Fritillaria virágnév: nálam nőnév. Népies elnevezése «császárkorona». Megérdemli a nevét, igazán fejedelmi virág; sűrű pálmaforma levélkorona közül hat aranyszinü virágharang csüng alá, ezüst harang-nyelvvel. Diószegi azonban ezt a nevet adta neki «hatkotú». Hát már ezt a magyar nevet, daczára minden chauvinizmusomnak, nem adhatom a regény-hősnémnek: «Hatkotú asszonyság». – Azt pedig Diószegi azért cselekszi, mivelhogy a szép virág belsejében minden szirom alatt rejtőzik egy «kotú», amit a fűvész «mézgödör»-nek nevez.
No hát ennek a pompás virágnak a mézét nem hordják el a méhek.
No te hires botanikus vagy. Tudod, hogy mért nem kedvelik a fritillária mézét a méhek? – Nem tudod. – Hát majd megtanulod ebből az én elbeszélésemből.
Muszáj volt ám (ezerszer engedelmet kérek) ezt a botanikai bevezetést előre bocsátanom; mert ez a fritillária is egyike az én sorsomat intéző párkáknak, vagy walküröknek, vagy alirumnáknak, vagy hogy hivják azokat a félelmetes tündéreket, akiknek az a küldetésük, hogy az embereket gyönyörűséggel halálra kinozzák.
Azonban tartsunk rendet.
Az Iringó lakodalma miatt egy kicsit elkéstünk az akadémiából. A beiratkozás határideje elmult már s a bécsujhelyi akadémiánál numerus clausust tartanak; a határozott számon túl nem vesznek föl senkit. No de én előre jelezve voltam az igazgatónál, illetőleg a dékánnál s a nagybátyám bizott abban az egy gönczi hordó karloviczi ürmösben, a mit előre küldött a tanár úrnak kedveskedésül, hogy expiálja vele a mulasztásomat.
Ő maga is velem jött Bécsujhelyig. Jó ember volt a kalugyer, el kell ismernem aztat.
Mikor azon a hires nagy kapun behajtottunk, melynek boltozata egy egész templomot emel, épen mise volt; a növendékek mind a templomban voltak, egyet sem láthattam közülök.
Az ordináncz fölvezetett bennünket a dékánhoz.
Ott találtuk őt a chémiai laboratoriumban.
Nem jól mondtam, hogy mise volt; mert már annak vége volt; hanem a tanulóknak ott kellett még maradniok, gyónás végett, a min a tanév kezdetével át kell esni. A tanárok azonban már haza vonulhattak.
Az én professzorom alacsony termetü katonatiszt volt; fakó arczszinű, ritka haju, deres szakállu férfi (úgy a negyvenes évek derekán), szemüveget viselt; az egyenruhája őrnagynak vallotta.
Szárazon és hidegen fogadott bennünket, előreküldött névjegyeinket kezében tartva. Nagybátyám élőszóval is megmondta a nevét.
– Van szerencsém, mondá az őrnagy. Tegnap érkezett uraságod küldeményekép a czimemre egy hordó bor. De jobb lett volna, ha önnek a gyámfia előzte volna meg a becses küldeményt.
A kalugyer a kedvemért hazudni is kész volt.
– Mulaszthatlan családi ügyek tartóztattak vissza.
– Tudom. Lakodalom volt a háznál s neki ott kellett vőfélykedni.
(Hát már azt itt is tudják? Honnan tudhatták már azt meg, mikor én senkinek sem irtam erről, csupán csak a Nikkel pajtásomnak?)
– Itt pedig már minden szoba el van foglalva, minden alapítványi hely betöltve, minden ágy fölött ott függ a hozzátartozó nevével a tábla. Ha egy hatalmas szószólója nem lett volna az úrfinak, most szépen visszakocsikázhatna a bánságba.
Nagybátyám bizalmasan vigyorgott.
– Óh nem! Nem a karloviczi ürmös! szólt az őrnagy, el sem mosolyodva, de elértve a konfidens arczkifejezést; annál hatalmasabb befolyás őrizte meg az úrfit a hopponmaradástól. A feleségem kivánta, hogy fölvétessék.
(A felesége! A ki engem soha sem látott. Én sem láttam. Hogy nyerhettem meg eként a kegyét?)
Az őrnagy észrevehette, hogy micsoda ostoba pofát csinálok fülig elpirulva.
– Hát, nehogy soká törje a fejét ezen a talányon az úrfi, megismertetem a megfejtéssel. Az én feleségem szenvedélyes gordonkajátszó. Ez az úrfi pedig kitünően hegedül, képes lesz esténkint duót játszani vele. Remélem, elhozta a hegedüjét? Ha nem hozta volna, van nekünk egész hegedügyüjteményünk. Hát ennek az érdemének köszönheti, hogy szabály ellenére föntartottam az elkésett úrfi számára egy rezervált ágyhelyet, az úgynevezett Cannagatta szobában. Majd ebéd fölött elmondom önöknek, hogy ki volt az a Cannagatta? Ma lesz szerencsém önökhöz ebédre. A feleségem szivesen látja önöket. Csak magunkban leszünk. Rajtunk kivül csak önnek a szobatársa lesz még az asztalnál. Ismerni fogja az úrfi: Nikkel kadét.
Most már aztán olcsó volt a talány lehüvelyezése. Nikkel már itt van. Annak a révén aztán lehetett jól értesülni az én naczionálémról.
De hát még is érthetetlen marad, hogy miként lett Nikkel az első héten ilyen bizalmas embere a dékánnak? Hogy még én rólam is pletykázhatott neki. Ilyen konfidenczia nem szokott létezni egy katonai akadémia professzora és kadétja között.
Az őrnagy nem soká hagyott elmélkednem.
– A kadét keresse föl a szobáját, az ordináncz átvezeti, a holmiját utána fogják vinni. A tekintetes úrral majd elvégezzük a czirkumstancziákat. Pont kettőkor ebédelünk.
Én még nem tudtam, hogyan kell katonásan szalutálni, még czivilben voltam, az egyenruhám készen volt ugyan a bőröndben elpakolva, de míg föl nem vétettem, nem volt szabad kuszpitolnom; – annálfogva meglehetős balogsüti módon vettem búcsút az őrnagytól.
Még jobban éreztem a gyámoltalanságomat, mikor az udvarra kijutottam.
A laboratorium földszinten volt, fölötte az emeleten az őrnagy-professzor szállása, a tulsó traktusba voltak a tantermek, meg a kadétok hálótermei. A két szárny között egy nagy udvar. A professzorok lakásainak az ablakai kifelé a sánczokra nyiltak, azokra nem lehetett a diákoknak látni.
Épen szembe találkoztam a beözönlő kadétsereggel.
Közel négyszázan lehettek, de én ezernek láttam.
A gyónás után jöttek a kápolnából lármázva és kaczagva. Mindenik azt beszélte a másiknak, hogy miket gyónt meg a páternek.
Én még akkor czivilben voltam, a férfi felöltőt abban az évben dzsekknek hivták. Még gyerekebbnek nézett ki benne az ember. Ha nő viselte, akkor úgy hitták, hogy «szótánkanó» (csónakba ugró).
Persze, hogy belém kötött a siserahad, akárhogy igyekeztem előle a lépcsőbejárathoz jutni.
Előljött egy vén diák, a ki bizonyosan megrepetálhatta az iskolát, mert már bajusza is volt; széles vállu, czipóhátu ficzkó, csontos pofával, előre álló nagy masztodon állal.
– Hát ez kinek a csibéje? – kiálta rám vigyorogva.
Én, gondolva, hogy valami előljáró, levettem előtte szépen a kalapomat. Erre aztán valamennyi kaczagott rajtam! Milyen diga!
A masztodon baraczkot adott a fejemre, ez volt köszöntésemre a fogadj Isten.
Az ordináncz felelt a kérdésre.
– Ez az a másik a Cannagatta szobából.
– A Cannagatta szobából? Hisz akkor ez is valami leány.
(Hát akkoriban csakugyan az volt a divat, hogy a fiatal férfiak középen választották el a hajukat, a mi valóban leányos kinézést adott a szőrtelen arcznak.)
– No ezt megvizitáljuk elébb, – röhögött pimasz módon a vasgyuró, felém nyujtva hosszú karjait.
Nekem azonban volt egy jól betanult fogásom, a mit «Rappó-gambit»-nak neveztek akkoriban. Az ember az ellenfelének a két karját megragadja, birokra kelve, akkor a jobb lábát hirtelen a küzdő társa jobb lábán innen helyezi, a jobb kezével áttaszítja a térdén, az súlyegyent veszít s mire észreveszi magát, már ott hever a földön.
