Helyes beszéd. De mégis küldj el valakit
 E szolgáért, hadd jöjjön; ne mulaszd el ezt.

JOKASTE.

Azonnal érte küldök, s most menjünk haza.
 Nem tennék semmit, a mi nem kedves neked.

(Oedipus, Jokaste a palotába mennek.)

KAR.

Első versszak.

Oh, vajha sorsom lehetne,
 Szüntelen megóvni ajkam s tetteim
 Szent tisztaságát, mint az égi törvény
 Rendeli, mely mennyei fény
 Ölén született, s egyedül Olympos
 Volt atyja, nem emberi
 Múló akarat szülé,
 S melyet nem altat el sohasem a feledés, homály.
 A nagy isten élteti azt s nem évül el.

Első ellenversszak.

A büszkeség zsarnokot szül;
 És ha dőrén felfuvalkodván, magát
 Eltölti azzal, mi nem üdvös és jó,
 S fölhatol a legmagasabb
 Oromra: lehull onnan mély nyomorba,
 Honnan soha nem viszik
 Ki lábai. Ám az ég
 Vezesse győzelemre a harczot honom üdveért.47)
 A nagy isten volt s marad útamon vezér.

Második versszak.

Ámde kinek szavát s kezét a büszkeség ragadja el,
 Nem tiszteli istenek lakát s Dikétől nem remeg,
 Azt érje a végzet átka,
 Gőgje büntetéseül,
 Ha jogtalan hasznot keres magának,
 A bűnnek útjain halad,
 S dőrén az ellen szól, mi sérthetetlen.
 Az ily bünös keble hogy maradna ment
 A boszú sujtó nyilától?
 Mert ha ily tett is jutalmat érdemel:
 Miért az imádság?

Második ellenversszak.

Nem megyek áhítattal én a földközép48) felé soha,
 Olympia49) szent helyére, Abæ50) templomába sem,
 Ha nem teljesül e jóslat
 Az egész világ előtt.
 Mindenható Zeus – hogyha joggal illet
 E név – ki mindenek fölött
 Úr vagy, ne légyen rejtve ez előled!
 Az ősi jóslat, melyet Laïos kapott,
 Megvetésnek tárgya lett már,
 És Apollo fénye nem ragyog sehol,
 Eltűnik a szentség.

(Jokaste jő a palotából hölgyeivel, kik koszorúkat, korsókat s illatszereket hoznak.)

JOKASTE.

Országnagyok, azt gondolám, az istenek
 Szent templomába térek, felajánlani
 E koszorúkat és ez illatszereket.
 Tulságosan kinozza Oedipus szivét
 Ezernyi gond; s az újat nem fontolja meg,
 Mint bölcshez illenék, a régiek szerint,51)
 Nem; minden szóra hallgat, mely megrémiti.

(Az oltár felé fordul, melyet hölgyei ezalatt megkoszorúztak s rajta tüzet gyujtottak, s illatszereket szór a lángok közé.)

Mivel tanácsom rajta semmit sem segit,
 Lykeios Phœbos52) (mert te vagy legközelebb)
 Ez áldozattal kérve hozzád fordulok:
 Adj tiszta, szent feloldást bajaink alól;
 Mert reszketünk mindnyájan, látva, hogy hajónk
 Kormányosát mily félelem bénitja meg.

(A korinthi követ fellép.)

KÖVET.

Megtudhatnám-e tőletek, idegenek,
 Hol lelhetem föl Oedipus király lakát?
 Vagy inkább mondjátok meg, hol van ő maga.

KAR.

Ez háza és ő benn van most, oh, jövevény!
 S e nőben gyermekeinek anyját láthatod.

KÖVET.

Legyen hát boldog s éljen mindig boldogok
 Között, e férfiúnak áldott hitvese.

JOKASTE.

Ezt kívánom viszont neked, oh, idegen,
 Méltó vagy rá e szives óhajtásodért;
 De mondd, mi kívánságod, milyen hirt hozál?

KÖVET.

Jó hírt házadnak es férjednek, asszonyom.

JOKASTE.

Minő hir az? Kinek részéről küldetél?

KÖVET.

Korinthból; és a hirnek, a melyet hozok,
 Örülni fogsz, hogy is ne; s tán bánkódni is.

JOKASTE.

De mily hir az? Kettős hatása mint lehet?

KÖVET.

Királyunkká akarják őt választani
 A földszoros53) lakói; igy beszélik ott.

JOKASTE.

Hogyan? Nem ül már trónusán ősz Polybos?

KÖVET.

