– Idő és helyre vonatkozóan rettenetesen zavart vagyok, de már annyira helyreállottam, hogy érzem.
– Nagyon jóleső elégtétel lehet.
Keserüen jegyezte ezt meg és ismét megtöltötte poharát, mely meglehetősen öblös volt.
– Az én leghőbb vágyam elfelejteni, hogy erre a világra tartozom. Részemre nincsen benne semmi jó, kivéve ezt a bort, de nekem sincs az ő részére. Ebben a tekintetben tehát nem hasonlitunk egymáshoz. Tényleg kezdem hinni, hogy mi részletekre nézve egyáltalán nem vagyunk hasonlók. Ön és én.
A nap izgalmaitól még zavartan is modortalan hasonmásának jelenléte folytán mintegy álomba merülve, Darnay Károly nem tudta, hogy mit válaszoljon; nem is válaszolt semmit.
– Most aztán már megebédelt, – folytatta Carton azonnal – áldomást kellene inni, Darnay ur; valakinek az egészségére.
– Micsoda áldomást? Kinek az egészségére?
– Ugyan, hisz a neve ott van a nyelve hegyén, ott kellene lenni, esküszöm, hogy ott is van.
– Miss Manette!
– Jó, Miss Manette egészségére!
Carton mereven nézett társa arcába, mialatt az áldomást itta, azután a poharat vállán keresztül dobva a falhoz vágta, ahol ezer darabra törött; majd csöngetett és más poharat rendelt.
– Szép fiatal hölgy; kellemes lehet őt a sötétben kocsijához kisérni. Ugyan, milyen érzés az? Azt hiszem, hogy érdemes, hogy az ember ilyen életét veszélyeztető pörnek tegye ki magát, hogy olyan szánalom s olyan részvét tárgya legyen. Igaz-e, Darnay ur?
Darnay ismét nem válaszolt egy szót sem.
– Az ön üzenete nagy örömet okozott neki, mikor átadtam. Nem mintha mutatta volna, hogy örül, de föltételezem.
Ez a célzás még idejében emlékeztette Darnayt arra, hogy ez a kellemetlen társ a nap folyamán saját jószántából segitette őt ki zavarában. Arra terelte a beszédet és köszönetet mondott neki fáradságáért.
– Nem kivánom az ön köszönetét, nem is érdemlem meg – volt az ő közönyös válasza. – Először is nem okozott semmi fáradságot, másodszor meg igazán nem is tudom, hogy miért tettem. Darnay ur, megenged egy kérdést?
– Nagyon szivesen, ez csak csekély viszonzása az ön szives szolgálatának.
– Hiszi-e, hogy én valami különösen szeretem önt?
– Valóban Carton ur, ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam – válaszolt a másik zavartan.
– Tehát foglalkozzék mostan ezzel a kérdéssel!
– Ön ugy cselekedett, mintha szeretne; de nem hiszem, hogy igazán szeret.
– Én sem hiszem – mondá Carton. Nagyon jó véleményem kezd lenni az ön felfogásáról.
– Mindazonáltal – jegyezte meg erre Darnay, miközben felkelt és csengetett. Remélem, nem veszi rossz néven, ha a számlát kérem és jóbarátságban megválunk egymástól.
Carton válaszolt:
– Egyáltalában nem. – Darnay csengetett.
– Kifizeti az egész számlát? – kérdezte Carton.
Igenlően válaszolt.
– Akkor hozzon nekem még egy pintet ugyanebből a borból, pincér, és költsön fel tiz órakor.
Miután a számlát kifizette, Darnay Károly fölkelt és jóéjt kivánt neki. Anélkül, hogy a kivánságot viszonozná, Carton is fölkelt és majdnem fenyegető, kihivó módon mondá:
– Még egy szót, Darnay ur; azt hiszi, hogy részeg vagyok?
– Azt hiszem, hogy ivott, Carton ur.
– Hiszi? Ön tudja, hogy ittam.
– Ha ki kell mondanom, hát tudom.
– Akkor tudja is meg, hogy miért. Életunt fickó vagyok, uram. Nem törődöm senkivel a földön, és senki sem törődik velem.
– Mélyen elszomoritó! Képességeit talán jobban használhatta volna.
– Lehet, hogy ugy van Darnay ur, lehet, hogy nem. De ne legyen büszke józan arcára; nem tudja, hogy mi lehet még a sorsa. Jóéjt!
Mikor ez a különös lény magáramaradt, gyertyát vett elő, a falon függő tükörhöz lépett és alaposan megtekintette magát benne.
– Valami különösen szereted azt az embert? mormolta a saját képéhez – Miért szeretnél valami különösen egy embert, aki hasonlit hozzád? Nincs rajtad semmi szeretetreméltó, azt tudod. Vigyen el az ördög! Micsoda változáson mentél keresztül! Elegendő ok arra, hogy vonzódj valakihez, mert megmutatta neked, hogy mennyire sülyedtél és hogy mi válhatott volna belőled! Cserélj helyet vele! Vajjon azok a kék szemek néztek-e volna reád is ugy, amint őt nézték, ez az izgatott arc vajjon téged is szánt-e volna annyira, mint ahogyan őt szánta? Jöjj és mondd ki nyiltan! Te gyülölöd ezt a fickót.
Odaült pint borához, hogy vigaszt keressen, néhány perc alatt kiitta az egészet és karjára hajolva elaludt; kuszált hajfürtjei az asztalra lógtak, a faggyugyertya pedig reá csepegett.
Italozás ideje volt, a legtöbb férfi sokat ivott. Ez a szokás azóta annyira megjavult, hogy annak a bor- és puncsmennyiségnek a mérsékelt megállapitása, amennyit egy férfi egy éjszaka folyamán megivott, anélkül, hogy jóhirnevén sérelem eshetett volna, manapság nevetséges tulzásnak látszanék. A jogászok tudós rendje baccháns hajlamában bizonyára nem állott más tudós rend mögött; Stryver is, aki gyorsan haladt előre kiterjedt és hasznothozó praxisának utján, ebben a tekintetben éppen olyan kevéssé maradt el kollégáitól, mint a jogtudomány szárazabb ágaiban.
Stryver, aki kedveltje volt az Old Bailey-nek és az üléseknek is, kezdte már óvatosan levágni a lépcső alsó fokait, amelyen fölfelé igyekezett. Az üléseknek és az Old Bailey-nek hivogatni kellett őt ölelő karjaikba, ha látni akarták; piros arca naponta látható volt a King’s Bench törvényszék lord-főbirájával szemben, amint kivált a parókák tömegéből, mint valami nagy napraforgó, amely gondozatlan kert tarkaszinü virágai közül a nap sugarai felé fordul.
Valamikor azt mondották a törvényszéken, hogy Stryver ugyan jó szónok, kiméletlen, eszes és vakmerő, de nincsen meg benne a képesség, hogy egy adathalmazból a lényeget kivonja, pedig az ügyvédi képzettségnek ez a legjellemzőbb és leglényegesebb kelléke. Ebben a tekintetben azonban bámulatosan megjavult. Mennél inkább szaporodott a dolga, annál jobban növekedett az a képessége, hogy mindennek kiszedje a velejét és magvát; bármily sokáig virrasztott is Carton Sydneyvel poharazva, reggel ujjain tudta elszámlálni ügyének lényegesebb pontjait.
Carton Sydney, a leglustább és legreménytelenebb férfi, volt Stryver szövetségese. Amit ez a kettő Szent Hilárius és Szent Mihály napja közötti időben1) összeivott, elegendő lett volna arra, hogy egy király hajóját elusztassa. Stryver sohasem tárgyalt Carton jelenléte nélkül, aki zsebredugott kézzel a terem menyezetét bámulta; ugyanabban a körben mozogtak, orgiáik belenyultak a késő éjszakába és Cartont néha világos nappal látták, amint bizonytalan léptekkel ballagott hazafelé, mint valami kicsapongó kandur. Az érdekeltek között végül az a nézet terjedt el, hogy Carton Sydneyből oroszlán ugyan sohasem lesz, de kitünő sakál és ebben a szerény minőségben Stryvert hüségesen szolgálja.
– Tiz óra, uram! – mondá a pincér, akit megbizott, hogy keltse fel. – Tiz óra, uram!
– Mi baj?
– Tiz óra, uram.
– Micsoda? Tiz óra éjjel?
– Igen, uram! Nagyságod meghagyta, hogy felkeltsem.
– Ó, emlékszem! Jól van, jól van!
Még néhányszor megkisérelte, hogy ujra elaludjék, de eredménytelenül, a pincér ugyanis ezt a kisérletet ügyesen hiusitotta meg azáltal, hogy öt percig folytonosan piszkálta a tüzet, erre aztán fölkelt, kalapját fejébe lökte és eltávozott. Templebe fordult és felfrissült azáltal, hogy kétszer föl és alá járt a Kings Bench Walk és Paperbuildings kövezetén, azután fölment Stryver hivatalába.
