A nagybátyámat hitták az ismerősei odalenn a Bánságban «kalugyernek». Egész helytelenül; mert a kalugyer jelent orosz papot, a kinek a felesége meghalt s a kit a dogma kényszerít azontul nőtlennek maradni és száját a husevéstől megtartóztatni. – Már pedig az én nagybátyám soha rácz pópa nem volt, soha feleséget nem vett, és így özvegy nem lehetett, a mi pedig a vegetarianismust illeti, attól olyan messze állott, mint az a debreczeni diák, a kinek a dárdása hozta a czivától az ebédet fazékban s keletkezett közöttük a következő szóváltás: «Quid tulisti?» – «Brassicam.» – «Est ne sus intus?» – «Minime gentium.» – «Tundas ad eperfám!» Ezt az anekdotát a vakáczió alatt nekem minden héten kétszer kellett a bácsitól bevennem, vasárnap, meg szerdán, a mikor a töltött káposztát fölmelegítve adták föl az asztalra; hát csak vegye be a tisztelt olvasó is, ha már ismeri, fölmelegítve s ha új volna, fogjon magának egy gymnazistát s magyaráztassa meg, mit tesz?
Azért híhatták így a bácsit, mert egészen visszavonulva élt. Ő sem járt mások nyakára, őtet sem látogatta senki. A kaszinóba is csak pipázni járt; nem kártyázott. Hivatkozott a nagy emberek példájára. – Deák Ferencz, Kossuth Lajos, Nyáry Pál notorie nem vett kártyát a kezébe soha. Valamennyi czelebris politikus mind «achartista». (Lásd, milyen szép új szóval gazdagítottam az irodalmat!) Hej, ha most látná a Ferraris históriai tarokkpartieját!
Szép nagy ősi háza volt; nagy kertje, külső, belső gazdasága. A külső árendába volt adva mindig, a belső fölött pedig korlátlanul gazdálkodott a Flóra asszony.
A Flóra asszony valamikor tüzes szépség lehetett, a szerecsikáról és az ólomfehérről ugyan előhaladt korában sem mondott le. Az arczát divat szerint csak a füléig zománczolta be, azontul aztán kőbarna volt a bőre s a fogai megfeketültek a festéktől. Az öltözete zsiros volt, de selyemvirágokkal és skófiummal himezve s a fején arany-ezüst fejkötőt viselt; az aranycsipke már egy kicsit zöldes volt, az ezüst pedig gyöngén vereses. Irással, olvasással soha nem vesztegette az idejét; de azért a számadásokat úgy kitudta a fejében kálkulálni, hogy mikor a bácsinak egy forintból beszámolt, száztiz krajczár került ki belőle.
Ennek az érdekes hölgynek a társaságában töltötte el az én nagybátyám az egész életét.
Mert hát a cœlibátust nem csak a papok jóvoltára találták föl. Akadnak az eklézsián kivül is okos emberek, a kik ennek az előnyeit fölismerik és magukra alkalmazzák.
Nem volt a bácsi életében semmi tragikus sorsfordulat, holmi poétás szerelmi csalódás. Ő egyszerüen kommodus ember volt, a ki nem akart senkivel bajlódni. Asszony! Gyerek! Minek az?
Mikor lejött értem Esdrás úr vészharangozására, hogy hajamnál fogva kirántson az enyvből, kegyes útmutatásokat adott:
«Édes öcsém, ha bolondságokat csinálsz, úgy csináld, hogy mást tégy bolonddá, ne magadat. – Magadra vigyázz. – Hidd el nekem, hogy a házasságoknak fele vigyázatlanságból származik. Valamint hogy a lábtöréseknek is száz eset közül ötvenben vigyázatlanság az okozója.»
E szerint ő a lábeltörést, meg a házasságot egy kategoriába sorozta.
Óh, be mély belátásu és látnoki eszű politikus volt az én Kalugyer bátyám! Ha az ő elvei szerint komponálná magát a társadalom, most nem volna egyházpolitikai hercze-hurcza. Az volna egyszerüen a jelszó: «Keresztények, vigyázzatok, hogy házasságba ne bukjatok.»
Az is igaz, hogy ezzel az életnézettel nem állt egyedül a bácsi. El volt az terjedve magában a népben is. De biz a legszebb petrezselyem teremhetett volna ott az ő mezővárosában a plébános és a pópa házának a küszöbe előtt, a házasságra lépni kivánó párok miatt. Bevett népszokás volt, hogy vőlegény és menyasszony egy félesztendeig kitanulják elébb, hogy egymásnak valók-e? S ha a praxisban arra a meggyőződésre jutottak, hogy nincs meg köztük a kellő harmónia, akkor szépen elbucsuztak, szélyel mentek. Az új menyecskének egy esztendeig föl sem tűzték a kontyát s nem tették föl a fejkötőjét s egy évig szabad volt neki tánczolni a rodinában és eljárni a fonókába.
Aztán volt vajákos asszony elég, a ki kényes természetü helyzetben készen állt a segítséggel. Nem történt ott szerencsétlenség soha. A pap stólája többet látott a temetések, mint a keresztelések alkalmából.
De már most üss hátba, kérlek: hiszen csaknem beleestem a moralizálásba.
Hát bánja a szösz, hogy milyen volt az én nagybátyám, gazdasszonyostul; meg az ő egész háza tája? Hanem beszéljünk már egyszer a szép Iringóról.
Iringónak hivják a virágzó korában (eringium) csodaszépségű burjánt; levele, szára kék mint az indigó; csupa tövis, még a virága is, megszúrja a hozzányulókat; mikor azután megszárad, a szél letöri a száráról; megkapja, végigkergeti a fenyéren, akkor már úgy hivják, hogy «ördögszekér, ördögborda».
