Mizogin lettem.
Gyűlölni akartam mindent, ami nőnemen van.
Az asszonytartáshoz berendezett szállásomat fölcseréltem garszonlakással.
Mindent elpusztítottam a kezem ügyéből, a mi csak asszonyra emlékeztet. Illatos levélkék, szárított virágok, négylevelü lóherék: autodaféba velük. Fotografiák? Ki a rámából! Majd vigyorogtok itt a szemembe az iróasztalomon! Nem ismerjük egymást!
Ahelyett szereztem az antikváriustól egy csontkoponyát. Azt helyeztem az iróasztalomra. Férfikoponya volt, kardvágás nyomával.
Az eddigi külső formámat is alaposan megváltoztattam. Az államat kiborotváltam, s akkora merev ingallért viseltem, hogy túlszárnyaltam vele Irinyi Józsit. (Azé pedig tipikus fátermörder volt.)
Az ajtómon réztáblába vésve volt olvasható, hogy mikor vagyok hivatalosan található, máskor soha.
Mert hivatalom már volt elég. Hogyan jutottam hozzá? Annak igen egyszerü a magyarázata.
A kétszázezer forintnyi örökségemet megkaptam, amint nagykoruvá lettem, kész pénzben, s ezen részvényeket vásároltam ugyanazon intézetektől, amelyeknél princzipálisom, mint jogtanácsos foglalatoskodott. Azoknál fogva bejutottam az igazgató-tanácsba. Jó hirem meg volt alapítva a külföldön elért tökéletes siker óta.
… A szürke ember bizony még szürkébben került haza Karlsbadból, mint odament. Az orvosok nem találták el a diagnozist. Az egyik egy bajról kurálta, a másik másról.
Ő maga is tudta jól, hogy számára nincs orvosság.
És a mellett irtóztatót szenvedett.
Csak a morfium befecskendés tette rá nézve elviselhetővé az életet. Aztán meg a folytonos munka.
Nem tudja azt, aki nem próbálta, hogy micsoda tónikus hatása van az emberi zsigerekre a szellemi munkának.
Ő csak azért élt még, hogy dolgozzék, hogy emelje, gyarapítsa azokat az iparral, kereskedelemmel foglalkozó intézeteket, amik keze alatt fölvirágoztak. Ebben a küzdelemben valóságos hős volt.
Nekem bevallá egy bizalmas pillanatban, hogy emberfölötti kínokat szenved.
– Régen leszámoltam volna az élettel, s ahoz igen könnyü módszerem volna, csak ezt a mérget, amit csöppenkint számlálva kell két óránkint bevennem, hajtanám föl egyszerre az egész üveggel, egy óra múlva már nem fájna semmi, de ezek a függőben levő ügyek nem bocsátanak.
És aztán sietett velem megismertetni a kezére bizott vállalatok bonyodalmas jogi kérdéseit. Tudatta velem, hogy engem szemelt ki hivatali utódjául.
… A füstbement házasságom óta nem nyitottam be többé azt az ajtót, amely a felesége lakosztályához vezet. Nem voltam már se kosztosa, se pártfogoltja. Beszéltem volna, ha arra a kérdésére kellett volna felelnem, hogy mi volt az oka annak a megfoghatatlan fiaskónak? – Nikkelnétől sem tudhatta azt meg; mert az az urával járt a keleti vaspályát traszirozni; ma itt volt, holnap amott.
… Egy délelőtt, mikor ismét meglátogattam a főnökömet, az ágyon kivül a karszékében találtam őt ülve; a felesége is ott volt mellette. Amint az asszonyt megláttam, visszahuzódtam az előszobába. Percz mulva csöngetés hangzott, az inas bement, rögtön kijött s ajtót tárt előttem; már akkor az asszony nem volt ott.
A szoba tele volt moschus és karbol illattal.
Én gratuláltam a betegnek, hogy elhagyta az ágyat és karszékben ülhet.
– Gratulálhatsz, fiacskám, – mondta a beteg, azzal a fanyar humorral, ami a legnagyobb fájdalmai között sem hagyta el soha. – Majd még az asztalra is kerülök. Az orvosok elhatározták, hogy operálni fognak. Holnap lesz a napja. Az én névnapom.
Én olyanformát motyogtam, hogy a műtétnek kedvező eredménye várható.
– Nagyon kedvező eredmény lesz, – mondta ő. – Az, hogy likvidálok s lezárom a mérleget. Én ebbe bele fogok halni.
Én biztatni akartam olyanformán, hogy magasztaltam előtte Balassa és Kovács Sebestyén doktorokat, no meg Lumniczert, aki még akkor csak asszistens volt.
– Csak hagyd el fiacskám. Nem értesz te ahoz. Én jól tudom, hogy más bajom van: majd holnap a doktorok is megtudják, hogy nekem volt igazam; de már az nekem egészen közönyös lesz. Az én bilánszom be van fejezve. Erről ne beszéljünk többet. Most elébbvaló dolgunk van egymással.
S azzal egész hidegvérrel mondogatá el előttem, hogy melyik ügycsomagot melyik szekrényben találom; az iróasztala fiókjából kivétette velem a lánczrafűzött kulcscsomagot: mind Wertheim-szekrények kulcsai voltak.
– Ezeket vedd magadhoz, a meghatalmazásom a végrendeletemmel együtt ott van a trezórban. Téged neveztelek meg testamenti exekutornak.
Közbe-közbe nagyot sziszszent, az öldöklő kíntól elfordultak a szemei, az ajkait összeharapta, az álla reszketett, a nyakán földagadt az aorta, a halántékain lüktettek az erek.
Megint csak folytatta tovább, amint a fájdalom szünetet tartott.
– Az igazgatóságokat már eleve értesítettem. Még tegnap beküldtem a lemondásomat a jogtanácsosságról s tégedet ajánlottalak utódomul. Azok még ma gyűlést tartanak s meg fognak téged választani. Amit különben az én ajánlásom nélkül is megtennének – saját érdekükben. Te igen jól fogsz engemet kipótolni.
Azzal azt a kiszáradt ideges kezét odanyujtá elém.
Én kénytelen voltam odatérdelni eléje, a könyeimet nem tudtam eltitkolni. Ő több volt rám nézve az életben az édes apánál.
Azzal csak ott tartá az ölében a megszorított kezemet, a másik forró kezét pedig a fejemre tette.
– Úgy-e, hogy jól fogsz engemet kipótolni? Ismétlé, még erősebben szorítva a kezemet. Ezeknél az én kedvencz alkotásaimnál, amiket én emeltem fokról-fokra, becsülettel, értelemmel, a közönség, a haza javára. Ami e nehéz órában megnyugvást ád a lelkemnek, az a tudat, hogy nem fognak ez alkotások összeomlani; lesz erős kéz, okos fő, becsületes sziv, ami azokat tovább építi. – Ugy-e fiacskám?
– Ez sok nekem, édes öregem.
– Megállj csak. Még több is jön. Még nem szabadulunk meg egymástól. Még van egy nagy közös adósságunk. Egy közös obligónk, amiben le van kötve testünk, lelkünk, örök idvességünk.
Valami bizonytalan sejtelem fogott elő erre a szóra.
– Mi tartozunk valamivel közösen? – kérdezém.
– Igen. Egy elrontott emberélet helyrehozásával. Mikor benyitottál hozzám, itt láttál valakit mellettem s azzal visszahuzódtál. Mikor meg én behívattalak, akkor «ő» sietett ki innen. Tinektek nem szabad egymástól elfutnotok többé.
Ezzel mind a két kezével megragadta a kezemet.
– Tudod most már, hogy ki az, akinek mi annyival tartozunk mind a ketten? Ez a szegény asszony, aki martyrja volt a női erénynek egy évtizeden keresztül. Ha annyit vétett volna egy nyomorult élettárs mellett, mint Magdolna, megbocsátana neki érte a megváltó. De ő jó volt mindig. Csak én hozzám volt jó. Föláldozta magát értem. Úgy olvasok a lelkében, mint egy kitárt könyvben. Ő szeret téged. Azért akart megházasítani, hogy a lelkét megvédelmezze e szenvedély ellen, nehogy bűnné fajuljon az. De te is szereted őt, – mert kerülöd. Hogy a kész házasságod így bomlott szét, annak semmi más magyarázata nincs, mint hogy magad akartad így; mert a szived mással volt tele.
(Még elhiteti velem, hogy az élhetetlenségem virtus volt!)
