Ez a csárda vajjon merre van?
Fenn volt, magosan a hegyoldalban, ahol petróleumlámpák és filozófus elmék világitottak, amig volt kőolaj és bölcsészet. Félszemü, orrnélküli és ragyavert bormérő, mint esztendő multán a szép halott, mindenkinek névre szóló pohárba öntötte az italt; négyszögletes fejü, habzó száju kutya hevert a küszöbön, miután már régebben elveszitette a falusi kocsit, amely mögött a városba loholt; a vendégek halálsápadt arccal, botra támaszkodva jöttek az életből, vásári verekedésből, ahol a hajukat kitépték, szerelmes hársfa alól, ahol a szivüket levesben kifőzték és rókák csalogatójának a csapó-vasban feltüzték vagy a börtönből jöttek ide egyenest, ahol puhára mángorolták már a hátukat, karjukat, egyenesen álló térdüket: lezuhantak a korcsmapadra és a homlokukat az asztal széléhez ütötték.
Itt nem ketyeget óra a falon, zene sohasem hangzott, hangtalanul, üres szájjal (mint a sirverem) folyt az énekelgetés, de mégis megpihent mindenki egy bizonyos időre.
Egyik a sakktábláját vette elő és magát az élet királyának képzelve, kergette a parasztot.
A másik a találmányait teregette az asztalra és bonyolult számitásokba merült, amelyek mindig kedvezően végződtek.
A harmadik elveszitett ártatlanságával játszadozott, mint megrepedt katonatükörrel és a napsugarat a törött üveggel is a falra vetitette.
Máshol régen elveszitett pöröket nyertek itt, amelyet az élet ellen beadtak, de már minden fórumon elutasitottak.
A legtöbben könyökre támaszkodva biztosan várták a nőt, aki miatt öngyilkosságot elkövettek, hogy szüzi fehéren és a tavasz szagával, megujulva és a régi fiatalságban elmegy erre az utcán, szomoru szeme felragyog és kis kezével int a busulónak.
Itt ültek ők mind: a szerencsétlenek, a lesujtottak és földre tiportak, itt a bolondok, a szegények és féllábuak, amint az életből elmenekültek, mint elveszitett csatából, amelyet a bolgárokkal vivtak, akik egyetlen foglyot sem ejtettek.
Ide csuszott a darabokká zuzódott testőr-tiszt, irógörcsös költő és egykor pirosarcu szerelmes, a démonhoz, aki még egyszer, utoljára megsimogatta és helyesléssel biztatta elveszitett szemeiért azt, aki sokat nézegetett az almafákon szüretelő nőkre; megdicsérte, akinek hamis játékért tőből levágták a jobb kezét, megnyugtatta azt, aki sziv nélkül jött ide, mert a szivét bukott nők piros papucsa széttiporta; az öncsonkitókat, az öngyilkosokat, mámorosokat és bálványimádókat kitárt karral fogadta a démon és olyan mézes italt öntött poharukba, mint az angolok fokföldi bora.
Itt, a démonnál, megtalálta mindenki önmagát. A futóbolond a tollakat, amelyeket kalapjához illeszthet, az elátkozott költő a diadalmat, kirugott szerelmes a női könyeket és a hamispénz-tulajdonos valódi kincsek boldog birtokához jutott. Aki nem tudta leirni az R betüt, mert az nagyon megsértette: akinek üres szélmalom kóválygott a fejében; akinek kés volt a szive táján s minden dobbanásnál megsebezte; aki addig csak négykézláb kuszott, mert kutya volt; aki éjszaka lidércnyomással küzdött, mert nem tudott kimondani egy nevet: a démonnál meggyógyult. Felpirosló orcával, egyenes gerinccel, elért szerelemmel és teljes diadalommal mehetett ki a temetőbe, hogy megérdemelt sirjába belefeküdjön. A démon mindent visszadott neki, amit az élet elvett tőle és adott neki, amit amaz nem ajándékozott. Rothschildok és az Élet királyai poharaztak a hegyoldalban, udvari költők gyönyörü rimeket faragtak és a lábnélküli gavallérnak annyi kalandja volt, mint Casanovának. A boltozat alatt minden percben belépett a pénzes levélhordó, majd a futár, aki hirt hozott a gyermekek boldogságáról, a királyi kitüntetésről, az elveszitett nagy permegnyeréséről és a főnyereményről, majd hintón jöttek a nők, akik nem régen seprővel vagy cípősarokkal támadtak, hütelenek voltak, mint a verebek és csalékonyak, mint a hold sugara; most eljöttek és letérdepeltek, hogy megcsókolják a mart sebeket. Az öröm, mint egy aranydisznó töntörgött be az ajtón.