Ezuttal is bevált a Rappó-fogás.
A masztodon fölbukott. Maga is elbámult rajta.
– Ez istenucscse nem leány!
Én pedig hetyke henczegéssel mondám:
– Ejh, de megütötted a pondus speczificumoddal a földet, pajtás!
Ekkor a sok fiú közül kivált egy és odalépett közénk.
– Hagyjatok ennek a fiúnak békét, – szólt röviden, – én jót állok róla, hogy ő férfi. Itt viselem a homlokomon a stampigliáját.
Csak akkor ismertem rá. Ez az én pajtásom, Nikkel.
Hogy elváltoztatja az embert az egyenruha.
De az arcza, tekintete, mind úgy megváltozott.
Biz annak még látható volt a homlokán a hegedés, a mit tőlem kapott emlékül a vivóiskolai párbajban.
Én pedig szétnyitottam a mellemen a plastront odamutatva:
– Csak kölcsönbe esett, urak; nézzétek: én meg az ő emlékét viselem.
Ott is látható volt a sebhely.
Erre aztán vivátot kiáltottak a pajtások s maga a vén kadét nyujtá a kezét legelébb s megkövetett a sértésért; aztán kamerádok lettünk.
Nikkel pajtás karon fogott s vitt magával a közös czellánkba.
Az én Nikkel pajtásom még útközben, a hogy a két emeleten fölmentünk, fölvilágosított a helyzetről.
– A mi szobánk kiváltságos czella, a mit csak kitüntetésül osztogatnak. Protekczió itt nem használ. Császári királyi sarjadékok is ott laknak tizedmagukkal egy teremben. Hanem vannak a dékánnak kiválasztottjai, kegyenczei.
– Hát hogy lettél te egy ilyen rövid idő alatt a tanár kegyenczévé?
– Azért lettem kegyencze, mert én hiszek benne.
– Mi a manó? Tán Messiás ez a tanár?
– Persze, hogy Messiás. S én vagyok az apostola. Most nem érek rá mindent elmondani. Majd ebéd után. Én is híva vagyok hozzá ebédre. Megmutatta a nagybátyád levelét. Most siess az egyenruhádat fölvenni.
Eljutottunk a szobánkba. Legutolsó volt a folyosón.
Kicsiny volt, de csinos, tiszta, két ágy egymás mellett, egy pokrócz takaróval. Nagy örömömre szolgált, hogy az ágyak fölé akasztott táblák egyikére a Nikkel pajtásom nevét, a másikra a magamét láttam fölirva. Be voltam véve in absentia. Nagy kegyelem!
Hozzá fogtam a kipakoláshoz, átöltözéshez. Elébb megmosdottam. Külön mosdó medenczém volt, a mibe egy csapból lehetett ereszteni a vizet. A csap fölé az volt írva nagy betükkel: «ebből a vizből nem kell inni». Nikkel pajtás megmagyarázta. A vizvezetékhez a parkon átfolyó patak szolgáltatja a vizet; de az a sok fabrika salakjától, a mik mellett elfolyik, egészen telítve van már mindenféle csávával és érczméreggel. Ott áll a palaczk tiszta forrás vizzel, a kadétok italáról jól gondoskodnak itt. Azt a hegyek közül hozzák naponta frissen. Megkóstoltam, viznek elég jó víz volt.
Én azonban ahoz voltam szokva otthonról, hogy ebéd előtt szükségképen be kell hörpinteni egy kupicza pálinkát.
– Nincs egy kis gugyid?
– Gugyi? Annak a nevét se vedd a szádba. A kadétok nem isznak mást, mint vizet, az igaz, hogy fölséges jó vizet.
– Ej ha!
Ugyancsak elhültem, mert a pajtás kikaczagott.
– Bizony komám, a mai ebédnél sem kapsz te abból a drága karloviczi ürmösből, a mit a nagybátyád küldött a dékánnak. Nem látsz te mátul fogva jövő Szent István király napjáig mást, mint kristálytiszta vizet. – Ha néha «per fas et nefas».
– Hogyan «per fas et nefas»?
– Majd megtudod, – szólt Nikkel s olyan furcsán mosolygott hozzá.
Én aztán gálába tettem magamat. Mikor az a nyalka egyenruha rajtam volt, magam is úgy éreztem, hogy valami új ember vagyok. Ejh az a kardottartó szíj, hogy kiegyenesíti a legény derekát egyszerre. A bajuszom után kapkodtam, a mi még nem volt.
Czudar érzés! Hogy az embernek kardja már van, de bajusza még nincs.
No de itt a szivar, az kontesztálja a férfiasságot. Elővettem a szivartárczám.
– Hohohó pajtás! – akadályozott meg Nikkel. – Soh se fáraszd magad a rágyujtással. A kadétok föl vannak mentve a szivarozás kellemetlenségei alól. Majd István napkor délben, mikor az első pohár bort kapod, a búcsu pohárt, oda lesz téve a szalvétád alá egy virginia, arra majd rágyujthatsz, de csak akkor, mikor már fönnülsz a kocsin.
– Hát te sem szivarozol soha? Éjjel sem?
– Nekem meg épen nem lehet; éjjel pláne! A hol én a fél éjszakát töltöm, ott nem szabad tűzzel bánni.
– Hát hol töltöd te az éjszakádat?
– Odalenn a chémiai laboratóriumban az őrnagygyal.
– S mit csináltok ottan?
– A «fehér port».
– Mi a ménkű az?
– Ha nem is ménkű, de mindenesetre annak a sógora: fehér lőpor.
– Hát mire jó az?
– Még most a te paraszt eszednek hiába magyaráznám egész tudományosan, hogy mi az. Te biz a lyceumban is hátramaradtál a chémiából, míg én nekem az passzióm volt. Fizikus-inasnak csúfoltatok; de most ennek a tökéletességemnek köszönhetem, hogy rögtön a professzor kegyenczévé lettem, mikor bevallottam, hogy én hiszek a fehér lőporban.
– Ez egy uj krédó?
– Az artilleristák uj krédója. A mivel merőben szemközt áll az orthodox tüzérek egyedül idvezítőnek tartott fekete lőpora. Egészen jól mondtad, hogy ez a mi dékánunk egy új Messiás. Az ő fehér lőpora harmadfélszer messzebbre lő, mint a fekete lőpor. Tudod, hogy Magentánál meg Solferinónál csúffá tették a franczia vont-csövű ágyúk a mi sima-csövű lövegeinket; hát most ezek ellenében nekünk olyan lőport kell föltalálnunk, a mi a mostani ágyúcsövekből nagyobb lódító erővel taszítja ki a granátot. E fölött aztán egész árkoláj-harcz folyik a fehér por és fekete por hivői között. Mi a feketéket bonczoknak csúfoljuk, azok meg a fehéreket derviseknek.
Én pedig mindebből nem értettem semmit.
– Persze, te még pogány vagy! De majd ha keresztül mégy a tűzkeresztségen.
– Te tán már keresztül mentél?
– Keresztül ám. Nézd, hogy leégette a hajamat. Te is a miénk lész.
– De köszönöm! Akkor én megyek a feketékhez!
– Akkor egyszerre kiesnél a kegyelemből. Ez a két secta ad internecionem üldözi egymást. Siiták és szunniták úgy nem ungorkodnak egymással, mint a fehér és fekete por proselitái. Az egyik a lőport akarja átalakítani, a másik meg az ágyúcsöveket s mind a kettő a miniszterium alá fűti a poklot, a kinek nincs pénze hozzá. Legjobb lesz, ha neutrális maradsz; mondd, hogy szamár vagy, nem tudsz a chemiához, csak huszár akarsz lenni. Már az infanteristának szint kell vallani, vagy fehéret vagy feketét, mert a puskákról is szó van.
– Hát az természetes!
– Természetes? Mit értesz hozzá? Te zöld vagy még, az is maradsz. A fehér lőport már a francziák is, a poroszok is föltalálták, de majd az a hibája, hogy a legkisebb ütésre fölrobban, majd meg az, hogy a vas csövet oxydálja, csak réz csőbe használható. No hát az, a mit a mi tanárunk föltalált, eddig legtökéletesebb; mert nem robban föl, csak tűzszikrától, s nem oxydálja a vasat s perczenkint ezerötszáz lépésnyi sebességet ád a golyónak, a mi három ezer lépésnyire is Kernschusz. (Szeglövés? vagy inkább «széklövés?»)