Mikor a delibácsi kastély udvarára behajtattunk, a nagybácsi saját négyes fogatán, a pitvarból egy leány jött ki elénk, aki a bátyámnak kezet csókolt, a hogy a bricskából leszállni segített neki, amire a bátyám azt mondta: «jól van no!»
Azután nekem is segített leszállni a leány a hintóból s nekem is kezet csókolt.
Nem is igen néztem rá, csak azt láttam, hogy katrinczát visel.
Nekem ugyan még soha senki sem csókolt kezet, először esett meg rajtam. Nem tudom, más ember úgy van-e vele? De nálam még óra mulva is érzik a hidege annak a kezemet ért csóknak; olyan, mintha valami érczdarab volna oda téve. Később (plane most!) gyakran volt már ehhez az amfibium-csókhoz szerencsém.
Mi volt ez, szolgáló? Hogy kezet csókol a hazaérkező gazdájának; meg még a vendégének is.
Még sem szolgáló, mert ő parancsolgat a bátyám hajdujának, hogy szedje le a bőröndöket, utitáskákat s melyiket hová, melyik szobába vigye.
Mint minden régi ház, úgy volt a bátyámé is berendezve, hogy a konyhán keresztül kellett a szobákba menni. Nagyon raczionális beosztás. A konyha egyuttal cselédlakás is. Az az egy darab nőszemély ott a tüzhely mellett egy személyben portás, szakácsné, bejelentő komornyik, gazdasszony; – meg még ki tudja mi?
Ott találtuk a nyitott tüzhely előtt.
Megmagyarázzam neked, hogy mi az a nyitott tüzhely? Neked nem magyarázom; mert magad is olyan mellett nevekedtél föl. A mai generácziónak pedig hiába elemezném, hogy mi az a «vaskutya», «ludlelke», «lábos», «tévő», «pemete», a kik sohase láttak ilyent.
A bátyám gazdasszonyát már a föntebbi fejezetben szinskizzeltem (no nézd, megint egy szép új szóval gazdagítottalak). Hát ez most nem fogadhatta az érkező uraságot, mert ott ült abban a négyszögletü sülyesztőben, mely a sütőkemencze barlangjának oduját előzi meg s abban serénykedett, hogy a tévőt felyül vizes rongyokkal tapasztotta be, alul pedig a kemenczéből kihúzott parázszsal halmozta félmagasságig. A tüzhely előtt, zsámolyon állva, forgatta a nyársra kényszerített pulykát egy kis tömpe «szuka». Tudod, hogy a diákok között ez a titulusa a fiatal vászoncselédnek.
E szerint az a másik leány még sem szolgáló.
A házi doromb fölnézett rám onnan a sugólyukból.
– No hát! Ez az a hires gólyás úrfi? Kiáltott rám familiáris komázással.
«Gólyás-úrfi!» Hisz itt már mindent tudnak.
Majd letapostam a bácsinak a lábát, úgy siettem a konyhából a szobába eloldalogni.
A benyiló volt az én leendő garszonlakásom. Egy ágy, egy bőr kanapé, egy asztal, egy sublód, egy csukható tükör, egy pipatartó, meg egy köpőláda. Teljes komfort. Nem! Az nem volt… A mire a gyertyát szokás tenni lefekvéskor.
Hozzá jött az én bőröndöm. Azt a hajdu meg a hetes letette az ágy elé.
Nyomban utánuk bedugta az ajtón a fejét az – Iringó.
– Nos! Be lehet magához jönni? – kérdezé kiváncsi képpel.
Ekkor aztán jobban megnéztem.
Kapitális kis leánydarab volt.
Olyan gömbölyü rajta minden, mintha esztergából került volna elő.
Ezt ugyan ti ritmuscsinálók szebben tudjátok kifejezni, például Csokonai:
«… úgy domboroda ki,
Mintha birsalmából harapták volna ki.»
Piros két pofácskája, akarta nem akarta, mindig nevetésre állt, a szája meg épen csupa gúnykaczaj volt a szegleteivel fölfelé huzódva; egy kis gyenge pihécske hamvadott a fölső ajka két végében, a mi annak még hamisabb kifejezést adott; a két szemöldöke olyan volt, mint két eleven csík; sűrű fekete haja egy vastag czopfliba fonva. Piros korall volt a nyakán. Aztán a két karja egész vállig csak egy nagyon átlátszó reczeficzével nem takarva, de elárulva. Egy katrincza elől, a másik hátul s a hol azok elváltak, meglátszott a házi csipkével diszitett fersing; rózsaszinü harisnya volt a lábán aranypillangós piros szattyán papucscsal.
Ezt az én szemem egyszerre mind lemomentfotografálta.
– No adja ide frissen a kupferje kulcsát; (így mondta) hadd rakjam ki belőle a czókmókját.
Kezébe adtam az óralánczomon függő kulcsot. Odaguggolt vele a bőröndöm elé s fölnyitotta a tetejét.
Az első beletekintésre összecsapta a két kezét.
Legfölül találta a két vivókardot. Kezébe vette.
– Hát ilyenekkel kaszabolják maguk egymást össze? szólt oda hozzám, azzal a feddőző fejbólintgatással, a minőre csak valami közel atyafiságos viszony jogosíthat föl. – No ezeket jó lesz, ha a szalmazsák alá eldugja; mert ha a nagybácsi meglátja, beledobatja a kutba; az ám! Azt mondta. Csitt, patt! Azzal a két kezébe fogva a két kardot, egymáshoz verte őket. – De szeretnék én is ilyen karddal vivni.
– Majd én megtanítom magát.
– Óh persze, hogy jól rám huzogasson.
– Nem. Én csak védekezni fogok: maga üthet, ha tud.
– Dejszen, ha én egyszer ráhuzok magára, tudom, hogy megemlegeti. Nézze, milyen karom van! – S föltürte a reczeficzét vállig. Látja?
Ugyan láttam.
A nagybácsi lépései hangzottak a mellékszobában az ajtóm felé.