– Ő neki már szóltam erről a thémáról; épen ebben az órában, mielőtt ide jöttél. Ő persze hallani sem akart erről; biztatott, hogy a műtét után fel fogok épülni, ismét ember lesz belőlem, s aztán majd az őszszel elmegyünk együtt a La Cocumellába (ott Sorrento mellett) s ott elmondjuk egymásnak, milyen napokat éltünk ugyanott, ezelőtt tiz esztendővel, a nászutazásunkban. De én tudom jól, hogy ő özvegy fog lenni három nap mulva. Többet nem adok magamnak. Korábban is özvegygyé tehettem volna őt, mert halálos szer mindig van körülettem elég. De az öngyilkosságtól mindig visszatiltott a becsület. Egy biztosító-társaságnál nagy összeg van lekötve a halálomra. Itt az öngyilkosság lopás, csalás. De arra a holnapi műtétre maga az a biztosító-társaság kényszerített rá. Itt járt az ügynöke s olyanféle czélzást ejtett el, hogy a műtét még megujíthatná az életemet. Hát legyen az ő kivánságuk szerint. Megcsókolom a műtevő orvosnak a kését s azt mondom: «köszönöm.» Az én obligáczióm ki van fizetve. Most jön a tied. Hát te fizetsz-e? Ahogy becsületes adós fizet – irás nélkül – puszta szóra?
Nem tudtam neki mit felelni. A torkomat összeszorította a görcs.
Csöngetett.
– Kéretem a feleségemet, – mondta az inasnak.
Mikor meglátta, hogy én minő helyzetben vagyok, térdepelve a férje lába előtt, – elkezdett sirni.
– Semmi gyöngeség, Pálma! – suttogta a szürke ember. – Ezen ma át kell esnünk. Még ma. Holnap már se idő, se alkalom.
Azzal a másik kezével Pálma kezét ragadta meg.
A nő is odatérdelt eléje a tulsó oldalon.
Akkor aztán egymásba tette a kezeinket. Mintha ő volna az eskető pap.
– Jó kézben hagylak benneteket… suttogá. – Utolsó óráimat ez a gondolat megenyhíti. Úgy lesz minden, ahogy lenni kell… Úgy kivánja már a testem a megszabadító kést, mint az üdvösséget… Nem hagyom magamat elaltatni a műtét alatt; gyönyörködni akarok benne… De ne beszéljünk erről… Rövid az idő… Sok mondani valóm van: nem kell közbeszólni…
A két kezünket odaszorítá a melléhez; érezhettük, hogy lüktet a szive lázsebességgel.
– A végrendeletemről akarok neked beszélni: – végrehajtójához. Minden vagyonomban a feleségemet teszem általános örökösömmé, azzal a világos nyilatkozattal, hogy annak új házasságkötés esetén is birtokában marad. Egy csomó jótékonysági és kulturális czélra tett hagyaték terheli az egészet.
Itt pihenőt kellett tartania. Az az ismeretlen gyilkos démon odabenn olyant szorított vaskezével a szivén, hogy perczekig megszünt a verése. Az arcza eltorzult alatta.
– Nagyon szenvedsz? – suttogta a nő.
– Dehogy… mosolygok.
A szívlüktetés ujra megindult.
Pálma a digitalin-csöppek után nyult, a kis üvegcse ott állt a karszék alsó támláján.
– Hagyd el, már jól van minden.
Azzal ismét felém fordult.
– A mellékletben arról intézkedem, hogy milyen legyen a temetésem. A legegyszerübb. Fakoporsó, semmi selyem, semmi aranyozás, semmi koszoruk. Aztán egy rövid imádság. Semmi kenetteljes gyászbeszéd. Isten tudja azt, nem a pap, hogy áll az érdemeim és bűneim mérlege, majd ő itél. Nem kell kripta. Ott akarok a többi jámborok közt aludni. Hadd táplálja a porom a fa gyökerét.
Valami keserű mosolygás vonaglott végig az arczán.
– Frázis, frázis! Kár vele az időt tölteni. Hanem van közte egy komoly intézkedés is. Meghagyom, hogy engem a nőm hat hétnél tovább ne gyászoljon. Ennyi elég a kegyeletnek. Akkor tegye le az özvegyi fátyolt, s vegye föl a menyasszony-köntöst. Én akarom, én rendelem így! Az egyitek protestáns, a másik katholikus. Mind a két pap előtt megtartsátok a szertartást. És azután menjetek ki Belgiumba, s ott kössétek meg ujból az ottani törvények szerint a polgári házasságot, minthogy erre még nálunk nincsen törvény. Ennek az okát is közlöm veled. Te hivatalos minőségedben gyakran fogsz Frankhonba és Belgiumba utazni, természetesen az asszonyodat is elviszed magaddal. Ott megtisztelnek majd előkelő főurak, miniszterek, maguk az uralkodók is udvari estélyekre, elfogadásokra való meghivásokkal. Ily eseteknél aztán nagy keserüséget okoz a nőnek, ha a nevét kifelejtik a hivatalos meghivóból. Ha a meghivott férj nem röstell utána kérdezősködni az illetékes helyen a mellőzésnek: akkor egész udvariasan megsugják neki, hogy a franczia és belga törvények szerint a pusztán pap előtt kötött házasságot nem tartják érvényesnek, s az asszonyt nem nézik feleségnek. Tehát nehogy úgy járj te is, mint én jártam, mikor a nőmmel kinn voltam Párisban, s a császári estélyre meghivást kapva – egyedül – kénytelen voltam magamat betegnek jelenteni, hogy Pálmát meg ne keserítsem vele.
Nevetett ezen a szürke ember… nevetett! – Mi pedig sirtunk, mint két gyermek…
Minden úgy következett be, ahogy ő megmondta.
Másnap végbement a véres műtét. Rendkivüli, komplikált eset volt. Még a külföldi orvosi folyóiratok is körülményesen közölték a tanulságait. Én végig néztem; mert ő kivánta, hogy ott legyek; de a leirását elengedem magamnak. A publikum, tudom, hogy falná; nagyon szép az!
Negyednapra aztán meg volt a temetés, melyhez a pompát csak az utczarekesztő nagy sokaság szolgáltatta.
(No még csak ez kellett ennek a diktándó készült regénynek, hogy a tisztelt olvasó egy kis költészeti rántásillattal meg egy csöpp egyházpolitikai frissítővel regaliroztassék).
Már pedig ezt, kedves barátom, be kell venned, mert ez olyan, mint a tatárszósz: hozzá tartozik a menühöz.
Azt már elárultam az elején, hogy Pálma és Amarillis egymáshoz nőtt Dioszkurák voltak. Először is a költészet és a görög nyelv egyesíté őket.
A görög nyelv igen szép világ!
A poézis szintén igen szép provinczia!
Ok tehát együtt vállalkoztak Homér Iliászának a lefordítására. Nekem is adtak belőle egyszer-másszor kóstolót. Mint ahogy birsalma-liktarium-főzésnél szoktak a gyereknek adni a fenekén maradtból.
Amíg Pálma nem volt jegyesem, addig csak lenyeltem – no a birsalma-liktáriumot. Nem tettem rá észrevételt.
De a megboldogult princzipálisom halála után ebből nekem mindennap kijárt.
A gyászra szabott hat hetet valamivel el kellett faragni.
Én minden délutánt ott töltöttem a menyasszonyomnál.
Soha sem volt egyedül, mindig az apácza fejedelemnő társaságában.
Mikor jótékonyczélu hangversenyeket nem rendeztek, olyankor rendesen Iliászt fordítottak. Nekem szabad volt a szótárból kikeresnem, hogy mit tesz ez, meg amaz.
Aztán meg kellett hallgatnom a már lefordított verseket.
De már itt elhagyott az udvariassági kötelem.
– Tisztelt hölgyeim! ezek nem versek! Ezek hatlábu állatok ugyan, de nem hekszameterek. Önöknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a daktylus?
Pálma őszintén bevallotta, hogy biz ő nem tudja, mi az?
De Amarillis pulykavörös lett, s azt állította, hogy ő tudja.
Én aztán egyetlen egy hekszameter sorból háromszor kimutattam, hogy nem tudja.
