Botor vagyok szerinted, ámde szüleid
 Szemében, kiktől éltet nyertél, bölcs valék.

(Távozni akar.)

OEDIPUS.

Mi ez? Maradj! Mily ember adta éltemet?

TIRESIAS.

E mai nap szül és veszít el tégedet.38)

OEDIPUS.

Mily rejtelmekben és homályosan beszélsz.

TIRESIAS.

Rejtett szavakhoz nem legjobban értesz-e?

OEDIPUS.

Vesd csak szememre azt, mi fényt hozott reám.

TIRESIAS.

Épen szerencséd tette tönkre éltedet.

OEDIPUS.

Mit bánom én, ha csak megmentém e hazát.

TIRESIAS.

Megyek hát; és te gyermekem jövel, vezess.

OEDIPUS.

Igen, vezessen el; jelenléted zavar,
 Mig eltávozván, nem fogsz többé gyötreni.

TIRESIAS.

Megyek, de halld, mért jöttem; mert nem rettegek
 Arczodtól, nincs hatalmad életem fölött.
 Kimondom hát: ez ember, kit régen kutatsz,
 Hirdetve, fenyegetve, – Laïos gyilkosa
 Itt van, s azt vélik róla most, hogy idegen
 Bevándorolt, de nemsokára thebai
 Szülöttnek ismerik fel, s nem lesz öröme
 E változásban; koldus lesz, ki dús vala,
 Vak lesz, ki látott, s vándorbottal idegen
 Országokban fog számüzetve bolygani.
 Kitűnik majd, hogy önnön gyermekeinek
 Testvére s atyja, és az asszonynak, kitől
 Éltét vevé, szülötte s férje egyaránt,
 Vérfertőző és apagyilkos. Menj be hát,
 S gondolkozzál felőle; és ha lelsz hazug
 Szót benne, mondd, hogy elhagyott a jóserő.

(Tiresiast a gyermek elvezeti. Oedipus a palotába megy. A kar egyedül marad.)

KAR.

Első versszak.

Kiről jelenté a pythói szikla jósigéje,
 Hogy vértől ázott kezeit e szörnyü tettre nyujtá?
 Szökjék rohanó vihar
 Szárnyán sebesebben a
 Futó paripánál.
 Ime Zeus fia mint rohan ellene már,
 Tüzes ostora van boszuló keze közt;
 S léptét a halál vad
 Szellemei kisérik.

Első ellenversszak.

Parancsot ád hó boritotta Parnass orma immár,
 A szó felhangzott, a bűnös nyomát kutassa minden.
 Mint űzött bika bolyg talán
 Erdők vadonán, avagy
 A szirtüregekben,
 Egyedül, szomorún, nyomorogva szegény,
 S fut a jóslat elől, mely a föld közepén39)
 Hangzik, s a bolyongót
 Üzi örök erővel.

Második versszak.

Rettenetest, rettenetest
 Jósol a bölcs látnoki szó:
 Elhagy a kétség, el a hit,
 És agyam eszméje megáll.
 Sürü éj árnya borult
 Arra, mi volt, s arra, mi van.
 Soha sem, most sem, előbb sem
 Hallottam a harczról, Polybos40)
 Gyermeke s a Labdakidák közt;
 Van-e próba, bizonyság, mely elég biztos, erős,
 Letiporni dicső hírét a királynak,
 Hogy boszulója legyek a titkos halálnak,
 Mely orozva lesujtá a Labdakidát?

Második ellenversszak.

Ismeri jól, ismeri Zeus
 S Phœbos az ember szive mély
 Titkait, ám helytelen azt
 Mondani, hogy emberi jós
 Szeme jobb, mint az enyém.
 Mert tudomány s ész diadalt
 Ül ugyan más tudományán,
 De nem hiszem a vádszavakat,
 Mig csak a tett nem bizonyitja.
 Ime láttuk a szárnyfedte leány41) ellen a bölcs
 Erejét s tudományát, melylyel a várost
 Megszabaditva, e hont üdvére vezérlé:
 Soha sem fogom én rossznak mondani őt.

(Kreon föllép.)

KREON.

