Mózes első könyve, amely tudvalevőleg a teremtésről való könyv, azt mondja a XII-ik mondásban: Hoza annak okáért a föld gyenge füveket, maghozó füveket az ő nemek szerint, és gyümölcstermő fákat, melyekben vala az ő nemük szerint való magvak: és látá Isten, hogy az jó volna. A XIII. szerint így lett estve és reggel, a harmadik nap.
De mindez nem volt elegendő. Azt mondja a XIV-ik mondás: Azután mondá az Isten: Legyenek világosító állatok az égnek kiterjesztésén, hogy különbséget tegyenek a nap közt és az éjszaka közt: és legyenek jelei bizonyos időknek, napoknak és esztendőknek. Mondja a XV.:
Legyenek világosító állatok az égnek kiterjesztésén, hogy világosítsák a földet. És úgy lett. S a XVI. szól: Szerze azért az Isten két nagy világosító állatokat: a nagyobbik világosító állatot, hogy világosítana nappal: a kisebbik világosító állatot, hogy éjszaka világosítana: és a csillagokat is. XVII.: És helyhezteté az Isten azokat az égnek kiterjesztésén, hogy a földet megvilágosítanák. Azt mondja a XVIII-ik mondás: És hogy vezérei lennének a napnak és az éjszakának és különbséget tennének a világosság és setétség között: és látá Isten, hogy ez jó volna.
Így mondja a nagykönyv a történetet a világosító állatokról. Lehet, hogy így is voltak ezek időtlen időknek előtte. Szorgalmasok voltak és a szolgálatot egymásnak rendben s pontosan adták átal. De már az évek tömérdek sokaságának multával hanyagabbra váltak: van eset rá a földi életben, hogy a nagyobbik égi állat lehalad a föld peremén, ellenben a kisebbik nem jön fel helyette. Ellenben az ég alatt való vizek tömegeiből föllegek kerekednek az égre s elfödik az apró állatokat, a csillagokat is.
Ilyformán a mezőn éjszaka mély homály, kietlenség, szomorúság és az ismeretlentől való félelem uralkodik. Sötét van. Aféle vaksötét, mikor az ember nem látja meg az orra elé tartott kezén, hogy hány újja van. Ilyenkor csak a macska lát, továbbá a vakondok, az ártatlan éji madarak s ide volnának sorozandók a denevérek is, de ezek a kintvaló mezőkön ritkán tartózkodnak, helyüket inkább templomok s egyéb kőrakományok ódon falai között keresvén.
Az éj tavaszi. Földanya ilyenkor keblét megnyitván, rejtelmes illatokat szolgáltat. Ebbe bele lehet szédülni. A fák, hogy az emberek ne lássák, ilyenkor szoktak nyujtózkodni, a tél nyomán elgémberedett tagjaikat próbálgatván. S a füvek kitekintése is következik. A füvek kiütik a fejüket a földből, megnézni, hogy milyen világ van, érdemes-e már kint maradni. Ha érdemes, kint maradnak. Ha nem érdemes még, visszabujnak. Ezt mind csupa csalafintaságból teszik. Az ember el sem képzelné, hogy ezen apró csöppségek miféle furfangokat művelnek. Tréfálkoznak a nagyobbik világító állattal.
Mert mikor estenden a nagyobbik világító állat a föld szélén az operenciás tengerbe aludni leszáll, s tekintetét utoljára ezen szép hazai igaz földeinkre veti, még nyomát sem látja rajtuk e különféle fűnépségeknek. Elszomorodva tér pihenni. S a furfangos füvek ezt kilesik: távollétében előbujnak s reggelre kelve a világító nagy állat láthatja, hogy zöldül a mező. A nagyobbik világító állat ilyenkor nevet és nevettében könyvedzik. Nevetése a rózsapiros hajnal és könyvedzése a szölid tavaszi harmat, amelynek barátságos kedvessége annyira célirányos, hogy a felkelő kutya sem rázza le magáról. S a fák megreszketnek örömükben. Ágaikat egymáshoz verik, s az ágak egymásnak repesik: a tavasz istene jön.
A fehér tél szomorú angyala már összeszedte a fátylát, távozásban van. Menőben van. De még mentében (nem mente-bundában), ha lehet, öl, hogy nyoma maradjon az emlékezetekben. A nagy világító állaton már nem vehet erőt, mert azzal nem bír. Hatalmas állat az. A füvekkel és a fákkal sem bír, mert már igen nagy bennük a megindulás.
Ártó hatalmát ennélfogva az emberi állatokra terjeszti, amelyek tudvalevőleg igen törékeny lények s könnyen pusztíthatók. A tél folyamán rájuk küldi a sorvadásokat, továbbá azon fájdalmakat, amelyek különféleképen járni és kelni szoktak a csontok haszontalan részeiben. Ellenük reggelenkint petroleumot szokás inni, de nem mindíg használ. Az ilyen ember fölöslegesen fogyasztja a világító olajat.