Stryver irnoka, aki sohasem vett részt ezeken a konferenciákon, hazament és a főnök, Stryver nyitott ajtót. Házi cipőben, bő hálókabátban volt és a nagyobb kényelem kedvéért mezitelen volt a nyaka. Zavaros, bágyadt, erőltetett vonás volt a szeme körül; ez a vonás megfigyelhető a dorbézoló és sokat dolgozó egyének arcán. Jeffries festett ilyen arcképeket és az ő korától kezdve minden dorbézoló korszak arcképein különböző müvészi kivitelen látható ez a vonás.
– Kissé későn jössz, Emlékezet barátom – mondá Stryver.
– Szokott időben; talán egy negyed órával később.
Füstös szobába mentek, melynek falai könyvekkel, padlója papirosokkal volt tele, a kemencében lobogó tüz égett. Az állványon katlan gőzölgött, aktacsomók között asztal állott, melyen bőven volt bor, brandy, rum, cukor és citrom.
– Látom, Sydney, hogy már ittál egy palackot.
Mai kliensünkkel ebédeltem; vagy néztem, amint ebédel – hisz az mindegy.
– Az kitünő eszme volt, Sydney, hogy hasonlóságodat felhasználtad. Hogy jöttél rá? Mikor tünt fel neked?
– Azt gondoltam: ő csinos fiu és hogy én is olyan lehettem volna kissé több szerencsével.
Stryver hasát fogta nevettében. – Te és a te szerencséd, Sydney! Eredj munkára! Eredj munkára!
A sakál kissé vontatottan lazitott ruháján, bement a szomszédos szobába és onnan nagy korsó hidegvizet, mosdótálat és egy-két törülközőt hozott ki. A törülközőket vizbe mártotta, kifacsarta és összehajtva valami lehetetlen módon feje köré csavarta, leült az asztalhoz és igy szólt:
– Készen vagyok!
– Nincs sok dolog ma éjjel, Emlékezet – mondotta Stryver vidáman, amint papirjai között nézegetett.
– Mennyi?
– Csak két ügy.
– Add ide előbb a nehezebbet.
– Itt van Sydney, most rajta!
Az oroszlán azután kényelmesen lehevert a divánra, mely az italokkal megrakott asztal egyik oldalán volt, mig a sakál az ő külön, papirosokkal teli asztalához ült a másik oldalra, ugy hogy a palackokat és poharakat kezével elérhette. Az italokkal telt asztallal mindegyik sürün foglalkozott, de mindegyik más módon; az oroszlán elgondolkodva hevert, kezét övébe dugva a tüzbe bámult, vagy néha valami könnyebb okmányt nézegetett; a sakál ráncolt homlokkal, figyelő arccal annyira elmerült munkájába, hogy szeme még kezét sem követte, mikor pohara felé nyult ugy, hogy néha egy-két percig is tapogatózott, mig a pohárra ráakadt.
A kezében lévő ügy kétszer vagy háromszor olyan bonyolultnak látszott, hogy a sakál kénytelen volt felkelni és a törülközőket ujra benedvesitette. A mosdótál és vizes korsóhoz való vándorlásaiból a nedves fejkendő olyan excentrikus változataival került vissza, hogy az szóval le nem irható, és ez még nevetségesebbé vált komoly gondolatokba mélyedt arcától.
Végre a sakálnak tekintélyes lakomája volt készen az oroszlán számára és fölajánlotta azt neki. Az oroszlán gondosan és óvatosan elfogadta, válogatott benne, megjegyzést tett reá, a sakál pedig segitett neki. Miután a lakomát alaposan megbeszélték, az oroszlán kezét ismét övébe dugta és lefeküdt, hogy elgondolkozzék fölötte. A sakál azután torkát egy teli pohárral, fejét ujra megnedvesitett törülközőkkel frissitette föl és a második lakoma elkészitéséhez fogott; ezt ugyanilyen módon ajánlotta föl az oroszlánnak; reggeli hármat vert az óra, mire ezzel is végeztek.
– És most, hogy végeztünk, Sydney, tölts egy pohár puncsot – mondá Stryver.
A sakál levette a törülközőket fejéről, melyek már ismét gőzölögtek, megrázkódott, ásitozott, megborzongott és poharát megtöltötte.
– Nagyon okos voltál ma, Sydney, a koronatanuk ügyében. Minden kérdés vonzott.
– Én mindig okos vagyok; talán nem?
– Ezt nem vonom kétségbe. Miért vagy olyan rossz hangulatban? Öntsd le egy pohár punccsal!
Bocsánatot kérő dörmögés közben ismét megtöltötte poharát.
– A régi Shrewsbury-iskola régi Carton Sydney-je, – mondá Stryver és fejével bólintva elmélázott az ő multján és jelenén – az öreg, változó Sydney, egyik percben fönt, másikban alant, most vidám, majd lehangolt.
– Ó – válaszolt a másik sóhajtva – igen! Ugyanaz a Sydney, ugyanolyan szerencsével. Már akkor is a más fiuk feladatait végeztem, a magamét ritkán.
– És miért nem?
– Az Isten tudja. Az volt a szokásom, azt hiszem.
Leült, kezét zsebredugta és lábait kinyujtva a tüzbe bámult.
– Carton, – mondá barátja és hetvenkedő arckifejezéssel odaállt eléje, mintha a tüzhely a kemence volna, melyben a kitartó szorgalmat kovácsolják, és mintha a legjobb az volna, amit a régi Shrewsbury-iskola öreg Carton Sydney-je érdekében megtehet, hogy őt belélökje – a te szokásod most is és mindig béna volt. Nincs benned energia, nincs akarat. Nézz reám.
– Eh, ostoba beszéd! – válaszolt Sydney, könnyed és jobb hangulatu nevetéssel. – Ugyan ne akarj erkölcsöt prédikálni!
– Hogyan lettem azzá, ami vagyok? – mondá Stryver. – Hogyan teszem azt, amit megtenni akarok?
– Részben, azt hiszem, ugy, hogy fizetsz engem, hogy segitsek neked. De nem érdemes róla beszélni, akár nekem beszélsz, akár a levegőnek, egyre megy; te, amit meg akarsz tenni, azt meg is teszed. Te mindig az első sorban voltál, én meg mindig az utolsóban.
– Nekem az első sorba kellett jutnom; nem születtem ottan, igaz-e?
– Nem voltam jelen az ünnepségnél; de véleményem szerint ott születtél – mondá Carton. Ezen ismét nevetett; mind a ketten nevettek.
Shrewsbury előtt, Shrewsburyban és amióta Shrewsburyből elkerültünk, te mindig eljutottál a magad sorába, és én is a magaméba. Még akkor is, mikor Párisban iskolatársak voltunk és a Ouartier Latinban együtt laktunk és francia nyelvet, francia jogot és más francia morzsákat szedegettünk, melynek ugyan nem sok hasznát vesszük, te mindig valahol voltál, és én mindig – sehol.
– És kinek a hibája volt az?
– Lelkemre mondom, nem tudom, nem volt-e a te hibád. Te mindig tülekedtél, tolakodtál, furakodtál nyugalom nélkül, hogy én nem tehettem egyebet, mint hogy pihenjek és nyugodjam. Különben is ostobaság, hogy az ember multjáról beszéljen, mikor már hajnalodik. Hozz valami más hangulatba, mielőtt távozom.
– Jól van! Igyál velem a szép tanu egészségére. – mondá Stryver és poharát feléje töltötte. – Hát ez jobb hangulatba hoz?
Nem nagyon látszott, mert arca ismét elkomolyodott.
– Szép tanu, – dörmögte maga elé és poharába nézett – elég dolgom volt ma egész nap tanukkal; ki az a szép tanu?
– A festői doktornak a leánya, Miss Manette.
– Az szép?
– Nem az?
– Nem.
– Ember, hisz az egész törvényszék őt bámulta!
– A fene vigye az egész törvényszék bámulását! Ugyan ki avatta fel az Old Bailey-t szépségbiróvá? Az, aranyhaju baba!
– Tudod-e Sydney. – mondá Stryver élesen rátekintve és vörös arcát simogatva – tudod-e, hogy én inkább azt hittem, hogy te vonzódol az aranyhaju babához és nagyon gyorsan észrevetted, hogy mi történt az aranyhaju babával?
– Gyorsan megláttam, hogy mi történt vele? Ha egy leány, baba, vagy nem baba, az ember orra előtt néhány yardnyira elájul, ahhoz ugyan nem kell nagyitó üveg, hogy meglássa. Iszom az egészségére, de tagadom, hogy szép. És most már nem kell több ital; megyek és lefekszem.