Nem többé; sirba rejté őt már a halál.

JOKASTE.

Mit mondasz, oh, aggastyán! Meghalt Polybos?

KÖVET.

Ha nem valót beszélek, haljak meg magam.

JOKASTE (egyik hölgyéhez.)

Leányom, menj sietve tudtul adni ezt
 Uradnak. És ti, istenek jóslatjai,
 Hol vagytok? Ez volt, a kit Oedipus került,
 Félvén, nehogy megölje őt; és ime, most
 A sors vevé el életét, nem Oedipus.

(Oedipus fellép).

OEDIPUS.

Oh, szeretett Jokaste, drága nőm, miért
 Hivattál ki a palotából engemet?

JOKASTE.

Hallgasd ez embert, s meghallgatva lásd, hová
 Jutott az istenek felséges jóslata.

OEDIPUS.

Ki hát ez ember és minő hirt hoz nekem?

JOKASTE.

Korinth földéről érkezik, jelentve hogy,
 Nincs már életben, meghalt Polybos, atyád.

OEDIPUS.

Mit mondasz? Add tudtomra, idegen, magad.

KÖVET.

Ha ezt kell legelőször tisztán mondanom,
 Tudd biztosan, hogy elragadta a halál.

OEDIPUS.

Csalárdság ölte-é meg, avagy kór keze?

KÖVET.

Megdönt elaggott testet egy könnyű lökés.

OEDIPUS.

Igy hát, mint látom, kór ölé meg a szegényt.

KÖVET.

S a kóron kívül élte hosszú évei.

OEDIPUS.

Ah, ah! Miért hát megkérdezni, hitvesem,
 A jós Pytho oltárát és a madarak
 Légben rikoltó hangját! Hisz megjósolák,
 Hogy meg fogom atyámat ölni, és ime,
 A föld alatt pihen már ő, s én itt vagyok,
 Kardot se’ fogva – ha csak nem az ölte meg,
 Hogy értem vágyott; – így hoztam rá csak halált.
 Hades keblében nyugszik Polybos, vele
 A sirba szálltak e hivságos jóslatok.

JOKASTE.

Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked?

OEDIPUS.

Mondtad; de engem megzavart a félelem.

JOKASTE.

Ne engedj hát most ennek szívedben helyet.

OEDIPUS.

Hogyan? S anyámnak ágyától ne féljek-e?

JOKASTE.

Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet,
 De a jövőben nem lát semmit biztosan?
 Legjobb vaktában élni, a mint csak lehet.
 Azért anyád nászától egy cseppet se félj;
 Sok ember látta már álmában önmagát
 Mint anyja férjét. Ám ki ezt föl sem veszi,
 Az könnyedén átéli földi napjait.

OEDIPUS.

Helyes beszédnek mondanám minden szavad,
 Ha már anyám nem volna életben; de mert
 Még él, szükséges félnem, bármi jól beszélj.

JOKASTE.

Atyádnak sirja mégis nagy vigasz reád.

OEDIPUS.

Elismerem; de az élőtől rettegek.

KÖVET.

Mily asszony az, ki ily nagy félelemre készt?

OEDIPUS.

Merope, oh, aggastyán! Polybos neje.

KÖVET.

S mi benne az, mi ily nagy rettegésbe ejt?

OEDIPUS.

Egy isten-küldte szörnyü jóslat, idegen!

KÖVET.

Elmondható-e? Vagy nem tudhat róla más?

OEDIPUS.

Sőt inkább. Azt jósolta hajdan Loxias,
 Hogy frigyesülnöm kell saját anyámmal, és
 Atyám vérét ennen kezemmel ontanom.
 Ezért távoztam régtől fogva messzire
 Korinthtól, és szerencsém volt ez – ah! pedig
 Nincs édesebb, mint a szülők tekintete.

KÖVET.

S ettől való féltedben számüzéd magad?

OEDIPUS.

Hogy ne legyek atyám gyilkosa, oh, öreg!

KÖVET.

Miért ne oldjalak fel téged, oh, király,
 E rettegéstől? Hisz jó szándékkal jövék.

OEDIPUS.

Bizonynyal méltó hála jutna részedül.

KÖVET.

Azért jövék leginkább, hogy ha egykoron
 Honodba térsz, jutalmat nyerjek tőled ott.

OEDIPUS.

Szülőimhez nem térek vissza én soha.

KÖVET.

Jól látom, nem tudod, mit tészsz, oh, gyermekem!

OEDIPUS.

Hogyan, öreg? Az égre magyarázd meg ezt!

KÖVET.