Itt, ezen sötét mező egyik oldalán bizonyos nevezetű Kutásó Zombori család lakik. Ugyan most nem lakik, hanem alszik, mert most az éjszaka van. Amugy ugyan a mező túlsó oldalán szintén lakik egy familia, ez Nyerges Kiséknek neveztetik. Valami sok beszélni való nincsen felőlük. Épen csak úgy elvannak, mint a többi élők, hordván magukon az élet terhét, ez azonban nem nagy virtus, mert szokás-mondás szerint minden szamár maga tudja a terhit.
Ez a két föld, a Kútásók és Nyergesek földje a régi emberek emlékezete szerint is egymás mellett állott, mert a földek szokása, hogy helyükről nem mozdulnak, csak a gazdák változnak. Itt azonban nem változtak. Egyik szántotta a maga részét, a másik bevetette maggal a saját részét, tudta mindenki, hogy a határa meddig tart, mert azt megmutatta a mesgyén álló vadrózsabokor.
E vadrózsabokorról valami túlságos sokat szintén nem lehet beszélni. Mit tesz az ilyen? Olykor meghozza a maga együgyü kis virágait, de tövist többet terem, mint virágot, ilyformán valóságos fészke az ártalmas bogaraknak s más egyéb hernyóknak, mert a tövisek miatt nem bír utánuk járni a madár. Ki szokás az ilyent dobni. Itt azonban nem dobták ki. Ez volt a határ. Volt idő, hogy a két család között perpatvar, violencia és egyéb lélekveszedelem volt, de a határ ügyében soha veszekedés nem történhetett, mert annak a mikéntvalóságát mindíg, télen is, nyáron is megmutatta a vadrózsabokor. Létezésének tisztán csak ez az értelme.
Most azonban a két család között nincsen semmi baj és háborúságok már régen nem történtek. Kútásó-Zomboriéknál egy lány van, Nyerges-Kiséknél egy fiú van: ezek már apró gyermekkorukban is együtt fontak a bokor alatt a vadrózsa leveléből, füvek virágából koszorút.
Idővel növekedtek, az iskolába a tanító úr elébe is együtt jártak s Ásóék Máriját Nyergesék Péterje gyakran védelmezte az utakon a kutyák ellen, télen pedig előtte járta a havat, hogy az előbbhaladáshoz utat csináljon neki. Mári olykor mondta neki: Pétör, úgy tisztöllek, mint a szülő anyámat, tanító édös apámat. Pétör ilyenkor a lány szöszke fejére tette a kezét.
Ezek csakugyan így történtek, tagadni való nincsen rajtuk semmi, a Péter fiú és a Mária leány egymás szeretetében növekedtek tovább is, s bárki látta volna is őket, meg nem állhatta szó nélkül, mondván: de helyre egy pár.
Hát ez úgy is volt. S Kútásóék, valamint Nyerges Kisék családjában a jövőbe vetett megnyugvás uralkodott, mert nyilvánvalónak tetszett, hogy Péter majd elveszi Máriát.
Ezen esetben a két birtok egybefolyna s akkor azután a határról akár ki is lehetne dobatni a vadrózsabokrot.
Elmélkedés. Jó volna nagyon, ha a világ ügyek úgy mennének a maguk valóságában, ahogy azt az emberi elmék kifundálják, de nem mennek úgy. Különféle elváltozások vannak.
Történik, hogy a tél istene érzi, hogy a fölöttünk élő s egyedül hatalmas öreg úr istennek nagyobbik világító állata már az erőnek erejével jön. Tekintetének sugarai, amiket a földre leereszt, egyre melegebbek. Nézésük súlya alatt a télisten fehér palástja a földi mezőkön, réteken és tisztásokon egyre lappad, a dombokon megszakadozik és rongyai láthatók. Télisten ilyenkor a hatalmának végét érzi, de bosszura gondol s azt mondja magában: hej, majd megcsufollak én. Ilyenkor a vén duzzogó elvonul, északi fagyos szeleit visszarakja a zsákba, valósággal úgy mutatja magát, mint aki a létezését befejezte. A nagy világító állat ennek örvend s minden reggel, amidőn napszámos munkáját elvégezni fölkel, tekintetét egyre melegebben és szeretettel veti a földre. Így történik, hogy az emberekről lemaradnak a subák, a fejekből kihuzatnak a sapkák, a nyakravalók leoldatnak, a mellények kigomboltatnak s mindazok, akik az ébredő föld illatával terhes mezőkön a kenyér munkájával foglalatoskodnának, a nagy állat verőfényében sütkéreznek.
Akkor a tél haragos istene hirtelen rajtuk üt és mérges téli szeleit a zsákból kiereszti. Az ám. Ez veszedelmes. A szelek mértéktelenül száguldanak s a torkokra és mellekre csavarodnak.