Polgárok, értesülvén, hogy mily iszonyú
 Dolgokkal vádol engem Oedipus király,
 Ime, jövök leverten; mert ha azt hiszi,
 Hogy tőlem tettel vagy beszéddel valami
 Kárt szenvedett jelen gyötrelmeink között,
 Úgy nem vágyódom többé, ilyen vád alatt.
 Sokáig élni. Nem csekély a szenvedés,
 Melyet viselnem kell e megszólás miatt;
 A legnagyobb kín lesz reám, ha városunk
 S te rossznak vélsz, s barátim rossznak tartanak.

KAR.

Talán inkább csak a felingerült harag
 Sugá e vádat, s nem józan megfontolás.

KREON.

Miből tűnt az ki, hogy tanácsom biztatá
 A jós ajkát hazug szavakra ellene?

KAR.

Igy mondá. Hogy mily értelemben, nem tudom.

KREON.

S nem volt zavart értelme és tekintete,
 Midőn kimondá ezt a vádat ellenem?

KAR.

Azt nem tudom; uralkodóknak tetteit
 Vizsgálni nem szokásom. Itt jön ő maga.

(Oedipus föllép.)

OEDIPUS.

S te itt vagy? Mily orczával jösz e hely felé?
 Hogy mersz házamba lépni, a ki életem
 Ellen meréd emelni gyilkos kezedet,
 És nyiltan elrabolni készülsz trónomat?
 Az égre, mondd, gyávának véltél engemet,
 Vagy őrültnek, hogy ezt a tervedet szövéd?
 Azt hitted nem fedem föl titkos cseledet,
 Vagy rájövén, nem mernék szembe szállani?
 Nem inkább esztelenség a te szándokod,
 Pénz és barátok nélkül vágyva trón után,
 A melyre néppel s kincscsel juthatsz egyedül?

KREON.

Tudod, mit tégy most? Szavaidra válaszul
 Hallgasd meg szómat, és meghallgatván, itélj.

OEDIPUS.

Jól tudsz beszélni, ám én roszul hallgatok
 Reád; mert ellenséget lát benned szemem.

KREON.

Ép e felől hallgasd meg szavamat.

OEDIPUS.

Ép e felől ne mondd, hogy bűntől tiszta vagy.

KREON.

Ha azt hiszed, hogy oktalan fejeskedés
 Dicsőségedre válik: helytelen hited.

OEDIPUS.

Ha azt hiszed, hogy a rokont büntetlenül
 Illetheted sértéssel: helytelen hited.

KREON.

Elismerem, hogy a mit mondál, mind helyes;
 De szólj, minő a sértés, melyet szenvedél?

OEDIPUS.

Te birtál-e, vagy nem te birtál arra, hogy
 Magamhoz hivjam a dicső, nagy látnokot?

KREON.

Ez most is véleményem változatlanul.

OEDIPUS.

És mily hosszú idője mult, hogy Laïos –

KREON.

Mit mondasz? Mit tett Laïos? Nem értelek.

OEDIPUS.

Mikor történt, hogy gyilkos kéztől elveszett?

KREON.

Hosszú nagy évek teltek el azóta már.

OEDIPUS.

S a jós gyakorlá akkor is művészetét?

KREON.

Oly bölcseséggel mint most, s ép úgy tisztelék.

OEDIPUS.

S azon időben említett-e engemet?

KREON.

Nem, legalább jelenlétemben sohasem.

OEDIPUS.

S a gyilkosságnak nem kutattátok nyomát?

KREON.

Kutattuk; hogy ne? Ám nem jöttünk semmire.

OEDIPUS.

S mért nem fedezte akkor azt föl ez a bölcs?

KREON.

Azt nem tudom; s nem tudva, inkább hallgatok.

OEDIPUS.

De annyit tudsz, és tudva el is mondhatod –

KREON.

Mi az? Nem hallgatok felőle, ha tudom.

OEDIPUS.

Hogy az, ha csak egyet nem ért veled, soha
 Nem fogta volna rám a gyilkosság bünét.

KREON.

Te tudhatod legjobban, ezt mondotta-e?
 De most hadd kérdjelek ki, mint te kérdezél.

OEDIPUS.

Kérdezz; nem bizonyítod rám a gyilkolást.

KREON.

No hát? Nem vetted hitvesül testvéremet?

OEDIPUS.