– Daktylus görög-latin szó, azt teszi, hogy «mutatóujj», első ize hosszú, két másik rövid, ez a versforma szintén egy hosszú, két rövid izből áll; ha a szó végén magánhangzó van s utána a másik szó magánhangzóval kezdődik, akkor a végtag keménynyé lesz, a daktylus bukik s azzal oda a hekszameter. Ez nem hölgyeknek való! Hölgyekből lehetnek doktorok, lehetnek fiskálisok, de hekszameterirók nem lehetnek. Fordítsák le kegyetek az Iliászt alekszandrinusokban. Nézzék, milyen szépek Arany János hőskölteményei.
Pálma megadta magát. Belátta, hogy csakugyan nekem van igazam. Nagy áldozat volt tőle, de meghozta a kedvemért. Nem folytatja tovább a Homér-fordítást hatos versekben.
Ebből is látható, hogy milyen hű lelke van!
De annál jobban magamra dühítettem ezzel Amarillist.
Készen lehettem rá, hogy boszut fog rajtam állani.
Majd valami más téren, ahol készületlenül találhat.
A gyászhetek alatt askétákhoz illő életet folytattunk. Kézcsók volt a legnagyobb kegy rám nézve. Pálmának a boudoirjába még csak benéznem sem volt szabad.
A gyászhetek letelte utáni első napra volt kitüzve a menyegzőnk.
Én a menyasszonyomnál úti toilettben jelentem meg, rögtön a menyegző után megkezdendő a nászutazást, (miként Nikkel barátom tevé) egy nagy rózsacsokorral a kezemben.
Ezuttal szabad volt Pálma öltöző-szobájába berontanom.
Ő is fölkészülten várt rám.
Én azt hittem, hogy most már az a jelenés következik, ahol a vőlegény átnyujtja a menyegzői csokrot s aztán az első csókot kicseréli a menyasszonyával.
Pálma azonban rezervált állásba helyezte magát.
– Kedves barátom, mielőtt a végzetes lépést megtennők, még egy nagy kérdésem van önhöz, aminek a válaszára meggondolási időt ajánlok. Ez egy liturgiai skrupulus.
Azt tudtam, hogy Pálma hitbuzgó, de nem bigott.
– Mi lehet az?
– Én rájöttem, hogy az esketési formula a kálvinistáknál külömbözik a katholikusokétól.
– Az lehetetlen.
– Itt van. Elhozattam a préposttól is, a protestáns lelkésztől is a kézi könyveiket, olvassa el.
Én beletekintettem az elsőbe s olvastam a formulát.
«Én N. N. ezt a hölgyet, akit kezemen tartok, szeretem, szeretetből feleségül veszem; vele türök, vele szenvedek; sem jó, sem balsorsában hűtelenül soha el nem hagyom. Isten engem úgy segéljen.»
– No hát a kálvinista esketési formula is szórul-szóra eként hangzik.
– Nem, kedves barátom. A kálvinista pap könyvében még egy sorral több van; nézzen ide: «vele holtomig beérem». – Gondolja meg. Az esküvő előtt a keresztleveleinket elő kell mutatnunk. Nem titkolhatjuk el az életkorunkat. Én huszonkilencz éves vagyok. Ön pedig huszonnégy éves. Még most szép vagyok, fiatal vagyok: egymásnak valók vagyunk. De gondolja ön meg, hogy húsz esztendő mulva én már éltes matrona leszek, ön pedig élte virágában levő férfi. Nem lesz-e önnek rabláncz akkor ez az eskü? Gondolja meg a választ.
De már ugyan jobbrul-balrul pofoncsapni való ficzkó lettem volna, ha erre mást válaszoltam volna, mint hogy mind a két karommal magamhoz öleltem, nem törődve a mellcsokra sorsával s annyi csókot nyomtam az ajkára, amennyi csak ráfért.
– Már most menjünk a paphoz; – még pedig az enyimhez elébb…
Hát biz azóta szép idők elmulának!
Az idén ültük meg az ezüst menyegzőnket.
(Látom, hogy vakarod az orrodat! «No ez szép kis regény lesz! Philemon és Baucis!» – No csak légy nyugton. Lesz itt meglepetés, cselszövény, nevetnivaló elég!)
Azt azonban el kell mondanom, hogy az én nőm minden tökéletességeknek a mintaképe. Még testi alakjában is az. Ennek nincsenek se migrénjei, se görcsei, se idegességei. Ennek nem kell se Marienbad, se Ostende: beéri Balaton-Füreddel. Ez nem használ se kozmétikumokat, se szépítő szereket; de még nem is tubákol, (ami csaknem hihetetlen).
Aztán nem féltékeny; soha sem is volt az. – Tudod, ezt meg lehet ismerni az arczon. A mely asszony féltékeny, annak az álla alatt tokája támad; minden féltékeny asszonyt elárul a kidülledő toka. Az én feleségemnek az álla most is szépen összefoly a nyakával szépségvonalban. Ez azért van, mert nem féltékeny. – No majd a tények próbákat fognak szolgáltatni erre.
Hogy pedig a jellemét mindjárt egy nagy vonással vázoljam, azon kezdem, hogy Pálma a megboldogult férje után örökölt tetemes életbiztosítási összeget egy emberbaráti intézmény alapjául szentelte. A nyilvánosság nem beszél róla, mert titokban működik. Az a föladata, hogy a rejtőző nyomort enyhítse, fölkeresse azt az inséget, mely nem jön ki az utczára; hajdan boldog élethez szokott családfők, akik most a napszámbajárás és öngyilkosság között válogatnak; szép leányok, kik a válaszúton állanak, ahol az éhhalál és a bűn ösvényei keresztezik egymást ezeknek utána járni, sorsukat kipuhatolni, azután kiokoskodni, hogy miféle munkakör, foglalatosság által lehetne számukra állandó jólétet eszközölni. Ez egy igen szép intézmény, magam is működő tagja vagyok.
De azt is el kell ismernem, hogy a siker oroszlánrésze soror Amarillist illeti meg. Ő volt ennek az intézménynek az igazgatónője. Kifáradhatatlan buzgalom, éleslátó itélőtehetség, lelkiismeretes pontosság. Ő volt valóban a pedanteria istenasszonya.
(Ennek van ám tokája, de azt én csak most vettem észre. Ki gondolna az ő világi állásában a tokára?)
No de amellett aztán, hogy a nőm ideje egy részét az emberiség javára szentelte, a többi része mind az én boldogságomnak tökéletes kimodellirozására volt fordítva.
«A szerelem mindent pótol!» azt mondja Petőfi és nekünk volt mindenünk, s még azon fölül «ez» is. Csakhogy ebben is hygieniai szempontok uralkodtak. Nem tudom, Pálma Platot olvasta-e, vagy Gibbonból Zenobia és Odenatus történetét, de annyi bizonyos, hogy a bittsei várban Thurzó püspök nászfülkéjének homlokára vésett aranybetüs mondatok senkire úgy rá nem illettek, mint mi ránk.
És aztán, ami a boldog házaséletnek a fundamentuma: a konyha! Ebben az én feleségem felülmulhatatlan. Mindig azt kereste, hogy mik a kedvencz ételeim; azoknak a készítésmódját maga tanította be a szakácsnénak. Te bizonyosan tudod apprecziálni, hogy mi az? Az a riskása leves lúdaprólékkal, az a bableves disznókörömmel, azok a tüdőstáskás levesek, gulyás levesek; aztán azok a pörkölt malaczok tarhonyával, zöld paprikával; azok a kolozsvári töltött káposzták; azok a tárkonyos bárányok; azok a spékelt vesepecsenyék, a vadak mindenféle nemei, meg azok a drága dorongos fánkok, farsangi fánkok, barátfülek; bőjtösnapokon a ráklevesek, halászlevek, töltött csigák, irósvajas túrós csuszák. Aztán, amit csak a föld megterem ritkaságképen, az a csemege mind oda lett hordva az én asztalomra: az erdélyi baraboly, a lengyelországi rizikegomba, spárga az esztendő minden szakaszában, végre a gyümölcsök, befőttek és liktáriumok sokasága. Fekete kávét pedig úgy nem tud a világon senki főzni, mint az én feleségem.
Mondanom sem kell, hogy Amarillis mindennapos vendég volt az ebédünknél. Délelőtt konferencziáztak a feleségemmel s aztán ott marasztották.
Egyszer azt találtam mondani az ebédnél:
– No már így a kinai császár sem él, mint én.
– Pedig annak az asztalára bizonyosan a legjavát válogatják a mopszli-pecsenyének – mondá Amarillis, emlékünkbe idézve azt a jól ismert adomát, melyben a kinai császár díszlakomáját élvező angol nagykövet, az aranytálon fölhozott pecsenyére mutatva, azt kérdi a császártól: «Miau, Miau?» – «Nó, felel a császár: bau bau».
