ŐSZI KONCERT

ŐSZI KONCERT

PRAELUDIUM:

Sírj őszi vers… Sírj mindakét szemem,
 Sírj őszi koncert, zengő zeneverseny.
 Most itt az ősz és én vagyok az ősz
 És régi bútól vemhes újra versem.
 Beteg az arcom s beteg a dalom
 És a múlást sápadva szomjazom,
 Az életet, mely már csak félig-élet,
 A hervadt holdat és a sírt
 S a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.
Beteg vagyok, szépségektől beteg,
 Nem is vagyok más, egy beteg poéta.
 Ha egyet nézek, elfakul a fény
 És ferdül a nap, mint a hold karéja.
 Ha kettőt nézek, hullik a levél,
 És feltámad az, aki rég nem él,
 Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
 Szél száll és kiszakad a köd
 És a világ fázlódva összerezdül.
Most a ligetbe bolygok délután
 És úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
 Talpig fekete gyászoló ruhám
 S vörös szemem a könnyektől sötétül.
 Fekete kalap és egy lomha bot,
 S én révedten, álmodva ballagok.
 Levelük a fák az aszfaltra sírják
 És csengenek és zengenek
 Az utolsó neszek, az őszi trillák.

*

INTERMEZZO:

Most tetszenek nekem az üvegek:
 Mély délutánban oly mélyen tüzelnek.
 Most tetszenek a sárgahajú nők
 Sugárzásán szeptemberi tüzeknek.
 Most tetszenek nekem a temetők,
 Az elborult szobák bús, barna színben,
 A haldokló fák szörnyü kórusa
 És tetszik a föld és mindenki, minden.
 Most dalol az ősz s én is dalolok,
 Lalláz az ősz lassú litániát.
 Most dalol az ősz, dalol a szivem,
 Dalolni kezd most az egész világ:

A FÁK:

Mult este kezdődött a rékviem.
 Poros és szürke volt az alkony
 A görbe fénybe mentek hazatérők
 És béna vágyak mentek lomha mankón.
 Mult este kezdődött a rékviem.
 Mult este volt, igen, igen.

A TÓ:

Mult este volt,
 Elbújt a hold
 És megfagyott a csendtől a vizem.
 Mult este kezdődött a rékviem.

A FOLYÓK:

Hazátlanul fütyültek
 A ködben a hajók.
 Keresve egymást sírva jártak,
 Mint a kisértetek, az árnyak
 S az ég, a föld úgy hallgatott.
 És habjaim remegve összebújtak,
 Akár a félő gyermekek
 És sírdogáltak hajnalhasadásig,
 Mind könnyezett, mind könnyezett.

A TÓ:

És a víz a piciny hajókon
 Olyan nehéz lett, mint az ólom.

A LIGET:

És délután járt itt egy beteg ember
 S azt mondta a fáknak, hogy őszre meghal.

A RÉT:

A lég is megfeszült, mint egy üvegfal
 És fedve voltunk fénnyel, tiszta csenddel

A HÁZAK:

Mi is elbújunk a homályos égbe
 És összeszorulunk, mint a csigák
 És alkonyórán, alvó ablakokban
 Fellobban a langyos lámpavilág.
 Most a cseléd is elborulva nótáz
 S az emeleten égő vasalót ráz
 Vöröslő tűz-körökbe
 És aki megtér elhagyott szobánkba,
 Itten marad örökre.
 A nő imádkozik, a férfi bámul
 És jeleket les a jós éjszakábul.
 Ügyetlen újjon bukdácsol a skála,
 Az eső is skálázik egymagába
 És a diák fönn egyedül
 Egész éjszaka hegedül.

AZ ABLAKOK:

Mi is siratjuk őt,
 Siratjuk, aki itt lakik,
 A nyárt, a nyári álmait.
 Mi is siratjuk őt.
 Gyászoljuk őt és dobolunk,
 A szél, az éj üvegdobunk.
 És sírnak rá az üvegek.

AZ ÉG:

És az eső is megered.

A VIHAROK:

Már vérzik a nyár,
 A vénülő asszony.
 Szél a haraszton.
 Kár érte, be kár.
 És rebben a sóhaj,
 Jaj várjatok, ne még.
 És lombtakaróval
 Takarja tar fejét.
 Haha, haha,
 Hull a haja
 És vézna arca hóka.
 Fején vörös paróka.
 Jó éjszakát.
 Minden csupa árnyék
 És ő, a világszép
 Már festi magát.