E kérdésedre tagadást nem mondhatok.

KREON.

És nem osztod meg a hatalmat s trónt vele?

OEDIPUS.

A mit kivánhat, tőlem mindazt megnyeri.

KREON.

S nem állok én mind harmadik mellettetek?

OEDIPUS.

Ép ebből látszik, hogy mily rossz barát valál.

KREON.

Nem úgy, ha jól megfontolod, mint én tevém.
 Először is, nézd: hol van az, ki félelem
 Között akarna inkább trónon ülni, mint
 Békén pihenni épen oly hatalmasan?
 Bizonynyal én olyan vagyok, hogy a király
 Hatalmát inkább óhajtom, mint a nevét;
 És ilyen minden józanul gondolkodó.
 Most nyugton élek s tőled megvan mindenem;
 Mig sokszor kedvem ellen tennék, mint király.
 Hogy volna mégis kedvesebb a trón nekem,
 Mint gondtalan uralkodás és hatalom?
 Még nem sülyedtem oly nagy balgaságba én,
 Hogy mást kivánjak, mint a szépet s hasznosat.
 Most minden ember szivesen lát, üdvözöl,
 S hozzám fordul mindenki, a ki rád szorul;
 Mert ettől függ kéréseik jó sikere.
 Mért veszteném el mindezt a király czimért?
 Nem vetemül ily rosszaságra józan ész.
 Soha sem voltam én ily szándék embere,
 Nem is segitnék ebben másokat soha.
 Bizonyságul, menj, kérdezd Pythóban magad,
 Hogy híven meghozám-e isten jóslatát;
 S ha rajta kapsz, hogy a büvészszel közösen
 Terveltem bármit: ölj meg, nem csupán magad
 Itéletével, én is hozzá járulok.
 De zavaros gyanuból vádat ne emelj.
 Mert nem jogos, ha könnyen jónak gondolod
 A rossz embert, és rossznak véled azt, ki jó.
 Ki hű barátját eltaszitja, azt hiszem,
 Saját éltének legszebb kincsét dobja el.
 Idővel mindezt biztosan megtudhatod;
 Mert az idő mutatja csak ki az erényt,
 Mig a gonoszt egy nap alatt megismered.

KAR.

Jó volt beszéde annak, ki elesni fél,
 Király! A gyors itélet nem jár biztosan.

OEDIPUS.

Midőn gyorsan jő rám a titkos cselvető,
 Részemről is szükséges gyors határozás.
 Ha nyugton várok, végre hajtja szándokát,
 S haszontalan fáradság lesz, mit én teszek.

KREON.

Mi szándokod hát? Számüzésbe küldsz talán?

OEDIPUS.

Oh, nem! Halálra s nem futásra szántalak.

KREON.

De hát előbb mutasd ki, hogy méltán gyülölsz.

OEDIPUS.

Nem engedsz? nem hiszed szavam, hogy így beszélsz?

KREON.

Mert látom, nincs eszed.

OEDIPUS.

Saját javamra van.

KREON.

Az én javamra is legyen.

OEDIPUS.

Gonosztevő!

KREON.

De ha tévednél?

OEDIPUS.

Tenned kell parancsomat.

KREON.

Nem, ha rosszul parancsolsz.

OEDIPUS.

Oh, én városom!

KREON.

Nemcsak te, én is a városhoz tartozom.

KAR.

Hagyjátok ezt, fejdelmek! Épen idején
 Látom Jokastét házából közelgeni;
 Előtte föl kell e viszálylyal hagynotok.

(Jokaste föllép.)

JOKASTE.

Miért kelétek, oh, ti boldogtalanok!
 E dőre nyelvcsatára; nem szégyenlitek,
 Az ország ily bajában egymást bántani?
 Nem mégysz lakodba, s te Kreon nem térsz haza?
 Vagy semmiből nagy bajt akartok kelteni?

KREON.

Oh, testvér! szörnyü szándékkal van ellenem
 Királyi férjed, Oedipus; két rossz közül
 Vagy számüzéssel, vagy halállal fenyeget.

OEDIPUS.

Megvallom, oh, nőm, úgy van; rajtakaptam őt,
 Hogy gonoszul éltemre tör gonosz csele.

KREON.