Azután azt a kérdést intézte hozzám:
– Hát vallja meg ön, van-e a kerek földön még valami kedvencz étel, amit ön nagyon szeret s amit még Pálma az ön kedvéért meg ne csináltatott volna?
– Igen is, van – feleltem én. – A ráczpite.
Ennek csakugyan soha a nevét sem hallotta a feleségem.
(De most már csakugyan az asztalhoz csapod a tolladat; ki fog regényt irni a rácz-pitéről? Jól van no, öreg; adjunk neki más czimet, törüld ki a föntebbit. Jó lesz ez: «Amit Amarillis főzött?» No hát beszéljünk Amarillisról).
Az már való szent igaz, hogy az a czirkuszi bűvész, aki azt produkálja, hogy a nagy boa konstriktort a dereka, meg a nyaka körül tekergeti, minden nap azt koczkáztatva, hogy ha egyszer az a nagy szörnyeteg megharagszik, egyetlen szorításával kiszoríthatja belőle a lelket, hát az nem követ el akkora vakmerőséget, mint mikor én Amarillist otthonossá tettem a házamnál.
Felejtheti ez el valaha, hogy mit tettem vele? Nekem ifjukori pajkosság volt az, de neki az egész életét megfordította. Kiszakította az ő csillagát a zodiakusból, s kilódította üstökös csillagnak a nagy világürbe. Én miattam lett belőle apácza. Vajjon az apáczák nem ismernek boszúállást? vajjon az aszkezis, mely a teremtő szenvedélyeket eloltja, a romboló indulatokat is el tudja-e oltani? Az ő egész élete egy végig árkolt egyenes út, melyen nincs kitérés, nincs megpihenés, a végén egy kereszt.
Nincs zárdába csukva, szabadon jár-kel a világban; annál rosszabb reá nézve; látja az örvendezőket – és kerüli. Látja, hogy pompázik a nővilág; minden évben új divat, csak az övé nem, az apácza kantus.
És ez minden nap lát engem, beszél hozzám s magában átkozza azt az órát, melyben nekem görög betűk kimondását tanította.
És nap-nap után kell neki látni, hallani! hogy én milyen boldog vagyok. Mert ámbátor jóizlésű ember nem szokta a mások jelenlétében családi gyöngédségeit kimutatni, de hallhatja a feleségemtől minden nap, hogy mennyire szeret – ez hagyján! – de hogy mennyire becsül! A férjek mintaképének tart. De elmondja neki ezt a terített asztal; elmondja a velős koncz, milyen nagyra van velem a feleség. Hja bizony, a velős koncz, és hozzá a pirított kenyér; ezt csak olyan férjek kapnak, akik rá szolgálnak s ha még hozzá az asszony egy kis gyönge hagymát is nyújt mellé! Hány asszony van a világon, aki ezt megcselekszi? Az a zöld hagyma a hitvesi törhetlen hűségnek a szimboluma!
Az után a multkori ebéd után, amint beakartam nyitni a feleségem szobájába, rám kiáltottak belülről, hogy «nem szabad».
Ahán! Fontos tanácskozmányok folynak Pálma és Amarillis között.
Valami egy hét mulva aztán egyszer csak föltesz a fölszolgáló inas az asztalra egy teletetéz tál – ráczpitét.
Ime, itt van!
Ami eddig a boldogságomból hiányzott, az is megkerült.
Pálma diadalmasan kaczagott.
Én – in medias res – hozzá láttam. Épen olyan volt, mint amilyen az emlékemben meg van örökítve. Az az íz, az a zamat, az az illat, az a ropogós, foszlós rétegesség. Ez az! Ez az igazi rácz-pite.
– Új szakácsnét fogadtam! – mondá a feleségem.
– Híja be azt a szakácsnét! – mondám az inasnak, – meg kell őt ünnepélyesen dicsérnem.
Percz múlva visszajött az inas, kezénél húzva a szakácsnét.
De az utolsó falat majd a torkomon akadt.
Az a rácz-pitékben remeklő szakácsné nem volt más, mint Iringó.
Iringó volt biz az! de nem az én hajdani Iringóm. Hanem az, amelyiket a szél, tövéről letépve, végigszekereztet az aszú fenyéren.
Amióta nem láttam, kész vén asszony lett belőle. Arczbőre megbarnult; szemei mély ólomkarikákba sülyedtek; szemöldökei erősen előrenőttek, s az ajkán olyan csinos kis bajusz ékeskedett, amely becsületére vált volna akármelyik egyéves önkénytesnek. Én bizony, ha véletlenül találkozom vele az utczán, rá nem ismerek.
De annál jobban rám ismert az Iringó. Sírt és nevetett a jó teremtés, mikor meglátott; odarohant hozzám, elkapta a kezemet, összecsókolta, drága uracskájának nevezett, áldotta a védszentjét, hogy ismét hozzám vezérelte, akinél jobb ura nem volt, amikor még csak kis gazdája voltam.
Mikor nevetett, akkor még csunyább volt: feketék voltak a fogai.
Szerencsémre nagyon keveset tudott magyarul. Soha sem voltam chauvinista, beszéltem a szeretőimnek a nyelvén s nem iparkodtam őket nemzetem számára elhódítani.
De annál inkább értette a rácz nyelvet Amarillis.
Mikor eltolmácsolta Pálmának a hallottakat, a feleségem nyájas leereszkedéssel kinálta meg Iringót, hogy üljön le közénk egy székre, húzza a széket az asztalhoz; az nagyon kedves meglepetés, hogy ő már volt egyszer a mi házunknál.
– A kalugyerénél… szóltam közbe.
És aztán elmondatta vele az élete történetét. Iringónak volt annyi esze, hogy onnan kezdte, amidőn már férjhez ment, én pedig elhagytam a nagybátyai házat; az ura részeges, kártyás volt, mindenét elitta, elvesztegette, utoljára részeg fővel belefulladt az alibunári kokojszásba; a hitelezők elkótyavetyélték a házát; Iringó kénytelen volt szolgálatba állani. De hát jót tett vele a csodatevő szent Szűz, mert idevezérelte az áldott soror Amarillis közelébe, aki őt aztán ide beszerezte, ahonnan ő halála napjáig meg nem fog válni; lesz olyan hűséges szakácsnéja, gazdasszonya, ápolója az ő hajdani kis gazdájának, amilyen volt az anyja a nagybátyámnak, a kalugyernek.
Az én feleségem ezen a csodálatos intézkedésén a gondviselésnek egészen el volt érzékenyülve; biztosította Iringót afelől, hogy az ő házánál holtig elmaradhat, eltört edényeket soha be nem számítanak neki, s a havi bére öt forinttal megjavíttatik.
Én pedig megtudtam, hogy Amarillis volt az a kegyes, aki ezt az én hajdani szívlángomat fölkutatta és a háztartásomhoz annektálta.
Már most vannak ketten, akik rólam tanúbizonyságot tesznek.
Azzal ugyan meg voltam nyugtatva, hogy a feleségem össze nem ül cselédekkel pletykázni; de ellenben bizonyosra vehettem, hogy Amarillis kigyóntatja Iringóval a csiklandósabb tartalmú részleteket. Azokat a menyasszonyhazavivő czipőket! És a többi…
Nos aztán? Ha megtudja is mindezt a feleségem?
Nagyot fog rajta nevetni, s azt fogja rá mondani, amit mondanak ilyenkor a magyar asszonyok:
«Elvágta, ameddig megsült.»
Egy napon a feleségem egy folyamodást hozott be hozzám azzal az utasítással, hogy ezt személyesen kell átadnom a kultuszminiszternek. Magával hozta asszisztencziának Amarillist.
Ez volt az én hivatalom. Folyamodásokat közvetíteni minisztereknél, bankoknál, vasutaknál, igazgatóknál; néha sikere is volt; többször pórul jártam vele, azért csak megtettem.
A kezembe adott folyamodás (olasz nyelven) a kultuszminiszterhez volt intézve s abban Marchesa Violetta di Gamba kér engedélyt a magyar fővárosban általa berendezendő nyilvános jellegű magán-zeneiskolához leányok számára.
– De kedvesem, én nem ismerem marchesa Violetta di Gambát, se híréből, se személyesen.
– Amarillis ismeri.
– Ön ismeri? De hát ért ön valamit a zenéhez?
– Hogyne?
– Ugyan mikor szerezte?