Iringó hirtelen eldugta a vivókardjaimat az ágyterítő alá.
– Siess! Ne trécselj annyit! Krákogott a kalugyer. Láss az asztalterítés után.
Iringó kettőthármat rázott a vállán. Szép a parancsosztogatás, csak legyen, a ki megfogadja.
A leány még nem fejezte be a fölvett thémát.
– Aztán olyan igen nagyon szép volt az a leány, a ki miatt maguk úgy összekaszabolták egymást?
Ohó! Hisz ez mindenről jól van értesülve.
Ez nem cseléd.
Ez a familiához tartozik.
Hogyan? miképen? Azért hárítsuk a felelősséget a kalugyerre.
– Bizony szép volt.
Ez a válasz megnyujtá az arczát.
– De azért lehet szebb leány is a világon, mondám.
Erre megint mosolygásra gömbölyültek az orczái.
Iringó folytatta a kipakolást.
Szép kis zsémbelés lett belőle.
Hát bizony mikor egy diák elpakolja a czókmókját, ott nincs valami pedáns rend.
– Hát már a szennyest ide kellett begyürni a tiszta közé? Legfeljül meg az opánkákat?
Volt egy pár ficsúros czipőm sárga bőrből; azt ő opánkának nevezte. Megnézte nagyon.
– De furcsa czipellő! Nem is férfi lábára való ez, olyan kicsiny. Ez női czipő!
S azzal lerántotta a pillangós papucsot a lábáról s egy húj alatt az ő lábán volt a sárga lábtyűm. Akkurát rápászolt.
– Ezt maga attól a bizonyos frajlától hozta el emlékül; ezt nem a maga lábára szabták!
Úgy rám támadt, hogy kénytelen voltam védekezni.
Persze az útra a hosszúszáru vadászcsizmámat húztam föl, abban nagy volt a lábam.
Addig nem hagyott békét, míg le nem húztam a csizmámat (ő is segített) s a sárga czipőket föl nem erőtettem a lábamra. Az igaz, hogy szűken jártak. «Nem szégyenli, hogy ilyen kicsi lábai vannak?»
Azzal folytatta a rakosgatást; az öltönyöket a fogasra akasztotta, előbb kikeresve a zsebeiket; talált is bennük egyetmást; a tiszta fehérnemüeket a subládba rakta. A szennyest egy zsebkendőbe csomagolta.
Mindig alább hatolva, egyszer csak megint talált valami megcsudálni valót.
– Hát abban a kis koporsóban mi van?
– Nem koporsó az, hanem hegedütok.
– Hát maga szokott hegedülni? Hiszen maga nem czigány.
– A guszliczások sem czigányok.
– No hát akkor én majd tanítok magának szép nótákat; azokat húzza el, ha tudja.
– El is huzom.
Legalul voltak a könyvek.
– Ezeket magának mind meg kellett tanulni? – Huh, de nem szeretnék diák lenni!
A könyvek alul előkerültek a rajzoló eszközeim, festéktokom, meg a rajz-albumom. Mikor azt fölnyitotta, egyszerre nagy respektusa támadt irántam.
– Hát maga festeni is tud? Ezt mind maga rajzolta? Aztán szabad kézzel? Le tudna egy embert is festeni? Élő embert.
– Az az én mesterségem.
– Engem is le tudna festeni, így, ahogy vagyok?
– Nagy gyönyörüséget találnék benne.
– Menjen már! Aztán mit kell érte fizetni? Van ám pénzem!
– Magát szép kis leány ingyen festem le.
– A – á! Az nekem nagyon drága…
(Van ennek már esze!)
A bőrönd fenekén volt még egy nagy skatulya, papirból. Hogy össze ne törjön az oldala, bele volt csavargatva abba a gyapot trikó-zubbonyba, a mit a vivásnál szoktunk fölvenni. Azt le kellett a dobozról göngyölíteni a leánynak.
Hogy elszörnyedt, mikor ennek az öltönydarabnak a mivoltát meglátta. Hosszú hasítások, szögletes repesztések rajta, itt-amott barna foltok a szöveten. Egyszerre kitalált mindent.
– Ugy-e? Ez az a vivó-zubbony, a miben verekedett? Hogy összehasogatta az a csunya kard! Ezek itten vérfoltok mind? A maga saját vére? De így összeveretni magát!… Szegényke!
S mikor azt mondta, hogy «szegényke!» a szemében valami nedvesség ragyogott.
A legveszedelmesebb bakterium a világon! Asszonykönny! – De sokszor voltam a betege. – S hogy ennek még nem találták ki a serumát a doktorok!
Hanem aztán szépen megjárta vele az Iringó, mikor a kiváncsisága rávitte, hogy a dobozt fölnyissa.
Abban volt, gondosan vatta közé elpakolva a gipszmodellem, a mi minden rajztanodában otthonos: a küzdő gladiátor. Ezen természetesen nem csak hogy semmi öltözet sincs, de még az epidermis is el van távolítva róla, hogy az izmok fekvése teljesen tanulmányozható legyen rajta.
– Juj de csunya portéka! – szólt összeborzadva Iringó.
– Tegye csak oda a sublód tetejére.
Dejszen hozzá nem nyult volna egy világért ehhez a szörnyű alakhoz. – Hanem egyet gondolt. Volt a nyakán egy himzett fulárd kendő, mely csücskéivel a keblébe vonult le; azt leoldotta a nyakáról s aztán odakötötte a gladiátor derekára.
Persze a gladiátornak több szüksége volt arra a takaróra, mint az ő nyakának.
Így aztán kezébe merte venni s oda tette a tükör mellé.
– De le ne vegye róla; – szólt megfenyegetve az ujjával, – mert különben soha sem mernék bejönni a szobájába.