Haljak meg átkozottan és boldogtalan,
 Ha abból, melylyel vádolsz, bármit is tevék.

JOKASTE.

Az istenekre, hígy szavának, Oedipus;
 Tartsd tiszteletben, melyet monda, esküjét,
 Gondolj reám, s ezekre, kik itt állanak.

KAR.

Versszak.

Fogadd az észnek, szivnek szavát, oh, király!

OEDIPUS.

Miben kivánod tennem azt?

KAR.

Hogy őt, ki nem volt előbb sem botor, s eskü véd most, meg ne vesd.

OEDIPUS.

Tudod, mit kivánsz?

KAR.

Jól tudom.

OEDIPUS.

Beszélj tehát.

KAR.

Alaptalan gyanúból el ne itéld
 A hű barátot, a kit szent eskü véd.

OEDIPUS.

Tudd meg, hogy ezt kivánva, enhalálomat
 Kivánod tőlem, vagy száműzetésemet.

KAR.

Az istenek legelsejére, nagy
 Heliosra, nem! Veszszek el nyomorultan, hagyjanak el
 Az ég s emberek, ha ez szándokom.
 Ámde kín tépi bús szivemet
 E honnak szenvedésein, ha még
 Ti is tetézitek a régi bajt.

OEDIPUS.

Menjen tehát, bár menthetetlenül halál
 Vagy szégyenítő számüzés vár is reám.
 Kérő szavad, s nem ő, indítá szivemet
 Ez irgalomra; őt, bárhol lesz, gyűlölöm.

KREON.

Gyülölve engedsz, ám ha csillapul dühöd,
 Magadnak lész terhére. Ily természetek
 Önnönmagoknak leggyötrelmesb terhei.

OEDIPUS.

Nem hagysz el hát, nem távozol már?

KREON.

Távozom;
 Te félreismersz, itt a régi maradok.42)

(El.)

KAR.

Ellenversszak.

Jokaste, mért nem sietsz ezzel a házba most?

JOKASTE.

Előbb tudnom kell, mint esett?

KAR.

A szóbeszédből gyanú lett; hiú bár, de fáj az ilyen is.

JOKASTE.

Mindkettejök részéről?

KAR.

Ugy van.

JOKASTE.

És mi volt?

KAR.

Legyen elég, elég sok bajunk között;
 Hagyjuk a szót, hol a viszály végződött.

OEDIPUS.

Látod, hová jutsz? Jó levén a szándokod,
 Lenézed, eltompitni akarod szivem.

KAR.

Király, mondám nem egyszer, ime halld:
 Esztelen botor volnék s helyes itéletre képtelen,
 Ha elhagyva megtagadnálak én
 Tégedet, ki nyomor s baj közül
 Kimentéd egykor drága honomat;
 Vezéreld most is üdvre, mint tudod.

JOKASTE.

Az istenekre mondd el, oh király, nekem,
 Mi volt az ok, mely ily haragra ingerelt?

OEDIPUS.

Elmondom, mert ezeknél43) többre tartalak;
 Halld hát, mily terveket szőtt ellenem Kreon.

JOKASTE.

Beszélj, mi biztos vádat mondhatsz ellene?

OEDIPUS.

Azt mondja, hogy én voltam Laïos gyilkosa.

JOKASTE.

Saját vagy más bizonyságára mondja ezt?

OEDIPUS.

Egy jóst, egy szemfényvesztőt tolt előre, mert
 Saját nyelvét mindentől menten tartja ő.

JOKASTE.

Vesd el most annak gondját, a mit emlitél,
 S hallgass rám és tanuld meg, hogy az emberek
 Között nincs egy sem, a ki a jövőbe lát.
 Bizonyságát rövid szavakban ime halld:
 Laïos király jós mondatot vett egykoron,
 Nem mondom, hogy Phœbostól, ám szolgáitól,
 Hogy a gyermek kezétől kell meghalnia,
 Ki tőlem s tőle fogja nyerni életét.
 S mégis, mint híre jár, hármas keresztuton
 Idegen rablók gyilkolák meg hajdan őt;
 Fiát pedig, ki életének harmadik
 Napját sem látta, megkötött lábakkal és
 Más ember által zord hegyen kitéteté.
 És igy Apollo nem tölté be jóslatát,
 Sem a fiú nem lett atyjának gyilkosa,
 Laïos sem gyermekétől nyerte a halált.
 Pedig mindezt előre hirdeté a jós!
 Ne gondolj hát vele. Mit isten föl akar
 Deritni, könnyen napvilágra hozza azt.

