Nyomorba ért a mindent látó idő,
 Elitélve a szörnyü nászfrigyet,
 Melyet szülő s szülött kötött.
 Oh, jaj, Laïos szegény fia!
 Bár ne láttalak
 Volna én soha.
 Nem találhatok
 Szavakat, keservemet
 Hogy kifejezzem. Hisz valót
 Szólva, te adtad éltemet
 Vissza, te hoztál szememre álmot.

(A hirmondó jő a palotából.)

HIRMONDÓ.

Ti, e hazának mindig tisztelt nagyjai,
 Mit fogtok látni, oh, mit fogtok hallani,
 Mily szörnyü lesz fájdalmatok, ha Labdakos
 Házát még nagyra tartja honfi kebletek!
 Mert sem az Ister, sem a Phasis árjai59)
 Nem moshatják tisztára e ház rejtező
 Bünszennyét, s nemsokára napvilágra jő
 A szándékos, nem kényszerített borzalom.60)
 S minden baj közt a szándékos legsúlyosabb.

KAR.

Mi sem hiányzik abban, a mit már tudunk,
 A borzalomból; mit mondhatsz ezen kivül?

HIRMONDÓ.

Kevés szóval kimondhatom s megértheted:
 A felséges Jokaste már halálra vált.

KAR.

Boldogtalan! és mi hozott reá halált?

HIRMONDÓ.

Saját keze. De azt, mi legfájdalmasabb,
 Nem érezed; mert szemtanúja nem valál;
 Mégis, mint emlékemben megmaradhatott,
 Hallgasd meg a szegénynek szenvedéseit.
 Bősz fájdalmában átfutván a csarnokon,
 A nászágyas terembe rohant egyenest,
 Mindkét kezével tépve bomlott fürtjeit.
 Aztán belülről jól bezárva ajtaját,
 Laïos nevét kiáltá, a ki rég halott,
 Emlitve régi nászát, mely megölte őt,
 És önfiának hagyta hátra özvegyét,
 Hogy gyermekétől szüljön átkos fajzatot.
 Siratta ágyát, hol kétszer boldogtalan,
 A férjtől férjet s gyermektől szült gyermeket.
 Mily módon halt meg ezután, azt nem tudom;
 Mert Oedipus orditva tört be ekkor, és
 Miatta nem láthattuk szenvedéseit;
 Csak erre néztünk, mint rohant fel és alá.
 Futkosva kardot kére tőlünk, majd megint
 Nejét kérdé, ki nem neje, s a kétszeres
 Anyát, ki őt és önnön sarjait szülé.
 Egy isten végre megmutatta, hol van ő,
 Mert a jelenlevőkből egy sem mutatá.
 Mikéntha titkos kéz vezetné, iszonyún
 Kiáltva, most a kétszárnyú ajtóra ment,
 Kiemelé sarkából, s a szobába tört.
 S itt láttuk a királynét hurkolt kötelen
 Magasról függve. A mint a boldogtalan
 Ezt látta, szörnyü ordítással rá rohant,
 S feloldozá a fonalat. S mig a szegény
 Földön feküdt, borzasztót láttak szemeink:
 Kitépte az aranyból készült kapcsokat,
 Melyek fentarták a királyné öltönyét,
 S felkapva két szemébe verte, hangosan
 Kiáltva: Nem láttátok eddig, mit teszek,
 Nem láttátok, mit szenvedék, mit vétkezém,
 Lássátok most sötétben, kit nem volt szabad
 Látnom, s ne ismerjétek, kit kivántatok.61)
 Igy átkozódva feltartá pilláit és
 Többször szemébe szúrt; a vérző szemgolyók
 Megöntözék orczáit; nem csepegve húllt
 A vér sebéből; ah! áradva tört elő
 Szeméből fekete vérének zápora.
 Kettőtől és nem egytől származott e vész,
 A férfiút s az asszonyt sujtva egyaránt.
 A régi áldás, mely e ház fölött pihent,
 Valóban áldás volt ugyan, de a mai
 Napon gyalázat, átok, siralom, halál,
 S mi rossz név csak van, nem hiányzik egy sem itt.

KAR.

S miként pihent meg gyötrelmében a szegény?

HIRMONDÓ.

Kiált, nyissák ki a kaput, s a kadmosi
 Népnek mutassák azt, ki apját megölé,
 Ki anyját – ah! nem mondhatom szörnyű szavát.
 Önnön magát akarja most száműzni ő,
 Mert önmagára mondott átka üldözi,
 De szükséges számára oltalom s vezér;
 Mert szenvedése súlyát nem viselheti.
 Saját szemeddel láthatod. Im a kapu
 Megnyilik már; oly látvány tűnik most eléd,
 Mely szánalomra indít ellenséget is.