Lármázhatott ez alatt a kalugyer, hogy miért nem jön asztalt teríteni a fruska? Én magam is figyelmeztettem e fölhivásra a leányt.
– Ejh! Hisz ott van az anyám, majd megterít.
Ebből aztán megtudtam, hogy az Iringó a gazdasszonynak a leánya, ő pedig a ház elkényeztetett zsarnoka. Eszmetársulat útján innenstul azt is megtudtam, hogy hát a kalugyer kicsoda?
Hát bizony fiatal koromban bennem is megvoltak a bohemien hajlamok.
De ugyan minek czifrázzuk a szót? Mire való nekünk az a «bohemien» kifejezés? Az csak a francziának jelent «czigányt»; nekünk pedig csehet. Mondjuk magunk magunknak őszintén «czigány».
Poéta, piktor, muzsikus, képfaragó, szinész: az mind a nömös czigány nemzetséghöz tartozik. Büszke lehet rá. Még tán a katonatisztnek is szoríthatnának helyet maguk között.
Én is irtam zöld koromban verseket, novellákat; virtuózul hegedültem, festettem arczképeket; deklamáltam és énekeltem. A mellett vivni, lovagolni is tudtam. Akármelyik fajtájában a czigányhivatásnak hires emberré lehettem volna. Neki is rugaszkodtam hol az egyik, hol a másik «göröngyös» pályának; s csak az Isten őrzött, hogy végig nem futottam rajta, és most babér koszorúval a homlokomon, de csizmatalp nélkül, ott volnék a végczélnál: – valamelyik rokkant táltos-ápoló intézetnek a nyakán.
Hát biz a mennyei gondviselés őrzött meg tőle, hogy nagy emberré nem lettem. Mert nem szorultam rá. Tény az, hogy az éhség a legjobb Maecenas, az csinálja a hires embereket. A legtöbb zseni annak köszönheti a dicsőségét, hogy az uzsorásai folyvást rángatják alóla a gyékényt. A lyukas csizmatalp a legkitünőbb közlekedési eszköz az Olympusra.
Az apámnak volt a pesti határban egy rozzant vityillója, nehány hold telekkel, a mi konkurzuális masszából maradt neki veszett fejsze nyeléül. Fizetett érte egy milimári száz forint haszonbért. Egyszer aztán a vaspályának új magazin kellett; útjába esett az én örökségem, kaptam érte kétszázezer forintot.
Akkor aztán nem versifikáltam, nem muzsikáltam többé, vért sem ontottam a hazáért, szegre akasztottam a kardot és hegedűt, azt sem tudom, hová lettek? A feleségem bizonyosan fölvitette a padlásra, a rajzolást pedig, a hogy a német mondja «zeichnen», csak részvényeken gyakorlom.
Hanem hát még anno boldog-idők, akkor még remekül tudtam hegedülni. Ha kinyitottam az ablakomat s elkezdtem a száraz fát ríkatni a nyirettyűvel, rögtön visszhangot adott rá egy édes csengő leányhang a kertből. A nagybátyámnak hires gyümölcsös kertje volt, (a kalugyerek mind szenvedélyes kertészek) akkor érett épen a cseresznye, meg a meggy, annak a leszedésével foglalkozott az Iringó, az anyja meg befőttet csinált belőle.
Hol ő dalolta el az én hegedűszóm után a nótát; hol én hegedültem utána az ő népdalát. Ez a banális kezdete a falusi idyllnek.
Így lesz a hegedüből kígyó.
A második stádium az volt, hogy (felsőbb beleegyezéssel) lefestettem az Iringót.
Ott ült a leány előttem egész hosszú délutánonként, ünneplő jelmezében, melyen én igazgattam valamit, festői műérzékkel. Vállat mit – ki kell szabadítani a hüvelyéből; – s aztán hogy derült arczot csináljon, bohókás tréfákat mondtam neki, némelyikért durczás is lett. Utoljára is a festő a modelljével lehetetlen, hogy meg ne ismerkedjék. Bókokat is csak illik neki mondani.
Így lesz az ecsetből kigyó.
Azt azonban kikötötte az Iringó, hogy a kész arczkép az ő tulajdonába menjen át s én azért a festői honorariumot elfogadjam, szép fényes koronástallér képében.
Ez volt az egyetlen pénz, a mit ezzel a tudományommal kerestem.
Sokáig hordtam az óralánczomon.
Az Iringóval lassankint valóságos játszópajtások lettünk. Két pajkos gyerek, aki egymást kergeti, tépászsza. Csináltunk bodzafából fecskendőket, azokkal permeteztük egymást nyakon. Az Iringó megtette azt a tréfát, hogy éjszaka, mikor az előálmomat aludtam, odalopózott az ajtómhoz (a szobám a folyosóra nyilt) s elkezdett rajta két ököllel dobolni. Én fölriadtam; azt hittem zsiványok törtek ránk. Kirohantam az ajtón, vadászpuskával a kezemben; senkit se találtam. Alig aludtam el ujra, megint feldörömbölt. Most már karddal, puskával rohantam ki az ajtón; minden zeget-zugot összekerestem, sohol sem találtam a koboldra.
Reggel aztán jól kinevetett.
«Itt voltam elbujva a fülkében.»
«Kaphattalak volna csak meg!»
Hogy a vadászcsizmámba tojásokat dugott, a vánkosom alá skatulyába zárt szarvasbogarakat rejtett, hogy guzsalyszárból kisértetet csinált s azt az ágyamhoz támasztotta; meg hogy a viselő ruháimnak egyik szárát kifordította, arra mindennap el lehettem készülve. Ha rajta kaptam, rávertem.
S ez nekünk mind jó mulatság volt.
A kalugyer nem törődött velünk.
A mámi pedig nem ért rá.
Aztán hát mi baj?
Gondolom, hogy a te csikó-korodban is így volt
Már erre magad is csak kiváncsi vagy ugye, mint incarnatus kertész?