Ha ez az ok, mely a hazától futni keszt.

OEDIPUS.

Félek, nehogy elérjen Phœbos jóslata.

KÖVET.

Hogy fertőzet ne érjen szüleid miatt?

OEDIPUS.

Igen, aggastyán, ettől félék szüntelen.

KÖVET.

Nos hát tudod, hogy minden ok nélkül remegsz?

OEDIPUS.

Hogyan? Hát nem vagyok szülőim gyermeke?

KÖVET.

Mert Polybosnak nincsen törzsedhez köze.

OEDIPUS.

Mit mondasz! Nem Polybos nemzett engemet?

KÖVET.

Nem inkább, mint saját magam, csak épen úgy.

OEDIPUS.

Hogy volna egyenlő atyámmal, ki nem az?

KÖVET.

Ép úgy nem volt atyád ő, mint én nem vagyok.

OEDIPUS.

De mért mondott hát gyermekének engemet?

KÖVET.

Mert, tudd meg, kezeimből nyert ajándokul.

OEDIPUS.

S más kézből nyerve, oly nagyon szerethetett?

KÖVET.

Hosszú gyermektelenség birta erre őt.

OEDIPUS.

S te vettél engem, vagy véletlenül lelél?

KÖVET.

Kithæron erdős völgytorkában leltelek.

OEDIPUS.

S miért vevéd ezen vidékre útadat?

KÖVET.

A nyájat őrzém, mely a hegységben legelt.

OEDIPUS.

Pásztor valál hát, a ki bérért vándorol?

KÖVET.

S azon időben megmentőd is, gyermekem.

OEDIPUS.

Mitől mentél meg? Mily gyötrelmet szenvedék?

KÖVET.

Bizonyságot tehetnek lábcsuklóid is.

OEDIPUS.

Oh, jaj, miért emlited régi bajomat?

KÖVET.

Én oldtam fel keresztül fűzött lábadat.

OEDIPUS.

Ily szörnyü volt a pólya, melyet viselék!

KÖVET.

E balszerencse adta aztán nevedet.

OEDIPUS.

Atyámtól vagy anyámtól? Oh, az égre, szólj!

KÖVET.

Ezt jobban tudja, a kitől átvettelek.

OEDIPUS.

Tehát mástól vevél át, nem magad lelél?

KÖVET.

Nem; más pásztor volt, a ki átadott nekem.

OEDIPUS.

Ki volt az? Nem tudnád-e megnevezni őt?

KÖVET.

Ugy mondák, Laïos háznépéhez tartozott.

OEDIPUS.

Ahhoz, ki egykoron e föld királya volt?

KÖVET.

Igen, ezen királynak volt ő pásztora.

OEDIPUS.

És él-e még ez ember, hogy láthassam őt?

KÖVET (a karhoz).

Ti benszülöttek, legjobban tudjátok ezt.

OEDIPUS.

Ti, kik mellettem álltok valamennyien,
 Van köztetek, ki ezt a pásztort ismeri,
 S akár kinn a mezőn, akár itt látta őt?
 Beszéljetek; most jő napfényre a titok.

KAR.

Azt vélem, nem lesz senki más, mint épen az,
 Kit már előbb kivántál látni; ámde nőd
 Jokaste legjobban meg tudná mondani.

OEDIPUS.

Mit gondolsz, asszony, egy személy-e az, a kit
 Behívatánk, és, az kiről emez beszél?

JOKASTE.

Mi az? Kiről szólt? Mit törődöl te vele?
 Hiú beszédét legjobb lesz ha feleded.

OEDIPUS.

Azt nem teszem, hogy ily nyomokra jutva most,
 Ne hozzam napvilágra származásomat.

JOKASTE.

Az istenekre, ne kutasd ezt, ha saját
 Élteddel gondolsz. Ah! elég az én kinom.

OEDIPUS.

Bizzál! Legyek bár harmadik anyám szerint
 Hármas rabszolga, nem hoz az szégyent reád.54)

JOKASTE.

Oh, kérlek, hagyj föl ezzel és fogadd szavam.

OEDIPUS.

Nem tehetem, föl kell derítnem a homályt.

JOKASTE.

Én jót akarva legjobbat tanácsolok.

OEDIPUS.

E legjobb az, mi régtől gyötri lelkemet.

JOKASTE.

Boldogtalan, bár meg ne tudnád, hogy ki vagy!

OEDIPUS (egyik szolgájához).

Menj és vezesd azonnal a pásztort elém.

(Jokaste felé.)

Ez meg fényes törzsére büszke hadd legyen.