AZ UTCÁK:

Rajtunk a szél, a vak őrült kalandoz.

A PÁLMÁK:

Mi még hiszünk s imádkozunk a naphoz.

A VIRÁGOK:

Mi mitse várunk s mondjuk csendbe: jóéjt,
 S borzongva isszuk a hűs, őszi holdfényt.
 Jóéjt virágok és jóéjt világok,
 Lázas lányok, halotti húgaim.
 Jóéjt testvérek, őszi rózsa,
 Bús rezeda, dús kankalin,
 Buja thuja, szegény beteg ciklámen
 Most haljatok meg.

AZ ESŐ:

Kip-kop.

A FELLEGEK:

Ámen, ámen.

*

A FÉRFI SZÓL:

– Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
 De szép lesz ősszel, ha beteg leszek.
 Jő valaki, ki csendes és beteg
 S megnő a házunk, ez a bús, csodás ház
 S a szél bongó telefondróton hárfáz.
 Behull a meseházba a verőfény
 És fűtjük arcunk bibor téa gőzén.
 Vagy hintázunk a csendes hintaszéken,
 Vagy álmodunk az elhagyott verandán.
 Te hímezel s sötét arcomra bámulsz,
 Amit tűzfénybe von nehéz havannám.
– Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
 Majd jő valaki, ki szeret talán
 És sárga fák közt járok lábbadozva,
 S járni tanulok egy nő oldalán
 Tipegek és ha félek hazamenni
 És kertjeinkben árnyra árny oson,
 Hazavezet és megcsókolja számat,
 Gyógyítva csókol a mély folyosón.
 És félti szám, mint egy szelíd sebet
 És csendben eltol, ha csókot adok
 És tiltva teszi ujját ajakára,
 Mert betegnek árt, jaj árt a csók.
Most itt vagy és vagy betegápoló,
 Csókkal gyógyító beteg-apoló.
 Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes –
 Csak sose lenne a csóknak szünetje –
 Hajh nyári láz, hajh bús delirium,
 Csókok szüretje, életem szüretje.

*

A NŐ SZÓL:

De én szeretlek édes emberem,
 Az életem gyógyítja a tiédet.
 Gyógyítja egyik száj a másikat,
 Gyógyítja egyik kéz a másikat,
 Gyógyítja egymást két szegény kis élet.
 Gyógyítja a vad, lázas bor a lázat,
 A bűnt a bűnnél is búsabb bocsánat.
 Gyógyítja a vak éjszakát a nap,
 Gyógyítja a sziklákakat a patak.
 Gyógyít a fény, a láng, a lég, a jég,
 Ha ráborul a tűz-gyötörte főre,
 Gyógyítja a fű a beteg sebet
 S a fekete hajat – a szőke.

*

FÉRFI SZÓL:

Makrancos munka, hogy gyűrűs kezed
 Az ördögi cérnák között motoz.
 Bukfencező csel, kínai kötés
 És távoli, és titkos, és gonosz.
 Egy kis manócska mindegyik kötőtű
 S cikázó újjaid iramja gyors.
 Te vagy, ki oldva-kötsz és kötve-oldasz,
 Te vagy a sors, a sors.
Makrancos munka, női mánia,
 Valami baljós, balos, ördögi.
 Mit nem tudok, csak félve bámulok
 És távolságunk tűkkel tükrözi.
 Oly messze vagy te s e galambi játék.
 Fehér fonál puha pamutba tőr.
 Ki hal meg itten és miért e háló?
 A tű az öl, az öl.
Makrancos munka, bújtó babona,
 Alattomos, hisztérikus-merész.
 Most sunnyogó, huncut, s igénytelen,
 Mint lassu cica, hogyha egerész.
 Játék a seb, játék a kacagás is
 S komoly halál a díj egy kacajér.
 És csillogó tűk, csillogó szemek közt
 Hull-hull a vér, a vér.

*

A NŐ SZÓL:

Mit énekelsz? Kivel beszélsz megint?
 Mit lát szemed az üres levegőbe?
 Mit énekelsz? Miért siránkozol?
 Hisz senki sincs itt, mért beszélsz felőle?
 Mért nézed úgy két dombos melleim,
 Mint temetőben a sírhalmokat,
 Mily könnyeket törölsz szegény hajamba
 És éjidőn micsoda riogat?
 Miért beszélsz mindig feketeségről,
 Mért látod szőke fürtöm feketén?
 Most sír vagyok és egy halotti urna –
 Mondd, kit temetsz belém?