Hát vannak, a kik az almát ki nem állhatják; még ha hallják is, hogy valaki almát eszik, egyszerre elvásik tőle a foguk. Úgy vagyok én a spanyolmegygyel. Ránézni is irtózom. A nagybátyámnak a kertjében pedig teljes gyüjteménye volt ennek a nemes gyümölcsnek. Azoknak az érés-ideje pedig különböző. Studium és szájiz kell hozzá, hogy mikor leszedni valók. Ebben jeleskedett az Iringó; azért neveztetett ki a kalugyer által legfőbb spanyolmeggyleszedőnek. Minden délután hozott a kertből egy teletetéz kosárral. Engemet is megkinált vele. – Távozz tőlem sátán!
Egyszer aztán valami rendkivül finom ritkaságot hozott be a kertből. Első termése volt egy fiatal csemetének, melyre tülanglé krinolint húztak érés idején, hogy a madarak, cetoniák meg ne csipkedjék; csak egy tányérkával volt, szépen szőlőlevélre rakva.
Azt is odahozta a szobámba a kis leány s dévaj módon kinált meg vele: «no, ezt csak megkóstolja!»
– Nem én.
– «Izabella királyné.»
– Úgy meg már épen nem. Én spanyolnak republikánus vagyok.
– Csak egy szemet.
– Soha!
– Hát egy felet?
Hogy lehet egy szem spanyolmeggyet megfelezni?
Hát úgy, hogy azt az óriás meggyet odavette a szájába, úgy, hogy fele az ajkai közt kikandikált, úgy kinált meg vele. A meggy épen olyan piros volt, mint a száj. Nem is tudni, hol végződik a meggy, hol kezdődik az ajk.
Így persze hogy elfogadtam.
Hiszen nagyon jó az a spanyolmeggy! Így megfelezve.
De nem maradt abból az Izabella királynéból a tányéron kóstolónak való sem a kalugyer számára.
Ettül fogva aztán rettenetesen megszerettem a spanyolmeggyet. Nincs annál édesebb gyümölcs a világon. Még magam is segítettem szedni az Iringónak a magasabb fákról. Én tartottam a kettős lajtorját alatta, hogy el ne csúszszék.
Le is rajzoltam ezt a gruppot az albumomba.
Így lett a spanyolmeggyből alma: az a bizonyos alma, melyet Éva anyánk megosztott Ádám apóval, a gonosz kígyó (hegedü és ecset) rábeszélésére.
Egyszer aztán minket is kizártak a paradicsomból; (miféle angyal árulkodhatott ránk?) a kalugyer sejtett-e valamit, vagy Iringónak az anyja? a meggyet, cseresznyét eladták fáján mind egy vándor kofának s azontúl vége volt minden hanczuzásnak. Az Iringót többé takarítani sem eresztették a szobámba; az anyja járt be. Azt mondta, hogy a leánynak tanulni kell már a sütést-főzést; mert itt az ideje, hogy férjhez menjen; a házasságnál pedig fődolog a konyha. A mely asszony a rácz pitét meg nem tudja csinálni úgy, a hogy kell, azt az ura megveti és – megveri.
Megvallom, hogy egy dologban chauvinista1) vagyok: a magyar tésztanemüek appreciálásában.
Magyarországon túl még csak fogalma sincs senkinek arról, hogy miféle paradicsomi ételekké lehet átalakítani a boldogasszony képét viselő buzaszemet.
Az erdélyi levelensült, az aranygaluska, a kecskeméti túrós béles, a debreczeni fonatos, a túrós metélt, mind ideálszámba mennek; a szentmártoni mákosrétesről pláne allelujával végződő zsolozsma szól; de mind valamennyi elől elnyeri a pálmát a «rácz pite».
(Ne fintorgasd az orrodat, édes barátom, hogy annyi hetet-havat összedarálok; meglátod később, hogy ez is hozzátartozik az én fátumom auguriumaihoz.)
Tehát a rácz pite készítéséhez különös talentum, beható studium és szerencsés kéz kivántatik. Hogyan kell a gyurt tésztát fátyol vékonyságra elnyujtani; akkor nem úgy, mint a rétest, azon nyersen behinteni, összegöngyölíteni, hanem előbb félig megszikkasztani, azután mindenféle heterogén husnemüeket apróra összevagdalni, kemény tojássárgáját, meg nem tudom én még mi mindent közé keverni; az egyik tésztalapot ezzel behinteni, tollhegyével zsirt vagy talán tejfelt (tudja kő!) ráfecskendezni; a másik vékony tésztapatyolatot ráborítani; az elébbi manővert megismételni, mig véges-végül az összerakott lapokból egy brosür lesz; képzeld csak! egy brosür, mely megehető; még szép kötése is van, azzal együtt megehető; nincs benne semmi sületlenség; együtt a realizmus az idealizmussal. – Ez a rácz pite.
A feleségem öt esztendeig keresett egy szakácsnét, aki rácz pitét tud mívelni, míg végre talált egy igazit s azt szerződtette a millennium végéig nyugdijképességgel; – de erről majd később. Ne félj, még kapsz a rácz pitéből.
Tehát egy szép napon egy tál szépen fölvágott rácz pitét hozott föl az asztalra a gazdasszony, dicsőségtől ragyogó orczával hirdetve: «ezt maga csinálta a leányom!»
A kalugyer azt mondta rá, hogy fölséges! Megevett belőle tiz darabot. Kilelte tőle a hideg.
… No hát már most férjhez lehet adni az Iringót.
No nesze! Megint egy szép új magyar szó: «deverség», a mi nem található a Magyar Tudós Akadémia nagy szótárában. «Devernyázás» az ismeretes; meglehet, hogy ennek a gyök-szava a «dever».
