1913 december 23.
Zichy Mihálynak ugynevezett erótikus rajzait láthatni most egyideig – az igazgatóságnak hatósági vegzák miatt külön kérendő szives engedelmével – a Nemzeti Szalonban. Zichy Mihálynak könyvben is láttam már ilyes rajzait, s az itteni gyüjtemény egy-két darabja talán különb a könyvbelieknél. Ugy ezek, mint azok – természetesen – ugyanezt a Zichy Mihályt mutatják meg, mint egyéb rajzai: Az ember Tragédiájához, a Petőfi verseihez, az Arany János balladáihoz, a – miket most ugyancsak a Nemzeti Szalonban látni – Lermontov egyik regényéhez készültek: a finom és hideg romantika-akadémikust, kiben a Cornelius gondolat-geometriáját a Gustave Doré szinpadisága teszi földibbé, ha nem is elevenné és emberivé –, e szinpadiság alacsonyrendüségét pedig némi dekadencia emeli föl (tudom, hogy ez paradoxon s azért irom, mert paradoxon), némi, igen kevés, perverzió nemesiti azzal, hogy hidegen átizzik rajt’, mint az északi fény. Annyi persze nincs belőle, hogy át is fütse, s ezzel akár a rosszaságnak, a romlottságnak, a bünnek s a rothadásnak, de erejével és indulatával hatalmasitaná széppé. Hol van ez a Daumir tenyeres talpas s balzacian tulfütött bourgeois-gazdagságától? S hol, ha rothadás démoni dekorativságáról van szó, Aubrey Beardsleytől, aki ugy szép, mint ahogy a bőrorvos elandalodik a vérbaj pörsenéses rózsáin, hogy mily isteni szépek?!
Zichy Mihály nincs ilyen szép – a Beardsley kifejlett teljes tüdősorvadásához képest ő a betolakodott enyhe tüdőcsucshurut, s a viharos éjcakához képest, aki Goya volt, ő az őszvégi délután, talán igazán, ahol második hazája volt, valamelyik cári parkban, hol a fák éppoly megnyirtak s a levelek őszszel éppoly imbolyogva hullanak, mint a versaillesiban, s a barbárságot a finom régiség helyett elég igazian szellemiti át a bágyadt kiéltség. A pavillonokban fekvőhelyek maradtak szeliden feldulva, a kioszkban a házi szinpad kulisszái árulják el vászon mivoltukat, a szökőkut elapadt s medencéje gyengén iszapos, a messzi pázsiton pedig karcsun szalad át az ottfelejtett őzike. Az égalja piros s másnapra szelet jelent, s köhögése elől az óvatos udvari ember gallérja feltürve igyekszik a kastély felé. Óvatosan s enyhén izgatottan, mint akiknek, mondom, a mellük nincs egészen rendben. A Zichy Mihály erótikus rajzai igazán csak éppen hogy erótikusak. Szerelem éppoly kevéssé van bennük, mint vadság, humor éppoly kevéssé, mint tragikum, s a kéj bánatos dühe, melytől, ha igazán rá tudnák rajzolni, a papirnak is görcsbe kellene gyürődnie, ugy lehül cenzurája alatt, mint a tüzes istennyila a villamos csengő berregésében. Egyik rajzán a kentaur-csődör veti magát a kentaur-kancára. Teremtő isten: a Balzac Contes drôlatiques-jában meg van irva, ahogy a kancán lovagló lovas vágtatva menekül az utánuk gerjedt csődör elől, de az az istálló előtt még utoléri őket, s a lovas érzi a nyakán a düh fuvását s már azon percben minden csontjában lepénnyé törik a rázuhanó vadállat alatt… Ez, mondom Balzactól van, nem pedig, de mennyire nem, Zichy Mihálytól. Vagy én becsülöm tul az erótikumot, vagy nem tudom megérteni, hogy’ jutott Zichy Mihály az erótikumhoz másképp, mint uri gazdáinak vagy barátjainak mulattatására. Zichy Mihály nem erótikus rajzoló – ez szól ki az elegáns, egy kicsit üres morbidezzából, melyért viszont és természetesen érdemes ezeket a rajzokat is megnézni.
