlék lehet nagyszerű, lehet közepes, a szobrok lehetnek imponálóak, lehetnek unalmasak, a reliefek lehetnek erősek, lehetnek gyengék (egy nagyon szép van közöttük, két viaskodó lovas, lehet, hogy Szent László s a kun leányrabló), de csinálójuk bizonyára tudta, mit akar velük ábrázolni, kétségtelenül tudja azt ábrázolni, amit akar ábrázolni s nyilván fölszerelte mindet a kellékekkel, az ismertetőkkel, az emlékeztetőkkel s a szerszámokkal, amik annak a jelenetnek, időnek, személynek vagy foglalkozásnak tartozékai. Ha tehát én tudatlanul állok e dolgok előtt, akkor nyilván bennem a hiba, ami azért ejt gondolkodóba, mert a magyarok történetét nemcsak a nyolcadik gimnáziumban magoltam be, hanem azóta is minden részletében át kellett tanulnom és gondolnom, a legjobb agybavésőnek, a kényszerü alkalomnak szoritásával. Emlékiratokat is olvastam, s ismerem irodalmunkat és képzőmüvészetünket, mely, kivált a mult század belső harmadában, igen kitüntette a történelmi témákat. Egyszóval: ha bennem is a hiba: nem tudatlanságomban van. Hanem abban, hogy semmiféle összefüggésben nem állok az alakokkal s az eseményekkel, melyek itt ábrázoltatnak.
Kézen és közelfekvő gondolat, hogy az ember zsidó s ezért, nem lévén vérbeli egykeringése a nemzettel, nem is érez fel emlékeztetéseire. Ebben is lehet valami, de nem minden. Nem vagyok benne biztos, hogy teszem Kállay Tamás, a kedves honatya, vagy Szemere György, a kitünő iró, nálamnál biztosabban fel tudná-e sorolni, mi mit és kit jelent ezen az emléképületen. Holott, ugy tudom, az ő apáik egyenes ágban testükben lehettek jelen az eseményeknél, melyeknek emlékére ez az épület épült. Nem akarom senkinek érzését megbántani, de nem vagyok benne biztos, hogy akárki más embernek nincs-e több köze akárki, bár legidegenebb vérü vagy országbeli mai emberhez, mint tulajdon apáihoz, kik egy ezredév előtt éltek. Óriási a távolság a képzelhető legtöbb fajtáju, mondjuk köztem és Mr. David Lloyd-George között. Mindazonáltal sokkal több közösséget és összefüggést érzek ővele, mint teszem a Makkabéusokkal, kikre pedig, mint igazán dicső őseimre, igaz hiusággal vagyok büszke. S nem hiszem, hogy csak én volnék igy. Nem hiszem, hogy például maga Lloyd-George is ilyesféleképp ne volna, bár ő is igen büszke, amivel nem egyszer eldicsekedett, walesi, tehát kelta származására. Sőt, hogy megmaradjak a keltáknál, de áttérjek a szélső radikálisról a konszervativ nacionalistára: nem hiszem, hogy másképp volna akár maga Maurice Barres is. Fogadok, hogy ő sokkal közelebb állónak tapasztalná magát egy mai frankfurti börzeágenssel, mint a dicső Vercingetorixszal, ki pedig Julius Caesarnak volt méltó ellenfele… Goga Oktavián barátom nemrég szememre vetette azt a kegyetlen mondásomat, hogy a multtal szemben csak egy kötelességünk van: az, hogy elfelejtsük. Félek, hogy e kötelességet akkor is teljesitjük, ha, mint Goga Oktavián, ellenkezőjére tökéltük el magunkat. Goga Oktavián járhat – s ez az ő ideges, keskeny, szőke koponyáján nem is fest rosszul – birkabőrsüvegben. Azért mégis több köze van hozzám, mint Decebálhoz. A mai s az egy vagy kétezer év előtti francia éppugy más ember, mint a mai francia s a mai malisszor. A mai ember annyira más érdekeltségü életet él, mint éltek azok a régiek, akik nélkül pedig ő sem élne, hogy azoknak akkori legnagyobb cselekedetei és történetei sem olyan rokon természetüek, hogy emlékeztetésükre bár egy mai érdekük is – mint a rokonhangra a rokonhur – fölzengene. A multakra csak igényeket lehet rászerkeszteni, de a multakban bennélni akkor sem lehet, ha a multak bennünk élnek. A különbség pontosan az, ami, mondjuk, egy balatoni kastély s a régi cölöpkunyhó között, melynek rég föléje rétegeződött az iszap, a kavics, a televény s tudtomon kivül épitettem kastélyomat arra a felszinre, melynek mélységében ott szenesedik e cölöpkunyhó. Bizonyos, hogy a mai kastélyban benne él a hajdani cölöpkunyhó, mert minden kastélyban benneél, mert a kastély a cölöpkunyhótól származik. De bizonyos az is, hogy semmi valóságos összefüggés vagy összeköttetés nincs a fent virágzó kastély s a lent korhadó cölöpkunyhó között. Ha a magyar a jelenben nem tud élni, akkor hiába emlékezteti magát őseire még beszélőbb emlékkel is, mint a millenniumi emléképület.