A Démonnál.
Mikor még csak a maga baja volt mindenkinek. A szerencsétlenség oly egyéni volt, mint egy régi, viseltes kalap. A boldogtalanság rossz kis fehér kutya volt, amely zsinegre kötve vezetgeti éjszaka a részeg vakot. A csőd személyesen hozta el iratait egy fakó, mellbeteg hivatalszolga alakjában. Titok lehetett az, hogy valakinek sötét lyuk van a balmellén. Mikor még minden egyéni volt a földön.
A Démonnál akkor felejteni lehetett az életet.
* * *
A kis csárdákat azóta lerombolták, egy nagy cinteremben ülünk mindnyájan és némán hallgatjuk a szél zugását és az égő városból a harangkongatást.
Minden baj és bánat közös lett. A nyomoruság rongyos szürével betakar, mint a csősz az utszélen talált porontyokat.
Nincs külön bánata a grófnőnak, táncosnőnek és polgárasszonynak, holott azelőtt éppen az volt a legnemesebb a fájdalomban, hogy az ember kiáltás nélkül türhette, mint a spártai fiu a róka harapását. Az volt a leggyönyörübb a bánatban, hogy egyedül vitte el az ember sétálni az őszi erdőkbe, sárga fasorokba és a revolver ólommagjára olyan betüt véshetett, amilyent akart. A gyász feketerigó módjára éldegélt egy letakart kalitkában és az ember hivatali pontossággal bezárhatta az ajtókat, midőn kedveseit megsiratni akarta. Lehetett futni, utazni; elrejtőzködni hegyormon vagy barlangban, az első páholyban a dalszinházban vagy egy gellérthegyi lebujban; a tengerre lehetett menni, idegen városok zajgásában keresni kedves arcokat, amelyek egy másodpercre megvigasztalnak; menekülni lehetett a részvét, káröröm s leereszkedő őszi köd elől messzi tartományokba, ahol senkit sem ismertünk és minket sem ismertek; lehetett álorcásan járni, mikor attól féltünk, hogy vércsepp marad az utcán mögöttünk és lehetett dalolni, mikor gondolatban a végrendeletünket fogalmaztuk.
Most vége van a maszka-bálnak.
A nemesitő főjdalmat egy nagy közös konyhán főzik, valamint ott tálalják majd az örömet is.
Az arcok többé nem titkosak, a szemekben nincs rejtély és a szivekre egyforma fekete kokárda van tüzve.
Testvérek vagyunk itt valamennyien, halottak napja van egész esztendőben és reggeltől estig a temetőt látogatjuk.
Az élet fellegei dühös morgással hömpölyögnek a hegyek felett és a vészes villámlás mindnyájunkat megdermeszt.
Az emberek rózsás kertjében sápadozó virágok vagyunk valamennyien; hol van a hetyke szarkaláb, amely a viharban fel merné emelni a fejét?
A piros hintók a kocsiszinbe vannak tolva, csak az irgalmas barát kétkerekü kordéja közlekedik, hogy alamizsnát gyüjtsön a szegényeknek.
A könyek egy közös nagy tóba ömlenek és a szegény házmesterlány legdrágább fájdalma elvegyül a grófnék gyöngyeivel.
A sebeket ugyanazon gézzel kötik szegényen és gazdagon, a boldogon és boldogtalanon.
* * *
Azért jó volna, ha még állna a régi csárda, ahová el lehetne menni falu bolondjának vagy dölyfös fejedelemnek.
Harmadik ősz hideg esője veri őrjitő konoksággal a katona köpenyegét; harmadik éve nincsenek bolondok, képzelődők, élet-királyok és elátkozott költők Magyarországon.
Hová lehetne jutni, hová lehetne a fejet lehajtani, hol lehetne a mézeskalácsszivet az asztalra tenni és megeszegetni?
Beretva-élen, egyformán, mint a borena éljük a hadi-életet; vigyázva szippantunk a levegőből, kis karéjt vágunk a kenyérből, apróra váltogatjuk a pénzünket, takarékosan bánunk a fájdalmunkkal, az örömet kis amulettbe zárva hordjuk a szivünk felett, mint valamely régi emléket.
Hol van a béke nagy bolondsága, félrecsapott kalapja, hetyke kurjantása, kihivó legénykedése és szétrugott nagybőgője?
Hol van a Démonhoz cimezett csárda, ahol mindenki királynak vagy koldusnak képzelheti magát?
De jó volna egy napra elfelejteni a józanságot és megbolondulni!