KÁRTYA
A KÁRTYÁS FELFOHÁSZKODIK:
Ó színek színe, ördög
bibliája
Fújd meg lelkembe roppant
riadód.
Ó szívek szíve, züllött,
furcsa szívem,
Vidd az ördöghöz drága
véradód.
Puffadt erszényed, mely
vértől hizott meg,
Az élet asztalára
dobd oda
És hogyha aludt a sors ezer
évig,
Mostan történjen végre a
csoda.
Vesztett csaták, vér és kudarc
után
Más nem maradt, csak ez még és a
semmi.
Ó érzitek-e, micsoda e
hívás:
Szaladni, úszni s menni,
menni, menni,
Örökre folyni örök
körfolyásban
Ujhódni, veszni, hullni
lefele,
Csók és halál, bús kezdet és
búsabb vég,
Színkeverés, tánc és örök
csere,
Lélekzeni parázsló
oxigénben
És nézni, hogy minden hogy
folyik el
És érezni, fejünkön a
sisakkal
A harc előtt, hogy menni,
menni kell?
A KÁRTYÁS IMÁJA:
Valami
van:
A változás.
Valami van:
Ami oly csodás.
Én
veszhetek,
De nem vesz el
ő
A félszemmel siró,
Félszemmel nevető.
Valami van:
Öröm és iszony.
Valami van:
A földi sikon.
Valami van:
Ezt érezem,
Tapintja
velőm
És látja kezem.
És hirdetem
Búsan-vigan
És
esküszöm:
Valami
van:
A SÖTÉT PÁRKA:
Három bús párka áll az élet
utján
A nő, a kártya, a
halál.
Ó sötét párka, fátylasarcu,
rejtett,
Engem kötényed titka
vár.
Nem kérdezem, tündér
vagy-e, banya?
A szeretőm leszel száz
éjszaka.
Az életem péntekjén
felkereslek
Hozzád őrjöngve
felfohászkodom
És kérem az igét, a
szót, a kulcsot,
Lábadra ejtve ráncos
homlokom.
Lassú nekem az élet –
sokszorozd meg
És adj a láznál lázabb
lázakat.
Oly titkos ez a kincsesláda,
nyisd fel
És hulljon le az iszonyu
lakat.
Pörögjenek most gyorsan minden
orsók,
Lássak ragyogva, mint még
sohasem
Mutass nekem most bölcsöt és
koporsót,
Sötét ujakkal illesd meg a
sorsot
És gombolyísd le lassú
életem.
TENGER ÉS VIHAR:
És néha vágtatunk, mint őrült
tengerészek,
Recseg-ropog
hajónk,
Kegyetlen
vashajónk,
S hullámokon, ködön
megyünk, örök merészek,
A szél, a köd
jajong,
Hogy sir, jajong
És vasbordáival dacol a bús fedélzet.
Oda se könnynek, és oda se semmi
vérnek,
Hurrah, tovább,
tovább,
Mindég tovább,
tovább
Csak nyargalunk vadul, mint
bomlott tengerészek,
Sötét
sziklákon át,
Millió poklon
át
Szállunk tovább, tovább s szegény
agyunk oly részeg
És rí a felleg is,
és sziszeg a kötélzet,
Orditozunk:
csodát!
Csodát, barbár
csodát!
S csikorduló foggal csapunk
neki a vésznek,
Káromkodunk, vérzünk,
orkánok fütyörésznek,
Zápor zuhog,
kén és pokol zuhog
S hurrah, hogy
minden a habokba halt,
Habzsoljuk az
otromba diadalt,
Mint részeg matróz a
nehéz rumot.
AZ ÉJ, AZ ÁLOM S A KINOK:
De éjidőn szörnyűket
álmodunk…
Jönnek felénk piros kis
ördögök
S tüzes vaspántba lüktet
homlokunk,
Sárkányok üznek, krampusz
ránk röhög.
Mint a fegyencek járunk
szédelegve
Cselédlépcsőkön mocskos
éjjelekbe,
Tengert iszunk s
szomjunknak nem elég,
Éhségünket
eteti az ebéd
Kincsek között,
bársonyba, jóllakottan
Király ebédjén
vagyunk éhesek
És ránk vicsorog a
sötét sarokban
Egy tüzesszemü, ordas,
éhes eb.
SZEMÉT ÉS CSILLAGOK KÖZÖTT:
Ha emberek közé megyünk,
fényes terembe
Remegve toljuk a tiltó
reteszt.
A tiszta nők nyugodt és
enyhe mellén
Oly súlyosan lóg az
aranykereszt.