(Oedipust szolgák vezetik a palotából.)

KAR.

Oh, iszonyu látvány emberi szemnek!
 Oh, legiszonyúbb mindannyia közt,
 Mely előmbe tünt valaha! Oh, nyomorult,
 Mi vad őrület szállt meg? Melyik isten
 Sujtotta fejedre csapásainak
 Legszörnyűbb csapását?
 Jaj, jaj! Oh, szegény!
 Nem nézhetem arczodat, ah! pedig én
 Annyit akarnék kérdeni tőled, tudni felőled,
 De borzalom fog el engem.

OEDIPUS.

Jaj, jaj!
 Oh, boldogtalan én! Hova, mily
 Földre jutok? Hova hangzik a szó
 Ajkamról? Sorsom, mire váltál?

KAR.

Nem látott, hallott borzalommá változott.

OEDIPUS.

Első versszak.

Oh, iszonyú,
 Oh, örök éji homály, melynek neve nincs,
 Nincs irja, határa!
 Jaj! jaj!
 És még egyszer jaj! Egyesülve gyötrenek
 Sebem fájdalma és szörnyű emlékeim!

KAR.

Ily gyászos, rettentő nyomorban nem csoda,
 Ha kétszer érzed és panaszlod kínodat.

OEDIPUS.

Első ellenversszak.

Oh, hű barát,
 Oldalomon maradál s gondját viseled
 Annak, kit az éj fed.
 Jaj! jaj!
 Mert nem vagy rejtve, tisztán hallom hangodat,
 S megismerem, bár éjhomály borul reám.

KAR.

Szörnyű tett! Oh, mint olthatád ki igy szemed
 Világát? Melyik isten biztatott reá?

OEDIPUS.

Második versszak.

Apollo, igen, Apollo vala,
 Betetőzve ekként kinjaimat.
 De senki más nem sujta rám, saját kezem tevé.
 Miért a szem nekem,
 Ki látva semmi kellemest nem láthatok?

KAR.

Valóban úgy van, mint beszélsz.

OEDIPUS.

Mi az, mit látnom, szeretnem, mi az, mit hallanom
 Kedves lehetne rám, barátaim?
 Oh, vigyetek, vigyetek el innen engemet,
 Vigyetek el, ki e föld átka vagyok,
 Leggonoszabb, legméltóbb istenek
 Gyülöletére.

KAR.

Boldogtalan, kit sorsod sujt s az öntudat,
 Oh, bár ne tudtam volna rólad én soha!

OEDIPUS.

Második ellenversszak.

Oh, átok reá, ki feloldozá
 Kötelékeitől lábaimat,
 S kimente a halálból. Átkozott e szánalom!
 Ha akkor meghalok,
 Nem gyötreném most enmagam s szerettimet.

KAR.

Szerintem is jobb volna úgy.

OEDIPUS.

Nem lettem volna bizonynyal atyámnak gyilkosa,
 Sem annak férje, ki világra szült.
 Most bűn fia s az egektől elhagyott vagyok,
 Megosztva atyámmal a násznyoszolyát,
 Oh, ha van, a mi rosznál rosszabb:
 Engemet ért az!

KAR.

Nem mondhatom helyesnek azt, a mit tevél,
 Jobb volna nem létezned, mint élned vakon.

OEDIPUS.