– Hát akkor mért nem fogadják el azonnal?
– Azért, mert még az a kérdés, hogy az állásban nem veszti-e el a robbanó sajátságát? Ez a kriterium. Mert nagy készletet kell tartani töltényekben. Azért, a mi fehér lőport most fabrikálunk, azt raktározzuk s majd a nyáron a Steinfelden kipróbáltatik, hogy olyan jó-e, mint frissiben volt. No de most fogd a hegedűdet, menjünk az őrnagyékhoz.
Az őrnagy szállása ott volt az emeleten, a chémiai laboratorium fölött. Az őrnagyné boudoirja épen a puskaporfőző konyha tetejében.
Igazán boldogító érzést kelthet egy asszonyságnál az a tudat, hogy az ő alkovenje alatt főzi, darálja, keveri a férje a fehér lőport, a mihez csak egy üveg eltörése, egy reagens savany elcsöppenése kell s ő nyoszolyástul, zongorástul repül föl (ki tudja milyen társaságban?) az égbe vagy – körülmények szerint – a pokolba.
Mikor benyitottunk a folyosóról az őrnagy szobájába, mely egyuttal ebédlő is volt, már in medias res elmerülve találtuk a két urat: a gazdát, meg a vendéget, egy cognacos üveg mellett.
Természetes, hogy ők csupa lőporról beszéltek. Disputáltak.
A bátyám fekete lőporos volt.
Nem mintha valami sokat járt volna háborúba, hanem, hogy volt neki egy vasbányája Krassó vármegyében, a mit maga tartott üzemben, hát onnan voltak tapasztalatai mindenféle robbantó szerekről. Nagyon belevesztett az experimentumokba. Egyszer rádisputálták a bányamérnökök a lőgyapotot. Nem ér az semmit! Csak legjobb a régi becsületes lőpor. Az való a mi fegyvereinkhez. Külömben ezek sem érnek semmit. Montecuculi szerint annyi mázsa ólmot lövöldöznek el minden ütközetben, a hány halott ott hagyja a fogát a csatatéren. In ultima analysi legtöbbet értek a nyilak, a melyeket a mi szittya-őseink használtak, azokat nem puffogatták el találomra, mert mint Constantinus Porphyrogenneta följegyzé, egy ütközetben kilőtték Dárius Hystaspes bai szemét s a nyílvesszőre föl voltak vésve e szavak: «Dárius király szemébe.»
Nagybátyám ezzel bebizonyítva nagy olvasottságát, fölhagyott a további vitatkozással, nem akarva magát a kadétok előtt kompromittálni.
Véget vetett a veszedelmes disputának a házi asszony megjelenése közöttünk.
Fritillária valóban büszke szépség volt.
(De talán itt már végződnék a fehér por fejezete? Kezdhetnénk új szakaszt. Az olvasó alaposan megunhatta már a robbantó szerek themáját.)
Jaj, csak ne fuscherolj te bele az én historizálásomba. Nem olyan könnyü az, mint a regényírás.
Igen is, hogy van még a fehér porból.
Az őrnagyné büszke szépség volt; renaissancekori frizurával, dús szőke haja magasra föltornyozva és stylszerüen fehérre puderezve. No hát, ez is a tárgyhoz tartozik, mert fehér por.
A mit pedig a két szemeiben hordott, mondhatom neked, hogy annál veszedelmesebb gyujtószert nem találtak föl a pyrotechnikusok.
A két piros arcza, azokkal a gödröcskékkel, valóságos tűzakna; az egész alak egy dinamittal töltött mina: egy eleven torpedó.
Nagyobb veszedelem van itt, mint a lőporgyártó officzinában.
Mikor bemutatott neki a férje, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy leány?
A büszke delnő, úgy látszik, egy véleményen volt velem.
Elnevette magát, mikor meglátott.
– Nézz ide! Hisz ez a valóságos Cannagatta!
Ezt a férjének mondta.
Annyit hallottam ma már ezt a nevet emlegetni, hogy szinte kiváncsi lettem rá.
Azonban hozták a levest s ez a világon a legnagyobb úr, a ki még a királynak is parancsol. Sőt még a parlamentnek is parancsol. A leves a klotür. – Még többet mondok! A leves még a ferblikompániának is parancsol. «Czupász.»
– No csak tegye le a hegedűjét valahová a kadét, – mondá az őrnagy.
– Aztán ösmered az anekdotát öcsém; sohse keresd a helyed: a hová te leülsz, ott az utolsó hely, – elméskedék a nagybátyám.
– Hogy ne ismerném, már az öregapámat is ezzel traktálták patvarista korában.
A leves után sört hoztak az asztalra, nekünk is jutott egy pohárral.
– Kivételképen, – mondá katonás pedanteriával az őrnagy. – Ma és soha többet tíz hónapig. A kadétok vizet isznak.
Aztán kegyes volt az elejtett thémára visszatérni.
– Igaza van madám. Nekem magamnak is felötlőtt első pillantásra, hogy az új kadét mennyire hasonlít a Cannagattához. Mingyárt le is hozattam az arczképét a képes teremből.
Azzal intett az inasnak, hogy hozza elő a portrét.
Olajfestmény volt; egy mellkép: fiatal főhadnagyot ábrázolt.
– Majd meg fogja látni a kadét, – szólt hozzám intézve a szót. – Nekünk három nagy termünk van, tele hirhedett czelebritások arczképével, a kik nálunk lettek kiképezve. Úgy igyekezzék, hogy az ön képe is ide jusson.
(Már bizony nem jutott oda. Én vagyok a legalsó tizezerek egyike Magyarországon, a kinek az arczképe soha sem jelent meg, sem a Politisches Volksblattban, sem a magyar élczlapokban, még karikaturának sem; a mi elég nagy pironkodás.)
A Zsán odahozta az arczképet. Elég görbére volt festve. A jobb szeme a fülébe sugdosott, a szája meg utána sietett hallgatózni. Épen nem hizlalta a büszkeségemet, hogy köztem és ez arczkép között hasonlatosságot találnak. Az az egy, hogy annak is középen volt kétfelé választva a haja. – Elhatároztam, hogy holnaptól kezdve simára nyiratom a fejemet.
– Ez egy igen érdekes történetnek a hőse; magyarázá az őrnagy. Jobban mondhatnám: hősnője. Minthogy authentikus följegyzéseken alapszik, elmondhatom önöknek a történetet, a kik azt még nem ismerik. Cannagatta asszony előkelő milanói olasz hölgy volt. A férje Armeeliferant, a ki daczára ezen minőségének meglehetős korlátolt vagyoni viszonyok közt halt meg. Két iker gyermeke maradt. Franczesko és Francziska. Köznyelven: Cecco és Fanny. A Cecco nehéz fejü ficzkó volt, annál élesebb eszű a Fanny. A házi tanító oktatása közben a leány együtt tanult a fivérével, hogy kedvet csináljon neki a tudományhoz. Az lett belőle, hogy a fiú mindent rosszul tanult meg, a leány pedig jól. – Tizennégy esztendős korában Ferenczet felküldte Cannagatta asszony a bécsujhelyi katonai akadémiába. Az volt az özvegy vágya, hogy a fiából derék katonatiszt legyen. – De a Cecco itt sem igen akart tanulni; vívásban, testgyakorlatokban sem volt ügyes, úgy hogy egy ünnepi szünidő alatt haza küldték az anyjához pihenni. Ott a fiú maláriát kapott s nagyhirtelen meghalt. Az anya kétségbe volt esve, hogy nagyralátó terveit így el kell temetnie. Ekkor így szólt az anyjához a Fanny. «Hát majd folytatom én ott, a hol a Cecco elhagyta. Én is Ferencz vagyok.» Az anya beleegyezett a vakmerő vállalatba. A leány bámulatosan hasonlított az iker fivéréhez. A mint a bátya egyenruháját fölvéve, visszatért a katonai akadémiába, senki sem vette észre a cserét. Csak annyiban tapasztalták a változást, hogy a visszakerült Cannagatta Ferencz sokkal komolyabb volt az eltávozottnál; szorgalma, tanulékonysága által mindenkit meglepett, iskolatársait mindenben fölülmulta, úgy, hogy nem sokára mintaképül lehetett állítani a többiek elé. Előljárói kegyét megnyerte, azt a kiváltságot élvezte, hogy egy külön czellát kapott lakásul, a melyet egyedül foglalt el. (Ez az, a melyben most a két kadét tanyáz.) Így lehetett valószinüvé, hogy három éven át el tudta titkolni a nemét. A tanfolyamot elvégezve, azonnal áttétetett hadnagyi ranggal a hadsereghez. Ott is nagyhamar kitüntette magát bátorsága, vitézsége által. Kitört a franczia háború. Ferencz főhadnagy lett. Egy ütközetben, az ellenséget üldözve, megsebesült. Ekkor aztán nem lehetett a tábori orvos előtt eltitkolnia a nemét. Kitudódott, hogy a vitéz Cannagatta Ferencz – kisasszony. A dolog ő felsége elé került. Az udvarnál nagy szenzácziót keltett. Határos volt a mesével. Ő felsége teljes fizetésével nyugdíjazta a vitéz főhadnagyot, a ki azután ismét fölvette a szoknyát s nagy hamar férjhez ment egy őrnagyhoz, a kivel aztán évek hosszú során át boldog házasságban élt, s kisérte őt mindenüvé a napoleoni hadjáratokban. Végre özvegy lett, öregasszony lett. Levelében, mely az emlékezetes iratok közt látható odafenn a múzeumban, dátuma 1852, ezt a nevet látjuk aláirásul: «Cannagatta Ferencz, nyugalmazott cs. k. főhadnagy és özvegy őrnagyné».