– Legyen ön megnyugtatva.
– És hátha a miniszter úr azt kérdi tőlem, hogy hallottad te azt a marchesát valaha muzsikálni?
– Mondja ön, hogy hallotta.
– Hazudjam egy nagyot?
Amarillis kenetteljes mosolylyal mondá:
– Én abszolválni fogom önt ezen bűn alól: – aztán hirtelen más hangba csapva át, azt mondá: biztosíthatom önt a felől, hogy a miniszter úr nem fogja azt öntől kérdezni.
Mit tehettem? Megadtam magamat.
Elmentem a marchesa folyamodásával a kultuszminiszterhez. Kedves embere voltam; (ami csak ingyenhivatal van a vallás és közoktatás mezején, azt én mind viseltem az ő megbizásából). Korán reggel mehettem hozzá, a hivatalos órák előtt. Még öltözködés közben elfogadott; megmosdott, megtörülközött, inget váltott s mikor készen volt, elvette tőlem a folyamodást.
Amint belenézett, mosolyogva csóvált fejet. Mosolygó fejcsóválás? Mi lehet ez?
– Tudom már! – mondá aztán nagyot hunyorítva. – Jól van, meglesz.
Azzal valamit írt a folyamodás szögletére vörös plajbászszal s az iratot összehajtva, odadugta az íróasztalán levő broncz krokodilusfejnek a fogai közé. Ez jó előjel. A krokodilus a kedvező numenek közé tartozik.
– El lesz intézve kivánságod szerint – mondá ő kegyelmessége s kezet nyújtott.
Én valami hála formát rebegtem. Tudom is én, hogy mért hálálkodtam?
A miniszter még egy perczig fogva tartá a kezemet s az alatt, folyvást azzal a szemöldök rángató mosolygással, azt mondá:
– No hát mégis csak igaza van annak a német közmondásnak, hogy van valami a világon, ami a régiségtől nem rozsdásodik meg.
Azzal megrázva a kezemet, kegyesen elbocsátott.
És csakugyan nem kérdezte meg tőlem, hogy hát mit tudok én marchesa Violetta di Gamba zeneismeretéről.
Én aztán törhettem rajta a fejemet, hogy mi lehet az az izé, ami a német közmondás szerint nem rozsdásodik meg? – Bizonyosan a gumilásztikum.
Pár nap mulva aztán örömrepesve tudatá velem a feleségem, hogy ő kegyelmessége által a marchesa folyamodványa egészen kedvező válaszszal érkezett vissza; a marchesa délután vizitet fog nálunk tenni, a közbenjárásomat megköszönni: el ne menjek addig hazulról.
Örülni fogok a szerencsének.
Délután a feleségem át hívatott a szobájába.
Ott volt már akkor a látogatónő. Hogy valósággal marchesa, azt bizonyítá a sok szalag, csipke, dudor, amivel az öltönye túl volt ékesítve; hanem a Viola di Gamba, az hiányzott nála.
Hanem azért mégis ráismertem. Hisz ez az én hajdani Fritilláriám!
No ha erre mondtam volna azt a miniszternél, hogy ismerem a zenetehetségeit, az nem lett volna valami főbenjáró hazugság.
Most is elég szép volt még, bár egy kicsit molletté lett.
A feleségem ennek is nagyon megörült, hogy olyan régi ismeretségünk újult meg vele. Ő aztán hozzá kezdett a historizáláshoz, hogy miként lett őrnagynéból markinővé; én bizony nem vártam be a végit: «igazgatósági ülésem van, sietek». Ott hagytam a feleségemnél, beszélje el neki a multakat, Amarillisnek pedig a még multabbakat.
Most találtam már ki a miniszternek a kharádáját azzal a német proverbiummal: «Alte Liebe!» Ez az, ami «rostet nicht». Ej, ej, kegyelmes uram! mingyárt rosszat kell gondolni az emberről?
… No hát most már vannak hárman.
Remélem, hogy magadtól is kitalálod, ki legyen e névnek viselője.
Nemcsak a világtörténetnek van logikája, hanem az egyes emberek élettörténetének is. Ahogy kezdődtek a regényem elején a fejezetek, úgy kell azoknak folytatódni is.
De meg aztán aki a 60-as, 70-es években ujságolvasással foglalkozott, annak minduntalan kellett találkoznia a szép hangzású «Angiolina D’Istria» névvel, melyet egy kitűnő énekesnő viselt, nagyon viselt! Elhordta azt a világ minden fővárosába; minden lapnak a művészeti rovatában olvashatók voltak az elismerő referáták művészi vendégszerepléseiről. Még Amerikába is átvitorlázott s ott is felül mult minden eddig ott járt művésznőt – reklámcsinálás dolgában.
Magadtól is kitaláltad, hogy ez volt az én Passiflorám. (S a többié.)
Még az én házasságom előtt kivándorolt az eléggé nem méltányolt művésznő a hálátlan hazából, mely nem tudta eléggé megbecsülni (osztrák értékben) művészi tehetségeit. Olasz nevet adoptált, amihez joga volt, mert csakugyan Istriában született; Passiflorának csak én bérmáltam el.
Nagy megnyugvásomra szolgált, hogy a külföldön úgy ünnepelik. Rettegtem attól a gondolattól, hogy ha egyszer eltalálja veszíteni a hangját, akkor haza jön s szülötte nemzetének fogja szentelni tehetségeit; itthon okvetlenül barátságot köt a feleségemmel s akkor az én jó hírem kártyavára menten összeomlik.
Azonban hát sorsát senki sem kerülheti el.
Egyszer csak feltűnt a művészet csillaga Szentpétervárott. Ez a művészkarrierben az ultima Thule. Onnan aztán lassankint szállt lefelé; Varsóba, Krakkóba, majd Prágába; utoljára Bécsbe. Én ahoz hasonló rettegéssel olvastam a vendégszerepléseiről szóló tudósításokat, mint a kholera híreket. (Tán csak huzatott a kormány kordont a magyar határon?)
De hát ami már egyszer a «kizmet»-ben meg van irva!
Egy napon soror Amarillis hiányzott az asztalunknál.
Én szimulált részvéttel kérdezém a feleségemtől, hogy talán beteg a tiszteletreméltó úrhölgy?
Erre Pálma suttogva mondá:
– El ne áruld senkinek. Mi egy nagy konczertre készülünk, az ápolóintézetünk gyarapítására. A programm már kész, csak a piész deö rezisztansz van még hátra. Amarillis azért ment föl Bécsbe, hogy a hangverseny számára megnyerje a világhírű D’Istria Angiolina közreműködését.
– Amarillis hozza ide?
– Igen. Én fölajánlottam neki a saját szállásomat ittléte alatt.
– Hüh! Teringettét! Ez nagy…
– Micsoda, édesem?
– Azt mondom, hogy nagylelkűség. (Akartam mondani: nagy bolondság!)
Aztán Pálma körülczirógatta a pofámat a síma tenyerével.
– Ugy-e bár, helyesled, hogy én Amarillisnak azt adtam utasításba, hogy ha a híres művésznő valami exorbitans föllépési díjat talál igényelni, csak egyezzék bele, majd az uram kifizeti.
– Már mint én?
– Hát te vagy az én uram.
Mit tehettem? Olyan szépen mondta azt, hogy «te vagy az én uram». Bele kellett nyugodnom, hogy «úr» vagyok.
Igaz, hogy azzal az összeggel kilencz inséges családapának az évi házbérét kifizethettem volna rövid kézből.
D’Istria Angiolina csakugyan beleegyezett a közreműködésbe.
Két nappal a konczert előtt már lejött Budapestre.
Úgy illett, hogy a perronon fogadják a dívát a jótékony hölgyek, rózsabukéttal, riporterek kiséretében. Az én hintóm várt reá.
És aztán nekem kellett őt fogadnom odahaza a lépcsőtornáczban s karonfogva vezetnem a számára rendelt apartmába.
Még most is szép asszony volt. Hiszen csak tizenhat év mult el azóta, hogy utoljára láttuk egymást: legfeljebb harminczhat éves lehetett. Aztán a szinésznők nem vénülnek.
A feleségemnek azonnal elfecsegte, egész dicsekedéssel, hogy mi jó ismerősök vagyunk, s még most is veszedelmes lehetnék rá nézve, ha olyan «jól őrzött vár és jól táplált őrsereg» nem volnék, (a hogy a német közmondás kifejezi).