(A szolga elsiet.)

JOKASTE.

Jaj, jaj, boldogtalan! Ez egy szóval lehet
 Téged szólitnom, semmi mással ezután.

(Elrohan a palotába.)

KAR.

Miért rohant el a királyné, Oedipus,
 Ily keserű bánattal? Rettegek, nehogy
 E hallgatásból nagy bajok támadjanak.

OEDIPUS.

Hadd jöjjön, a minek reám kell jönnie,
 De törzsöm ismernem kell, bárminő csekély.
 Amaz meg, nagyralátó asszony létire,
 Hadd szégyenelje aljas származásomat.
 Ám én, szerencse-osztó Tyche55) fiaként
 Tekintve enmagam, pirúlni nem fogok.
 Ő volt anyám; s éltem kisérő holdjai
 Kicsinynyé majd meg nagygyá tettek engemet.
 Ilyen levén, más czélra törni nem fogok,
 Mint arra, hogy megtudjam származásomat.

KAR.

Versszak.

Ha a jövőt látja jós szemem, s agyamban ész honol,
 Ugy az Olympra, megéred, oh Kithæron,
 Hogy mihelyt feljő az égre holnap
 A tele hold, sugarát mint Oedipus
 Anyja s dajkája köszöntöd,
 S tánczczal ünneplünk, ki országunk fejedelminek oly nagy
 Jótevője voltál.
 Engedd, legyen így kedvedre, gyógyító Phœbos!

Ellenversszak.

Isteni lányok közül ki volt, kitől éltet nyerél?56)
 Kedvese tán a hegyen bolyongó Pánnak?
 Vagy Apollo karja közt pihent? Mert
 Kedveli ő is az erdős bérczeket.
 Tán a kyllenei isten,57)
 Vagy hegyormon székelő Bakchos fia, vagy Helikonnak
 Játszi gyermekétől?58)
 Hisz sokszor enyelge ő a bérczi nymphákkal.

(A pásztor föllép.)

OEDIPUS (a karhoz).

Gyanítom, ámbár nem találkozám vele
 Előbb soha, hogy azt a pásztort látom itt,
 Kit régtől fogva keresénk; mert aggkora

(A korinthi követre mutatva.)

E férfiúval ép’ egyenlővé teszi,
 S azokban, kik kisérik, jól ráismerek
 Cselédjeimre; ám te jobban tudhatod,
 Mint én, hisz ezelőtt is többször láttad őt.

KAR.

Ráismerek bizonynyal; mert hű pásztora
 Volt ő Laïosnak mindig, mint tán senki más.

OEDIPUS.

Először, oh, korinthi idegen, te szólj:
 Erről beszéltél?

KÖVET.

Erről, a kit lát szemed.

OEDIPUS (a pásztorhoz.)

Te meg, öreg, tekints reám és válaszolj
 Kérdéseimre. Hajdan Laïos volt urad?

PÁSZTOR.

Igen, de nem vásárolt; nála születém.

OEDIPUS.

Minő munkád volt, milyen életét vivél?

PÁSZTOR.

A nyájat őrzém éltem legtöbb napjain.

OEDIPUS.

S leginkább mily vidéken választál tanyát?

PÁSZTOR.

Kithæron hegységében vagy hozzá közel.

OEDIPUS.

Emlékezel, hogy láttad ott e férfiút?

PÁSZTOR.

Minő dologban? Milyen férfiról beszélsz?

OEDIPUS.

Erről, ki itt áll. Volt-e már dolgod vele?

PÁSZTOR.

Hamarjában nem emlékezhetem reá.

KÖVET.

Nem is lehet csodálni, oh, király! De én
 Tisztán eszébe juttatom. Mert jól tudom,
 Emlékszik arra, hogy Kithæron oldalán
 (Ő kettős nyájat őrizvén, csak egyet én)
 Tavasztól őszig én magam s e férfiú
 Három félévet éltünk szomszédok gyanánt;
 S a tél jöttével én saját tanyám felé,
 Ő meg Laïos aklába hajtá nyájait.
 Akként történt-e, mint elmondám, vagy nem úgy?

PÁSZTOR.

Való, mit mondasz, bár hosszú idője mult.

KÖVET.

Mondd hát, emlékszel a fiúra, kit nekem
 Adál, hogy fölneveljem, mint sajátomat?

PÁSZTOR.

Mi ez? Mi végre kérdezed most tőlem ezt?

KÖVET (Oedipusra mutat).

Itt áll, barátom, a fiú, kit átadál.

PÁSZTOR.