Ezek mind authentikus adatok Cannagatta Franczeskoról.
Azért az előadás végén mégis azt mondá a bűbájos Fritillária német repülőszóképen:
«Und wer das nicht glaubt, der zahlt einen Groschen.»
(S a ki ezt el nem hiszi, az fizet egy garast.)
Úgy látszik, hogy a nagybátyám reszkirozni akarta a garast.
– Hihetetlen történet ez, őrnagy úr, – szólt egyet hörpentve a karlovicziból. (A miből mi már nem kaptunk.)
– Hogyan? ön nem hisz az irott dokumentumoknak? szólt fölfortyanva az őrnagy. – Az authentikus jegyzőkönyvnek? A császár Handbilletjének?
A nagybátyám meg volt szorítva, könyörgő tekintettel fordítá szemfehérig elveresült arczát az őrnagyné felé, mintha azt instálná, hogy ha belevitte ebbe a csávába, hát rántsa ki belőle.
Fritillária megtette neki e szolgálatot.
– A tekintetes úr bizonyosan nem abban kételkedik, hogy Cannagatta kisasszony mind e rendkivüli vállalkozást egész a csatatéri megsebesülésig valóban megtette hanem hogy női volta, az adott körülmények között, oly hosszú időn át fölfedezetlenül maradhatott, egy négyszáz diáktól lakott internátusban.
– Igen, igen, így értettem! – kapott a mentő kötélhez a kalugyer, a kinek külömben jól húztak a lovai, csak ha a kátyuba rekedt szekerét valaki onnan kiemelte.
– Hát először is, – magyarázá az őrnagy, – Cannagattának egy külön czella volt átengedve, kiváló szorgalma végett, a hol szobatárs nélkül lakott. Azonfelül pedig kulcsot ád ez a tény ahoz az absolut moralis integritáshoz, a miben a mi kadétjaink neveltetnek. Az a fiatal katona, a ki a bécsujhelyi akadémiából kikerül, mikor a hadnagyi kardbojtot megkapja, még nem ismeri a bort, a dohányt, a kártyát és az asszonyt.
– Ezt elhiszem, de a professzorok csak ismerik! – Erősíté a thémát a nagybátyám, a ki minden áron szeretett volna magánál okosabb ember hirébe keveredni.
– Nos aztán? – kérdezé az őrnagy.
– Hát – hát – hát, hogy is mondjam? Akkoriban a katonai egyenruha frakk volt és feszes nadrág. Hát már csak lehetetlenség…
Az őrnagyné tűkön látszott ülni.
A kalugyer még tovább feszegette a dolgot. Falusi rüpők volt. Nem tekintette, hogy asszony ül az asztalnál. A két diákgyerek pedig épen nem zsenirozta semmit.
– Hát – hát az asszonyi organizmusnak vannak bizonyos szabályai, a miket nem lehet eltitkolni.
Az őrnagyné már emelkedett a székéről, hogy kiszaladjon a szobából.
Én aztán megmutattam, hogy snájdig gyerek vagyok. Bátorságot vettem magamnak közbeszólni.
– Úgy tudom, hogy urambátyám nőtlen legény, honnan ismeri hát olyan nagyon az asszonyok szokásait?
Ez az ostobaságig naiv közbeszólás roppant hatást idézett elő.
Az őrnagyné visítva kaczagott föl; az őrnagy kholerikus nevetésre döczögtette a mellét; mi ketten kadétok is bátorkodtunk minden Vorschrift mellőzésével akkompányirozni a röhögésünkkel; csak a nagybátyám mérgelődött. Nem tudott egyebet mondani, mint azt a goromba frázist, hogy «pueri taceant in ecclesia». (Nem is «pueri»-nek szól pedig a regula. – Aztán ez nem ecclesia, hanem refectorium.)
Ezzel azonban szerencsésen agyon volt ütve a delikát természetű napirend előtti tárgyalás.
Én pedig egy csapással figyelemreméltó subjectté lettem.
– Ez egy Teufelskerl! – mondá az őrnagy. (A mi magyarul tán úgy mondható, hogy fenegyerek.) S aztán, hogy a bácsi vissza ne térhessen a kényes thémára, tartott neki egy tudományos disszertacziót a héber Sulchán Áruchból, melyben az parancsoltatik, hogy asszonyokról in natura csupán feleséges embereknek, vagy özvegy férfiaknak szabad szólni; ha nőtlenek cselekszik azt, szíjjal megkorbácsoltassanak.
A bácsi azzal akart rajtam boszut állni, hogy beárulkodott.
– No hát akkor csak tessék az öcsém uramat jól végig korbácsoltatni, mert ez már tudja, hogy mi az x + y? Azért kellett idejekorán azt a lakodalmat megtartani, a mi miatt elkéstünk. Hát aztán az a hét szűk czipő, a mi mind asszonylábra való volt! Te istentelen!
Én alázatosan húztam a fejemet a vállam közé, bűnbánó hangon rebegve:
– Ha tudtam volna, hogy kedves nagybátyámnál atyai érzelmeket érintek…
Erre a második erupcziója következett a közderültségnek.
Nagybátyám átlátta, hogy jobb lesz neki a bifsztekkel vesződni, mint velem.
Fritilláriának a szeme azonban egészen hozzám szegődött. Jól be voltam már nála aufführolva. Valahányszor rám nézett, elnevette magát, csipkekendőjét szája elé tartva. Azt is mondta, hogy «Dummer Kerl». – A mi húsz éven alul – hizelgő epitheton.
Az egész ebédet nem irom le per longum et latum, a mire annál több okom van, mert itt az a szokás, hogy a kadétnak, még ha vendégül van is híva a tanárjához, nem szükséges végig várni az egész lakomát, a sült után az mondatik: «a kadétok fölkelhetnek az asztaltól.»
Három tál ételből jól lakhattak; édesség, fagylalt nem nekik való, kipotyogna tőle a foguk; a fekete kávé, chartreuse rájuk nézve épen méreg. Mehetnek labdázni.
Mi ketten megtörültük a szánkat és szalutáltunk. Nikkel ment előre.
– Ohó! Apropos! – kiálta utánam az őrnagy, mikor én is nyultam a hegedűm után. – Hiszen maga az a hegedűvakaró! No hát halljunk valami szép nótát. Mit tud? Valami szép magyar nótát.
Kész voltam rá.
Már akár hiszed, akár nem, én gyerek koromban valóságos csodagyerek voltam. Azt jósolták rólam, hogy második Reményi leszek. A velenczei karnevál variaczióit kotta nélkül tudtam végig játszani, egészen a la Reményi, arpeggióval, pizzicatóval, flageolettel.
– Bien! Tres bien! – mondogatá az őrnagy, rábólintva.
A nagybátyám is megdicsért.
– Hogy nagy czigány vagy, azt mindig tudtam; de hogy ilyen tökéletes czigány volnál, azt nem gondoltam volna.
Fritillária szakértő véleményt hallatott.
– Igen jó iskolája van. Tud ön hangjegyekből is játszani?
– Óh igen. Hangjegyből eljátszom akár Beethoven Ess-dur symphoniáját, akár Chopin étudjeit.