*

A FÉRFI SZÓL:

Én eltemettem, édesem, beléd,
 Kit most borzongva hívok újra vissza,
 Mint halvány lángnál bomló spiritiszta
 Halottjai kisértő szellemét.
 Én eltemettem, édesem beléd,
 Vidám szemedbe az ő bús szemét,
 A te hajadba az ő dús haját,
 Karját karodba
 S most mind a pompa
 A te szegény testedbe suhan át.
De lásd, fejemen most a mult cikáz
 És lelkem száll, a végtelenbe túl,
 Száz idegem megint feléje nyúl
 S mint beteget elönt az esti láz.

A NŐ SZÓL:

Pokoli éj:
 Iszonyú, iszonyú
 Az éjszaka mi mély,
 Csupa láng és ború,
 Halálharag, lég-háború.
 Iszonyú, iszonyú.

A FÉRFI SZÓL:

És most megint elémbe jő –
 Egy pillanatra – s régi minden,
 Hervadtan és halotti ingben
 Kopog-kopog az ősz, meg ő.

A NŐ SZÓL:

Ó jaj, te félsz,
 Kiről beszélsz?

A FÉRFI SZÓL:

Idézem őt!
 Gonosz, hazug kezét idézem.
 Idézem őt!
 Ezen a poklokszülte éjen.
 És kék szemed fekete lesz.
 Hajad sötéten csergedez.
 Hozzá hasonlít gyenge főd
 S a levegőben érzem őt.
 Parancsoló árny, félig szent valóság,
 Félig szeszély.
 Most párka, végzet s a kezében orsó.

A NŐ SZÓL:

Beszélj, beszélj!

A FÉRFI SZÓL:

Ó, hogyha láttad volna egyszer
 Amint könyezve, mereven,
 Imádkozó, áldott kezekkel
 Letörte én áldatlan életem.
 Ó, hogyha láttad volna egykoron,
 Mint mostan én az arcodon.
 Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,
 A szája egy kis rózsaszínű szinház.
 Villanylámpácskák gyultak a fejében,
 Ha nevetett,
 Rózsásvilágos lett a levegő is
 Feje felett.
 Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,
 Mély tükrök mélyiben
 És az ezüstmámortól szertepattant
 A tükör és szivem.
 Megfeketült a mellemen a rózsa,
 Amit adott
 És ráncos lett, mint egy vénasszony arca
 S halott, halott.
 És megvakult kezében
 Az ezüst és arany…

A NŐ SZÓL:

Csitt-csitt, elég.
 Mostan belép
 S közénk ül szótalan.

*

A FÉRFI SZÓL:

Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja
 És nem mint én, ki tőle idegen,
 Ki férfi-fejjel komorlok a létbe,
 Dult csillagokba nézve mereven.
 Te szent vagy és dal és harmónia.
 Én a természet mostoha fia.
 Nekem beszélni kell és sírni, sírni,
 De a te némaságod szónokol.
 Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy
 Üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.
 Te bútora vagy elhagyott szobámnak,
 Én gondolatkaosz.
 Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek
 S nem vagy se jó, se rossz.
 Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy
 És hordozója százezer tavasznak.
 Én kincseim közt nesztelen didergek,
 De te mezítlen vagy királyi-gazdag.
 Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló
 Ovális tested a kereveten,
 Mint egy gömbölyű, forró, eleven
 Tengermorajt százszorzó, drága kagyló.

*

A NŐ SZÓL:

Nézd őket… Ah, míg várunk a vonatra
 Hogyan cicáznak kormos árnyaink.
 A kavicsok közt, a fényes sineknél
 Zöld csillagunk meddő sugára ing
 És úgy folyik a fénye arcainkra,
 Mint beteges, halványzöldszínű tinta.
 Folyik a holdfény,
 A rég kiholt fény
 S lenn összesímul két alak
 Sötét tagokkal, hallgatag.
 Nézd, most húzódva messze távolodnak,
 Most összeér árnyék-kezünk.
 S ölelkeznek – szegény, szegény bolondok.

*

A FÉRFI SZÓL:

Ó jaj, mi is ölelkezünk.