OEDIPUS.

Mint megzavarja, megrendíti lelkemet
 A szó, melyet most hallék tőled, hitvesem.

JOKASTE.

Mily aggódás rendíte meg, hogy igy beszélsz?

OEDIPUS.

Ugy tetszik, mintha azt mondottad volna, hogy
 Hármas keresztuton ölték meg Laïost.

JOKASTE.

Ez volt a hír felőle, s nem szűnt meg ma sem.

OEDIPUS.

És mely vidéken érte őt e baleset?

JOKASTE.

Phokisnak mondják a vidéket, s Daulia
 És Delphi útja egyesül azon helyen.

OEDIPUS.

És mily hosszú idő mult el azóta már?

JOKASTE.

Kevéssel az előtt, hogy elfoglaltad ez
 Országnak trónját, érkezett hozzánk a hir.

OEDIPUS.

Oh, Zeus, minő végzetre szántál engemet?

JOKASTE.

Mi az, mit úgy szivedre vettél, Oedipus?

OEDIPUS.

Ne kérdezz még; de mondd milyen volt alkata
 Laïosnak, mily előre haladott kora!

JOKASTE.

Magas volt, őszbe csavarodtak fürtjei,
 S alakja tőled nem nagyon különbözött.

OEDIPUS.

Oh, jaj nekem? Magamra szórtam hát ma én
 A szörnyü átkok árját öntudatlanul.

JOKASTE.

Mit mondasz? Rettegek rád nézni, oh, király!

OEDIPUS.

Borzadva aggódom, hogy jól látott a jós;
 De hogy egészen meggyőzz, mondj még egyet el.

JOKASTE.

Úgy félek! Ám ha kérdezz, felelek reá.

OEDIPUS.

Csekély kiséret volt mellette, vagy talán
 Miként királyhoz illik, számos fegyveres?

JOKASTE.

Öten voltak mindössze és ezek között
 A hirnök; s Laïost egyetlen szekér vivé.

OEDIPUS.

Jaj, jaj, minden világos immár! És ki volt,
 Oh, asszony, a ki nektek erről hirt hozott?

JOKASTE.

Szolgája, az egyetlen, ki megmenekült.

OEDIPUS.

Vajon most is jelen van még a házban ő?

JOKASTE.

Nincs többé már itt; mert hogy visszatért ide,
 S a trónon téged látott s halva Laïost,
 Esengve kére, megragadva kezemet,
 Bocsássam a mezőre, a juhnyájhoz őt,
 Hogy a várostól mentől távolabb legyen.
 El is bocsátám; mert akármily szolga volt,
 Ennél nagyobb kegyelmet is megérdemelt.

OEDIPUS.

Lehetne ismét gyorsan visszahivni őt?

JOKASTE.

Minden bizonynyal; ámde mért kivánod ezt?

OEDIPUS.

Oh, asszony, félek attól, hogy nagyon sokat
 Mondottam már, a mért most látni vágyom őt.

JOKASTE.

El fog hát jönni; ám én is méltó vagyok
 Megtudni, hogy mi gyötri kebledet, király.

OEDIPUS.