– Az már derék… az én kedvencz piészeim.
Nagybátyám jónak látta kellemeteskedni.
– Szabad volna meginstálni bájos nagyságodat, – hallom, hogy kitünően gordonkázik, – hogy ha ez olympi élvezettel koronázná be a mai lukullusi lakomát.
– Igen szivesen, – mondá az őrnagyné, – örülök rajta, ha közönségem akad; úgy is ritkán akad.
S kezdett az asztaltól fölczihelődni.
– Majd a Zsán kihozza a cellót, – monda az őrnagy, – tessék ülve maradni.
– A cellót kihozhatja a Zsán, – mondta Fritillária, de a hangjegyeket még is csak magunknak kell kikeresnünk a halmazból.
– Magunknak? Akadt fel e szón az őrnagy.
– Igen, nekem, meg a kadét úrnak. A hegedű partiturák is ott vannak. Tudja, tekintetes úr, a gordonka, hegedű kiséret nélkül, magában nagyon szomorú hangszer.
A Zsán pedig épen jött a mellékszobából, egy tálczán hozva a kávés findzsákat, meg a chartreuseös pohárkákat.
– Csak vigye még vissza! – parancsolá az őrnagyné. Nem szeretem, ha kávéskanalakkal csörömpölnek, mikor csellót játszom. Aztán hozza ki a csellót, meg a két hangjegytámlányt.
A Zsán visszavitte a tálczát.
Fritillária pedig kegyteljesen intett nekem, hogy menjek utána.
Engedelmeskedtem; tudtam, hogy itt ki viszi a kommandót.
Az a szoba szalon is volt, boudoir is volt, mindenféle izlésü butorzattal. Zongora is volt benne. A zenevirtuózra vallott minden.
A Zsán, mint rendtudó ember, odatette a tálczát a zongorára. Mi elkezdtünk a hangjegyek közt válogatni.
Én nagy hamar rátaláltam a hegedű számára irott Chopinváltozatokra.
Fritillária nem akadt a magáéra.
Nem ám, mert mindig én rajtam volt a szeme.
Micsoda szemek voltak azok! Az éhes párducz szemei, amikkel az argalit nézi. (Nem tudom, birka-e az vagy kecske?)
– No hát – nem fog ön gyantázni? – kérdé tőlem dévaj mosolygással.
– Gyantázni? (Hiszen nem volt nálam a hegedűvonóm.)
Fölkaczagott.
– Soh sem hallotta még ezt a műkifejezést? Nem iszik egy pohár chartreuset? (Persze, hogy persze. Arra mi felénk is ezt hivják gyantázásnak.)
– Szabad? – rebegtem én hülye módon. (Bizony csak birka az argali.)
Erre Fritillária fölvett egy pohárkát a tálczáról s elsőbb a saját ajkához vitte; egy kicsit szürcsölt belőle, piros nyelve hegyét megnedvesíté a likőrrel, aztán odanyujtotta nekem.
Én hirtelen felhörpentettem a chartreuset.
(Még is csak kecske az argali.)
Most aztán tudtam, hogy mit tesz az a «per fas et nefas».
Én a gordonkát tartom a legrokonszenvesebb hangszernek a világon; ennek a zenéje hasonlít legjobban az emberi tüdő hangoztatta dalhoz. (Nem a brugót értem, a mi már bassus hangon bömböl, hanem a bariton hangon éneklő violoncellót.)
A gordonka azonban épen azért, mert a zenéje olyan nagyon hasonlít a bariton férfihang dalához, magában játszva, tulságosan melancholikus hatású; – hogy tökéletes legyen a hatás, szelidítő közbenolvadással kell melléje csatlakozni a hegedű kiséretnek. A violin hangja aztán megint közeltalál a női sopran énekhez.
A duo együtt egy pár: nő és férfi.
Most azután képzeljük a helyzetet épen megfordítva, hogy nő játszsza a gordonkát s férfi a hegedűt.
Nem is szólok a pózról. Az olasz úgy nevezi a gordonkát, hogy «viola de gamba», a játszó térdei közt tartja a hangszert. Az embernek az esze zavarodik, ha rágondol.
Az első produkczió után meg volt velem elégedve az őrnagyné. Az őrnagy is.
«Bánja a szösz!» – dörmögé vállatvonva a kalugyer.
Nekem már akadt hivatalom.
Ezentul minden este, mikor vége volt a tanóráknak, a tornázásnak, vivásnak, lovaglásnak s vacsora után fölszabadították a növendékeket, hogy választásuk szerint mehetnek a játszóterembe, sakkot, dominót, ostáblát játszani, vagy pedig a hadjátékasztalhoz, a hol (a mappán) ütközeteket gyakoroltak, vagy a rajzoló iskolába: mi ketten Nikkellel más nemes szórakozásban részesültünk.
A Nikkel ment az őrnagygyal a chémiai laboratoriumba fehér puskaport főzni. Nyakig bele volt bolondulva a pyrotechnikába.
Én pedig mentem duót játszani Fritilláriával.
A gordonka és hegedű melódiás harmóniája folyvást lehangzott az épen alattunk levő vegytani műhelybe. Az őrnagy folyton hallhatta, hogy a feje fölött szól a zene. Egy perczre sem szakad félbe, sem egy taktus el nem hibáztatik.
Ez épen olyan biztosíték, mint volt azé a földesúré, a ki azt követelte a hajdujától, hogy folyvást fütyüljön az alatt, a míg a pinczében bort ereszt a csapról.
Mikor mi abba hagytuk a hegedűszót, az őrnagy rögtön sietett föl a puskaporok konyhájából.
Némelykor nagyon sokáig eltartottak a zenegyakorlatok, késő éjfélig is. Én olyan passzionátus zenevirtuóz lettem, hogy semmi más mulatságra nem gondoltam. Még azt is eltitkoltam, hogy rajzolni tudok.
Egykor az őrnagy mégis azt a megjegyzést koczkáztatta Fritillária előtt:
– Önök nagyon is hosszú zenegyakorlatokat tartanak.
– Igen, mert egy új hegedűvel tanuljuk be a duót, a mit úgy hínak, hogy «violon d’amour».
– Potz Teufel! – mondá az őrnagy. S mért hivják azt violon d’amournak? (Szerelem hegedüje).
– Azért, mert nem négy húr van rajta, mint a rendes hegedűn; hanem hét.
– S mire jó az?
– Majd meg tudja ön, ha egyszer hallani fogja; annak a hangja még jobban összeolvad a viola de gambáéval.
– Nagyon jól van.
S nyugodtan főzte tovább a fehér puskaport.
Egyszer megint elkezdett okvetetlenkedni.
– De sokszor ismételnek önök egy idő óta egy nótát; már magam is utána kezdem danolni: «lalla, lalla, lalla».
– Az egy igen mesterséges darab.
– Mi a neve?
– Ez az Arditi «Csók keringője».
– «Csók keringője?» De furcsa nevet választott magának!
– Igen; mert így kezdődik: «Sul le – sul le labbre».
– De a szöveget csak éneklik hozzá.
Fritillária nagyot nevetett.
– «Telles choses se font, mais ne se chantent pas.»
A dicső föltalálója a fehér puskapornak nyugodtan ülhetett a lombikjai között.
A mikor «chantent», akkor ne «font pas».
De már most komolyan mondom ám, és «hony soit, qui mal y pense», hogy remekül összetanultuk a duókat Fritilláriával. Még nyilvános konczerteken is fölléptünk együtt. Nagyon kedvező esztendő volt. Volt egy országos fagy, egy tartományi árvíz, egy nagy tűzvész, inség mindenfelé. Megannyi kedvező alkalom jótékony hangversenyekre. Mindig tele volt a terem, mikor mi együtt fölléptünk. Még Bécsből is rándultak le egész társaságok, a mi hirhedett celloviolino előadásainkat élvezni.
Furcsa érzés volt az! Mikor én a nevemet a Fritillária nevével egy szinlapra nyomtatva olvastam. Aztán meg az a közös partitura. Ugyanazon hangjegyek. Ez egy neme a a fakultativ polgári házasságnak. A Kapellmeister taktusverője adja rá az áldást. (Lám, még a «kápolna» szó is előfordul benne.) Mikor azt az Arditi «Csókkeringő»-jét végigjátszottuk, a művészi exaltaczió közepett úgy tetszett, mintha a közönség tapsai, brávozásai biztatnának, hogy azt megismételjük, egészen más regiókba, más tengerekre repülve és evezve át, az az átkozott nyirettyű szárnynyá, evezővé lett metamorphosiálva. – És aztán a közös dicsőség!