A házigazda gyertyával kikisérte őt, hogy a lépcsőn világitson neki, a hajnal hidegen tekintett be a piszkos ablakon keresztül. Mikor kijutott a házból, a levegő hideg volt és csendes, az ég felhős, a folyó sötét, élettelen, az egész környék elhagyatott pusztához volt hasonló. Porfelhők keringtek a reggeli szélben, mintha a puszta homokja kavarodott volna fel a messze távolban és előre küldött első felhője a várost kezdené elönteni.
Benne elpocsékolt erő, körülötte pusztaság; a férfi megállott utjában és egy pillanatra az előtte elterülő vadonban becsületes törekvés, önmegtagadás és kitartó küzdelem délibábjait látta. Ennek a látománynak a szép városában szellős oszlopsorok voltak, ahonnan szerelem és báj tekintett le reája; kertek, melynek fáin az élet gyümölcsei bőségesen csüngtek, patakjában a remény sugara csillogott feléje. Egy pillanat – és eltünt. A háztömeg magas lépcsőjén szobájába vánszorgott, ruhástól bevetette magát gondozatlan ágyába és párnája nedves lett hasztalan ontott könnyeitől.
Szomoruan, szomoruan kelt föl a nap; nem látott szomorubb képet, mint a tehetséges, jóindulatu férfit, aki nem képes arra, hogy helyes irányba kerüljön, nem képes arra, hogy segitsen önmagán és boldogságának alapot vessen, aki el van telve gyöngeségének tudatával és keserü kétségbeesésében megadja magát sorsának.
Manette doktor csöndes lakása csöndes utca sarkán volt, nem messze Soho-Square-től. Egy szép vasárnap délutánján, mikor már négy hónap hulláma hömpölygött el a hazaárulási per tárgyalása felett és annak emlékét a közönség érdeklődéséből elsodorta a feledés mély tengerébe, Lorry Jarvis a napsütötte utcákon sétált; Clerkenwell-ből, lakásáról a doktorhoz ment ebédre. Miután többször visszasülyedt üzleti életének közönyösségébe, Lorry végül a doktor barátja és a csöndes utcaszöglet az ő életének a napja lett.
Ezen a bizonyos vasárnapon Lorry már kora délután három különböző okból sétált Soho irányába. Először is mert szép vasárnapokon ebéd előtt gyakran sétált a doktorral és Lucievel; másodszor mert megszokta azt, hogy kedvezőtlen vasárnapokon velük töltse el a napot, mint házuk barátja, csevegéssel, olvasással, ablakból való kitekintés és más időtöltéssel; harmadszor, bizonyos tekintetben kételyei voltak és ismervén a doktor háztartásának rendjét, tudta, hogy ez az idő a legalkalmasabb azoknak a megoldására.
Kedélyesebb sarkot, mint ahol a doktor lakott, Londonban nem lehetett találni. Zsákutca volt és a doktor lakásának ablakaiból kellemes kilátás nyilott egy csöndes, elvonult utcába. Az Oxford roadtól északra akkoriban még csak néhány épület emelkedett, erdei fák diszlettek, mezei virágok virultak és galagonya illatozott a most már eltünt mezőkön. Ennek folytán éltető mezei levegő lebegett Soho körül és a környéken sok délnek fordult fal volt látható, amelyen az őszi barack idejében megérett.
A kora reggeli órákban a nyári nap fényesen sütött a sarokba; mikor az utcák forrók lettek, a sarok árnyékba merült, de nem annyira, hogy onnan nem lehetett volna a fényes napsugárba tekinteni. Hüvös hely volt, csöndes, de vidám, bámulatos volt a visszhangja és valódi menekülőhely az utcák vad lármája elől.
Ilyen csendes kikötőbe csendes hajó illett, és ott is volt. A doktor egy nagy csendes ház két emeletét lakta, amelyben, mint mondták, napközben csendes ipart üztek, hallani nem lehetett belőle semmit; éjjel pedig teljes csendbe merült. Egy hátulsó épületben – melyhez udvar vezetett, az udvarban platánfa sárguló levelei zugtak – orgonákat készitettek; ezüstöt vésett, aranyat vert egy titokzatos óriás, aki a fal elején kidugta aranyozott karját, mintha önmagát aranyozta volna be és a látogatókat is hasonló sorssal fenyegetné. Ezt az ipart, vagy azt a magános lakót, aki a harmadik emeletet lakta, vagy a kocsipaszománykészitőt, akinek irodája volt a házban, alig lehetett látni vagy hallani.
Néha egy munkás volt látható, éppen kabátját öltötte fel, amint végighaladt az udvaron, vagy valami idegen nézegetett körül, vagy az arany óriás környékéből tompa ütés hangja hallatszott. Mindez azonban csak kivétel volt, mely megerősitette a szabályt, hogy a hely fölött, vasárnap reggeltől szombat estig, a ház mögötti platánfa verebei és a sarok visszhangjai szabadon rendelkeztek.
Manette doktor fogadta pácienseit, akiket régi hirneve és annak csodálatos élettörténete utján való felélesztése hozzá vezetett. Alapos tudása, tudományos kisérletei által keresetté vált és munkájával annyit szerzett, amennyire szüksége volt.
Ezek a dolgok forogtak Lorry Jarvis elméjében, mikor becsengetett a csöndes sarokház kapuján, azon a szép vasárnap délután.
– Manette doktor otthon van?
– Várjuk.
– Miss Lucie otthon van?
– Várjuk.
– Miss Pross otthon van?
Lehet, hogy otthon van, de a szobaleánynak nincsen módjában, hogy ezt a tényt tudassa vagy eltagadja, minthogy Miss Pross ebbeli szándékát nem ismeri.
– Minthogy magam is itthon vagyok, – mondá Lorry – fölmegyek.
Ámbár a doktor leánya alig tudott valamit szülőhazájáról, mégis örökölni látszott azt a képességet, hogy csekély anyagi eszközzel is sokat tud csinálni; ez a franciák leghasznosabb és legkellemesebb tulajdonsága.
A butorzat egyszerü volt, sok aprósággal diszitve, melynek értéke ugyan nem volt, de izlésről, érzelemről tanuskodott és kellemes benyomást idézett elő. Az egyes tárgyaknak a szobákban való elhelyezése, a szinek elrendezése, a kellemes változatok, a bájos ellentétek, melyet ügyes kezek, hozzáértő szemmel és jó izléssel idéztek elő, mind kellemesen hatottak és oly élénken emlékeztettek a fiatal hölgyre, akinek a munkája volt mindez, hogy Lorrynak ugy tünt föl, mint ha még a székek és az asztalok is kérdeznék, azzal az általa már fölismert kifejezéssel, hogy tetszik-e neki.
Három szoba volt az emeleten és minthogy az ajtók mind nyitva állottak, hogy a levegő szabadon keringjen bennük, Lorry az egyikből a másikba ment és mosolyogva vette észre azt a bájos hasonlóságot, mely az egész környezetet jellemezte. Az első volt a fogadószoba, abban voltak Lucie madarai, virágai, könyvei, iró és munkaasztala és festőszekrénye, a második a doktor konzultálószobája volt, amelyet ebédlőnek is használtak; a harmadik, melyet időközönkint az udvarban lévő platánfa árnyékolt, a doktor hálószobája volt, az egyik sarkában ott volt a most nem használt cipőkészitő pad és szerszámok, olyanféle helyzetben, mint amilyenben volt annak a korcsma mellett levő undoritó háznak ötödik emeletén Páris külvárosában, Saint Antoineban.
– Csodálkozom, – mondá Lorry, szünetelve körültekintésében – hogy szenvedéseinek emlékét magánál tartja.
– És miért csodálkozik ezen? – hangzott a rövid kérdés, mely meglepte őt.
Miss Prosstól származott, a vörösarcu, erőskezü nőtől, akivel a »György király« szállóban ismerkedett meg Doverben és akivel azóta jó barátságban volt.
– Azt hittem… – kezdé Lorry.
– Bah! Azt hitte! – mondá Miss Pross, és Lorry elhallgatott.
– Hogy van? – tudakolta azután a hölgy, élénken ugyan, de olyan hangon, mintha azt akarná kifejezni, hogy nem haragszik reá.
– Köszönöm, elég jól! – válaszolt Lorry szerényen. – És hogy van ön?
– Mérsékelten jól! – mondá Miss Pross.
– Valóban?
– Igen! Valóban! – mondá Miss Pross. – Katicabogár sok gondot okoz.
– Valóban?
– Az Isten áldja meg, mondjon már valami mást is »valóban«-on kivül, vagy halálra kinoz – mondá Miss Pross, akit (alakjától eltekintve) rövidség jellemzett.