Pedig vannak erótikus rajzok – s ó istenem: milyenek!… Merem isten nevét ajkamra venni, már másodszor, ennél a témánál, mert isten, ha csakugyan méltat bennünket arra, hogy legyen, nyilván nem azért rendelte a szerelmet, mert disznóságot is akart teremteni. Éppen mert a szerelem még föltétlenebb hatalom az éhségnél (enni kell, asszonyozni muszáj – hallottam egyszer egy parasztembertől) s mert a csillagok közt sincs feszülőbb gravitáció, mint amivel a milliárd évek előtt kettészakadt őssejt a férfi s a nő transzpoziciójában ujra meg ujra össze akar szaladni: az élet, a lélek s minden vallási rítus és áhitozás valami formában s jelképben mindig az evéstől s a szerelemből veszi adalékait s öltözeteit, s a szerelemből még inkább, mint az evésből. A legizgatóbb s a legőrjitőbb hatalom lévén: azért rakodtak fölé a legizgatottabb s a legőrültebb tilalmak, s annyira mindenütt a világon s annyira már a legmesszebb időkben, hogy a szerelemmel szemben való elfogultság s tárgyiatlanság már benne születik idegeinkben s lelkünk mehanizmusában. Hogy annyi tilalom és szabadságharc folyt és folyik körüle a művészetben is: talán az okozza, hogy az ember (legalább én igy vagyok vele) a legmagasabb fajta müvészetet, a legmegrenditőbb lelki és idegbeli közlést várja, ha már egyfelől hivatalosan kötelező büntudattal s a kézalattiság megalázásával kell ezeket a képeket néznie, s ha másfelől a szabadság, a, hogy ugy mondjam, népjog is, mely megrajzolásuk s megnézhetőségük lehetőségét kiküzdi, szintén képtelen magából kivetni a büntudatot. S ha még a szabadgondolkodás is azt komédiázza s annak komédiázását követeli a müérzék s civilizáltság cinozurája gyanánt, hogy a müvész s a néző ezeknél, éppen ezeknél a képeknél ne érzett s ne gondolt legyen s ne érezzen és ne gondoljon semmit abból, ami érzés és gondolat e képeknek ugyebár éppugy s a formáktól, vonalaktól s szinektől elválaszthatatlan materiájuk, mint maguk a formák, vonalak és szinek?
(Ezeknél a képeknél és minden képnél. Nincs nagyobb ostobaság, mint l’art pour l’art abban a végletességben, mely komolyan ugy tesz, mintha lehetséges volna kép, mely egyáltalában semmit sem jelent és semmit sem mond, s mintha teljesen mindegy s a kép mint kép számára minden következés nélkül való volna, hogy a szin és forma és vonal és fény és árny és kontur vagy a konturokon való tulömlés s a vonal irányában való továbbrezgés adalékai egy régi nadrág vagy egy fiatal lyány térbeli jelentkezésének adalékaiból vétettek-e.) Nem, nem vagyok képmutató, – bevallom (s viszont ez érdekeltségnél fogva gyanus tünteséssel s hencegéssel alá is huzom) az erótikummal szemben való nagy érdekeltségemet – de épp ezért több csalódást, több müvészi csalódást érzek (valósággal megcsalatást és megrövidülést) középszerü erótikus képeknél, mint egyéb középszerü müvésziséggel szemben. Igaz, hogy lelkem titkában minden művészettel szemben azt vallom, hogy csak genienek szabad benne lenni s csak a remekmü müvészet – de sehol e kényesinyüségnek több jogát nem érzem, mint mikor erótikumról van szó, s a derék Bayros márkit én bizony becsukatnám, nem pornográfiáért, hanem középszerüségért.
És sokakat becsukatnék – még tán Correggiót is, kit különben imádok, amiért az ő Bécsben látható hires szép Jupiter és Io-képén a szerelmet ugyanazon bájosan meleg eleganciával festi meg, mint aminővel egy másikon a Szüz Máriával a mellét – egy mondanie-hölgynek elragadó bustejét – adatja a csókolnivalóan dundi Jézuskának. A szerelem erejéből csak a japán szerelmes rajzokban érzek valamit – nyilván, mert ezek igazán szerelmes rajzok, s a szerelmet nem kezelik disznóság gyanánt. A legnagyobb és legrégibb japán rajzolóknak vannak és maradtak ilyen rajzai – de engemet kivált két mester kap meg, véletlenül, vagy talán nem is véletlenül, a régi japánság dekadenciájából való. Az egyik Tojohiro, ki 1828-ban halt meg, tehát – szeretek erre gondolni s látni két homlokot, amint a föld gömbje fölött néz össze egymással – kortársa Goyának. A másik s erótikumban legnagyobb: Kunisada, ki 1865-ben halt meg, vagyis akkor, mikor Munkácsy és Zichy Mihály szinpadiságot tanult. S akik mindketten, de kiváltkép Kunisada, ki tudják váltani a vonalból s az elrendezésből a szerelmi megfeledkezés minden szpazmatikus földöntuliságát. Micsoda gyilkos elegancia, micsoda hörgő stilizáltság – látom: a dekoráció csak ugy szép, ha olyan, mintha gyilkosságnak volna föléje rendezve. (Ezt Beardsley tőlük tanulta s egy kicsit Toulouse-Lautrec is.) Több az erőnél, ami bennük van – a vonalaik, vastagitásaik és vékonyitásaik olyanok, mintha kifejtett idegszálak volnának, határtalan lehetőségeivel a vonagló gyönyörüségnek s a meredt fájdalomnak. S mint a fej, az arc, a ruha, a kézjáték: a test minden fejlettségei a dekorativság s a kifejező hatalom egyenlő jogán adalékai e rajzoknak.