… A másik, aminek motozásától szabadulni nem tudok, az azon való tünődés, hogy nem nézve történelmi emlékeztetéseit, épületnek vagy müvészi munkának miért oly unalmas ez az épület? Miért, mikor minden egyes köve és bronza olyasmi, ami valamikor szép és szellemes volt – mert van-e vajjon szebb és szellemesebb, mint például egy korinthusi oszlop, mely valaha, valaha, először: valakinek éppoly személyes dolga, jelentkezése és kifejeződése lehetett, mint ma nekem a kezemirása? Bizonyos, hogy ezen az épitményen semmi eredeti sincs, még az sem, hogy a nem eredeti alkotórészek mint vannak benne összealakitva uj egészszé. Ez az uj egész is régi egész, – hiven, tanultan, izlésesen s az arányok hatásának helyes kiszámitásával érezve utána kipróbált mintáknak. Mégis miért oly sehogy sem ható?
Ezt a kérdést nem ugratásból vetem fel, hanem mert igazán tünődöm rajta s nem tudok rá feleletet. Az a felelet, hogy mindez adalékok hatása iránt, milliárd megismétlődésük miatt, már eltompultam, kinálkozó felelet ugyan, de nem talál. Én is ezzel a megokolással szoktam mait kérni a mai művésztől, de nem egészen nyugodt a lelkiismeretem, mikor ezt teszem. Mert való igaz: a mai embernek már kinő a könyökén mondjuk a Palladio hármasablaka, melynek két szélső szárnya keskeny téglaformáju görög, középső szélesebb része magasabb s etruszkian ivelt, ugy, hogy az egésznek felső vonala olyan, mint a patkó vagy még inkább az ómega –⌒– Hogy van mégis, hogy aki Budapesten, Bécsben, Drezdában, sőt egy kicsit Velencében is halálosan ráuntam Palladióra, Vicenzában részegen élveztem, a maszületettség friss gyönyörködésével, az ő tündéri épitészetét? Pedig, ugyebár, nincs épületeinek sem porcikája, sem egésze, mit száz lelopottságban százfelől meg ne unhattam volna? S ugyebár az ő adalékai sem voltak személyességei, mert hiszen ő mindenestül az antik épitészeten épül? S ahogy ő következik az antikból, ugy következnek ő belőle s még inkább az antikból mind a további történeti stilusok, a francia elragadóságok, le az empireig, melyek némely részükben egy, két, három, tizezeréves adalékokkal fejezik ki a XVII., XVIII., XIX. századot. Mért gondoljuk, hogy azt fejezik ki s igazán azt fejezik-e ki? Hogy’ van az, hogy mi még annyi szecesszió és wiener Werkstätte után sem tudjuk megtalálni mai stilusunkat, sem ugy, hogy ő tőlük elvonatkozunk és mindentől elvonatkozunk s ujjunkból próbálunk egészen ujat szopni, sem ugy, hogy próbáljuk őket továbbmódositani, vagy mint ahogy ők az antikot permutálták és kombinálták, ugy permutálni és kombinálni az asszirt, az indust, az egyiptomit? Mégis csak ott lehet az oka, ahol arról van szó, amit az elébb emlitettem: valakinek mintegy személyes kezeirásáról. Amely dolgon rajta van – pontonkint tettenkaphatlanul, de az egészen letörölhetetlenül – valakinek, aki valaki, a saját kezenyoma, az a valami szép és friss és örök, ha százszor át és szétlopták is, sőt ha maga is át- és összelopott, s ha őseiből és unokáiból százszor agyon is untam minden porcikáját és egészét. Ebben, a személyességnek valami módon való kiütközésében áll az eredetiség s ezzel a