– Tényleg! – mondá Lorry a változatosság kedvéért.
– Tényleg is elég rossz! – válaszolt Miss Pross. – De valamivel jobban hangzik. Igen, sokat aggódom.
– Szabad az okát kérdeznem?
– Nem akarom, hogy tucatszámra jöjjenek ide az emberek, akik egyáltalán nem méltók Katicabogaramhoz és őt nézzék – mondá Miss Pross.
– Tucatszámra jönnek ilyen szándékkal?
– Száz számra – mondá Miss Pross.
Jellemezte ezt a hölgyet (mint sok mást előtte és azóta), hogy valahányszor kérdezték eredeti állitását, ő azt mindig tulozta.
– Édes Istenem! – mondá Lorry; ez a legbiztosabb megjegyzésnek látszott, melyet elképzelhetett.
– Együtt laktam a drágával – vagy a drága velem lakott és megfizetett érte, amit bizonyára nem kivántam volna, arra megesküdhetek, ha képes lettem volna arra, hogy őt vagy magamat semmiből eltartsam, – amióta tiz éves lett. Elég szomoru! – mondá Miss Pross.
Lorry nem értette meg teljesen, hogy mi volt elég szomoru és fejét rázta; testének ezt a fontos alkotórészét tündérköpenyként használta, mely mindenre ráillik.
– Mindenfajta, kedveltemhez teljesen méltatlan nép fordul meg itten – mondá Miss Pross. – Mikor ön elkezdte…
– Én kezdtem el, Miss Pross?
– Hát nem ön? Hát ki támasztotta életre az ő atyját?
– Ó! Ha ez az elkezdés… – mondá Lorry.
– Nem volt befejezés, azt hiszem! Azt mondom, hogy mikor ön elkezdte a dolgot, elég szomoru volt: nem mintha Manette doktoron kifogásolnék valamit, kivéve, hogy ő sem méltó ilyen leányhoz; ez nem az ő szégyene, mert senki, semmilyen körülmények között sem méltó hozzá. De valóban még kétszer, sőt háromszor is szomorubb, ha kivüle (akinek ezt meg tudnám bocsátani) egész embertömegek jönnek és Katicabogaram szeretetét elrabolják tőlem.
Lorry tudta, hogy Miss Pross nagyon féltékeny, de tudta azt is, hogy ő, különössége ellenére is, a legönzetlenebb teremtés a világon, – amilyent csak nők között lehet találni – aki csupán szeretetből és bámulatból akaratnélküli rabszolgája a fiatalságnak, mely ránézve elmult, a szépségnek, melylyel sohasem rendelkezett, a biztató reménynek, amely az ő gyászos életét sohasem ragyogta be. Ő ismerte eléggé a világot és tudta, hogy nem létezik értékesebb, mint a sziv hüséges vonzalma, mint ahogy az itten megnyilvánult, szabadon, minden önzés nélkül, ő ezt annyira megbecsülte, hogy mikor gondolatban jutalmakat osztogatott, – mindannyian gyakran foglalkozunk ilyen gondolatokkal – Miss Prosst szivesebben helyezte az alsóbbrendü angyalok sorába, mint sok hölgyet, akiről a természet és müvészet jobban gondoskodott és Tellsonéknál letétje volt.
– Nem volt és nem is lesz soha férfi, aki méltó az én Katicabogaramhoz, – mondá Miss Pross – az én Salamon testvéremet kivéve, ha nem követett volna el hibát az életben.
Ez ismét példája volt az ő hüségének. Lorrynak Miss Pross élete történetére vonatkozó kérdései megállapitották azt a tényt, hogy az ő Salamon testvére szivtelen gazember volt, aki őt egész vagyonától megfosztotta, hogy azzal üzérkedjék és azután szegénységben minden szánalom nélkül elhagyta. Miss Prossnak Salamonba vetett hite (egy csekélységet leszámitva az elkövetett hibáért) Lorry szemében komoly dolognak látszott és hozzájárult ahhoz, hogy róla való jó véleményét még inkább növelje.
– Minthogy véletlenül egy pillanatra egyedül vagyunk és mind a ketten gyakorlati emberek vagyunk, – mondá ő, mikor visszakerültek ismét a fogadószobába és barátságosan ültek egymás mellett – engedje meg a kérdést, nem emliti-e a doktor Lucieval való beszélgetése közben azt az időt, amikor cipőket készitett?
– Soha.
– És mégis ott-tartja magánál azt a padot és azokat a szerszámokat?
– Ah! – válaszolt Miss Pross fejét rázva. – De nem mondom, hogy ő nem foglalkozik gondolataiban ezzel az emlékkel.
– Azt hiszi, hogy sokat gondol erre az időre?
– Azt hiszem, – mondá Miss Pross.
– Elképzeli-e… – kezdé Lorry ismét, mikor Miss Pross hirtelen félbeszakitotta…
– Nem képzelek el semmit. Nincsen képzelőtehetségem egyáltalán.
– Helyes! Föltételezi-e – … néha talán föltételez valamit?
– Néha-néha – mondá Miss Pross.
– Föltételezi-e, – folytatta Lorry derült mosollyal, miközben jóakaróan nézett reá – hogy Manette doktornak van-e valami szomoru sorsára vonatkozó nézete; avagy ismeri-e ellensége nevét?
– Nem tudok erről semmi egyebet, mint amit Katicabogár elmond.
– És ő mit mond?
– Ő azt hiszi, hogy van.
– Ne bosszankodjék azon, hogy mindezt kérdezem; mert én unalmas kereskedőember vagyok; ön pedig praktikus nő.
– Unalmas? – kérdezte Miss Pross nyugodtan.
Lorry kivánta, hogy bár ne emlitette volna azt a szerény jelzőt és ezt válaszolta:
– Nem, nem, nem. Bizonyára nem. De hogy visszatérjünk az ügyhöz: nem érdekes, hogy Manette doktor, aki semmiesetre, sohase követett el semmi rosszat, amiről mi meg vagyunk győződve, sohasem emliti ezt a kérdést? Nem mondom, hogy előttem, ámbár mi már sok évvel ezelőtt is üzleti összeköttetésben állottunk és most bizalmas barátok vagyunk; de hogy leánya előtt sem emliti, aki őt annyira szereti, és akit ő bálványoz? Higyje el, Miss Pross, hogy nem a kiváncsiság, hanem az őszinte részvét az oka kérdésemnek.
– Hát, amennyire én tudom, és ez édes-kevés, amint ön majd mondani fogja, – válaszolt Miss Pross, kiengesztelve Lorry bocsánatot kérő hangjától – fél a tárgytól.
– Fél?
– Azt hiszem, hogy elég egyszerü oka van annak, hogy miért fél. Rettenetes emlék ez. Azonkivül ebből származott az is, hogy öntudatát is elvesztette. Miután nem tudja, hogy ez a körülmény hogyan állott be, sem azt, hogy hogyan gyógyult ki belőle, talán sohasem biztos abban, hogy nem veszti-e el ismét. Azt hiszem, hogy már ez a körülmény sem tenné ezt a tárgyat valami kellemessé.
Ez sokkal mélyebb megfigyelés volt, mint amilyet Lorry elvárt.
– Igaz, – mondá ő, – ez borzasztó emlék. Mégis, engem folyton gyötör a kétség, Miss Pross, hogy előnyös-e Manette doktorra, hogy mindig tépelődik azon. Ez a kétség és nyugtalanság okozta valóban ezt a mai bizalmas beszélgetésünket.
– Ezen nem lehet segiteni, – mondá Miss Pross fejét rázva. – Ha ezt a hurt megérintik, akkor az ő állapota azonnal rosszabbra fordul. Jobb azt nem érinteni. Röviden, nem szabad érinteni, akár tetszik, vagy nem. Néha éj közepén fölkel és halljuk, amint fölöttünk szobájában járkál föl és alá, föl és alá. Katicabogár tudja olyankor, hogy ő gondolatban régi börtönében járkál föl és alá. Fölsiet hozzá és együtt járkálnak föl és alá, föl és alá, mig ismét megnyugszik. Nyugtalanságának okát soha egy szóval sem emliti előtte, ő meg azt hiszi, hogy a legjobb, ha nem érintik ezt a kérdést. Csöndben járkálnak együtt föl és alá, mig az ő szeretete és jelenléte őt ismét eszméletre nem hozza.
Ámbár Miss Pross tagadta azt, hogy képzelőtehetsége van, mégis a »föl és alá« szóknak megismétlése bizonyitotta azt, hogy mennyire el tudja képzelni azt a gyötrelmet, melyet egy szomoru emléktől való üldöztetés okozhat. Ez a körülmény igazolta legélénkebben az ő képzelőtehetségét.
