Uram! Egy „vén leány“ küldi önnek ezt a könyvet. Növendék leány voltam, mikor az első szót leírtam e könyvbe, vén leány vagyok most, hogy könyvem utolsó oldalára írom: vége. Igen, vége. A könyv betelt s annak, mit életemből regénynek, vagy legalább regénybe illőnek nevezhetek, folytatása nincs. Érzem, hogy, bár nem vagyok még harminc éves, vége az ifjuságnak, örökre vége. Az én ifjuságomnak, melynek egén többször borongott gyászfekete felleg, mint ahányszor verőfény mosolygott, s mely mégis csak ifjuság volt. Ábrándokkal, reményekkel teljes, bohó ifjuság, melyet álmatlan éjszakákon visszasír a szívem… Bolond szív, sírhatsz, az aranyos, szép ifjukor elmult, elenyészett, nem maradt egyéb belőle e könyvnél. Az én leghívebb barátomnál, kivel közöltem örömet, bánatot, félve rejtegetett ábrándokat; aki becsületesen megőrizte szívemnek titkait s akit – – ah, nincs erőm arra, hogy tűzbe dobjam őt! A hosszu téli estéken hányszor ültem órákhosszat a kandalló előtt, kezemben e könyvvel s lelkemben nagy elhatározással: tűzbe dobom, tűzbe, nehogy valaki más kezébe kerüljön; oly valaki kezébe, aki nem érti meg egy leányszív vergődését, semmiségeken való ujjongását s ugyancsak semmiségeken való kétségbeesését, s szánakozva mosolyog rajtam vagy éppen kinevet! Meg-megkisértettek a lobogó lángok: dobd közénk, ne habozz! Ime, láthatja, uram, a kisértésnek ellent állottam. Az ön kezébe teszem le könyvemet. Olvassa el s ha van benne a nyilvánosság elé bocsátásra érdemes, a fiatal leányok lelkét, szívét nemesen termékenyítő, ne engedje nyomtalan elenyészni életemből a hasznosat, a példaadót. Öntse irodalmi formába az én dadogásomat. Nem hiúság, nem szereplési vágy vezérel, hisz a név, melyet levelem alá írok, nem az én nevem, csupán a keresztnév az enyém. Majd talán, az élet alkonyán, a véletlen összehoz önnel s alkalmam lesz egy gyönge, de meleg kézszorítással megköszönnöm, hogy nemcsak végigolvasta az én dadogásomat, de méltónak is találta arra, hogy megtermékenyítse a magyar leányok szívét, amiként cselekedte ezt egykor Szentpáli Katalin tanulságos életének megírásával.
Igaz híve:
Uzoni Margit.
Uzoni Margit könyvét végigolvastam, s im, már eleve tanuságot teszek arról, hogy e leány tündöklő erényei közt nem utolsó az ő nemes szerénysége. Valóképpen nem napló az ő könyve, hanem kész regény. Stilusán meglátszik, hogy írás közben egy pillanatig sem gondolt a nyilvánosságra. Pongyola bizony ez a stilus, de kedves ez a pongyolaság! Könnyen megeshetik, hogy veszít a regény kedvességéből, de mégis teljesítem Margit kívánságát: a magam tollával írom meg az ő regényét, de úgy, hogy valóképpen ő az elbeszélő. Átadom a szót Uzoni Margitnak.
… Egy hete már, hogy itt élünk e kis városban s én még mindig azt hiszem, hogy álmodom. Hármacskán vagyunk: anyám, Róza nővérem s én. Mind a hárman gyászruhát viselünk. Gyászoljuk az én drága jó édes apámat. Akinek én alig egy hónapja még a térdén lovagoltam; akinek én a nyakát egy nap százszor is átfontam, halovány arcát pirosra csókoltam. Ő mosolygott, de mosolygása oly szomoru volt, hogy sírva fakadtam.
– Na, ne sírj, kicsikém, ne sírj, – csöndesített s sovány ujjaival simogatta arcomat, fejemet.
– Hát ne légy oly szomoru! Tudom, mi bánt. Azt hiszed, hogy meghalsz. Ó apám, hogy gondolhatsz ilyet!
Észrevettem, hogy erősen vigyázza arcomat. S mintha mondta volna: lám, ez a gyermek is alakoskodik. Tudja, hogy betegségem halálos. Mind alakoskodnak körülöttem. Alakoskodik ő is.