Nem hallgatok, ha kinzó aggodalmaim
 Eddig jutottak már. Ki volna kívüled,
 Kinek méltóbban mondhatnám el sorsomat?
 Atyám korinthi Polybos volt, és anyám
 A dorisi Merope. Legnagyobb valék
 Én ott a polgárok közt, miglen oly eset
 Történt velem, mely méltán meglepett ugyan,
 De nem volt méltó haragomra, mely kigyúlt.
 Egy ember, lakománál, borozás között,
 Ittas fővel cserélt fiúnak nevezett.
 Csak nehezen tartottam vissza e napon
 Boszúmat; s másnap megkérdém szülőimet,
 Kik e sértésért nagy haragra gyultanak
 Ez ember ellen, hogy ilyen szót ejte ki.
 És én elégedett voltam velök; de még
 Mindig gyötört ez; mert nagyon szétment hire.
 Szülőim tudtán kivül elmenék tehát
 Pythóba. És Apollo, bár nem méltatott
 Válaszra abban, a miért jövék; de más
 Szörnyű, rettentő sorsot nyilváníta ki,
 Hogy nászra kell anyámmal lépnem, és e föld
 Szinére elviselhetetlen fajt hozok,
 S atyámnak, a ki nemzett, gyilkosa leszek.
 Ezt hallva elfutottam, s ezután csupán
 A csillagok szerint mértem ki, merre van
 Korinth vidéke,44) hogy ne lássam magamon
 Beteljesülni ezt a szörnyű jóslatot.
 S tovább haladva eljuték a tájra, hol
 – Miként te mondád – meggyilkolták a királyt.
 Midőn a hármas úthoz már közel valék,
 Egy fullajtár jött szembe vélem, s fiatal
 Csikóktól vont szekéren olyan férfiú,
 Minőt leirtál; a szekérhajtó s maga
 Az aggastyán erővel félre űztenek.
 Én haragomban megütöttem a kocsist,
 Ki eltaszított; az aggastyán látva ezt,
 S kilesve, a mint a szekérhez érkezém,
 Kettős hegyű botjával fejtetőmre sujt.45)
 De nem hasonló viszonzást nyert; hirtelen
 Reá sujték botommal, és ő a szekér
 Öléből tüstént fejtetőre kibukott;
 Aztán meggyilkolám a többit. Ha talán
 Rokonság van ez idegen s Laïos között,46)
 Ki nyomorultabb akkor, mint ennen magam,
 Ki az, kit inkább gyűlölnek az istenek?
 Kit nem fogadhat sem polgár, sem idegen
 Lakába, nem beszélhet hozzá senki sem;
 Elűzi házából mindenki. S én magam
 Mondám fejemre ezt az átkot, senki más.
 A holtnak ágyát meggyalázzák kezeim,
 Melyek meggyilkolák őt. Nem vagyok gonosz?
 Nem minden ízemben tisztátlan? Hogyha el
 Kell innen futnom, nem szabad enyéimet
 Meglátnom, sem hazámba tennem lábamat,
 Nehogy anyámmal nászra lépjek, s Polybost
 Megöljem, a ki nemzett engem s fölnevelt.
 Nem eltalálja a valót, ki azt hiszi,
 Hogy mind e bajt kegyetlen dæmon küldi rám?
 Soha, soha ne lássam többé e napot,
 Oh isten szent felsége! Inkább tünjem el
 Az emberek szeméből, hogysem magamon
 Betelni lássam ennyi balsors szégyenét.

KAR.

Reánk is aggasztó ez, oh, király, de mig
 Ki nem hallgattad a tanút, bizzál s remélj.

OEDIPUS.

Ugyis csupán ez egyetlen remény maradt
 Számomra, hogy a pásztort várjam még ide.

JOKASTE.

És mit vársz tőle, hogyha majd megérkezett?

OEDIPUS.

Megmondom. Ha megegyezik azzal szava,
 A mit te mondál, úgy többé nem rettegek.

JOKASTE.

Mit hallottál te tőlem olyan feltünőt?

OEDIPUS.

Azt mondád, hogy szerinte rablók voltanak,
 Kik meggyilkolták Laïost. Ha most is ily
 Többes számban szól, úgy nem én öltem meg őt;
 Hiszen egy embert többnek nézni nem lehet.
 De ha csupán egy vándorról fog szólani,
 Világos akkor, hogy rám súlyosúl e tett.

JOKASTE.

Tisztán igy szóla akkor, hidd el biztosan,
 És nem lehet, hogy visszavonja most szavát;
 Mert az egész nép hallá, nem csak én magam.
 De ha első szavától el is térne tán,
 Mégsem derítené fel bizton, oh, király,
 Laïos halálát; hisz kimondá Loxias,
 Hogy gyermekem kezétől kell meghalnia.
 És e szegény bizonynyal meg nem ölte őt,
 Mert már előbb elveszté önnön életét.
 Azért bizony sem erre, sem amarra nem
 Tekintenék én többé jóslatok miatt.

OEDIPUS.