*

A FÉRFI SZÓL:

Ez itt a korzó.
Itt egy hervadó kert,
 Mely érzi már a gyilkoló októbert
 És sejtelmétől is oly halovány.
 És fái közt olyan betegen illan
 Az őszi nap, a sárga, őszi villany,
 Bágyadt villanyfény haldokló szobán.
 Lábujjhegyen járjunk most mindaketten,
 Mert fájdalmas lelkembe meggyötörve
 Bámulva nézi önmagát az ősz,
 Mint egy kisérteties, mély tükörbe.
Ez itt a korzó.
Most tekints körül
 S nézd a parázsló brilliántot, édes.
 Nyiltan közönnyel, bátran, ahogy illik
 Egy hypermodern költő kedveséhez.
 Ott vannak még a nyártól züllött ernyők,
 Halványpirossal, kiszíttan, fakón.
 A kánikula sok-sok martaléka,
 Egy kerti szék az őszi udvaron.
 Rongyok, remények, megpörkölt rakéták
 És cigarettavégek és szivek.
 Fölöttük az árny, a halál, az éjjel
 És a hideg, a szomorú hideg,
 Itt egy kávéház fázó publikummal,
 Ott meg az irodalmi emberek,
 Kik szivarozva, szigorú szemölddel,
 Szegény hullám fölött veszekszenek…

*

A NŐ SZÓL:

Én odamegyek és megkérem őket,
 Hogy tégedet nagyon szeressenek
 És értsék meg vívódó éneked.
 Én odamegyek és megkérem őket,
 Pajkos kacajjal, mint egy éji tündér,
 Hogy lássanak be fátyolos szivedbe
 S szeressenek elátkozott szivünkér.
 Általkarolom csendesen a lábuk,
 Az életed szelíden elmesélem,
 Hogy megriadjanak és tág szemekkel
 Bámuljanak reám az őszi éjen.
Mert szép a lelked régi bánatoktól,
 Oly édes és jó, mint a tiszta óbor.
 Ó én tudom ki vagy te és mi vagy te,
 A te dalod rezgő rezedaillat.
 Pünkösd a kedved, templom a szived
 És hogyha szavad néha elijed,
 Előtted szellemek és árnyak ingnak.
 Én láttalak és nagy vagy és hatalmas,
 Ha néha álomlátón hátra-hajlasz,
 Én láttalak a kulcslyukon keresztül,
 Hogy átölelt sok lenge látomány
 És egy tekintetedre
 Halványan és remegve
 Bús angyalok röpültek a szobán.

*

INTERMEZZO.

Gyümölcsös ősz – –
 Te vérző, koszorús –
 Én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
 Szeretem a virágok táncait,
 De az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
 Ő már a cél, a szín, a hervadás.
 Nyarak alusznak benne s cukrok íze
 S remény, öröm, valóvá semmisítve
 Ő már a vég, az állomás, a nász.
 Én szeretem az égő-fiatalt,
 De várva-várom a bús diadalt,
 Az utolsó-halálost, szomorút,
 Mely lelkemet te hozzád igazítja
 Tedd, vérző ősz, nehéz fájdalmaimra
 És életemre komoly koszorúd.

A NŐ SZÓL:

Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek
 Csak érezem, hogy fáj s valami jajgat.
 Szavaid sokszor félve hallgatom,
 Csodálkozom az elröpült dalon
 S idézem a világgá szállt siralmat,
 Mely a szivedből jött – érintve szádat –
 És mély, mint a halál, a jaj s a bánat.
Ne sírj, ne sírj. Ah én nem értelek,
 Gyümölcs s öröm közt édes a halál.
 És szép a gyász, a félő suttogás,
 A dal, ami remegve tétováz
 És azután szédűlt magasba száll.
 Nézd, hogy ragyog ránk ez a cifra bál.
 E pirossárga, őszi karnevál.

*

A FÉRFI SZÓL:

Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
 Ruhák között is százszor meztelen,
 A hervadásba nyúló buja csókfa,
 Megrészegűlő bíbor levelen.
 Örült menád – kavargó fürteidben
 A régi lázak láza szálldogál.
 Szüretre zendül minden táj körötted
 Csiklandja orrod erjedt muskotály.
 Ó örökegy, – ó ősi titkot érző –
 Ó változó kép – táncos tünemény –
 Te látod még a régi, részeg istent
 Őrjöngve párduc-szekerén.
Én másra leltem. Isten s ember nélkül
 Daloltam ezt a férfi-éneket,
 Hogy hallottam szívemben s a bokorban
 A csendet, amely rajta lebegett.
 A végtelenség bús hárfája lettem
 És összegyűlt minden jaj a szivemben
 S mostan viszik-viszik e kis dalok
 És belezüllnek, meghalnak sóhajtón

*

AZ ÉG, AZ ŐSZ, AZ ÉJ:

Tücsökcirippelés egy régi ajtón,
 Amit mindenki elhagyott.