Mily imponáló magaslat ez azzal a: nem aszkéta, csak egyszerüen korlátolt nyárspolgárisággal szemben, mely ugyanazon időben a nyugati világ gondolatát eltelte! Egy arasz idővel a Kunisada halála után, ki éppen még szerencsésen meghalt, mielőtt Európa átvetette volna szigetükre erkölcsének korlátoltságát – kevéssel ez után irta meg a polgári világ egy nagyratartott tanitója, s nem holmi medve, inkább: világfi, s nem talán német vagy mucker, hanem, inkább: katolikus, latin, francia – irta meg, mondom, Dumas fils az ő hires regényét, a l’Affaire Clemenceaut, s ennek egy passzusára emlékszem, homályosan, de tudom, hogy éppen festővel vagy szobrásszal mondatja, s olyasmit mondat vele, hogy a természet is utmutatást ad a müvésznek, hogy vannak a női testen részek, melyek nem valók vászonra, mert a test ezeket elrejti, s igaza van, mert nem is szépek! Nem hiszem, hogy a természet olyan bugris volna, mint Dumas fils volt, de valóban, itt is meglátszik, mint annyi máshol, hogy javithatatlan pazarló, mert még ennek a férfinak is juttatott, sőt bőven, a női test rejtettségeiből! Mily korlátoltság kell hozzá s e saját korlátoltságuknak a világegyetemre való átvetitése: azt hinni s azt venni észre, hogy a természet egyáltalában tesz külömbségeket, tud és tudja a külömbséget szép és nem szép, kivül vagy rejtve hordott közt, s nem mindegy neki szem vagy tyukszem, száj vagy nem száj! Akinek nem minden szép: hogy merhet az szépségről beszélni? Jobban mondva: aki nem tudja s nem látja, hogy mindennek megvan a maga szépsége s minden valaminek egyes példányai között ég és föld külömbségei lehetnek a szépségnek s a rutságnak, a bübájnak s az ökrendeztetésnek: az hogy lehet büszke a müvelődésre, a fejlődésre, a kikülönböződésre Mint a test minden porcikája, ugy igazán minden porcikája lehet – amennyiben a szép fogalmát az értékelésbe belevisszük – érthetetlenül gyönyörü és kétségbeejtően pocsék, csakugy, mint ahogy egész test és egész test között elmondhatatlan külömbségei lehetnek nemcsak a formák szépségének, de a testi anyag finomságának is. Van finomabb hus és csont, mint ahogy van finomabb gyapju – mondom: nemcsak szebb vagy egészségesebb, de előkelőbb anyagu. A British Muzeumból emlékszem egy üvegszekrényben álló sárgásfehér csontvázra, – egyiptomi női csontváz, egy akkori hercegnőé volt. Őszi ebéd után álldogáltam előtte, fáradtan, hazátlanul, s még azzal az érzéssel is, mintha a nyeldeklőm a szivembe esett volna le: a gyerekkoromból megmaradt félelemmel a csontváztól. Mégsem tudtam megválni tőle – feltünt karcsusága s vékonycsontusága, s bár kevés csontvázat láttam életemben, tehát szemem nem tanult bele, mégis valahogy ugy voltam, mint mikor az ember nyolc-tiz kilátástalan uszóóra után hirtelen rájön az uszás titkára, s kezének-lábának mintegy megnyilik a szeme az uszás iránt: itt is leesett szememről a hályog a csontváz iránt, hirtelen megtanultam látni mivoltát, s megláttam, hogy mily szivdagasztóan gyönyörü, mily asszonyian, mily hercegnőien imádnivaló ez a csontváz. Drága, keskeny koponyájától finom bokájáig, csuklójával egy párhuzamban folytatódó kezefejével, hosszu lábaszárával s hosszu, keskeny lábával ugy állt ott, gyengén domboru homloka alól ugy nézett – nem is nézett: tekintett ki az üveg mögül, mint a kifinomult halál, mint az a halál, amit érdemes halni a szépségért, az édes lélekzetért, melyet valaha e bordák mögül lehetett föl és szembehunyva magunkba szini, a csókért, amiben e fogak fölött lehetett elalélni, a nyugvásért, amit a bugó férfifej e medencének rugalmas bársonyboltozata fölött találhatott. S maga a csontja is még annyi száz, sőt ezer év óta mintha még nem is volna meszes, mintha eleven volna, igen: eleven, hiszen minden eleven, ami van… Emlékszem, tán egy óra hosszat álltam ott, álmélkodva, megrendülve, fájdalmasan és szerelmesen – a végén aztán elnevettem magamat. Mert az jutott eszembe, hogyha én most betörném az üveget s e finom koponyát két tenyerembe fogva képemhez szoritanám: az perverzitás volna. S ha ezt valaki megirná, az meg pornográfia volna.