(Látom a képeden, hogy te azt mondod magadban, hogy «jól van jól, Herr Kadét; de hát aztán a tanulás, hogy mint ment? A bécsujhelyi katonai diákoknak rengeteg sok tudományt kell beszedni a fejükbe, ott csak jól tanuló egyéneket türnek meg, a gyöngéket kimustrálják).»
Ne félts te engem. Minden jól ment.
Mondtam már, hogy a magasabb katonai körökben, különösen az «arkoláj»3) terén, nagy volt a küzdelem két ellenkező systéma között. A pattantyusok egyik tábora új lőporral, a másika új ágyúkkal akarta reformálni a régi schlendriánt. A hadügyminiszterium rájuk hagyta az experimentálást.
Az új ágyúk eszméje Uchatius ezredesé volt. (Még akkor csak ezredes volt.) Ő gondolta ki a hátultöltő aczélbronz ágyúkat.
Az volt a terve, hogy az ágyúcsövet nem egészben kell önteni s azután üreget fúrni bele, mint eddig; hanem követni kell a népies utasítást: «veszünk egy nagy lyukat, azt körülöntjük rézzel s kész az ágyú». Azt az ürt azután keresztül préselt aczélkupokkal addig tágítjuk, a míg a cső belseje a mechanikai sajtolás által a réz lágyságából az aczél keménységébe megy át. Így lesz belőle aczélbronz; ebből aztán dupla adag lőporral lehet lőni. Itt azonban az volt a legnagyobb kérdés, hogy honnan vegyük azt a lyukat, a mit körülöntsünk bronzzal?
A laikus ember neveti ezt a gondot. Hát hiszen a lyuk nem kerül semmibe. Dehogy nem kerül!
Először úgy próbálták meg, hogy az öntő minta közepébe lebocsátottak egy bronz csövet, az képezte a kalibert, ezt a csövet pedig megtöltötték egy Celsius fokra lehűtött vízzel, hogy majd az megakadályozza az olvadt érczet, hogy magát a csövet elolvaszsza.
Hát aztán az lett belőle, hogy a mint az olvasztó-kohóból azt a 300 hőfoku érczfolyamot beleereszték az ágyúmintába, az egy pillanat alatt forró gőzzé alakította át a csőben talált jéghideg vizet s ez a gőz oly elementáris erőszakkal tört ki az öntő-tárnából, hogy az öntőműhely vas tetejét földobta az arzenál tetejére s agyonütött egynehány kanonirt.
Hát ez a baleset nagy örömére szolgált a fehér puskaporosoknak. Annál nagyobb elkeseredést szült az aczélbronz ágyúsoknál, a kik a balsiker daczára sem hagytak föl az eszméjükkel s most már azt tervezték, hogy a lyukat képviselő csövön nem hideg vizet, hanem jéghideg levegő-áramlatot vezetnek keresztül folyton működő fujtatóval, a hogy csakugyan sikerült is később az Uchatiuságyúk öntése. – De egy időre le voltak pipálva.
S minthogy valamennyien ennek az új ágyúnak a hívei voltak, annálfogva engem különösen protezsáltak, aki abszolute nem értettem semmit a fehérpuskaporhoz; én könnyen csusztam át minden fogas kérdésen. Ellenben a Nikkel pajtásom, a ki a fehér lőporos dékánnak bevallott Handlangere volt, a legkeményebb examenekben részesült.
Ha valaki az indexeinket nézte, azt hihette, hogy én vagyok az iskola czímere s a Nikkel a sereghajtó.
Nem akarlak zavarba hozni, kedves barátom.
Ismerem a methodusodat.
Te úgy irod a regényedet, hogy azt ne csak zárt ajtóknál olvassák a backfischek, hanem még a mamák is olvashassák – nyitott ajtóknál.
Hja, biz a franczia regényirónak jó a dolga. Számára nyitva áll a «félvilág». Az osztrigát eszik s pezsgőt iszik. – De a magyar regényiró kénytelen a tisztességes emberek számára irni; mert ezekből telik ki a publikum. – Aztán eszik pörköltet és iszik vinkót. De azért is ezer hála! – S végtére is nagy kérdés, hogy nem jobb-e a malaczság villával a tányérból élvezve, mint könyvből falva? – Én az előbbit szeretem.
Azért nem szuggerálom se neked, sem az olvasóidnak a mi violoncello-violon tanulmányaink misteriumait. Annyit sejteni engedek, hogy egészen belebolondultam (már tudniillik a violoncellóba). Képes voltam rá, hogy valami nagy bolondságot kövessek el, a mi rám nézve végzetes lehetett volna. Az őrnagynak messzelátó tervei voltak.
Ha a fehér puskapor beválik, akkor ő nem csak ezredesi rangra emelkedik (a professzorság nem irigylésre méltó állapot), hanem félmillióval kecsegtető vállalathoz jut. Az járt a fejében, hogy ha az ő szisztemája győz, ő lesz a hadsereg megmentője. Aztán hull az égből az aranyeső, csak a tollaskalapját kell alája tartani. Szerencséje, hogy megbukott a puskaporával, Uchatius lett a győztes az aczélbronz ágyúkkal.
Láttad a pompás síremlékét ugy-e, a bécsi Centralfriedhofban, az Uchatius tábornokét, a mindeneknél tökéletesebb ágyúk létrehozójáét. El kell ismerni róla, hogy ennél pompásabb síremlék kevés van a világon. Meg lehet vele elégedve, a ki alatta fekszik. Csak azt ne kérdezze valaki, hogy hogyan jutott oda?
A mi barátunkat megőrizte a jó sors ettől a fényes kimeneteltől azzal, hogy a lőpora csütörtököt adott.
Egy nyári napon általános próbát tartottak az új tüzéri kisérletekből az ismeretes Steinfelden.
Derék egy darab föld! Mértföldnyire köröskörül semmi egyéb, mint kavics, terméskő, békasó, kova. Egy szál fű sehol. Csak itt-ott tör elő egy sárgavirágú «királydárda»; népiesen «ökörfark-kóró».
Itt tartják a mi tüzéreink a lőgyakorlataikat. A mennyire a kilőtt golyó eltévedhet, élő lényt nem talál sehol, a kiben kárt tehessen. A sikon palánkok vannak keresztül húzva, ezer-ezer lépésnyire egymástól, az első palánk két ezerre az ágyúteleptől.
A lőpróbára a növendékek is meg voltak híva.
Hölgyek is jöttek ki hintókon. Fritillária is ott volt és számos tábornoki hitvestársak és egyéb herczegasszonyok. Nikkel meg én az őrnagy hintóján jöttünk ide, az első ülésben elhelyezkedve.
A lövészterepen megállapodva, leugráltunk, az őrnagyné a hintóban maradt ülve. Onnan legjobban láthatott, jó tábori látcsővel fölfegyverkezve.
Megkezdődött a czéllövés.
Először a fekete lőporral tettek próbát. A kilőtt golyók kétezer lépésen innen már ricochettiroztak, alig talált minden ötödik teke derék-lövéssel a czélpalánkba. – Egy ágyúcső, a mit erősebb adag lőporral töltöttek meg, széjjelszakadt s ternónak lehet nevezni, hogy senkit sem ütött agyon. Ekkor aztán a fehér lőporral tettek kisérletet. Ennek az elsütéséhez egészen e czélra készült gyutacsokat használtak, mert ez a közönséges kanócz tüzétől föl nem robban. Még akkor csak elültöltő ágyúink voltak.
Frissen készült lőpor volt.
Az őrnagy Nikkel pajtást bizta meg az ágyú elsütésével; ő maga czélozott. A kétezer lépésnyire húzott palánkra nagy czélkarika volt festve.
«Feuer!»
Az ágyú elsült; sokkal kisebb dördülése volt, mint a másiknak s alig adott valami füstöt, az is egy percz alatt eloszlott a levegőben.
«Bravó, bravó!» hangzott a Generalstab csoportjában; a tábori látcsövek mutatták, hogy a kilőtt golyó egy hármast talált a czélkarikán. Gyönyörű egy Kernschusz volt!
A fekete lőporral nem lehet ily preczizióval czélozni.
Egy második, egy harmadik megint a karikát érinté.
No most próbáljuk a háromezer lépésnyi távolban levő palánkon.
A cső száját följebb kellett emelni.
Háromezer lépésnyire is bevált a lövés. Ívet képezett már, de még is a palánkba furódott.