– Majd adok én nektek rózsabokrot – mondja a téli isten és Nyerges-Kisék felnőtt Péter fiára ártó kigyóival olykép csavarodik, hogy az rettentőség. A fájások ilyenkor a mellben támadnak, onnan azután haladnak szerteszéjjel. Nem valami nagyon gyorsan ugyan. A téli isten már meg is halt, de halódó állapotában már tudta, hogy ő a Péter legényfiut viszi magával. Tavasz végére jelentkezni fog nála odaát a nagy sötétségek és némaságok helyein, a csontok boltjának bús födele alatt.
Hát ami csakugyan úgy van: az csakugyan úgy van. A Péter melléből eleinte csak vakkantgatott, de azután ugatni kezdett a halál kutyája. Nem lehet mondani, hogy ne gyógyították volna, mert gyógyították, bár hiszen hiábavaló ilyenkor már az ilyesmi. Némelyek mondták, hogy az úton rontásba hágott s az egész baj ettől való volna. De hát ez értelmetlen beszéd, mert a rontás egészen más, az másnemű dolog, csak különös esetekben adódik elő s ellenében akkor is lehet orvossággal élni, ha különben az ember még idejekorán észrevette magát. Látható, hogy itt nem így van az eset: felsőbb hatalom tette rá súlyos balkezét a legényre, itt csak még felsőbb hatalom segíthet. Átjött a tanyába a Mária leányzó is, s bár nem a szemével, hanem a szíve melegével nézte a Pétert, már itt még ő sem segíthetett. A nagyobbik világító állat istentől való melegsége elé kell terjeszteni a legényt s mert maga is szegény esendő létére úgy kívánta: a tanya napos oldalán, a vadrózsabokor felé, ünneplő fehér selyemszőrű subában oda is terjesztették.
A nagyobbik állat az Ég csodálatos és hihetetlen melegségével kelt föl a messzi tengerekből e napon. Tekintete Péterre úgy sütött, mint a valóságos és igaz szeretés. Elhalt jószág a birka már akkor, amikor suba van varrva belőle, de még az is nyujtotta szőrszálaiból való kezefejeit a nagyobbik égi állat felé, mondván: Hálával emelkedünk hozzád, akit fényességedben és langyos tüzedben az úr küldött.
Ez így volt csaknem egész napon át: a világító állat le nem vette a szemét Péterről s estenden, mikor távozóban a tanya sarkán bucsuzott, piros sugarakat özönnel küldött reá. Távozása után a semjékek felől azonnal a hideg levegők kezdenek áramlani, a legényt be akarták vinni az ártalmas helyről, de a legény magától fölkelt és járt, a subát is vitte magával a házba. Ott újra lepihent s utána, a jobbuláson örvendezve más mindenek is lepihentek, kivéve a kutyát, melynek szolgálata most kezdődött s ki is a tanya sarkáról az esti csöndben azonnal híradással volt a többi ösmerős kutyáknak, mondván közönséges kutyai nyelven: nincsen semmi baj, mert jobban van a legényfiú.
A kutyán kívül csak az anyamacska volt ébren, aki is apró növendékgyermekeit ilyenkor iskoláztatja a mezei egerészet tárgyában. A kisebbik világító állat, a hideg fehérszemű, sztrájkolhatott valahol, mert nem jött fel az égre, a kisebb állatok közül szolgálatra jelentkezett a göncölszekér, a fiastyúk, a kaszás csillag, továbbá az esthajnali, de azok is csak pislogtak, mígnem egy bikaborjú formájú felhő eltakarta valamennyit.
Ezen időben történt, hogy az alvó házból a szerelemnek erejére támaszkodva kijött a legény, megkereste az ásót és az ásóval elhaladt a vadrózsabokorig. A bokorra nézett. A bokor aludt. Ásóval tehát kiemelte a földből, a lyukat betemette s a mező törekjét ráhányta, hogy a helye se lássék. Azután a bokrot hozta magával, elhozta vagy hétszáz jó lépésnyire, ott megint elültette, gödrét rendbe szedte, hogy senki a bokor éji utazását észre ne vehesse.
A haldokló vőlegény így a földben az élő mennyasszonynak hozományt tévén, hazament csendben, a subába belefeküdt, s mikor a többi nép hajnalkor reggelre kelt, látták csak, hogy meghalt volna.
A nagyobbik világító állat is felkelt nemsokára s már ahogy tekintetével legelsőbb elönté a határt, látta, hogy a vadrózsabokorral mi történt. Látta, de nem szólt semmit. Sőt intézkedett, hogy melegségeiből ne essen most túlságosan sok erre az új ültetvényre, amely úgyis a földből, a halottnak égő szerelme tüzéből nyeri fogantatását. Valóban, nem szólt semmit, csak annyit mondott: mennyi bolondság, mennyi bolondság. S tovább ment a dolga után, mert Csáky Szilveszteréknél egy kis fekete birka volt a ház háta mögé már elébe terjesztve: hogy hátha szép szölíd fényességeivel azt életre bírná kelteni…