1914 április 19.
Husz éves korom óta Anatole France olyan társaságom, mint addig volt Dickens. S nemcsak én vagyok vele igy – különben az ő korünnepén éppugy nem hozakodhatnám elő ezzel, mint azzal, hogy szeretem-e a töltött káposztát, s nem vagyok-e elmaradt a Chevalier d’Orsay-parfum iránt való szerelmemmel? Anatole France belső emberünk nekünk, negyven-ötven közt járó mai intellektuálisoknak. Hogy a mostani husz éveseknek kicsodájuk van ilyen, azt nem tudom. Nem is bizonyos, hogy van-e. Mert nagy emberek mindig vannak s nagy irók is majd mindig, de nem mind való e meghittségre. Akiket, teszem, az én ivadékom megért vagy kéztől-kézhez örökbe vett, azok közt ott volt, hogy az iróknál maradjak, Flaubert, ott Tolsztoj és Ibsen, ott volt Strindberg is. Mind nagyobb ember, külömb elme, hatalmasabb iró Dickensnél s Anatole Francenál. De egyik sem az az ember, kivel egy szobában tudnánk lakni. S az sem, kiről feltennők, hogy, ha találkoznánk velük, észre tudnák venni, hogy a világon vagyunk. Dickensszel s Anatole Franceszal ugy vagyunk, mintha magunkat is ők irtak volna. Minden kis fiu Dickenstől való, s minden ember, kit legjobb humorosan nézni, de van annyira ember, hogy ne sértődjék meg, ha humorosan nézik: Anatole France kigondolása. Sem akiket megirtak, sem ők maguk nem legeslegelső emberek a világon. Ám apánk sem volt az – csak minden felsőségek közt legföltétlenebb volt és legmelegebb.
Sietek megmondani, mielőtt párhuzam izetlenségébe esném, hogy azon az egyen kivül, hogy mindaketten tollforgatók, alig van hasonlatosság Dickens és Anatole France között. Még az az ellentét sincs meg köztük, mely akkora, hogy már szinte hasonlatosság. Anatole France nem oly ellenlábasa Dickensnek, mint aminőnek például, faji reprezentánsul, Taine veti Musset-t Tennyson ellen. De való, hogy ők is faji reprezentánsokul különböznek egymástól. Dickens mindenestül angol, Anatole France mindenestül francia. Dickens moralista, Anatole France raisonneur. Dickens ethikus, Anatole France tudós. Mindaketten az emberrel törődnek – hiszen innen van minden egyesünknek az az érzése, hogy törődnének velünk, ha ismerősök lettünk volna. De Dickens azt nézi, hogy mi köze az embernek ahhoz, amit érez. Anatole France azt, hogy mi köze az embernek ahhoz, amit tud. A Dickens regényeit olyan ember irta, ki minden érzést átérzett. Az Anatole France irásait olyan, ki minden gondolatot végiggondolt. Persze: nem érzés nélkül. Mint ahogy Dickens nem ostobául jó, Anatole France nem szivtelenül okos. Ami megértésre angol ember képes, Dickens mindazzal jó. S ami jóság francia embertől kitelik, Anatole France mindazzal okos. Betyár, mint minden francia, s azért ért meg bennünket, hogy mulasson rajtunk, évezrednyi messzeségekbe vissza, foglalkozásnyi mélységekbe leszállóan. De törődik velünk, mert jó ember.