Vacsoránál egymással átellenben ültünk s akkor még jobban szemügyre vehettem. A termete kissé nagyon megerősödött; az arcza azonban semmit sem vesztett hajdani derültségéből. Hosszú csigába csavart hunczutkái voltak (à la Mars kisasszony) amikről azt rebegi a fáma, hogy két keskeny sebhely eltakarására valók. Nehány év előtt a diva azt a kellemetlen fölfedezést tette, hogy az orczáin időjelző vonalak (magyarán «ránczok») kezdenek otthonosulni. Egy amerikai műtő aként segített ezen a hátrányon, hogy a fül közelében egy-egy vékony szijacskát kihasított az arczbőréből s azzal a solutio continuitátist szépen összevarrta; az által a ránczok elsímúltak. Csak szinésznők képesek ilyen heroizmusra.
Egy másik emlékének pedig csak én tudom a titkát, Junói nyakán egy két ujjnyi széles bársony szalagot visel, egy sor gyémánttal. (Igazak-e? azt nem tudom.) Ez a bársony szalag annak a hat pióczacsipésnek a nyomát takarja el, amik soha el nem mulnak.
Egyébiránt olyan pompás jó kedve volt, miként hajdan és kitünő étvágya hozzá.
Hivatalos volt a vacsorához Violetta di Gamba asszonyság is, mint szintén résztvevő tag a holnaputáni konczertben. Mind a három hölgy el volt ragadtatva a negyediknek a szeretetreméltóságától. A pezsgőnél te-s-tu-t ittak vele s bizony fölhajtogatták a poharaikat, csak Amarillis nem. Ő csak az ajkát értette a pohárhoz. Ő józan akart maradni. – Engem tanulmányozott.
… Tehát már vannak négyen!
Valjon – rendszer van ebben?
Van ugrás a logikában is.
A négy után következik az öt, de itt elejbe ugrik a hat.
Az utczák teleragasztva a mai konczert rózsaszínű plakátjaival, melyeket mind a négy oldalon szegélyez a főfő vonzerő: «Angiolina D’Istria» mindenféle lehetetlen alakú betűk verszáljaiból kiformálva; nekem pedig tele a két zsebem zártszékjegyekkel, amiket estig el kell adnom a velem üzleti összeköttetésben álló egyéniségeknek. Minthogy azonban én az útonállásnak ezt a nemét a szegénylegénykedés legutolsó fajtájának tartottam, hát az ilyen rámbízott üzletnek rendesen az szokott a végeredménye lenni, hogy rálesek, mikor a diákok az egyetemből kijönnek seregestől; egy ismerős fiút elfogok, annak a kezébe nyomom az egész csomó jegyet; «nesze pajtás; oszd ki a kollégáid között, aztán majd tapsoljatok». (A jegyek árát megfizetem magam.)
E miatt ott kellett a múzeum előtt alá s föl lőgéreznem.
Egyszer-egyszer be is tértem a nagy lélekszállítóba, megnézni, hogy nem készül e még rajzáshoz a köpü.
Amint megint kijöttem a gyalogjáróra: épen egy karonfogott pár haladt el előttem; kétségtelenül férj és feleség. Az asszonyságon csokoládébarna posztó öltöny volt, elől, a vállán kezdve egész csipőig, hosszú egyenes fehér zsinórokkal ellátva, hátul pedig szintén mindenféle fehér sújtásokkal kiteremtettézve, amik nagyobb távolságból tökéletesen hasonlítottak az epitáfiumokon látható emblémához. Halálfej és karcsontok.
Mintha én ezt a divatot már valaha láttam volna!
A fején óriási Rembrandt kalapot viselt a hölgy, melynek karimájáról bordóveres fátyol volt lehúzva az álláig, úgy, hogy az arczát nem lehetett meglátni. De arra is használatos volt ez a hatalmas kalap, hogy a párját képező férfinak az arczát is eltakarta. Jobbjában japáni napernyőt viselt a hölgy, bambusznád nyéllel s ugyanarra a karjára vetve viselt egy lebernyeget, mely tele volt hímezve kicsiny és nagy zsett gyöngyökkel. Meleget nem tarthatott az, de ha verekedésre kerülne a sor, kegyetlenül helyben lehetne vele hagyni valakit, – aki engedi magát.
Pedig úgy látszott, hogy most mingyárt arra kerül a sor.
Czivódtak egymással. A hölgy hangosan, a férfi csak mormogva.
Egyszer-egyszer a hölgy a könyökével nagyot taszított a férfi bordáiba.
Kiváncsi voltam rá, hogy ugyan min veszekesznek? A sarkukba nyomultam.
– Mit? Te még most is azt mered állítani, hogy azt a nyakravalót magad kötötted így föl? – Így nem tud férfi nyakkendő-csokrot kötni. Így csak a kávéházi pénztárosnők tudják megkötni a csokrot.
A férfi morgott rá valamit.
– No vagy az orfeumi ballerinák! Illik az ilyen feleséges embernek? Hisz ez valóságos madár-csalogató!
Mikor aztán a Nemzeti szinház Szikszay-kapujához értek, akkor betuszkolta a férjét a kapu alá; napernyőjét, lebernyegét kezére bizta, ő maga fölbontotta az inkriminált nyakkendőt és megkötötte illedelmes máslinak, a hogy az rendes életet folytató férjekhez illik.
Mikor aztán kifelé jöttek a kapu alól, akkor végre mégis csak meg kellett látnom a férfinak a képes felét.
– Ezt a pofát én már láttam! – mondám doktor Bartolóval.
Mire a pofa tulajdonosa ugyanazon tónusból énekelt vissza Almavivával: «Sok szerencsét én kivánok…»
De mi lelte ezt? Hisz ez most fél fejjel kisebb, mint volt hajdanában!
Nem nőtt ez visszafelé, csak a fejét tanulta meg a válla közé húzni a felesége jelenlétében.
Ez a saisi fátyol alá takart hölgy tehát Hesperis!
Bizony régen nem láttam.
S ma sem lesz a napja, hogy meglássam, úgy látszik, hozzá van esküdve az a rókaszinű fátyol.
Ő is rám ismert és megszólalt. (A hangjáról sem ismertem volna rá: olyan szőlőrekettye-izű hang volt.)
– No ez derék! Mi épen önökhöz indultunk látogatóba.
– No annak fölöttébb örülök. A feleségem el lesz ragadtatva.
– Mehetünk együtt.
(Hogy én ezzel a figurával menjek végig a városon! Meglűnek!)
Jó ürügyem lett volna ugyan az elmenekülésre, hogy tele a zsebem konczert-jegyekkel s azokat értékesítenem kell statarialiter. De aztán valami ötlött az eszembe; «no hiszen jó helyre hozod az uradat most mi hozzánk; ott van Passziflóra». – Nem! azt a jelenetet, amikor ezek egymásra bukkannak, nem engedhetem el magamnak; azt nekem élveznem kell.
Tehát azt tettem, hogy odaintettem az ismerős hordárt onnan a szegletről; kezébe nyomtam a hangversenyjegyeket azzal az utasítással, hogy szerezze el, ahogy tudja, a mit kaphat belőlük, azt vigye haza a feleségének; nekünk pedig hozzon egy jó nagy csukott négy ülésest. Férjet felesége mellé helyeztem a hátulsó ülésben, magam az első ülésben foglaltam helyet, háttal a kocsisnak. Itt nem látnak meg.
Hesperis lamentált, hogy minek ez a költekezés? Én megnyugtattam, hogy igen messze lakunk, aztán sáros az út. Aztán nekem is sietnem kell: referálnom a feleségemnek, hogy a mai konczertre a jegyek már mind elkeltek; most már ázsióval árulják őket; majd ettől a mai nap «Star»-jának is jobban megnyilik a hangja, ha ezt meghallja, mivel, hogy az isteni Angiolina d’Istria a mi házunknak a vendége.
Megszántam a szegény Nikkel pajtást; figyelmeztetni akartam az ámbüszkádra.
Nikkel e szónál meg akarta nyomni a lábamat. Ámde Hesperis lábacskája ott detektiveskedett mellette s ő hágott a férje lábára.
– Most mért akartad a barátod lábát megnyomni?
– Én? Dehogy akartam.
Hesperisnek a találkozása Pálmával a könyek libáczióinak volt szentelve. Zokogva borult az asszony nyakába s három verset sírt. Az egyiket bizonyosan a derék szürke emberért, a kinek soha sem kellett volna meghalni, a másikat kétségtelenül Pálmáért, hogy ilyen emberhez kellett férjhez mennie, a harmadikkal valószinüleg saját magát siratta el, a miért Nikkelhez került. – Mert hát a férfiak mind rosszak. – Ha két nő viszontlátja egymást, igazán nem is tehet egyebet, mint hogy sirjon.