Ne mondd, hogy nem legjobban tettem, mit tevék,
 Ne oktass erre és ne adj tanácsokat.
 Mert nem tudom, mily szemmel nézhetném atyám
 Tekintetét, ha majdan Hadeshez jutok,
 Avagy szegény anyámat, kikkel azt tevém,
 Mire bitófa nem elég nagy büntetés?
 Vagy gyermekim látása volna rám öröm,
 Kik úgy születtek, a miként születtenek?
 Oh, nem, az én szememnek nem kivánatos
 Többé sem ez, sem Theba, sem a várorom,
 Sem a szent szobrok, melyektől én, nyomorult,
 Ki származásra Thebában legjobb valék,
 Ennen magam fosztám meg; én parancsolám,
 Hogy űzze el mindenki a gonosztevőt,
 Kit isten s Laïos vére azzá bélyegez.
 Ekként kinyilvánitva nagy szennyfoltomat,
 Hogyan lehetne még rátok tekintenem?
 Sehogy sem. Sőt ha el lehetne tiltani
 A hangokat fülemtől, pillanatra sem
 Haboznék, úgy elzárni gyászos testemet,
 Hogy vak levén, ne halljak semmit sem. Hiszen
 A szenvedőre édes mit sem érzeni.
 Oh, jaj Kithæron, mért fogadtál el, miért
 Nem gyilkolál meg tüstént engem, hogy soha
 Ne tudta volna senki származásomat?
 Oh, Polybos, Korinthos és te, őseim
 Vélt palotája, oh, miért neveltetek
 Diszes külsőben nagyra ennyi rothadást!
 Mert rossz vagyok most s rossz szülőknek gyermeke.
 Oh, hármas ösvény és te rejtett völgy öle,
 Sötét erdő, hol egyesül a három út,
 Melyet saját atyám vérével itatott
 Ennen kezem, oh, emlékeztek még reám,
 Mily tetteimnek voltatok tanúi, mit
 Tevék itt újra aztán? Oh, te nász, te nász!
 Mely engem szültél, s a szülöttől azután
 Ismét termékenyülve, egy vérből adál
 Atyát, testvért és egy személyben gyermeket,
 Anyát, menyasszonyt és nőt,62) és mindazt, a mi
 Az emberek szemében szörnyü borzalom.
 De mert a rút tettekről nem szép szólni sem,
 Az istenekre, dobjatok ki engemet
 Ez országból, vagy öljetek meg, rejtsetek
 Tenger mélyébe, hogy többé ne lássatok.
 Fel, fel, ragadjátok meg a boldogtalant;
 Hígyétek, nincs mit félnetek. Hisz átkomat
 Nem képes ember elviselni kívülem.
 S ha már az emberekkel nem törődtök is,
 Tartsátok tiszteletben a nagy Helios
 Mindent tápláló lángját, leplezetlenül
 Nem hagyva ily fertőzetet, melyet se’ föld,
 Sem égi zápor, sem napfény nem türhet el.
 Vigyétek gyorsan most a házba vissza őt;
 Mert a rokon fájdalmát, szent szokás szerint,
 Csak önfajának illik látni s hallani.63)

KAR.

Kivánságodra épen jókor jő Kreon,
 Tanácsot adni s tenni, mert helyedben ő
 Marad az ország oltalmára egyedül.64)

OEDIPUS.

Oh, jaj, minő szavakkal forduljak felé?
 Mi az, mit tőle joggal várhatok? Holott
 Előbb hozzá mindenben jogtalan valék?

(Kreon föllép.)

KREON.

Nem jöttem, gúnyolódni rajtad, Oedipus,
 Avagy szemedre hányni régi rosszakat.

OEDIPUS.

Az istenekre, ha reményemen felül
 Ily jószivű vagy a leggonoszabb iránt,
 Hallgass meg, kérlek, éretted, nem magamért.

KREON.

Mi az, mit tőlem ily forrón epedve kérsz?

OEDIPUS.

E földről gyorsan űzz ki engemet oda,
 Hol többé nem fér hozzám emberek szava.

KREON.

Megtenném, hidd el bizton, ha nem kellene
 Előbb istentől megkérdezni, mit tegyünk.

OEDIPUS.

Hiszen tisztán kinyilvánitá már szava,
 Halált mondván a gaz apagyilkosra, rám.

KREON.

Ezt mondta; ámde most, hogy igy fordult az ügy,
 Jobb lesz mégis megtudni tőle, mit tegyünk.

OEDIPUS.

Ily nyomorult sorsáért kéritek szavát?

KREON.

Az isten jóslatának már te is hihetsz.

OEDIPUS.

Igen, s te benned bízom s esdve kérlek én,
 Temesd el azt, ki ott benn van,65) kedved szerint;
 Hisz illik ezt megtenned tennen törzsödért.
 De azt ne várja ősi városom soha,
 Hogy engem élve lásson falai között;
 Nem, engedj a hegyekben laknom, ott az én
 Kithæronomnak ormán, melyet szüleim
 Még életemben választának siromul;
 Hadd haljak úgy meg, a miként ők akarák.
 Bár jól tudom, nem pusztit el se’ kór, se’ más;
 Hisz nem kerűltem volna már el a halált
 Hajdan se’, ha nem várna szörnyü kín reám.
 De menjen hát, a merre indult, végzetem!
 Figyermekim ne hozzanak gondot reád,
 Kreon; hisz férfiak, és bárhol legyenek,
 Nem fog sehol hiányt szenvedni életök;
 De két leányom, ah szegény kis lányaim!
 Kiknek számára asztalt nélkülem soha
 Nem terítének, s mindenben részök vala,
 Mit én élveztem; – kérlek, két kis lányomat
 Vedd oltalmadba; és engedd meg most nekem,
 Hogy átöleljem őket és sirjak velök.
 Uram, menj!
 Nemes szülött, menj! Hisz ha őket ölelem,
 Enyémnek vélem, mint midőn látott szemem.