Vesztedre indulsz? Nem hallgatsz el iziben?

OEDIPUS.

Ah, meg ne ródd e férfiú szavát, öreg,
 Mert inkább illet téged, mint őt megrovás.

PÁSZTOR.

De hát miben vétkeztem, oh, legjobb király?

OEDIPUS.

Nem szólsz, kiről ez kérdez, a fiú felől.

PÁSZTOR.

Semmit se tudva szólt ez, ámde hasztalan.

OEDIPUS.

Ha jó szántodból nem beszélsz, majd sírva szólsz.

PÁSZTOR.

Az égre, kimélj, vén létemre, engemet.

OEDIPUS (szolgáihoz).

Kössétek tüstént hátra mind a két kezét.

PÁSZTOR.

Oh jaj, miért? Mit kívánsz tőlem hallani?

OEDIPUS.

Te adtad ennek a fiút, kiről beszél?

PÁSZTOR.

Én adtam. Bár meghaltam volna az napon!

OEDIPUS.

Ma fogsz meghalni, ha nem mondasz igazat.

PÁSZTOR.

Előbb halok meg, ha kimondom a valót.

OEDIPUS.

Ez ember, a mint látszik, kibuvót keres.

PÁSZTOR.

Bizonynyal nem; hisz rég mondám: én adtam át.

OEDIPUS.

Kitől vevéd? Sajátod volt vagy másoké?

PÁSZTOR.

Nem volt sajátom, más kezéből vettem át.

OEDIPUS.

Minő polgártól, milyen házból származott?

PÁSZTOR.

Ne kérdj, az égre, oh ne kérdj többet, király!

OEDIPUS.

Meghalsz, ha még másodszor kell ezt kérdenem.

PÁSZTOR.

A gyermek Laïos háznépéhez tartozott.

OEDIPUS.

Szolgától vagy királyi törzsből született?

PÁSZTOR.

Jaj, jaj! rettentő az, mit mondani fogok.

OEDIPUS.

S én hallani; de még is meg kell hallanom.

PÁSZTOR.

Laïos fiának mondák; ám nőd oda benn
 Legjobban elmondhatja, mind ez mint esett.

OEDIPUS.

Ő adta át tehát neked?

PÁSZTOR.

Igen király!

OEDIPUS.

Minő szándékkal?

PÁSZTOR.

Hogy kioltsam életét.

OEDIPUS.

Saját szülője! Szörnyü!

PÁSZTOR.

Bal jóslat miatt.

OEDIPUS.

Mi volt az?

PÁSZTOR.

Hogy meg fogja ölni szüleit.

OEDIPUS.

S miért adád ez aggastyán kezébe őt?

PÁSZTOR.

A szánalom vitt rá, király, azt vélve, hogy
 Honába, távol földre fogja vinni őt;
 De csak szörnyű bajokra tartá fenn. Ha te
 Vagy az, kiről szólt, úgy bánatra születél.

OEDIPUS.

Oh, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jött.
 Oh, fény, utószor látlak immár téged én,
 Ki születém, hol nem kellett, ki férj valék,
 Hol nem lehet, s megöltem azt, kit nem szabad.

(El a palotába. A követ és pásztor másfelé távoznak.)

KAR.

Első versszak.

Ah, emberek, emberek!
 Kik itt éltek a föld szinén,
 Oh, mily semmi az élet!
 Ki az, hol a férfiú,
 Hogy több élv juta részeül,
 Mint mennyit ad a képzelet,
 Mely képzelve enyészik?
 Gyász példád im előttem áll,
 S szörnyü végzeted, Oedipus,
 És boldognak az ég alatt
 Senkit se dicsérek.

Első ellenversszak.

A legmagasabb fokig
 Jutottál utadon, merő
 Boldogság vala részed
 (Oh Zeus!) letiportad a
 Horgas körmü, dalos szüzet,
 S védő bástya gyanánt e hont
 Megmentéd a haláltól.
 És ezért a királyi trón
 S fényes Theba uralma lett
 Osztályrészed, a legnagyobb
 Fény, tisztelet ére.

Második versszak.

De most, ki az, kit nagyobb nyomor gyötör,
 Ki boldogtalanabb az emberek
 Között, ki sülyedt annyira?
 Oh, jaj, Oedipus dicső feje!
 Mért fogadta egy
 Rév ölébe, ah!
 Az atyát s fiút,
 S a szülöttet férj gyanánt?
 Mint lehet az, miként lehet,
 Hogy boszulatlan elviselt
 Ennyi időn át szülői telked?

Második ellenversszak.