1917 julius 10.
Mondják, hogy az indiánusok már háromszáz esztendővel ezelőtt füzfavessző kifőzött levével borogatták sebeiket. Ez mindenesetre geniális megsejtése a szalicilnak. De azért, ha megsebesülök, jobb szeretem, ha Verebély, vagy Hűttl Hümér borogat, mint egy háromszáz esztendő előtti indiánus.
Hogy mire mondom ezt? Gondolhatják: politikára. Arra, amivel nálunk a szokványpolitikusok szokták lesommázni azokat, akiknek nincsen sem hivataluk, sem mandátumuk, sem atyafiságuk, de tanultak, gondolkoztak és elmélkedtek. Hogy ezek nagyon derék, de nagyon elméleti ábrándozók, mig ők: ők az élet, a gyakorlat emberei. Ez az, amiben nem vagyok biztos. Abban, hogy amiért valaki a maga számára élelmes, felebarátjai számára is az élet embere. S abban, hogy amért valaki világéletében nem tünődött semmin, nem tanult semmit, s nem lát tul az orrán: már ezzel a gyakorlat embere.
Igaz: a szobatudós tévedhet. Csakhogy akkor nem tudós. Ha, mikor az élet egy területéről elmélkedik, nem méri fel, nem gyüjti össze s nem veszi számba e terület adatait, akkor nem elméleti ábrándozó, hanem felületes kontár. Az megtörténhetik a tudóssal, hogy elmerül gondolataiba s elhagyja valahol az esernyőjét, mig a gyakorlat embere a másét is elviszi. De ha valaki, például, esernyőtudós, és nem tud olyan esernyőt csinálni, ami felfogja az esőt, akkor nem tudós, hanem svindler.
Elvégre min épül a tudomány? Elvégre honnan vétetnek az elméletek? Nem a gyakorlat tapasztalatain-e? Nem a valóság felméréseiből-e? Nem a tüneményei közt való tájékozódáson, nem ezeknek összehasonlitásából? Kanásznak igen jó lehet a kanász, ki már kora ifjuságában disznót makkoltatott, de külömben nem ért sem anatómiához, sem vámpolitikához. Ám hogy, mondjuk: állategészségügyi főfelügyelőnek mért volna inkább való, mint aki megjárta a gazdasági főiskolákat, s ismer minden állatot kivül-belül, s ismeri s egymáshoz mérte minden világrészek tenyésztési és gazdasági állapotait, szokásait és haladottságát, azt nem tudom megérteni. A cigánymuzsika szép muzsika, de Nikisch vagy Mahler mégis csak különb operaigazgató volt, mint volna Banda Marci. Nem tudom hát átlátni, hogy főszolgabiróság, sőt még főispánság is politikai vezetésre mért kvalifikátum inkább, mint a politikához való tudományos hozzáértés.
A valóság az, hogy az ugynevezett gyakorlati emberek beválnak vagy legalább is nagyobb bajt nem szereznek rendes időben, mikor valamely nagy fordulat hullámait kell elültetni s hirtelen lett változások gyümölcseit kell kivárni. Ügyességükkel, jó szemükkel, szokásra járó kezükkel jól eligazgathatják a nem bonyodalmas dolgokat. Ellenben: éppen vezetésre nem valók. Mert gyakorlottságuk a multra vonatkozik. Mert megszokásuk eltompitja fülüket a füvek növése iránt. Mert az ujat zavaró körülmények érzik, s tolakodó hetvenkedésnek, ha a holnap különbözni akar a tegnaptól. A gyakorlat embere reformot éppugy nem követel s nem készithet elő és nem vezethet, mint ahogy a vén kocsis nem kivánkozik automobil után s nem is tudja megszokni a soffőrséget. Az automobilt s a repülőgépet nem a kocsisok találták ki, hanem a tudósok. Soffőrök és pilóták csak akkor ültek rá, mikor már megvolt. A gyakorlati kocsis, ha a hajtás nem megy előre, keresi a hibát a kocsiban, keresi a lóban, keresi, sürü emlegetésükkel még a mennybéli hatalmakban is. Csak kettő nem jut eszébe. Hogy lehet, hogy ő nem való a bakra. Vagy, hogy hogy egyik napról a másikra a föld hátastul megváltozhatott.
Elméleti ábrándozók… doctrinairek… furcsa, ezt a szót mintha már hallottuk volna. Hogyne, hogyne – sőt éppen itt Magyarországon. S nem is érdektelen időkben: most hatvan, hetven, nyolcvan év elött. Akkor, a mult század negyvenes éveiben, élt Magyarországon egy pár különös életü fiatalember, ki ahelyett, hogy a gyakorlatban gyakorolta volna magát: angol, német és francia könyveket bujt. S kik, mig az élet emberei az életnek éltek, tanulmányok, sőt ujságcikkek irásával vesztegették a drága időt, sőt azt a már akkor is antizsurnalisztikus különcséget is elkövették, hogy napilapba irtak tanulmányokat, s vezércikkek helyében folytatásos szakértekezéseket. S a legelvontabb s legidegenebb dolgokról. Például: az állam fogalmáról s rendeltetéséről. Például: a polgár szabadságáról s jogairól. Például: a központi igazgatás szükségéről s a városoknak, (az idegennyelvü és származásu magyar városoknak!) nemzeti hivatásáról. Semmi érzékük nem volt a legszentebb hagyományok iránt, s egyikük nem átallott paskvillszerű regényt irni a legbeváltabb nemzeti védőbástyáról, a vármegyéről. Azt lehet mondani, hogy, egyfelől, hiján voltak minden történelmi és faji érzéknek, s hogy, másfelől, hiján voltak minden élelmességnek és gyakorlatiságnak. Ezek a fiatal emberek vagy férfiak, akiket a gyakorlat akkori emberei ugy jobbról, mint balról, ugy fent, mint lent, felhőbenjáró álmodozóknak s nemzetietlen doctrinaireknek tartottak, nevük szerint Báró Eötvös József, Báró Kemény Zsigmond, Pulszky Ferenc, Szalay László és Csengery Antal voltak. Ezek a doctrinairek voltak azok, kik Petőfivel, a költővel, együtt érezték meg, micsoda láva forrong s van kitörőben a békés magyar föld alatt. Ezek a doctrinairek voltak azok, kik az összeomló helyébe egy uj Magyarország gondolatait rakták le alapnak. Ezek az alapok voltak azok, miken a forradalomban összeomlott Magyarország huszéves élőhalál után diadalmasan épült ujra. Ezek az akkori doctrinairek azok, akikből s elméleti ábrándjaikból él hatvan-hetven esztendő óta az ország gyakorlata. S ha ez az ország ma is megvan, s van életképessége, hogy mostani élete beborulván, uj életnek derüljön: azt a doctrinaireknek köszönheti.