– Hát mi ne sirjunk egy kicsit? dörmögé hozzám Nikkel.
– Hallottam! szólt oda a fátyol alól Hesperis, s aztán csak megtörlé a zsebkendővel orrát, szemét, – mindig a fátyol alatt.
Mikor Nikkel pajtás fedetlen fővel mutatkozott, akkor tünt csak fel a nagy változás, a min az idő (a nagy öltöztető) keresztül vitte. Szakállt nem viselt többé, csak bajuszt; a haja egyik fülétől a másikhoz volt átfésülve, hogy a fensíkot fedezze, s haj és bajusz fekete volt; holott nekem úgy tetszik, mintha a legutolsó búcsúvételünk alkalmával szőke lett volna. (Persze, Dácziában nem árulnak szőke melanogént.) Az arcza is rezes lett egy kicsit. S az egész modora valami kedélyes sunyiságot árult el, mint a ki tudja azt magáról, hogy őtet mindig szidják a háta mögött valami bűneért, a mit ő vagy elkövetett, vagy nem követett el; szemben pedig mindig vallatják érte, de a mit ő bizonyosan le fog tagadni.
A felesége nem is titulálja a barátnéi előtt máskép, mint «ez a rossz ember». Ezt neki ép úgy meg kellett szokni, mint nekem azt, hogy a feleségem úgy szólít, hogy «fiacskám».
Azonban még Hesperis hozzá sem kezdhetett, hogy oly hosszú távollét után kipanaszolja magát hajdani kebelbarátnéja előtt, a midőn az előszobában kedélyes vita hangzott fel két hölgyajakról, kiknek mindegyike áterőszakolni igyekezett az ajtónbelépés elsőbbségét a másikra. Nehéz is azt eldönteni: az egyik «diva», a másik «beata».
– Amarillis és Passiflora… Súgám én hirtelen Nikkel fülébe.
A mire ő olyan hunyász pofát csinált, mint egy ártatlan kandur, a ki még soha madarat el nem fogott.
Csakugyan Amarillisnek kellett elébb belépni.
Mikor Nikkel pajtást meglátta, egyszerre összehúzta a szemeit laposra, mintha csak apródonkint akarná átereszteni az alakját emlékezete retinájára. (Ez a másik!)
Egészen ellenkező hatása volt Nikkel meglátásának a második hölgyre. Passiflora szeme szája tágult, s egy pillanatig az az ötlet volt olvasható az arczán, hogy az ajtóból visszaforduljon, elszaladjon, itt hagyjon konczertet, jótékony nőket, s meg se álljon Amerikáig.
Hogy ezt Hesperis szemei ott a fátyol alatt észre ne vették volna, alig hihető.
Én azonban siettem (váltóőri ügyességgel) a vasuti összeütközést elhárítani, azzal, hogy odavetettem magamat a sinekre, s tárt karokkal fogtam el egyszerre, mind a két delnőt.
– Diadal, hölgyeim! Jegyeink az utolsóig mind elkeltek. Az utczákon ázsióval kinálják az elővásárlók!
– No, no, fiacskám! – szólt közbe a feleségem. – Engedd meg, hogy hadd mutassam be elébb a hölgyeket egymásnak.
S azzal megnevezte őket fejenkint, mire azok kezet nyujtottak egymásnak előirt mosolygással. Hesperis és Passiflora még újak voltak egymásnak: Nikkel pajtásnak pedig valóságos «új kapu» volt az Adelphe Philine fejedelemasszony czím, a mi alatt Amarillist viszontlátta.
A két utóbb érkezett hölgynek valami rövid közlendője volt Pálmával, félsuttogás mellett. Nikkel a tükör felé fordult s bajuszát igazgatta. Hesperis odalépett hozzám s egyet csipett a karomon, odasúgva:
– No ha maga így tud hazudni egyszerre két hölgynek…
– Hogy tud még akkor háromnak!
Amarillis meg akarta mutatni, hogy ő itt is ura a helyzetnek. Maga jött oda Nikkelhez, őt megszólítani.
– Hiszen mi már találkoztunk az életben.
– Igen, a klasszikus görög földön! a Pieridák berkében.
A bordóvörös fátyol csak úgy libegett Hesperis kalapján e szóváltásra.
Siettem interveniálni.
– Jer velem, pajtás, a szobámba, – mondék Nikkelnek, azon törekedve, hogy őt valahogy kihúzhassam a karjánál fogva a tükör és Amarillis közül, a hová be volt szorítva. Te szeretted a régi pénzeket: énnekem igen szép gyűjteményem van.
Amarillis rám nézett.
– Úgy? Nem is tudtam, hogy ön oly szenvedélyes régipénzgyűjtő!
(Nem is voltam én az; hanem azért ritka szép nummismatikai múzeumom volt, a mit a megboldogult elődöm gyűjtött össze).
– S ön is úgy szereti az antikokat? – kérdé Amarillis Nikkeltől.
– Imádom.
– Akkor ebben a szalonban is találhat eleget. A mit itt lát, az mind antik.
(A feleségemnek ez volt a főszenvedélye: butorokban, képekben, porczellánokban: vieux Sèvres, alt Wien, vieux Saxe, old-Chine, Szaczúma japán).
Nikkel bámulva nézegetett széjjel s elragadtatással mondá:
– Nagyszerű! Pompás! Csupa antik. (S az alatt hol az egyik, hol a másik hölgyre tekintett.) S milyen jól vannak konzerválva!
Amarillis baziliskus-szemeket vetett rám. (Hiszen nem én, hanem a Nikkel!) – (De csak nekem kell ezért majd meglakolnom.)
– No, ha ön olyan nagy kedvelője a régi pénzeknek, én majd rávezetem önt egy olyan kútforrásra, a hol ön a legritkább példányokat kaphatja.
– Háládatos leszek érte.
… Hej de jól éreztük magunkat Nikkel pajtással, mikor ebből a tündérbarlangból az én pipázómba átszabadulhattunk.
– Te pajtás! – könyörgött Nikkel, – az Isten szerelméért, el ne mondd a feleségemnek, hogy én Passiflorát ismerem valamiképen.
Nagyot kaczagtam rajta.
– Féltékeny a feleséged?
– De még mennyire! Azzal fenyeget, hogy ha én őt megcsalom: bizony levágja álmomban az orromat. Már pedig nem szeretnék ezüst orral sétálni a világban, mint a «Georgiai nők» férjei az operettben.
– De hát nem is csalod meg?
– Tudod, pajtás, a szerzetesek által letett «votum castitatis»-ban is ott van a mentő «quantum possum» (a mennyire tehetem) formula.
Az inas jött be.
Nagyságos Nikkel úrnak adta át a feleségem meghivását a mai ebédre. A nagyságos asszony addig is itt marad.
Itt marad?
Akkor azután is itt marad.
Uram segíts! Ki van még hátra?
Én ezt az ebédet négy hajdani lángom világítása mellett költöttem el; az ötödik lángomnál főtt az ebéd.
Ezt nem csinálja utánam Edison!
Ebédről beszélek; pedig hát az a mai napról kimaradt.
Ma dezsönéroztunk. Így volt a muszáj.
A művésznőre való tekintetből kellett ezt a franczia étkező szokást elfogadnunk. Föllépésük napján a művésznők nem ebédelnek. Korán egy dezsőné, előadás után aztán majd lesz egy banket a művésznő tiszteletére, ez aztán nagyszerű lesz!
A villásreggelihez be kellett még várnunk mosziő Antanfüt. Ez volt a diva imprezáriója. Imprezárió nélkül a divák nem utaznak.
A nevét többször hallottam már emlegetni az asszonyoktól: «itt volt mosziő Antanfü»; de az ortografiájával csak akkor ismerkedtem meg, mikor a névjegyén leirva olvashattam: «Alfred Entenfusz».
Impertinens kis németbe ójtott franczia volt. Mindig kalatyolt, senkit szóhoz nem hagyott jutni. Elmondta egy szusz alatt, hogy ma délelőtt milyen óriási munkát végzett: tizenkét hirlap szerkesztőségeit szaladgálta be, kellő informácziókat hagyva hátra; egyebekről is gondoskodott, a mi ilyen barbár országban nehezen megy; másutt ez mind magától kinálkozik.