Ez a talaj szilárd – s
ők állnak, ülnek,
Vagy fekszenek s
nyugodtan alszanak.
Övék a föld, a
biztos rejtveélés
S vetésükben lassan
kikél a mag.
Mi a jövőt fogunkkal
ránczigáljuk,
Köldökzsinórját tépjük
esztelen,
Mi Mágusok vagyunk,
Előidézők
És korcsolyázunk kócos
fellegen.
És minden úszik és csurog
köröttünk,
Bukunk, ha csak hozzánk
nyulnak puhán,
Folyton-folyó és
folyton-ujuló lét,
Sikos, csuszamlós
trottoir-roulant,
Hullám a szélben,
szél a fellegekben,
Szemét és
csillagok közt a kezünk
S bizonytalan
habokban, életünkben
Alélva és
őrjöngve evezünk –
Csak evezünk a
ködben és a szélben,
Mint tántorgó és
ájult szivbajos,
Ki kétes élete bús
óczeánján
Rozzant ladikkal tétova
hajós.
A KÁRTYÁS DIADALA:
Diadal!
Tüzes szekéren, lángnyelvek között,
A parfümös nő hozzánk költözött
És száll a dal:
Diadal!
Parfümzivatar, őrjöngő
világ,
Rivalganak rettentő
trombiták:
Diadal!
Kinálja testét, táncol, hahotázik,
Ő a miénk és öleljük rogyásig:
Diadal!
Nem egy a
csók, de száz és százezer.
Ő most
szeret és ő most követel:
Diadal!
Csóktól, aranytól
részegek vagyunk
És orditunk és
összeroskadunk:
Diadal!
INDULÓ A KÖLTŐKHÖZ:
Ez itt az élet, hámor és kohó
–
Világ költői, ide
jöjjetek.
Testvéri szemmel, örökös
hazárdok
Nézzétek itt az ősi
lényeget.
Látjátok-e, a zöld asztal
szövetjén
Ott ugrik a véletlen, mint
a nyul
És kavarognak a szinek
veszetten,
Mint álmainkba
határtalanul.
Rémitve jönnek szörnyü
figurák,
A feketék, a dörgő
pirosak.
Ez itt az élet karneváli
tánca,
Borzongató és édes
iszonyat.
Költőszivünk sok kendőzött
alakja,
Fantáziánknak lángoló
salakja
Olvadva, sisteregve,
feketén.
Ó élet, élet, roppant
költemény,
Most láthatunk
mezítelenül, ragyogva – –
Mi
kéj.
Mily őrjitő, mily széditő –
–
Mi mély.
A KÁRTYA PAPJAI MISÉZNEK:
Most így teszünk, most úgy,
most ujra másként,
Ballábbal indulunk
a harcba mi.
Súgunk magunkba,
biccentünk fejünkkel,
Vajákosok mi,
kártya papjai.
Hétszer szent a mi
ceremóniánk,
Mert erre lejt a
táncolók sora.
Ez a varázsszer nyitja
meg a zárat,
Valóságnál valódibb
babona.
Örök pecsét, mély titkokat
lezáró
Lámpás, koszorú, mély habokba
zászló,
Ő a bizalmunk, a szilárd, az
áldott,
Ő gömbölyiti ki testté az
álmot.
És hogyha eljő a nagy
Gyertyaoltó,
Vesztünk s odaadjuk
néki bánatunk.
De próbálva ő rajta is
varázsunk,
Előbb, előbb még – hétig
olvasunk…
A KÁRTYÁS SÍR:
Bitang! – kiáltja a szélvész
utánunk,
Zsivány! – sziszegi és
megyünk tovább
S mint a gyerek, akit
véresre vertek,
Isszuk az undor
keserű borát.
Finom kezünk szelíd
arcunkra nyomjuk
S az álmok álma
csendbe hull reája
És játszani kezd
elhagyott szivünkben
Az életünk
laterna magicája.
S látunk mezőt és virgonc, pici
bárányt,
Látunk karácsonyt, kávés
reggelit.
És az anyánkat is, kisirt
szemekkel
És a szemünk könnyekkel
megtelik.
És reszketünk, ha elfújjuk
a gyertyát
És a sötétség járkál
körülünk.
A paplanunkat is fülünkre
huzzuk
S halálosan magunkba
merülünk.
Ilyenkor az ágy hófehér
mezőin
Az életünktől borzadozunk
által,
Az egyik sír, a másik
átkozódik,
A költőben felreszket egy
csodás dal.
És akinek egy pásztor
volt az apja,
Az messziről egy
pásztorfurulyát hall…