Emlitettük, hogy a saroknak milyen bámulatos visszhangja volt, lépések visszhangja oly tisztán volt hallható, hogy ugy látszott, mintha már a fáradt föl és alá járkálásnak emlitése is elegendő lett volna ahhoz, hogy a visszhangot felkeltse.
– Itt vannak! – mondá Miss Pross, fölkelt és végét vetette a beszélgetésnek. – Most mindjárt az emberek százai lesznek itten!
Olyan sajátságos volt ez a sarok akusztikai tulajdonságaival, hogy Lorry, amint ott állt a nyitott ablaknál és a hazafelé tartó atya és leány elé nézett, akiknek a lépéseit hallotta, azt képzelte, hogy sohasem érnek haza. Nemcsak hogy a visszhang nem állt el, mikor a lépések már megszüntek, hanem olyan lépések visszhangja is hallatszott, amelyek arra nem jártak, majd hirtelen elállott, mintha a lépések már egészen közel jutottak volna. De végre megjelent az atya és leánya és Miss Pross ott állott a kapuban és fogadta őket.
Kellemes látvány volt, amint Miss Pross, kinek külseje egyébként vad, vörös és ijesztő volt, a szobába belépő kedveltjének a fejéről a kalapot levette és arról zsebkendője szélével a port leverte, majd a köpenyét is levette és összehajtotta; dus haját oly büszkeséggel simogatta, mintha az sajátja volna és mintha ő maga az asszonyok között a legszebb és leghiubb volna. Megható volt az is, amint Lucie őt átölelte, fáradságát megköszönte és nem engedte, hogy vele annyit fáradozzék – ez utóbbit csak tréfás hangon volt szabad emlitenie, különben Miss Pross halálosan megsértve szobájába vonult volna, hogy sirjon. Kellemes látvány volt a doktor is, amint őket nézte és Miss Prossnak mondotta, hogy ő Luciet elkényezteti, ezt olyan hangon és olyan pillantások kiséretében mondotta, melyben éppen annyi kényeztető volt, mint a Miss Pross viselkedésében és talán még több is, ha ugyan ez lehetséges volt. Lorry is kellemes látvány volt, amint kis parókájával a fején mindnyájukra jóakaróan tekintett és agglegény élete csillagának köszönetet mondott, hogy öreg napjaiban ilyen otthonba vezérelte. De az emberek százai nem jöttek, hogy tanui legyenek a látványnak és Lorry hiába várta Miss Pross jóslatának a beteljesedését.
Ebéd ideje is megjött, de nem az emberek százai. A kis háztartás vezetésében Miss Pross vette át az alsóbb régiók fölött való felügyeletet és valóságos csodákat művelt. Az ő ebédjei, habár szerények, de félig angol, félig francia módszer szerint kitünően voltak elkészitve, szépen feltálalva, ugy hogy azoknál jobbat kivánni sem lehetett. Miss Pross barátságát kizárólag praktikus alapokra fektette; Sohot és a határos tartományokat felkutatta és elszegényedett franciákat, shillingekkel és félkoronákkal megvesztegetett, ezért ezek aztán konyhai titkokat árultak el neki. Gallia hanyatló fiaitól és leányaitól oly csodálatos művészetet tanult el, hogy az asszony és leány, akik konyhai táborkarát képezték, ugy bámultak reá, mint valami varázslóra vagy Cinderella keresztanyjára; tyukot, nyulat egy-két főzeléket hozatott a kertből és azt készitett belőle, amit akart.
Vasárnap a doktorékkal együtt ebédelt az asztalnál, de más napokon állhatatosan megmaradt szokása mellett, hogy ismeretlen időben vagy az alsóbb régiókban, vagy pedig másodemeleti szobájában étkezett – egy kék szobában, ahová Katicabogarán kivül senkit sem bocsátott be. Ez alkalommal Miss Pross Katicabogár barátságos arca és figyelmességétől teljesen ellágyult, ugy hogy az ebéd nagyon kellemesen telt el.
Tikkasztóan meleg nap volt és ebéd után Lucie azt ajánlotta, hogy a bort a platánfa alá vigyék és ottan üljenek a szabadban. Minthogy minden az ő kivánsága szerint történt, kimentek a platánfa alá és Lorry különös megjutalmazására ő maga vitte le a bort az udvarba. Egy idő óta Lorry pohárnokának szegődött és mialatt a platánfa alatt ülve beszélgettek, gondosan töltögette poharát. A házak titokzatos háta és szöglete bekandikált, amint beszélgettek és fejük fölött a platánfa suttogott.
És a népek százai még mindig nem jelentkeztek. Darnay jelentkezett, mialatt a platán alatt üldögéltek, de ez csak egy.
Manette doktor szivesen fogadta őt, ugyszintén Lucie is. De Miss Pross hirtelen görcsöket érzett fejében és testében és visszavonult a házba. Ez a baj gyakran lepte meg őt, melyet bizalmas beszélgetésben szeszélyének mondott.
A doktor nagyon jó hangulatban volt és különösen fiatalnak látszott. Ilyen alkalmakkor feltünő nagy volt a hasonlatosság közte és Lucie között és amint ott ültek egymás mellett, a leány fejét atyja vállára hajtotta, ő meg karját széke támlájára fektette, kellemes volt ezt a hasonlóságot megfigyelni.
Egész nap beszélgetett, különböző témáról és szokatlan élénkséggel.
– Kérem, Manette doktor, – szólott Darnay amint a platán alatt ültek, beszélgetésük természetes folyamán mondotta ezt, véletlenül éppen London régi épületeiről volt szó – látta-e már a Towert?
– Lucie és én ott voltunk egyszer; de csak futólag, annyit láttam belőle, hogy tudjuk azt, hogy érdekes hely; nem egyéb.
– Én ott voltam, amint tudja – mondta Darnay mosolyogva, ámbár kissé elpirult a bosszuságtól, – más minőségben, amely nem sok alkalmat ad arra, hogy belőle valami sokat lehetne látni. Különös történetet beszéltek el nekem, mialatt ott voltam.
– Mi volt az? – kérdé Lucie.
– Mikor valami átalakitást végeztek, a munkások egy földalatti börtönre bukkantak, mely évek óta be volt falazva és megfeledkeztek róla. A belső falak minden köve tele volt felirásokkal, a foglyok irták tele – évszámok, nevek, panaszok, imádságokkal. Egy szegletben levő sarokkőre, egy fogoly, valószinüen mielőtt a vesztőhelyre vitték, utolsó szónak három betüt vésett reá. A használt eszköz kezdetleges volt és hirtelen, bizonytalan kézzel készült. Eleinte igy betüzték ki: A. S. G.; mikor aztán gondosabban megvizsgálták, kitünt, hogy az utolsó betü S. Nem tudtak olyan fogolyról, akinek ezek lettek volna a kezdőbetüi; sokáig eredménytelenül találgatták, hogy mi lehetett a neve. Végül arra a megállapodásra jutottak, hogy a betük nem kezdőbetüi egy névnek, hanem egy teljes szó, ÁSS. Gondosan megvizsgálták a padlót a felirás alatt és a földben egy kő alatt papiros hamujára akadtak, mely kis bőrtáska vagy zacskó hamujával keveredett el. Hogy mit irt az ismeretlen fogoly, azt sohasem fogják elolvashatni, de irt valamit és elásta, hogy a fogház őrei elől elrejtse.
– Atyám! – kiáltott. – Rosszul van!
Hirtelen fölugrott, kezével fejéhez ért. Arca és tekintete mindannyiukat megrémitette.
– Nem, édesem, nem vagyok rosszul. Nagy cseppekben esik az eső. Ezért ugrottam fel. Jobb, ha bemegyünk.
Csakhamar magához tért. Valóban, nagy cseppekben esett az eső s mutatta a keze fejét, melyen nagy esőcseppek csillogtak. De egy szót sem szólt arra a felfedezésre vonatkozóan, amelyet éppen az imént beszéltek el, és amikor a házba mentek, Lorry gyakorlott szeme felfedezte, vagy azt képzelte, hogy felfedezte arcán, mikor Darnay Károly felé fordult, ugyanazt a különös pillantást, amellyel a törvényszék folyosóján fordult feléje.
Azonban oly gyorsan tért magához, hogy Lorrynak kételyei támadtak szemének megbizhatósága tekintetében. A hallban levő aranyóriás karja nem volt nyugodtabb mint ő, mikor megállt alatta és megjegyezte, hogy még most is ki van téve megijedésnek és hogy az eső ijesztette őt meg.
Uzsonna ideje, Miss Pross készitette el a teát ujabb idegroham kiséretében és az emberek százai még mindig hiányoztak. Carton jött el, vele együtt is csak ketten voltak.