Pedig a jó szem csábitja az embert a rosszaságra. Az okosság magában is kegyetlenség, – a szem csak ugy lát, ha hideg. S aki vitte annyira, hogy magamagát is hidegen nézze, abban a minden teremtett állatban bennelakó szadista hamar ugy érzi, hogy ezzel az ő számára váltatott jog a mások iránt való kegyetlenségre. Csak Swiftet kell nézni, kinek Gulliverje nyilván ott lebegett a Pingvinek Szigetének irója előtt. A mesélő s az államregényes fantázia minden megjelenitése mennyire csak arra való Swiftnél, hogy beletaposson a vesékbe, melyekbe belelát, s mennyire a magával való meghasonlottság dühét veti az emberek, veti az ember ellen. Gyilkos moralista s vérengző raisonneur – mindenért, amiért Dickens és Anatole France kedves előttünk, Swift bizony rettenetes. Mert mint az okosság, az erkölcsösség talán még inkább csábit a kegyetlenségre. Az okos ember a maga fölöttessége nevében itél, tehát mégis legalább szemtül-szembe kell állania áldozatával, s igy bátornak kell lennie s közben el is lágyulhat. Az erkölcsös azonban paizs mögül eregetheti nyilait. Gyáván. És képmutatóan. A saját kegyetlenségével, a saját irigységével, féltékenységével s türelmetlenségével nemcsak kifelé, a világ előtt, de befelé, önnön lelkiismerete előtt is elbujhatik az intézmények szentsége, a parancsok hajthatatlansága mögé. Nem kell megvallania magának, hogy: én vén disznó vagyok, ki beledöglök abba, ha a fiatalok élnek és mulatnak és velem nem törődnek. Hanem magának is azt szavalhatja, hogy: micsoda nő az, ki nem az anyaságban találja legfőbb örömét és mulatságát?! Nem kell azt éreznie, hogy: én pervertált vadállat vagyok, ki saját fiamat is vérben úszatnám magam előtt. Hanem azt mondhatja: én Brutus vagyok, ki saját fiát is feláldozza a kötelességnek… a haza minden előtt… fiat justitia, pereat mundus. A franciáknak az a dicső nagyságuk, hogy bár eszük csábitja őket a kegyetlenségre, a gonoszság hiányzik moralistáikból. Kinevetik az embert, mert belelátnak – de megbocsátanak neki, mert megértik. Tout comprendre c’est tout pardonner – ezt francia asszony mondta. S nil humanum a me alienum puto: ez latin mondás.
Egy okos és jó apa, aki mindent tud s akitől mindent meglehet tudni: ez Anatole France. Ez a francia tipus Montaignetól fogva mindmáig – leggyönyörübb példánya Ernest Renan volt. A francia személyes viszonyban van azzal, amit tud, a tudomány nem ismeret számára, hanem élemény, s ami végre gondolkodás utján jutott, az éppugy átmegy vérébe, mint ahogy nemzetül és társadalmul nem elégszik meg azzal, hogy az igazság igazság legyen, hanem menten át is akarja vinni az életbe intézményül. S itt felelhetek egy finom itéletü tudós olvasómnak, dr. Lambrecht Kálmánnak abbeli kérdésére, hogy, ha vallom is (Eötvös Loránttal) a tudomány egyetlen, tehát nemzetietlen voltát, nem látom-e, hogy a nemzetközi tudománynak nemzeti forrásai vannak, s az út, melyen a tudós az abszolut, tehát nemzetközi eredményt eléri, nemzeti, sőt talán faji is? Hogyne látnám, látom, sőt, mondom, többet is látok. Látom, hogy kiki fajta és nemzet szerint milyen hasznát veszi a megtalált eredménynek. Látom, hogy a francia számára nem külön dolog az élet s külön a tudomány, hanem az életbe tartozónak tekinti azt, amit mint tudós megállapitott. Az az eddig le nem birt emberi fogyatkozás, hogy a tudásnak végére jutni nem tudunk, az angolt nem zavarja gyakorlatiságában, a németet nem zavarja kötelességtudásában. A francia azonban – s nem mától fogva – életelvet von le belőle: a szkepsist. Mint ahogy az agnosztikus Kant, miután kivégezte azt az istent, akiben hihetnénk, felállitja a Kategorischer Imperativot, mely nem más, mint egy isten, kinek parancsát ugy kell követnünk, mintha hinnénk benne: az agnosztikus Spencer is azt mondja, hogy, mivel a tudás bizonyos ponton megáll, e ponton tul ugy hihetünk, mintha tudnánk. A francia, ha agnosztikus, egyformán kételkedik a tudásban is, a hitben is, a tudást egy kicsit ugratja a hittel, a hitet egy kicsit ugratja a tudással, s az embert egy kicsit ugratja mindkettővel. Ez a francia, az észnek embere, s nem hiszem, hogy maradandóan tudna rá hatni az a Bergson, ki ösztönemberré akarja visszafejleszteni, noha nagy segitségére lehetne a mai lélektan, mely világot kezd vetni arra, hogy az észen mennyire uralkodik az ösztön. S noha, ki tudja, – que scais-je? – miután a franciák az ész segitségével mindenben kételkedni tudtak, most az eszük hozzásegiti őket ahhoz is, hogy kételkedjenek eszükben is.