Úgy látszik, hogy török szó, ámbár a szerb irók az állítják, hogy rácz szó s jelent magyarul vőfélyt; de én kénytelen vagyok disputába elegyedni velük s a minősítésből leszármaztatni az igazi értelmet. A mi a magyaroknál a vőfély, a vendéghivogató, ételfölhordó, rigmus-reczitáló bohókás figura: az a ráczoknál a «csausz». Ez is török szó. A mi pedig a ráczoknál a «dever»: a vőlegény asszistense, a lakodalom rendezője, a menyasszonyvezető, a tánczkezdő, a vigasztaló, a ki rendszerint a vőlegénynek az öcscse, azt a magyar népajk úgy irja, hogy «kisebbik uram».
Tudom én jobban, mint a filologusok, hogy mi a dever? (Voltam dever. Ámbátor vérségi rokonságban nem álltam a vőlegénynyel.)
Egy vasárnap délután két öreg matrona jött látogatóba a házhoz. Az egyik volt az Iringó nagyanyja. A rácz nők, ha megvénülnek, úgy bebugyolálják az arczukat, hogy csak a szemük látszik ki, s azt nagyon okosan cselekszik.
Hogy mi szándékkal jöttek, azt rögtön megtudtam abból, hogy az Iringó visítozva futott ki a konyhából, mely egyúttal a hölgyek hálószobája és elfogadó szalonja is volt, s fölszaladt a padlásra, magára zárta az ajtót; estig le nem lehetett onnan csalogatni.
Mikor vacsorára hittak (a konyhán kellett keresztül mennem) ott találtam egy ládán ülve a leányt, két karja a térdén s a feje a könyökére hajtva.
– Mi lelt, babám? – szólítám meg.
Nem felelt semmit, csak a megemelt könyökével utalt a sublód felé valami új tárgyra, amit úgy hínak, hogy «mátkatál». Himes tojások és csinált virágok közepett egy arany füsttel borított alma.
Abba az almába van beledugva egy arany pénz.
Ez a «susogó».
Ezzel kérdi a legény a leánytól: «jössz-e hozzám?»
Mikor másnap visszajönnek a matrónák, az a kérdés, hogy az alma ép-e, vagy kettémetsződött? Ha épen maradt, ez a visszautasítás, ha ketté vágva nyilatkozik, akkor jöhet a leánykérő háztűznézőbe.
Másnap ketté volt vágva az alma s még az nap este fejés után (most már ebben is részt kellett venni az Iringónak; négy riska volt a háznál) megjelent a két matrona s látva a symbolumot: a kettészelt «jabukát» a mátkatálon, örvendezve távozék el, értesítve a kapuzábé mellett settenkedő kérő legényt, hogy odamehet már az ablakra: kinyitják.
Az első ismerkedés az ablakon keresztül történik; még ez nem az eljegyzés; annak még sok előljáró teketóriája van.
Elébb kell találni egy sztári szvátot, meg egy vojvodát: amaz a menyasszony, emez a vőlegény násznagya; azután kell két debelikum: ezek a tanuk; két prikumák, a tanuk lóggósa, egy csausz, vőfély, ez a vőlegény bizalmasa, egy dever, ez meg a menyasszonyé, aztán két nyoszolyó leány a menyasszony mellé, a kiket megint szép török szóval úgy hínak, hogy «jengyebulik».
Hát az nagyon természetes, hogy a sztári szvát hivatala egyenesen a nagybátyámra nézett s következőleg a vőlegénynek öcscse nem lévén, a dever missziója én rám származott át.
Ezt az Iringó anyja előre közölte velem, lelkemre kötve, hogy másnap, a mikor a vőlegény hivatalos látogatást tesz nálam, azzal szépen csókot váltsak s bátyámnak nevezzem.
Megsugta, hogy az bizony nem valami világcsudája szép legény, de gazdag; van tornáczos háza, pajtája, góréja, hat ökre, négy lova, birkanyája, sertéskondája, szántóföldje, kaszálója, szőleje, szilvása; jó asszonytartó ember válik majd belőle.
Másnap csakugyan megismerkedtem a bátyámmal.
Hórihorgas égmeszelő volt, nálam félfejjel magasabb; pedig én sem szedem zsámolyról a málnát; – de a mellett szertelenül sovány és laza egy alak; a két térde megnyaklott alatta, ha ment, ha állt; a dereka előre görbült, a feje lehúzta a nyakát; ez pedig hosszú vala, ökölnyi ádámalmával; cserszinű arczbőre megfeszült a kiülő pofacsontján; nagy, görbe keselyűorra minden egyebet absorbeált, úgy, hogy állra alig maradt neki; a két szeme keresztbe kancsalított, mintha azok is arra bámulnának, hogy mekkora orr! S volt egy ritka különlegessége: az, hogy a sűrű, sarlóforma szemöldei szénfeketék voltak, a hosszú, vékony lelógó bajusza pedig savószinű.
Ehez kellett az Iringónak feleségül menni.
Kiegészítette a kellemetességeit az, hogy rendkivül sebesen hadarta a szót; hanem annál inkább borizü hangon s beszéd közben folyvást nevetett, úgy, hogy a nevetéstől csupa ráncz lett az arcza; különben egészen fiatal legény volt, úgy, hogy a keresztelőlevél döntötte el, hogy bátyám-e vagy öcsém?
Az ismeretséget nagyon hamar megkötöttük a Jóczával. (A kalugyernek igen jó baraczkpálinkája volt.) Nagy hamar kutyupajtások lettünk s kész volt közöttünk a szinczerizálás.
Azt kérdi tőlem a Jócza:
– No, bruderkám, te csak ismered jól azt az én menyasszonyomat?
– Hogyne ismerném? Egy házban lakunk.
– De azt mondám, hogy «jól» ismered?
– Hát jónak kell, hogy ismerjem.
A hogy a két keresztbeálló szemével rám nézett, el kellett értenem, hogy hova czéloz.
– Már annyira jónak nem ismerem.