Ez alkalommal az ebédnél a hölgyek letevén a kalapokat, Hesperist is láthattam fátyol nélkül. Bizony nagyon megsoványkodott a jó teremtés. S a sovány nőknél a féltékenység a nyak-inak merevségében nyilatkozik.
Ej haj!… de kár megvénülni.
… Denique az esteli konczert fényesen sikerült. A vigadó megtelt. Jelen voltak a főváros celebritásai. Ott volt Rózsavölgyi és Társa is. A fiatalság kitett magáért; volt taps és eléhivás elég; kivált midőn a diva a cavatinák után rágyujtott egy magyar népdalra: «Ugyan édes komám asszony, Mért kend olyan sovány asszony? Hogy tudott így elfogyni? Lám én milyen kövér vagyok, Mint a háj, majd elolvadok, Ebben a nagy melegben». – Ezzel a magyarok tökéletesen le voltak főzve.
Kapott a diva nagyszámu bukétokat és koszorukat és azután egy lantot csupa kaméliákból, azután meg egy virágkosarat rózsákból, meg egy életnagyságú hattyut csupa tubarózsából kiformálva; végül egy diadalszekeret, mely elé fehér galambok voltak fogva. A bámuló közönség közt az a hírszellő járt, hogy mindezen nagyszerű ajándékokról egy titokban maradni kivánó mæcenás gondoskodott. (Nem mertem a tükör felé fordulni, nehogy föl találjam fedezni ezt a rejtőzni kivánó anonimust.)
Annyi igaz, hogy én adtam – a feleségem kezébe – a diva által igényelt fölléptidijat: egy lepedőt.7)
A nagy bankett alatt, a diva toasztjaira szolgáló pezsgőt is én tartottam szerencsémnek kifizethetni.
Mondtam is a feleségemnek – másnap, – hogy remélem, a diva meg van elégedve az eredménynyel.
Pálma a vállát vonogatta.
– Alig maradt neki valami belőle.
– Az ezer forint föllépti-dijból?
– Az imprezárió annyi mindent fölszámított neki.
– Ugyan miket?
– Hát a sok reklám; azok a virágok, hattyuk, lantok, virágkosarak, azokat mind Bécsből hozták. Azután az itteni hirlapok, a reczenziók, mind véres nagy pénzbe kerültek.
De már erre a szóra bennem is lobbot vetett a nemzeti büszkeség.
– De már akkor szemtelenül hazudott az a svihák imprezárió. Magyar kritikust még nem vesztegettek meg soha. Ebben a mi hirlapirodalmunk még szűz!
– Mosziő Antanfű azt mondta. A számlát is megmutatta Angiolinának.
– Dobja a szeme közé a számlát a ficzkónak, magát meg dobja ki az ajtón.
– Hiszen ő maga is szeretne már tőle megszabadulni, de nem bir.
– No hát majd megszabadítom én a divát mosziő Kacsalábtól.
Könnyű volt azt elkövetnem.
Az irodám fiatal személyzete között mindig szokott lenni egy-két poéta. Nem, mintha az én hivatalomnak lett volna szüksége a poétákra, hanem inkább, mert a poétáknak volt szükségük az én hivatalomra.
Hát biz a versírásból nehéz megélni a fiatal, kezdő tehetségnek; kapóra jön mellé egy kis biztos alkalmazás valami fővárosi intézet irodájában. Csaknem minden hitelintézetnek, biztosítónak, iparvállalatnak van egy poétája, «levelező» czím alatt, a ki délig korrespondencziákat üt nyélbe, délután meg verset, humoreszket, szinbirálatot cselekszik.
Nálam épen volt kettő.
– No ti derék gavallérok vagytok! – ezzel a szóval ronték az irodába – ti pesti hirlapirók! Hát mikor egy ilyen czelebritás, egy honunk szülötte csillag a művészet egén leszáll a hazai földre, ti azt levetkőztetitek ad peram et saccum.
– Ki meri azt mondani? – kiáltott egyszerre az én két poétám, leugorva a levelezői srófos székről.
– Hát maga mosziő Antanfü. Ő maga!
Erre az én két poétám otthagyott kopirtintát, hektográfot, szandarakát; ugrott a kalapjáért, futott ki az irodából.
Két óra alatt föllármáztak minden szerkesztőséget.
Két óra mulva hétrendbeli párbajra kihivás volt Entenfusz tisztelt barátomnak az asztalán, a becsületükben megsértett fővárosi hirlaptudósítók részéről.
Entenfusz úr természetesen egyet sem fogadott el. Erre aztán a fölingerelt múzsafiak galléron ragadták, odaczepelték Angiolina d’Istria asszonyság szine elé, s ott kellett neki, tanuk jelenlétében, polgári becsületére bevallani, hogy ő tőle magyar és német-magyar budapesti hirlapiró se forintokban, se frankokban, se dollárokban, se márkákban, se rubelekben, se sterlingekben, se lirákban, se drachmákban egyetlen egy piczulát sem kapott, s az egész elszámolása falzum! S ennek a korolláriumául kényszerítették a művésznőtől e hamis czimen elharácsolt összeg azonnali leszámítolására. Végül pedig vitték a vasutra, s a melyik vonat legelőbb indult, arra felültették s ellódították innen Tarnopolba, vagy hová?
No ettől az imprezáriótól hát alaposan megszabadítottam a divát.
De vajjon nem volt-e neki egyebe is, mint imprezáriója?
Hüh, teringettét! Erre nem gondoltam.
Csak a fait accompli után kezdtem hátratekintgetni, hogy mi volt ez?
Hisz én most megint valami nagy bolondságot míveltem.
Hát minek volt nekem beleavatkoznom egy világhirű vándor-primadonna, meg az imprezáriója ügyébe? Mi közöm nekem ahoz, hogy ők hogyan osztoznak meg a zsákmányukon?
Hogy azt a föllépési dijat én magam spendiroztam? Hát mi gondom nekem arra a pénzre, a mit már kidobtam az ablakon?
Hogy nem tűrhettem el a magyar hirlapirók rágalmaztatását?
Ez is bolondság! Hát mi jót teszek én a magyar hirlapirókkal azáltal, hogy elhiresztelem róluk: milyen megvesztegethetetlenek? Hogy a dicséretet ingyen osztogatják? Ád valaki a magyar hirlapirónak egy új kalapot – azért, hogy ő olyan becsületes?
De a legnagyobb bolondság volt tőlem ennél a beavatkozásnál az a ferde helyzet, a mibe saját magam kerültem Passiflorával szemben.
Ez a drága hölgy most szentül azt hiszi, hogy én a Cicisbeoját azért ugrattam el mellőle, mert féltékeny voltam rá. A tizenhat év előtt kialudt láng újra föllobbanását látja benne.
Ezt a meggyőződését észrevehető módon engedi sejtetni velem.
A jótékony hangverseny után semmi előkészületet nem tesz a továbbutazásra, nagyon jól érzi magát a házunknál, derült kedve van, az egész társaságot elmulattatja. Maga kinálkozik közreműködéssel jótékonyczélú hangversenyekben – minden föllépti díj nélkül. Egyszerre meglepte a honleányi érzület. Szépnek találja a fővárost, kedvesnek a közönséget, érdekli a nemzeti politika.
Már látom: ez nekem itt marad a nyakamon.
El voltam szánva, hogy védelmezni fogom magamat.
Nagyon sok dolgom lett egyszerre a házon kivül, alig találkoztam naphosszant az asszonyokkal. Az a sok gyűlés!
Egyszer mégis sarokba szorított az Amarillis.
– Megálljon csak! Ne szaladjon még el az asztaltól. Ön jó lábon áll a nemzeti szinház intendánsával, ugy-e?
Aha! Kezdődik már.
Parirozni akartam a prim-vágást egy fintával.
– Az az, hogy én a magam lábán jól állok; de az intendáns biczczent.
– No no, uram! Ne utazzék ön kalauerekben; mert ott nagy konkurrencziát talál maga előtt. Önnek nagy befolyása van a szinházi igazgatóságra.
– Abból áll a befolyásom, hogy első emeleti páholyt tartok s a bérletszüneteket is megváltom.
– Ön mindennap találkozik az intendánssal.
– A pikétasztalnál. Csak krajczárba pointjét. Hol ő nyer, hol én; nem tartozunk egymásnak.
– Ön előhozhatná neki egyszer Angiolina ügyét.
– Ügyét? Hát van neki valami ügye?