Újabb hangos tetszés-nyilvánítások.
Most négyezer lépésnyiről tettek kisérletet a fehér lőporral.
Ott már háromszoros palánk volt fölállítva, vastag deszkákból s a mögött még egy golyófogó téglafal.
A kilőtt golyó keresztültörte mind a három palánkot, de még a téglafalon is rést ütött.
Ezt csinálják utánunk a fekete lőporosok!
Magam is megtértem fehér porosnak.
A generálisok siettek a mi őrnagyunknak gratulálni.
– Függeszszük föl még egy kicsit a véleményadásunkat, – mondá egy pápaszemes főtiszt. – Ezek a lövési kisérletek mind a frissen fabrikált fehér porral történtek, a mi csakugyan csodaeredményeket mutat föl. De meddig tart ez a csodaerő? az a kérdés. Mert a lőpornak raktáron kell állni, hogy a háború kitörésekor egész hadjáratra való készen legyen.
(Ismételem, hogy még akkor az armádiánknak semmiféle hátultöltő fegyvere nem volt, az ágyúkba a cső száján dugták be a lőport és a golyót azzal a bizonyos tömőruddal, a végén kefével, a mivel minden lövés után kikefélték, mint a kéményt).
A mi fehér lőporunk összesajtolt állapotban dugatott be az ágyúcsőbe.
Előhoztak egy lőszekérrel olyan fehér lőpor tömecseket, a mik már egy év óta hevertek a raktárban. Egyet azokból beletoltak az ágyúba.
Most is emlékezem azokra a gunyosan mosolygó arczokra, a mik az ágyú mellett egy csoportba verődtek.
Az őrnagy irányozta az ágyút. Czélzott, föltette a gyutacsot, aztán félre állt. «Feuer!»
Nikkel megrántotta a csappantyu zsinórját. Az ágyú elsült. Nem mondhatom, hogy eldördült; sőt inkább valami csunya serczegő-szortyogó hangot adott s nem tűz és füst lövelt ki a száján, hanem valami hosszú fehér lövet, mintha nem is ágyú volna, hanem fecskendő. A kilökött golyó pedig ott gurult valami ötven lépésnyire a kavicsokon ugrálva, hogy azt csupa tréfa volt elnézni.
Egy tüzér utána szaladt a golyónak, elfogta, visszahozta.
Nagy volt a gaudium fölötte – bizonyos körben.
Annál nagyobb a boszuság az ellenpártban.
Másik próba következett.
Azzal is oly pórul jártunk.
A pápaszemes főtisztnek most már nagyon megnyilt a szája; eddig csak dohogott.
– Megmondtam előre, hogy a fehér lőpor egy év alatt elveszti a robbanó erejét. Most az egész lőpormagazinnal gulyáshúst lehet főzni.
Ez a sottise egészen kihozta az őrnagyot a csigaházából.
– Gulyáshúst? – rivallt mérgesen a pápaszemesre.
– Igen is! Gulyáshúst, a hogy a figura docebit.
A tüzéreknél volt tábori bogrács, szolgafa; azt a szabadban fölállították, a bográcsot megtöltötték conservvel, akkor a pápaszemes odahelyeztetett a bogrács alá egy egész töltésre való összesajtolt régi fehér lőport; kivett a zsebéből egy viaszkos gyufát, azt meggyújtotta s égve beledugta a lőpor-pogácsába.
Minden ember szétriadt e merénylet előtt, mely, ha «ne adj Isten» rosszul üt ki, mindenikünk ott hagyja a szeme világát, csak a pápaszemes maradt ott a bogrács mellett, egy nagy főzőkanállal a kezében.
Mikor aztán a gyufa odáig égett, a hol a lőport érte, az bizony csak nem pukkadt szét, hanem elkezdett szép csöndesen serczegve égni, azután lángra is kapott, égett fényesen lobogva a bogrács alatt; az volt a jó, hogy nem volt füstje; nem kozmásította meg az ételt. Ez bizony kitünő helyettesítője lesz a hadjáratban a – tőzegnek; meg lehet mellette főzni az egész menázst.
A pápaszemes még olyan malicziózus volt, hogy a hosszúnyelű főzőkanállal egyre kavargatta a bogrács tartalmát s mikor egészen elégett alatta a fehér lőpor, levette a szolgafáról és sorba kinálta vele az ismét visszasomfordált illusztris társaságot: «méltóztassék, pompás jó gulyáshús!» – Az őrnagy engem keresett a szemével. Mikor meglátott, egy intéssel maga elé hivott.
Még sápadtabb volt az arcza, mint máskor.
– Menjen ön a feleségemhez s mondja meg neki, hogy távozzék el innen. Kisérje ki a vasuthoz. Aztán jöjjön vissza a kocsival azonnal. Megálljon! Madame utazzék vissza Bécsujhelybe.
– Egyedül?
Ettől a kérdéstől egészen megvadult az őrnagy. Úgy prüszkölt, mint egy hörcsög.
– Hát mi az ördög menykő?
– Úgy értettem, hogy a Venczel. – Az volt a Privatdiener, a ki a bakon ülve maradt.
– Úgy? Az mehet vele.
Én odasiettem Fritilláriához. Mondtam neki, hogy kudarczot vallottunk a lőporral.
A madame vállat vont kedvetlenül s francziául beszélt hozzám.
– Je le savais bien. Je l’ avais lui dit, moi. Ça ne vaut rien. J’en étais sur.
(Hogy ő azt tudta előre? hogy előre megmondta neki? hogy ez nem ér semmit? Valjon honnan vette a tudományát?)
Én aztán átadtam neki az izenetet, a mit a férje küldött általam, hogy kocsikázzon rögtön a vasuthoz, majd én odáig elkisérem, onnan aztán a legelső vonattal Bécsujhelybe. A Venczelt viheti magával.
– No hát üljön föl. Én mehetek.
Én fölhágtam a csézába; – az első ülésbe ültem, a hogy dukál a kadétnak, mikor őrnagynéval kocsikázni van szerencséje. Szemközt ültünk, a térdeink egymáshoz értek.
Aztán, a mint a Steinfeldet elhagytuk, Fritillária a napernyőjét a kocsiülés felé fordította. Nagy terebély napernyője volt, aféle en tout cas. Mind a ketten elfértünk alatta.
– Az nem baj, hogy a fehér lőpor megbukott, – suttogá hozzám, – hanem, hogy a mi cello duóink is megbuktak, az a csapás.
Arra én is gondoltam már.
– Ez után a fiaskó után előre látható, hogy mi következik. A hadügyminiszterium abba hagyat minden további experimentálást a fehér lőporral; az őrnagy nem fogja a fél éjszakákat a chémiai laboratóriumban tölteni, hanem otthon marad, beül az én szobámba, pipázik és altvatert iszik.
– Rosszul alszik tán?
– Nagyon rosszul. Aztán mentül többet pipázik, mentül több altvatert iszik, annál álmatlanabb. Én a cellomat az almáriumba zárhatom.
– Én meg a hegedűmet akaszthatom szegre.
– Nem is ér a cello hegedű nélkül semmit.
Azzal a két térde megszorította a térdemet.
Fatális állapot.
– A mi duóinknak vége!
S két könnycsepp gyült a szemébe.
(Nagyon szerethette – azt a hegedűt).
Magam is meg voltam rőkönyödve.
Egészen közel hajolt hozzám, úgy hogy a forró lélekzetét éreztem, mikor suttogott:
– De én nem fogok lemondani… én találok ki valamit… nem nyugszom bele… ha az ördögökkel kötök is szövetséget…
Én kértem, hogy lassabban beszéljen; az inas meghallhat valamit a bakon.
– Ejh, mit! Az az én emberem. Tőlem kap havonkint húsz forint extra-fizetést. Olyan hűséges, mint a kutyám.
S aztán folytattuk tovább a páros suttogást.
Az az eddigi biztos módja a találkozásnak, valószinü, hogy a mai naptól kezdve el lesz előttünk zárva.
Mit tehetünk ezentul?
Őrültnél őrültebb terveket gondoltunk ki.
Egy sem vált be.
Az őrnagy nem zárkózik be többé a vegytani terembe; nappal engem strázsál az iskolában, este meg Fritilláriát a szobájában.
Eddig minden gondja a fehér lőporra volt, ezentul a rizsporra is gyanakodni fog.
Abban a nagy kaszárnya-akadémiában minden találkozás lehetetlen. Annak ezer szeme van.