Ez persze nem lesz könnyü, mert sugárzóan eszesek. Ez az ő nemzeti jellemük, és senkiben kellemesebben nem ölt testet, mint Anatole Franceban. Ugy szeretjük az eszét, mint az asszonyon a szépséget, s egy-egy mondása, mely bájos egyszerüséggel mond ki mérhetetlen igazságot, tisztára ugy is hat, mint egy drága mosoly az ajkakon, melyeknek halandóságáról a mindenség hatalmát izleltük. Sehol ugy meg nem látszik, mint nála, hogy a tudás emberi dolog, s ugy vagyunk személyével, mint mikor rokonságunkban vagy barátaink közt van nagy tudós, kinek közelről látjuk minden emberiességét. Kivált mikor a Veres Liliomot olvasom s általában, mikor megfigyelem, minő szemmel simogatja s minő kézzel irja meg nőalakjait, szakasztott az az érzésem van, mint mikor egy immár világraszóló nevü tudós barátom megházasodott.
Legnagyobb tette Anatole Francenak – s magát legjobban kifejezve benne, nyilván legmüvészibb is – a Histoire Contemporaine, melynek négy regénykötetében a mi nemzedékünk életét, a legutóbbi évek politikai kavarodásait irja meg tudományos megfigyeléssel, – azzal a szerető érdeklődéssel s örökkévalósági szemszögből, melylyel egy-egy tudós a hangyák életét figyeli meg. Elmondhatatlan varázsa van e módnak melyre tipikus, hogy a Riquet kutya gondolatmenetét éppoly hiven és sürün irja meg benne, mint a gazdájáét, M. Bergeretét, kinek figurájára oly szerető humorral néz le, ahogy az ember csak maga-magára tud tekinteni. Valahogy olyan ez az előadás, mint mikor az ember a régifajta gukkernak forditott végén át nézve, saját szobáját s asztal körül ülő családját szinpadi messzeségbe tudja kicsinyiteni és távolitani. Történelmet irni a mai napról: ez visszája annak, tehát ugyanaz, mint amit a Thais-regényben vagy a Pilátus avagy a Gallio novellákban cselekedett volt meg Anatole France, mai regényt vagy novellát irván a történelemből. Itt is, ott is és mindenben: tudás, mely az ember iránt való mély érdeklődésből párolódik le, s melynek kigyuladása megint csak arra való, hogy visszavilágitson az emberekre. S amit az ő tudománya, a történelem, egypár kézzelfogható törvényt mutat, azt Anatole France a maga részéről s a maga személyében éppoly kevéssé habozott belevinni az életbe, tehát javára válatni az embereknek, mint a nagy forradalomban a jakobinusok az enciklopedisták tanitásait. A könyvek és szobrok kedvelője, az asszonyok mosolygó becézője a Dreyfus-ügyben kiállt a piacra, sőt, s ez még nagyobb hősiesség: pártba állott be, még ha e párt szocialista is. Elképzelni pártban, programmhoz kötve ezt az önálló és kételkedő lelket! Miért tette? Igen egyszerüen: azért, mert tenni akart. S mert a lélektanból tudta, hogy cselekedni csak behunyt szemmel lehet, s a történelemből tudta, hogy csak az győz, aki nem gondolkozik. Aki a meggyőződésével házasságban él, az ugy jár, mint M. Bergeret: megcsalja a felesége. Az igazság olyan, mint az asszony: egy kicsit erőszakot kell tenni rajta, hogy elérjék. Célt kitüzni habozás nélkül s követni a célt birálat nélkül: ez biztositja a sikert még akkor is, ha a célt hamis igazság alapján tüzték ki. A cselekvés lendülete ugy átviszi az embert a téves elmélet ingoványán, mint az expresst a sebessége a beszakadó hidon. Mire a programm beszakadhatna alatta, már győzött a párt. Ezért kell a gonosz igazságtalanságok s a csaló zsarnokságok ellen pártba állani és programm mögé, s Pilátusra, ki szintén latin ember volt, tehát minden franciában benne lakik, s egyre kezét akarja mosni, mondván: hol az igazság?! – e praemontaignei szkeptikusra rárivallni: most háboruban vagyunk, s te katona vagy és tudod, hogy háboruban nem ér rá az ember kezét mosni, s az igazság ott van, ahol előremennek!
Anatole France mindig előre ment s ezért mindig ott volt, ahol az igazság. Néha maga-magát is azzal a nagyapai mosolylyal nézhette, melyhez most években is eljutott. De egészben véve nyilván meg van magával elégedve s levonja életének tanulságát: nem muszáj ostobának lenni, hogy az ember jó legyen.