– Eredj már! Hiszen sokszor láttam a kerítésen keresztül, hogy kergetőztetek a kertben. El is fogtad.
– Az csak ártatlan gyerekjáték volt. Arról biztosítalak, hogy én felőlem a jegyesed olyan, mint a mályvarózsának a bimbója.
A Jócza keserves grimászt csinált s a tarkóját vakarta. Majd meg fütyürészni kezdett. Nem tudta, hogyan magyarázza ki magát?
Egy kupicza pálinka tovább segítette a kifejezéseiben.
– Mert hát tudod, én nekem már volt egy szeretőm, a kivel jegyben jártam s aztán ott hagytam a faképnél. Annak az anyja pedig egy boszorkány. – Én azt gondolom, hogy minden asszony, a kinek eladó leánya van, boszorkány. Ha aztán férjhez adta a leányát, akkor átváltozik anyóssá.
(Sajátszerű szláv mythologiai adat!)
(Talán nem is specziális szláv?)
Meg kellett vallanom, hogy még ebben az egyben nincs tapasztalásom.
– Hát ez a banya boszuból azért, hogy a leányát ott hagytam; pedig nem is igaz, hogy otthagytam, mert én becsületesen elszöktettem a fonóból; tudod, ezt úgy híják nálunk, hogy «otmica». De ő vissza szökött tőlem. S én aztán nem mentem érte vissza másodszor, a hogy szokás.
– Egészen értem.
– No hát ezért az anyja összebeszélt azzal a vargával, a ki nekem csizmát szokott varrni s egy szárított békát dugott a csizmám talpába.
– Hát aztán?
– Nos, azt csak tudod, hogy milyen nagy baj az, hogy ha egy legénynek szárított békát dugnak a csizmájába s rajta jár, nem veszi észre?
Azt mondtam «tudom hát»; pedig ideám sem volt róla.
Erre a Jócza bátyám kihúzta az öve mellől a pipáját, dohányzacskóját s rágyujtott. Rézfödelü csibukja volt: török dohányt szítt, igazi «bokcsa-tütünt».
Mikor már jó nagy füstöt csinált maga körül, akkor kihúzta a csibukból a pipaszárát s marokra fogta.
– Látod ezt a pipaszárat? Ez igazi török-meggyfa. Hát mikor én úgy egy asszonyfélével összekerülök nyájaskodás végett, akkor az rendesen azon végződik, hogy én ezzel a török-meggyfa-pipaszárral jól végigverek a hátán.
– Az igazán különös formája a kurizálásnak.
– Az ám, olyan nevezetes meggyfa-pipaszár ez az enyim.
– No, csakhogy örömöd telik benne.
– Dehogy telik benne örömöm. Én csak akkor örülök igazán, ha az asszonyféle kikapja kezemből a pipaszárt s ő ver vele végig a hátamon. – Ez aztán gyönyörüség.
– Hát külömbözők a gusztusok.
Azzal a Jócza bátyám kiverte a csibukja hamvát a padlómra, s egész becsülettudással el is taposta, mert még tüzes volt s búcsút vett még egy kupicza pálinkával.
Én aztán azzal a jó tanácscsal bocsátottam el, hogy jövőre ne viseljen csizmát, a minek varrott talpa van, hanem opánkát, azaz bocskort.
– Hisz azt bolond nélkül is tudom, de késő már. A babona megfogott s azt senki sem veszi le rólam. No hát zbogom.
– Zbogom.
Azzal szépen dolgára ment.
Én pedig deveri hivatalom szabályrendelete szerint vettem a menyasszony számára nászajándékot: egy pár arany fülönfüggőt szép nagy csengőkkel, a milyent csak az úri kisasszonyok viselnek.
Az Iringónak azonban még nem volt kifúrva a füle.
S a népszokás azt kivánja, hogy a ki a menyasszonynak fülönfüggőt ajándékoz, annak a föladata, hogy maga fúrja ki az arának a füle gombját s illeszsze bele a függőt.
Én pedig mindenkor tiszteltem a hagyományokat. Mit meg nem tesz az ember az ősök iránt való kegyeletből!
Ámbár soha sem próbáltam még, szerencsésen végrehajtottam a műtétet. A függők be lettek kapcsolva.
S dicséretére mondhatom a szép arának, hogy meg se nyikkant alatta.
Odafordult a tükörhöz s tetszelegve mosolygott magára. Aztán egyet rázott a fején, hogy csak úgy csilingelt a két függő a fülében.
Természetes, hogy a nászajándékomat sajátajkulag megköszönte: – ezúttal spanyolmeggy nélkül. – Hiszen én voltam a dever.
A rácz lakodalom leirását elengedem a tisztelt olvasónak. A ki nagyon kiváncsi rá, üsse föl az Osztrák-magyar monarchia VII-ik kötetét, abban igen szépen és körülményesen leirva megtalálhatja azt Hadzsics Antal költői tollából; ki azt a megjegyzést teszi a népies ünnepélyre, hogy példabeszéddé vált: «Szemérmetlen, mint egy szerb lakodalom». – Nem akarnám ilyennel jelen elbeszélésemnek eddigi ascetai tenorát alterálni.
Még kevésbbé ereszkedem azoknak a körülményeknek a részletezésébe, a melyek azután történnek a vőlegény házánál, a midőn a Develi Kum, a ki a menyasszonynyal kezdi a kóló tánczot, védenczét áttánczoltatja a nászszobába.
Csak arra az egyszerű adatra szorítkozom, hogy másnap reggel már a menyasszony hazaszökött az anyjához.
Ott volt biz az, már korán reggel meg is fejte a riskákat.