Az est tikkasztó volt, ajtó, ablak tárva nyitva volt ugyan, a hőség mégis elviselhetetlen volt. Mikor a teával végeztek, mind odaültek az egyik ablak mellé, és kitekintettek a homályos alkonyatba. Lucie atyja mellett ült; Darnay ült mellette, Carton az ablakhoz támaszkodott. Az ablak hosszu fehér függönyét a szél lebegtette; egy szélroham belekapaszkodott a sarkába, fölvitte a menyezetig, ahol mint valami kisértetes szárny, ugy hullámzott.
– Az eső még mindig sulyos, nagy cseppekben esik – mondá Manette doktor. – Lassan közeledik.
– De biztosan – mondá Carton.
Halkan beszéltek, mint várakozó, figyelő emberek szoktak, amint sötét szobában villámlásra váró és figyelő emberek mindig szoktak.
Az emberek siettek az utcákon, hogy fedél alá kerüljenek, mielőtt a zivatar kitört; a csodálatos sarok visszhangzott a járó-kelők lépésének hangjától, de egy lélek se jött arra.
– Micsoda embertömeg és mégis mily magány! – mondá Darnay, mikor egy ideig már hallgatóztak.
– Nem kelt-e szorongó érzést Darnay ur? – kérdé Lucie. – Néha itt ülök esténkint mig azt képzelem… – ma este, hogy minden olyan sötét és komor, a képzelődésnek már az árnyéka is megborzongat.
– Hadd borzongjunk mi is. Megtudhatjuk, hogy mi az?
– Nevetségesnek fogja tartani. Azt hiszem, hogy ilyen képzelődés csak arra hat, akitől származik; nem elmondani való. Néha magamban ülök itten esténkint, hallgatózva, mig azt képzelem, hogy ez a visszhang, mindazon lépések visszhangja, melyeknek életünkre befolyása van.
– Ha ez ugy van, – vetette közbe Carton Sydney az ő szokott közönyös hangján – akkor egy napon nagy tömeggel lesz dolgunk.
A lépések nem szüntek meg, sietésük mindinkább gyorsabbá vált, a sarok visszhangzott tőlük; némelyik lépés az ablak alatt hangzott, vagy a szobában; némelyik közeledett, egy másik távolodott vagy megállt, avagy egészen megszünt; mind a távoli utcákból jött, egy se volt látható.
– Ez a sok lépés mindegyikünknek van szánva, Miss Manette, vagy pedig fel kell osztanunk egymás között?
– Nem tudom, Darnay ur, mondtam önnek, hogy ez csupán balga képzelődés, de ön hallani óhajtotta. Mikor erre az eredményre jutottam, magamban voltam és akkor azt képzeltem, hogy ezek azoknak a lépései, akiknek az én és atyám életére befolyása lesz.
– Én magamra veszem – mondá Carton. – Én nem kérdezek semmit, nem szabok feltételeket. Nagy tömeg tart most felénk, Miss Manette, látom őket – a villámlás fényénél. – Az utolsó szót akkor füzte hozzá, mikor egy fényes sugár cikkázott, mely megvilágitotta őt, amint az ablakhoz támaszkodott.
– És hallom is őket – füzte ismét hozzá, heves mennydörgés után. – Itt rohannak, gyorsan, vadul, dühöngve.
A sürü zápor hangos zuhogását személyesitette meg, amely beszédjében is megakasztotta, mert minden hangot tulharsogott. Heves zivatar keletkezett a zápor kiséretében, mennydörgés, villámlás és eső egy pillanatig sem szünetelt, mig éjféltájban a hold felkelt.
Szent Pál templomának nagy harangja egy órát zugott a megtisztult levegőbe, mikor Lorry, Jerry kiséretében, magas csizmában, lámpással felszerelve, Clerkenwellbe, hazafelé indult. Soho és Clerkenwell közötti uton elhagyatott helyek voltak és Lorry ezeknek a megbizhatatlanságára való tekintettel Jerryt kisérőül fogadta; rendes körülmények között ez a szolgálat két órával korábban teljesitődött.
– Micsoda éjszaka volt ez, Jerry! – Majdnem olyan, – szólt Lorry – hogy a halottakat sirjaikból kiássa.
– Én sohasem látom az éjszakát, uram, nem is hiszem, hogy látni fogom, nincs dolgom vele – válaszolt Jerry.
– Jó éjt, Carton ur! – mondá a kereskedő. – Jó éjt Darnay ur. Látunk-e ismét ilyen éjszakát, együtt?
Talán. Talán látják azt a nagy embertömeget is, amint zugva bömbölve feléjük hömpölyög.
Monseigneur, az udvar nagyhatalmu urainak egyike, kéthetenkint megismétlődő fogadóestélyét tartotta párisi nagy palotájában. Monseigneur belső termeiben tartózkodott, a szentek szentjében, bámulóinak tömegétől távol. Monseigneur csokoládéját készült elfogyasztani. Monseigneur képes volt sok mindenfélét könnyedén elfogyasztani és néhány elégületlen azt állitotta, hogy meglehetős gyorsasággal fogyasztja el Franciaországot; a reggeli csokoládé nem juthatott torkába, a szakácson kivül négy erős férfi segitsége nélkül.
Igen. Négy férfi kellett ahhoz, mind a négy ragyogóan diszes egyenruhában. Főnökük képtelen volt megélni kevesebb, mint két aranyórával a zsebében, Monseigneur előkelő és izléses divatját utánozta; négy férfi kellett ahhoz, hogy a boldog csokoládét Monseigneur ajkaihoz juttassa. Egyik lakáj a csokoládésedényt a szent terembe hozta, a második habossá verte kis szerszámmal, melyet erre a célra magával hordott; a harmadik átnyujtotta a kitüntetett serviettet; a negyedik (az, a két aranyórával) a csokoládét csészébe öntötte. Lehetetlen volt, hogy Monseigneur a csokoládé felszolgálói közül egyet is nélkülözzön és megtartsa előkelő helyzetét a bámuló égboltozat alatt. Sötét foltot vetett volna cimerére, ha csokoládéját póriasan, csak három ember szolgálta volna fel; kettő esetén bizton meghalt volna.
Monseigneur az elmult éjjel kis soupern vett részt, ahol a Comedie és a Grande Opera bájosan volt képviselve. Monseigneur a legtöbb éjjelen kis soupern vett részt igéző társaságban. Monseigneur oly udvarias és fogékony volt, hogy a Comedie és Grande Operának sokkal nagyobb befolyása volt az unalmas állami ügyekben, mint egész Franciaország szükségletének. Franciaországra nézve szerencsés körülmény, és más hasonlóan kitüntetett államokra nézve is mindig az! Angliára nézve is az volt (példa kedvéért) a vidám Stuart szomoru napjaiban, aki eladta.
Monseigneurnek az általános állami ügyekről igazán nemes fogalma volt: hadd menjen minden a maga utján; a különös állami ügyekre vonatkozóan más szintén nemes eszméje volt: hogy minden az ő utjára menjen, gyarapitsa az ő hatalmát és zsebét. Az ő általános és különös gyönyöreire vonatkozóan Monseigneurnek az a másik valóban nemes ideája volt, hogy a világ ezek számára teremtődött. Az ő bibliájának a szövege (mely az eredetitől csak egy szóban különbözött, ez ugyan elég kevés) igy hangzott: »Mert enyém a föld mind az ő bőségével mondja Monseigneur.«
Monseigneur lassan ugyan, de arra a felfedezésre jutott, hogy ugy magán-, mint állami ügyei bonyolódni kezdtek és mindkét rendbeli ügyei részére nagybérlőt fogadott társul maga mellé. Az állami pénzügyek részére, mert Monseigneur már semmit sem végezhetett velük, bérbe kellett tehát adni valakinek, aki végez majd velük; magánpénzügyei részére pedig, mert a nagybérlők gazdagok voltak, Monseigneur pedig elszegényedett, mivel generációk éltek nagy fényüzésben és pazarlásban. Monseigneur tehát testvérét kivette a zárdából, még idejében, hogy elkerülje a halál fátyolát, a legolcsóbb ruhát, amit viselhetett, és egy nagyon gazdag, ősökben szegény nagybérlőhöz férjhez adta. Ez a nagybérlő, felszerelve az előirt pálcával, melynek tetején aranyalma volt, ott volt most az előszobák társaságában, az emberek alázatosan borultak le előtte – a felsőbb rendüeket, Monseigneur véréből valókat kivéve, ezek, feleségét is közéjük számitva, mindig a legnagyobb megvetéssel tekintettek le reá.