szépség, nem pedig (ugy látszik) a valóságos ujságban. Legalább is nem mindig, s nem mondom, a világért sem, hogy azért uj dolog is ne lehetne uj és eredeti… Mialatt ezt leirom, azalatt egészen világosan érzem, hogy igazam van, s Babits Mihály barátomra gondolok, kinek akárhány kis remeke azzal sugárzik az eredetiségtől s ezzel a maradandóságtól, hogy csalódásig és hamisitványig hiven igéz életre valami történeti vagy egyéni hangot, módot, stilust, formát. Azt kezdem érezni, hogy ha épitésben, butorban s egyéb ilyenekben annyi érdekes kezdet után sem tudott kialakulni olyan nagy stilus, mint aminő a Louis-seize volt, annak nem az az oka, hogy az embereknek nem jut már uj az eszükbe, hanem hogy nem használna nekik az sem, ha uj jutna eszükbe.
Van ez néha igy – s mért ne lehetne egész korokkal, mikor igy van egész nemzetekkel? Mikor igy van ime, az olaszokkal: a zene, a költészet, a festészet, a szobrászat, az épitészet s a szinészet halhatatlan nemzetével, akik Duse Eleonórára és Novellira, igaz, nem panaszkodhatnak s D’Annunzióval sem állnak utolsó helyen, – de már zenében, az ő Puccinijokkal nem emelkednek tul a lehári magaslatokon, épitészetben, szobrászatban és festészetben pedig utolsóbbak az utolsóknál? Az ember sirva fakad az érthetetlenségtől, ha elnézi a legujabb Rómát vagy végigjár egy-egy uj velencei tárlatot. Micsoda puffadt épitkezés a házakon! Micsoda silány franciáskodás a képeken! S ez ugyanakkor, mikor politikában s némely, kivált társadalmi és lelki tudományokban az olaszok olyan frissek és erősek, mint akárki más nemzet. Ha a mi millenniumi emlékünket összeházasitanók a gellérthegyi oldaldiszitéssel, megszereznők a keleti pályaudvarral s az egésznek hegyébe tennők az Anker-palota tornyát: akkor sem tudnánk a tehetetlenségnek olyan monumentumot állitani, mint a római uj Monumento, mely hegyoldalnyi szélességben és magasságban hirdeti, mennyire nem jut eszébe semmi az olasznak, mikor a nagy Viktor Emánuelra gondol. Most két éve szörnyedtem el ezen a márvány-jegesvermen – akkor készült el félig-meddig s az egész országból küldöttségek jártak csodájára s e küldöttségek megkoszoruzták a vértanu Umberto király siremlékét is, mely ugyancsak akkor lett meg a Pantheonban. Elgondolkozva álltam meg ennek, a Phantheonnak szent kupolája alatt, melynek boltja pilisén bekékell az ég, s ha esik, beesik az eső. Hadriánus császár idejében épült, s bár Róma azóta is a világ közepe, még mindig legszebb épülete Rómának, beleértve a Szent Péter-templomot is, melynek hátulja ugyan titánian hirdeti Michel Angelot, de előfala megöli kupoláját s az egészet.
Még ma is a legszebb s hétnyolcada a legszebb szépségeknek, amik azóta termettek, a klasszikus időknek adalékaiból valók. Még a mi millenniumi emléképületünk is: hol volna Róma és Hellasz nélkül? Ezer év… ennyi kellett, ennyi időnek nevelése és pallérozása, az ő világuk elpusztitóinak, hogy az ő kifejezésüknek eszközeivel tudják emlékezetét elmondani az időknek, mikor mint jövevények, e világnak feldulásával kezdették uj életüket s mint a nöstény pók: a him széttépése közben termékenyültek meg tőle.