Még csak a polivacsinát sem várta be, sem a kravájt, a mi a nászéj utáni czeremoniákat befejezi, a mikor a vendég urak már minden tálat, kancsót összetörtek, tyukot, libát agyonvertek s a szekereket fölrakták a háztetejére. Pedig a polivacsinánál a menyasszonynak kell tartani a mosdótálat, melyben az urak megmosdanak (a hölgyek nem tehetik szinváltozás nélkül) s aztán egy ezüst pénzt hagynak a medencze fenekén. A kraváj pedig azokat az ajándékokat jelenti, a mikkel a hivatalosok és atyafiak a menyasszonyt megtisztelik.
Maga az örömanya jött be hozzám ezt az intermezzót bejelenteni. Én tudnillik abban a szerencsében részesültem, hogy már éjfélkor kidobtak a lakodalmas szobából; hazamentem, lefeküdtem. Magam is úgy akartam. Bántott valami, a mit nem akarok most elemezni.
– Otthagyta a polivacsinát, meg a kravájt! lamentált a mama kétségbeesve.
– Valjon mi történhetett vele?
Az örömanya bizalmas suttogással közlé a fülembe a titkot. Azt mondtam rá:
– Tudom, tudom. A vőlegényt megbabonázta a vila.
– Az ám, az ám. Aztán megverte a menyasszonyát. Az meg kapta magát, kiugrott az ablakon, hazaszaladt. A Jócza utána ugrott, de beleakadt a plundrája hátul az ablak kiakasztójába, ott lógott reggelig kalimpázva, míg a prikumákok le nem vették.
Ezen aztán nevettünk nagyot mind a ketten.
Ez alatt odajött az öreganya is.
Derék, okos, tapasztalt hölgy volt.
Azt mondta, se baj! Sűrűen megesik az ilyen dolog Delibácson. Hogy a menyasszony az első nászéj után kiugrik az ablakon s haza szalad az anyjához. Majd visszatérítik. Meg van annak is a maga babonája.
Szerencsére a rácz lakodalom nem tart csak egy napig, hanem egész hétig. Ha a menyasszony elfutott, ott maradnak a vendégek; esznek, isznak és tánczolnak. Tudják jól, hogy másnap vagy harmadnap a menyasszonyt majd visszahozza a dever. Annak a hivatala ez.
A devernek pedig olyan fajta legénynek kell lenni, mint az a bizonyos Potifárné kezéből elrugaszkodott József – lehetett.
(No ne taszigálj hát! Hisz a bibliai történetekből csak szabad idézni, a miket nyolcz esztendős leányoknak tanítanak az iskolában.)
Tehát a devernek föladata az, hogy «két csillag hajnala» között vigasztalja és engesztelje az elkeseredett menyasszonyt s birja rá a férje házához való visszatérésre.
A mi nem megy minden varázslat nélkül.
Ha a menyasszony a devernek a czipőit fölhúzza a lábára, azok oly csoda bűbájt gyakorolnak rá, hogy haza megy az urához.
Nem tagadhattam meg a hozzájárulásomat a kegyes föladat megvalósításához.
Pedig ebből a tudományból sem tanultam az iskolában.
Jól van: föláldozom a czipőimet.
A két csillag hajnala között hallgattam az elzüllött ara keserű panaszait, s kerestem számukra a vigasztalást, törülgettem a könyjeit s beszéltem neki az asszonyi kötelességekről. Ékesszóló rábeszélésem nem is maradt siker nélkül; csillag hajnalodtára rá hagyta magát beszéltetni, hogy fölhúzza az én czipőimet. Föntebb már említettem, hogy azok egészen rápászoltak az ő lábára.
A babona tökéletesen bevált. Szép Iringó engedte magát általam a Jócza házához visszavezettetni, a hol nagy derendócziával fogadta az egész násznép.
Útközben nem mulasztottam el némi informácziókkal ellátni. Többek között, hogy ha jövőben látja, miként a Jócza csavarja a meggyfa pipaszárat a csibukból, ne várja be, míg ez veri meg, hanem kapja ki a kezéből s rakja el jól a hátát vele; mert az kell annak.
No hát! Ezzel megalapítottam egy családnak a boldogságát. Ki tudja, mennyi időre.
Magamnak pedig csináltattam a delibácsi suszternél a kegyes indulattal föláldozott turista czipőm helyett egy másikat everlasztingból.
Hát biz az nem tartott tovább egy hétnél.
(Mi? Az everlaszting czipő?)
Dehogy az everlaszting czipő! A családi boldogság. Egy hét mulva megint otthon volt az anyjánál szép Iringó. Megint nekem kellett őtet kiengesztelni a goromba, nyámnyila férje iránt. Én voltam a dever. – Megint egy pár czipőmbe került a kegyes babona. Azok vitték haza az urához szép Iringót.
Akkor varrattam a suszterrel egy pár fénymázos czipőt.
Az sem állta ki nálam tovább egy hétnél.
Majdan szarvasbőr czipőre került a sor.
Követte társait az oldalt gombolt lábtyű, aztán meg a félvászon topánka.
De mikor már a hetedik pár lábbelinek a kontójával molesztálta a német varga a nagybátyámat, a kinek azt ki kellett fizetni, dühbe jött és nyakon fogott a kalugyer.
– Hát mi a hétágu ménkü! Eszed te a czipőket, vagy a pokolra jársz velük?
(Közel találgatta a dolgot.)
Én azzal vágtam ki magamat, hogy a suszter nagyon szűkre csinálja, mingyárt kidül az oldaluk.
Másnap aztán behivott a pipatoriumába.
– No fiacskám. Tudsz már magadtól is enni. Nem kell dajka. Elválasztalak. Itt van a számodra egy pár igazi jó lábtyű, a mi tudom, hogy nem szakad le egyhamar a nohikról.2)
Az volt egy pár jó fisléder katona bakancs.
– Holnap viszlek a katonai akadémiába. Pakolhatsz, búcsúzhatsz.
Hát biz ezúttal utoljára láttam az Iringót. De szép tüskerózsa volt még akkor!