A nagybérlő gazdag ember volt. Harminc ló állott istállóiban, halljában huszonnégy lakáj ült, feleségét hat nő szolgálta. Mint olyan egyén, akinek nem volt más hivatása, mint hogy raboljon és zsákmányoljon, ahol csak tud. A nagybérlő – kinek társadalmi tekintélyét házassága is növelte – volt az egyedüli igazság azok között, akik aznap Monseigneur palotájában megjelentek.
A termek, ámbár szép látványt nyujtottak és a kor izlésének és művészetének minden változatával és diszével ékeskedtek, valójában nem voltak egészséges ügynek mondhatók; a más helyeken tartózkodó, rongyokba burkolt madárijesztőkre és hálósapkákra való tekintettel (pedig ezek nem voltak olyan messzire, hogy a Notre Dame őrtornyaiból, melyek mind a két szélsőségtől egyenlő távolságra voltak, mind a kettőt ne lehetett volna megfigyelni) fölötte kényelmetlen ügynek volt mondható, – ha ugyan Monseigneur palotájában ez az ügy valakire tartozott volna. A jelenlevők között voltak katonatisztek haditudás nélkül; tengerészeti tisztek, akik hajót sohasem láttak; hivatalnokok, akiknek hivatalukról fogalmuk sem volt; arcátlan papok, akiknek gondolkodása oly világi volt, mint a legrosszabb világié, akiknek szeme kéjvágyó, nyelve sikamlós, életmódja még sikamlósabb volt; mind teljesen alkalmatlan arra, hogy hivatását betöltse, mind aljasan hazug, mivelhogy azt állitotta, hogy hivatásával foglalkozik, pedig mind közeli vagy távolabbi viszonyban Monseigneur rendjéből való volt; az állami hivatalok, ahonnan még lehetett valami hasznot kipréselni, velük voltak tele; tucatszámra lehetett őket felsorolni. Voltak bőségesen olyanok is jelen, akik sem Monseigneurrel, sem az állammal nem állottak közvetetlen öszeköttetésben, de éppen oly kevéssé más valamivel, ami igazi, valódi; akik életük folyamán sohasem kisérelték meg, hogy igazi földi célt tisztességes uton érjenek el. Orvosok, akik nagy vagyont szereztek sohasem létezett betegségek ellen való titkos szerekkel, Monseigneur előszobáiban mosolyogtak előkelő betegeikre. Tervkovácsok, akik mindenféle gyógyszert fedeztek fel az állam apróbb bajainak orvoslására, kivévén azt az egyet, hogy komoly munkával egyetlenegy bünt kell gyökerestől kiirtani, – Monseigneur fogadása alkalmával zagyva fecsegéseikkel telebeszélték mindenkinek a fülét, akit csak megfoghattak. Istentagadó filozófusok, akik szavakkal akarták a világot ujjáalakitani, kártyából épitettek babiloni tornyot, hogy az eget ostromolják, ebben a Monseigneurnél összegyült gyönyörü társaságban istentagadó vegyészekkel beszélgettek, akik aranycsinálással foglalkoztak. Előkelő urak, akik a legkiválóbb nevelésben részesültek, mely körülmény abban a sajátságos időben is – éppen ugy, mint mostan – gyümölcseiben nyilvánult ugy, hogy teljesen közönyösek voltak minden iránt, ami méltó arra, hogy az emberi sziv részvétét felkeltse, Monsigneur palotájában teljes lelki kimerültség állapotában voltak láthatók. Ezek a különböző notabilitások Páris előkelő világában olyan otthonból kerültek ide, hogy Monseigneur összegyült imádói között a kémeknek – ezek alkották az előkelő társaságnak több mint a felét – nehéz dolguk lett volna, hogy ennek a légkörnek angyalai között egyetlen nőt fedezzenek fel, akinek megjelenése és viselkedése anyára vallott. Általában azon a puszta tényen kivül, hogy a gondot okozó kis teremtménynek életet adtak – ezzel ugyan az anya neve még távolról sincs megérdemelve – ilyesvalami a divatos világban ismeretlen volt. Parasztasszonyok táplálták és nevelték a divatba nem illő kicsinyeket, és hatvanéves bájos nagymamák ugy öltözködtek a souperhoz, mintha huszévesek volnának.
A valótlanság fekélye torzitott el minden emberi teremtményt, mely Monseigneurre várakozott. A legtávolibb teremben volt egy féltucat kivételes ember, akiknek már néhány év óta bizonytalan sejtelmük volt arról, hogy a világ ügyei rosszul állanak. Hogy ezeket az ügyeket ismét helyes utra tereljék, ennek a féltucatnak fele tagja lett egy fantasztikus convulsionista szektának és éppen azok tanácskoztak egymás között: tajtékozzanak, dühöngjenek és tomboljanak-e epileptikusan ott a hely szinén – hogy ilyen módon kiválóan érthető utmutatót állitsanak Monseigneur jövőben való irányitására. Ezeken a derviseken kivül volt ott még három más egyén is, egy másik szektának a tagjai, amely a világot az »Igazság középpontjának« mondott zagyvalékkal akarta megjavitani és azt állitotta, hogy az emberiség kikerült az igazság középpontjából, – ez ugyan nem igényelt sok bizonyitást – de nem a kerületéből és hogy ki ne repüljön a kerületéből és a középpontba visszakerüljön, böjtölésre és szellemidézésre van szükség. Ehhez képest sokat társalogtak a szellemekkel – és sok jót is vittek ezáltal végbe, ami ugyan sohasem került nyilvánosságra.
Vigasztalásul szolgált az, hogy Monseigneur palotájának egész társasága kifogástalanul volt öltözve. Ha tudták volna, hogy az itélet napja csupán disznap, közülök mindegyik örök időkre megállotta volna a vizsgálatot. A hajnak ez a fésülése, beporozása és kenegetése, az arcnak a festése és müvészi kijavitása, a bátor kardoknak a látása, a szaglás érzékének ez a gyöngéd tisztelete bizonyára mindent örök időkre megóvott volna. A legjobb nevelésü előkelő urak apró függő harangocskákat viseltek, melyek álmos mozgásuk közben csörögtek és csengtek; ez a csengés és a selyem, brokát- és finom vászonnak suhogása olyan mozgást idézett elő a levegőben, hogy Saint Antoinet és mardosó éhségét messzire elsöpörte.
A ruha volt a csalhatatlan talizmán és varázs, mely mindent a maga helyén megtartott. Mindenki álarcos bálhoz volt öltözve, mely sohasem ért véget. Ez az álarcos bál a Tuileriák palotájától kezdve végig Monseigneuron, az egész udvaron, a kamarákon, a törvényszékeken és az egész társaságon, (a madárijesztők kivételével) egész a hóhérig terjedt, aki fésülve, puderezve, aranypaszományos kabátban, félcipőben és fehér selyemharisnyában végezte munkáját. Az akasztófáknál és kerekeknél – a bárd ritkaság volt – Monsieur Paris ilyen csinos ruhában végezte a dolgát. És ugyan ki kételkedett volna Monseigneur fogadónapjainak társaságában az Urnak 1780-ik esztendejében azon, hogy ez a rendszer, melynek gyökere a fésült, puderezett hóhér aranypaszomántos ruhában, félcipőben és selyemharisnyában: nem éli tul a csillagokat!
Miután Monseigneur négy emberét terhétől megszabaditotta és csokoládéját elfogyasztotta, kinyittatta a szentek szentélyének ajtaját és kilépett. És aztán milyen volt az az alázatosság, a hajlott gerinc, a mosolygó arc, az alacsony megalázkodás! A testi és lelki megalázkodásból az Ég számára nem jutott semmi – ez volt egyik ok a sok közül, hogy Monseigneur imádói nem alkalmatlankodtak ottan.
Monseigneur nyájasan vonult termein végig egész az igazság kerületéig; itt igért valamit, amarra mosolygott, egy boldog rabszolgának egy szót suttogott, egy másik felé kezével intett. Majd megfordult és ugyanazon az uton visszafelé ment; bizonyos idő eltelte után a csokoládészellemekkel ismét szentélyébe zárkózott, ezután nem látták többé.
A szinjáték befejeződvén, a levegő mozgása szinte viharrá vált és a kis harangocskák a lépcsőkön hangzottak. Az egész tömegből nemsokára csak egy személy maradt ottan, hóna alá fogta kalapját és burnótszelencéjével lassan haladt a tükrök mellett kifelé.
– Az ördögnek szentellek – mondá ez a személy, miközben az utolsó ajtónál megállt és arcával a szentély felé fordult.
Lerázta a dohányt ujja hegyéről, mintha lábairól rázná le a port és nyugodtan haladt a lépcsőn lefelé.