De talán a parkban lehet.
A katonai akadémiának van egy hetven holdas parkja.
Abban van egy szép temető. A hová azokat helyezik el, a kik időközben a nagy katonai intézetben elhaláloznak. A halottak siremlékeit megkoszorúzni kegyeletes kötelesség. Vannak közöttük, a kiknek emléke Fritilláriára nézve kedves. Szokott nekik virágokat hordani. – Az a temető olyan kedves hely. – Azokra nézve, a kik még örülnek az életnek!
A Venczel közvetíteni fogja az izeneteket.
Ezt az életrevaló eszmét tovább fejlesztettük, a vasuti perronon sétálva, a míg a vonat megérkezett.
Forró kézszorításokkal vettünk egymástól búcsút.
Engem ez persze sokkal jobban érdekelt, mint a világ minden puskapora. Lőhettek a Steinfelden miattam, a hová akartak.
Pedig bizony mondom, hogy az az egyszeri tengerész, a ki a lőporos hordóba dugott égő gyertya lángjánál gyújtott pipára, nem követett el olyan eszeveszett bolondságot, mint én ebben az órában; majd elmondom később, hogy te is megitélhesd: föl lehet-e ezt venni egy regénybe? nem mondják-e rá azt az olvasók, meg a kritikusok, hogy ez hihetetlenebb a háromszinü kandurnál is?
Mikor aztán a vonat tovaragadta előlem Fritilláriát, én is visszatértem a Steinfeldre.
Ott már akkor vége volt minden lőkisérletnek; a főtisztek csézái már robogtak az országúton; a laffeták szekereikhez voltak már csatolva; az őrnagy is készen volt, Nikkellel egyben; csupán csak én rám vártak. Nem azért, mintha én lettem volna a legnagyobb úr a társaságban, hanem mivelhogy elvittem az őrnagynak a kocsiját.
Fogadtak is szép heilige Kreuz Donnerwetterrel! «Hol járt ön?»
Mondtam, hogy a bárónét kisértem, utasítás szerint, a vasuthoz, s ott őriztem, míg a vonat megjött.
– Ezer milliom mennykő! Önnek nincs semmi dolga a professzorné mellett, hanem a professzora mellett!
Hát ezt én eddig nem tudtam.
No de már most megtanultam.
A professzor mérges volt az egész úton. Nem tudtam már hová dugni a lábamat, hogy össze ne tapossa. Szemben ültem vele.
S a rossz lelkiismeret azt sugdosta a belsőmben, hogy azok a haragos csizmasarkok igazán meg vannak érdemelve.
Másnap, mikor a tanterembe fölmentem, ezt a számot találtam az iskola nagy számvető fekete táblájára kolosszális jegyekkel fölkrétázva:
«60».
Nikkel pajtás megmagyarázta nekem: ez a szám azt jelenti, hogy még mátul hatvan napig maradunk az intézetben. István király napján végződik a szemesztrisz, akkor aztán szabadulunk haza, kivéve azokat, a kiket itt hagynak, vagy grácziából, vagy büntetésből. Ezt a 60 napot tehát, mely a vizsgákkal végződik, ugyancsak föl kell használni s neki feküdni egész szorgalommal a tantárgyaknak.
Ezentul minden nap egy számmal kevesebb lesz fölirva a táblára, egész az 1-ig. A 0-t már nem irja föl senki.
Nekem is hozzá kellett (volna) látnom a könyvekhez. E miatt «is» pihenhetett a hegedű.
De más okból is.
Az őrnagy határozottan tudtomra adta, hogy nála semmi keresni valóm nincs; ott már minden hivatal be van töltve. A Nikkel sem járt többé a chémiai laboratóriumba. Az őrnagytól elvették a kulcsát. Megsütheti a fehér lőporát. Az most tetszett magának a Jónás próféta szerepében a töklevél alatt. A tantermen kivül sehol sem volt látható. Ott pedig igen kellemetlen examináló kedvében volt, különösen én irányomban. Mintha csak kiválasztott kegyencze lettem volna, engemet maczerált legjobban a physikából, chémiából és mathematikából, a miket ő tanított. Tőlem akart megtudni olyan dolgokat, hogy hogyan támad a jégeső? Mi okozza az északifényt? Mi lehet a holdnak tulsó oldalán?
Én persze nem tudtam kielégíteni a kiváncsiságát.
Olyankor aztán komoly dorgatoriumot tartott.
– Ön hibás utat választott szellemi tehetségeinek kifejlesztésére. Ön a fantáziáját raffinirozza, holott az elismert thezis, hogy a képzelőtehetség túltengése mindig az emlékezőtehetség rovására történik. A poétáknak erős fantáziájuk van, azért gyönge a memóriájuk. Ez a két tehetség olyan, mint az ellentétes szinek, a ki folytonosan veres szinre néz, ha fehér papirra tekint, zöldet lát; ha feketére néz, fehéret, vagy hogy ad hominem szóljak, a memoria és a fantázia olyan két egymást absorbeáló fogalom, mint a tankönyv, meg a hangjegy.
Nekem kapóra jött a felelet.
– De hiszen akkor, nagyságos tanár úr, nekem mindig a tankönyvet kellene magam előtt látnom, mikor fehér papirosra nézek.
– Üljön le! – riadt rám mérgesen. – A tanárnak felelni kell, de nem visszafelelni! Ha ön a tudományos kiképződésben ily retrograd progressziót fog tanúsítani én kénytelen leszek önt a tanév bevégezte előtt a gondnokához hazaküldeni.
Ettől a fenyegetéstől ugyancsak megszeppentem.
Hazaküldetni! most!
Hát akkor a mi merész terveinkből Fritilláriával mi lesz?
Mik voltak azok a merész tervek?
Hát már most mégis rátérek.
De kérlek, ne csinálj hozzá valami túlságosan fancsali képet.
Meg akartunk szökni együtt a nagyvilágba.
Ezt főztük ki azon a fiaskós napon, a hintóban és perronon.
Az volt a tervünk, hogy ketten együtt beutazzuk Európát, minden fővárosban konczerteket adva. Elkezdjük Schweizban. Azért ottan, mert nyáron az a tourista-nép gyülhelye s ott legkevésbé lehetünk holmi hivatalos üldözésnek kitéve. Elébb Varsóra gondoltunk. Fritillária orosz nő volt; de ott kellemetlenségeknek lettünk volna kitéve. Másutt pedig saison mort van ilyenkor. Párisban télen szándékoztunk fölmerülni.
Csoda sikereket jósoltunk magunknak! Sapristi! Sakinka! Teringette! Milyen plakátok! Egy orosz hölgy, meg egy magyar fiu. Amaz a violoncellon, ez a hegedün virtuóz.
Óriási nagy bolondság volt biz ez; – de hát mondtam én valaha, hogy nem voltunk tökéletes bolondok mindaketten?
Még rám nézve nem is elég a «bolond» jelző, én még azonfölül czudarságot is követtem el. Tönkre akartam tenni nem csak egy asszonynak a jó hirnevét, hanem még egy derék embernek az egész életpályáját is. Ebből olyan botrány kerekedik, a mi az őrnagyot lehetetlenné teszi. Velem nem duellálhat; egy őrnagy egy iskolás kadéttal. Kénytelen lesz állásáról, tiszti rangjáról lemondani.
Hogy ezt én nem láttam!
S az őrültségünkben volt systema.
Fritilláriának minden lépését őrízték. Lehetetlen volt a vele érintkezés. (Van is lehetetlenség a világon, ha egy asszony akarja.)
Először is a jó Venczel Fritillária zsoldosa volt. Húsz forint havonkint egy privatdinernek szép pénz! Azért érdemes egy kis perfidiát elkövetni. Tehát leveleket kaphattam Fritilláriától, a mikben arról értesített, hogy dolgunk a legjobb kerékvágásban van; részleteket élőszóval a tudvalevő helyen.
Az a tudvalevő hely volt a park végében levő kis temető.
Ott nyugszanak azok a növendékek és tanárok, kik a katonai akadémiában haláloztak el.
Fritilláriánál nagy volt a kegyelet.
Kalendáriumában minden gyásznap meg volt jelölve egy kereszttel, a melyen egy kedves ismerős elment abba a csendes iskolába – örökké tartó vakáczióra.
Azokon a napokon Fritillária koszorut kötött télizöldből s maga vitte el azt a kedves halott sírjára.
Kiválasztotta azt az órát, a melyen a növendékek a parkban gyakorlatokat tartanak.