(Kreon intésére kivezetik a palotából Oedipus két kis leányát, Antigonét és Isménét.)

Mit mondok?
 Az istenekre, nem két kedves kicsinyem
 Sirását hallom? Megsajnált tehát Kreon,
 S előmbe hozta legdrágább szülöttimet?
 Való ez?

KREON.

Való; én vezetém elődbe; jól tudám,
 Hogy örömödre lesz, mit hajdan szeretél.

OEDIPUS.

Élj boldogul hát, és ez utadért legyen
 Az isten jobb oltalmad, mint nekem vala.
 Oh, gyermekim, hol vagytok? Jertek hát ide,
 Jertek, fogjátok e testvéri kezeket.
 Melyek okozták, hogy atyátok két szemét,
 A hajdan fényeset, most igy kell látnotok,
 Atyátokét, ki nem látott, nem kérdezett,
 S az által lett atyátok, őt a ki szülé.
 Könyem hull rátok – ah! mert nincs tekintetem –
 Ha keserü jövőtöket meggondolom,
 A mely reátok vár az emberek között.
 Mert mily körökben, milyen ünnepélyeken
 Fogtok részt venni, honnan házatokba nem
 Könyezve tértek vissza, élvezet helyett?
 S ha egykoron eléritek a nász korát,
 Hol lesz a férfi, gyermekim, ki botorul
 Magára venné a szégyent, mely egyaránt
 Szülőitekre és reátok háramol?
 Mily borzalom hiányzik? Atyját megölé
 Atyátok; anyját, a ki életét adá,
 Nőűl vevé, és onnan nyerte gyermekit,
 A honnan egykor önnön vére származott.
 Ezt hányják szemetekre. S igy ki venne el?
 Oh, gyermekim, nem lesz oly férfi! Násztalan,
 Meddőn kell élteteknek elhervadnia.
 S te, oh, Menœkeus fia, ki egyedül
 Maradsz most atyjok – mert mi, a kik éltöket
 Adtuk, mindketten elveszénk – rokonidat
 Ne hagyd szegényen s férjtelen bolyongani,
 Ne engedd, hogy balsorsom érje őket is.
 Oh, szánd meg őket; lásd, ily ifjan semmijök
 Nincs e világon, csak mi tőled jut nekik!
 Igérd meg, adj kezet rá, oh, nemes rokon!
 Ti nektek sok tanácsot adnék gyermekim,
 Ha felfognátok; most csak az kivánatom,
 Hogy bárhol enged élni sorsotok, legyen
 Jobb s boldogabb az élet, mint atyátoké.

KREON.

Már elég a köny, a sóhaj; térj a házba vissza most.

OEDIPUS.

Engedek, bár nem örömmel.

KREON.

Mindennek van ideje.

OEDIPUS.

Ám tudod, mily kikötéssel?

KREON.

Mondd el, akkor megtudom.

OEDIPUS.

Hogy száműzz e földről engem.

KREON.

Isten ítél e fölött.

OEDIPUS.

Hisz az isten gyűlöl engem.

KREON.

Úgy kérésed teljesül.

OEDIPUS.

Azt hiszed?

KREON.

Hiún nem mondom azt ki, mit nem gondolok.

OEDIPUS.

Úgy vezess el innen engem.

KREON.

Jöjj s bocsásd el gyermekid.

OEDIPUS.

Ne ragadd el tőlem őket.

KREON.

Mindent birni ne akarj.
 Hisz mit birnod sikerült is, híved az sem maradott.

KAR.

Theba városom lakói, lássátok, ez Oedipus,
 Ki a rejtett szót megoldá s leghatalmasabb vala,
 Boldog sorsát irigyelte minden polgár egyaránt:
 Lássátok, mi szörnyü balsors árja zúdul most reá!
 Senki hát halandó embert, a kinek még hátra van
 Végső napja, ne nevezzen boldognak, mig élete
 Véghatárát bánat nélkül el nem érte biztosan.