Körülbelül 60 éves, diszesen öltözött, előkelő modoru férfi volt; szép maszkhoz hasonló arca szinte átlátszóan sápadt volt, minden vonása élesen kidomborodott, kifejezésében szilárd elhatározás ült. Orrának, melynek formája különben kifogástalan volt, minden cimpája fölött kicsiny mélyedés volt. Minden kis változás, amelyen ez az arc keresztülment, ebben a két mélyedésben mutatkozott. Néha szinük megváltozott, vagy összehuzódtak és kitágultak valami gyönge érverés folytán; ilyenkor az arc hamisnak és kegyetlennek látszott. Figyelmesebb vizsgálattal föl lehetett fedezni, hogy ezt a kifejezést a száj vonásai és a szemgolyóknak tulságosan vizszintes és vékony határolása még növelte. Az arc kellemes hatást tett és határozottan szép és érdekes volt.
Az arc tulajdonosa a lépcsőn lement az udvarba, beszállott kocsijába és elhajtatott. A fogadás alkalmával csak kevesen beszéltek vele; kicsiny szabad tér volt körülötte és Monseigneur barátságosabb is lehetett volna hozzá.
E körülmények között szinte jól esett neki, amint látta, hogy a közönséges nép hogyan széled el lovai elől és gyakran alig kerülte el az elgázolást. Kocsisa ugy hajtott, mintha ellenséget üldözne és az őrült hajtást arcának egy vonása sem gáncsolta, ajkai nem feddették. Még ebben a süket városban és ebben a néma korszakban is felhangzott néha a panasz, hogy a szük, gyalogjáró nélküli utcákon a patriciusoknak az a kiméletlen szokása, hogy gyorsan hajtanak, a köznépet veszélyezteti és barbár módon megnyomoritja. De kevesen törődtek ezzel annyira, hogy másodszor is gondoljanak erre és ebben a tekintetben is ugy, mint minden egyébben, a nyomorult tömegre bizták, hogy segitsen a baján ugy, ahogy tud.
Manapság alig érthető kiméletlenséggel, vad robogás és zakatolással vágtatott a kocsi az utcákon végig és a sarkok körül, asszonyok jajgatva széledtek el előle, férfiak pedig egymást és a gyermekeket karjuknál fogva rántották el az utjából. Végre egy utcasarkon való beforduláskor, egy kut mellett, valami az egyik kerék utjába akadt, hangos kiáltás hallatszott, a lovak ágaskodtak és kirugtak.
Ez utóbbi akadály miatt a kocsi aligha állott volna meg; nagyon gyakran megtörtént, hogy kocsik tovább hajtattak és a sebesülteket otthagyták és miért nem? De a megrémült szolga hirtelen leszállott a bakról és husz kéz ragadta meg a lovak gyeplőjét.
– Mi baj? – kérdi Monsieur le Marquis és nyugodtan kinézett.
Magastermetü, hálósapkás ember a lovak lába alól egy tömeget rántott elő és a kut aljába fektette, letérdelt az utca sarába és nedvességébe és orditozott fölötte, mint valami vadállat.
– Pardon, Monsieur le Marquis! – mondá egy rongyos, alázatos férfi. – Egy gyermek.
– Miért lármáz ily utálatosan? Az ő gyermeke az?
– Bocsánat, Monsieur le Marquis, szomoru, de igen, az övé.
A kut kissé távolabbra volt, környékén az utca 10–12 yardnyira kiszélesedett. Ekkor a magas férfi hirtelen fölugrott a földről és a kocsi felé rohant. Monsieur le Marquis egy pillanatra kezét kardjára fektette.
– Megölték! – kiáltotta a férfi vad kétségbeeséssel, mindkét karját égnek emelte és merev tekintettel nézett az előkelő férfiura. – Meghalt!
A tömeg a kocsi köré csoportosult és Monsieur le Marquisra nézett. A sok reátekintő szemben csak kiváncsiság és mohóság látszott; fenyegetés vagy harag nem volt látható. A nép nem is szólott semmit; az első kiabálás után csendes lett és az is maradt. Az alázatos férfi hangja, aki beszélt, tulzott alázatosságában szintelenül és tompán hangzott. Monsieur le Marquis szemével végigfutott rajtuk, mintha patkányok lettek volna, melyek most bujtak elő lyukaikból.
Elővette erszényét.
– Különös az, – mondotta – hogy ti emberek nem tudtok vigyázni magatokra és gyermekeitekre. Egyik vagy a másik közületek mindig utban van. Hogyan tudhatom, hogy lovaim nem sérültek-e meg? Ime, add ezt neki!
Aranyat dobott ki, hogy a szolga felemelje; mind kinyujtotta a nyakát, hogy lássa, hová esett. A magas ember ismét oly hangon orditott, mely nem látszott olyannak, mintha ember torkából jönne:
– Meghalt!
Egy másik férfi hirtelen odajövetele, akinek a többiek utat engedtek, félbeszakitotta. Mikor a nyomorult teremtés meglátta e férfit, jajgatva és sirva borult a vállára és a kut felé mutatott, ahol néhány asszony állta körül a mozdulatlan tömeget és félénken mozgott körülötte. De ők is oly csendesek voltak, mint a férfiak.
– Tudok mindent, tudok mindent – mondá az utóbb érkezett. – Légy férfi, Gaspard! Jobb a szegény kicsikének, hogy meghal igy, mintha él. Egy pillanat alatt halt meg, fájdalom nélkül. Élhetett-e volna egy óráig is ily boldogan?
– Te bölcs vagy, hallod-e – mondá Monsieur le Marquis mosolyogva. – Hogy hivnak?
– Defargenak hivnak.
– Mi a foglalkozásod?
– Kocsmáros, Monsieur le Marquis.
– Nesze, bölcs és kocsmáros – mondá Monsieur le Marquis és egy másik aranyat dobott neki. – Költsd el, ahogy tetszik. A lovak rendben vannak?
Anélkül, hogy az összegyült tömeget még egy második pillantásra méltatná, Monsieur le Marquis hátradült kocsijában és éppen tovább akart hajtatni oly előkelő ur arckifejezésével, aki véletlenül összetört valami közönséges tárgyat és megfizetett érte, mert módjában volt, hogy megfizesse, mikor nyugalmát megzavarta az a körülmény, hogy pénzdarab repült a kocsijába és csengett a kocsi fenekén.
– Állj meg! – mondá Monsieur le Marquis. – Állj meg, ki hajitotta ezt?
Arra a helyre tekintett, ahol egy pillanattal ezelőtt Defarge, a kocsmáros állott; a nyomorult apa borult ott arcára a kövezeten és az alak, aki mögötte állott, sötéthaju, termetes asszony volt, aki kötött.
– Ti kutyák! – mondá a márki, arca nyugodt és változatlan volt, kivévén az orra fölött levő mélyedéseket. – Szivesen hajtanék el bármelyiktek fölött és elpusztitanálak a föld szinéről, ha tudnám, hogy melyik gazember hajitott a kocsi felé, ha az az utonálló közelemben volna, kocsim kerekeivel szétmorzsolnám.
Ezek annyira le voltak hangolva és oly gyakori és szomoru tapasztalatuk volt, hogy ilyen egyén mit tehetett velük a törvény határain belül és kivül, hogy egy száj, egy kéz, egy szem sem mozdult. A férfiak között egy sem. De a kötögető asszony fölemelte tekintetét és merően nézett a márki arcába. Méltóságán alulinak tartotta, hogy ezt észrevegye; megvető szemmel nézett el fölötte és a többi patkány fölött; ülésébe támaszkodott ismét és megadta a parancsot:
– Hajts!
Elhajtott; más fogatok is sebesen hajtottak arra gyors egymásutánban; a miniszterek, az állami tervkovács, a nagybérlő, az orvos, az ügyvéd, a pap, a Grande Opera, a Comedie, az egész álarcosbál tarka vágtató menetben hajtott el mellettük. A patkányok előbujtak lyukaikból és a látványt szemlélték, órákhosszat maradtak ott nézelődve; katonák és a rendőrség gyakran haladt el közöttük és a látványosság között és láncot alkotott, mögéje bujtak és onnan kandikáltak. Az apa már régen fölemelte kis tetemét és elrejtőzött vele, az asszonyok pedig, akik körülállták a kis tetemet, mialatt az ott feküdt a kut aljában, még mindig ott ültek és nézték a viz folyását és az álarcosbál elvonulását – az az egyik asszony, aki olyan feltünően állott ott kötögetve, még mindig kötött a Végzet nyugodt állhatatosságával. A kut vize folydogált, a gyors patak folydogált, a nappal belefolyt az éjszakába, a városban sok élet folyt bele a halálba az örök törvény szerint, – idő és halál nem vár senkire. A patkányok sürün egymás mellé szorulva aludtak ismét sötét lyukaikban, az álarcos bál fényesen megvilágitott soupernél ült, és minden a maga utján haladt.