Úgy volt, úgy. Véletlen tanúja voltam annak, amint a doktor mondotta édes anyámnak:
– Tiszteletes asszony, nem áltatom. Egyedül csak a jó Istentől remélhetünk…
Nem hallottam többet. Hirtelen szédület fogott el, forogni kezdett velem a szoba, aztán az ágyban ébredtem fel. S az én drága jó édes apám ott ült az ágyam mellett. Sejtelme sem volt arról, hogy mi vette el eszméletemet.
– Édes kicsi, gyönge lánykám te, – gügyögött nekem, mint egy kis babának. – Lám, lám, mind a testvéred erős, mint a vas; arcuk piros, mint a rózsa, csak te vagy vézna, sápadt, te penészvirág, te. Ugy-e az én kedvemért maradtál ilyen kicsike, ilyen véznácska, hogy legyen, akit becézzek?
Szemem megtelt könnyel, a torkom elszorult. Válaszul elkaptam a kezét, ráborultam s csókoltam hosszan, sokáig.
Nemcsak édes apámnak, de az egész háznak én voltam a becéje. István bátyám, ez a hatalmas, erős ifju pehelyként kapott föl a vállára s nyargalt velem az udvaron, a kertben. Róza nénémen, ki hat évvel idősebb, mint én, valósággal zsarnokoskodtam. Híres volt a pajkosságáról, szelességéről, csípős nyelvéről, a legzajosabb kedvéből hirtelen csapott át a kiállhatatlan rosszkedvűségbe, de engem még ilyenkor is kényeztetett. Mint afféle sokat betegeskedő gyermeknek, csunya szokásaim voltak. A kávét nem ittam meg, ha a cukrot jó magasról nem dobták bele.
– Nem csubbant! – mondtam kényeskedve s addig nem nyúltam a kávéhoz, míg egy szelet cukrot bele nem csubbantottak. Ha senki más nem, Róza engedett a szeszélyemnek. Ágnes, a másik néném, a család dalos madara, esténkint ágyam mellé ült s mélabús dalokkal altatott el. Az édes anyám szelíd, kevés beszédü, szinte hidegnek tetsző asszony, (pedig mily meleg szív, édes Istenem!) néha-néha neheztelő fejcsóválással fogadta kényeztetésemet, holott voltaképen ő is kényeztetett.
Koraérett gyermek voltam, mint általában a betegeskedő gyermekek, nem titkolták, hogy én vagyok a legeszesebb a családban s gyakran mondták: ezt a gyermeket megeszi az ész. Lehet, hogy ez is kényeztetés volt. Vagy vigasztalás: mit Isten megtagadott tőlem testben, egészségben, formaságban, – elmém elevenségében pótolta ki? Egy bizonyos: sok mindent leolvastam szüleim, testvéreim arcáról, mit ők nem tettek fel rólam, bármily okosnak tartottak is. Leolvastam a hallgatólagos megállapodást: kényeztessük szegénykét. Nemcsak azért, mert a legkisebb, de mert beteges, vézna, kinek ha napjai nem is, az évei meg vannak számlálva. Ha egy-egy talpraesett mondásomon nagyot nevettek, láttam, hogy szeretnének elfordulni s kisírni magukat: mért, hogy ez a gyermek nem erős, egészséges!? Mért kell elvesztenünk őt, ki egy-egy szavával felvidámítja az egész házat?
Egy szép májusi napon – sohasem felejtem el e napot – két fiatalember jött ki a városból. Nem most jöttek először. Az egyik Adorján Dénes ügyvédjelölt: a Róza, a másik Damokos Balázs kálvinista pap: az Ágnes jegyese volt. Édes apám, bár alig birt állani a lábán, fölkelt s az asztal körül sétálgatott velem.
– Jertek, jertek, – fogadta leendő vejeit, – hadd támaszkodom rátok, mert erre a leánykára a kezemet sem merem rátenni. Ugy-e, kicsike, összelapulnál? Mi?
A leendő vők karon fogták édes apámat, aztán kivezették a kertbe. A gyümölcsfák virága édes illatot árasztott szét. Túlvilági boldogság fénye ragyogott édes apám arcán. Csak István bátyám nem volt itt: ő a szomszéd vármegye egyik falujában hirdette Istennek igéjét. Mert pap ő is. Az volt a nagyapám is. Annak az apja is. Apáról fiúra öröklődött Istennek szolgálata. S mily boldoggá tette édes apámat a gondolat, hogy két leánya közül egyet pap vesz el feleségül. Igen, két leánya közül. Tudom, bizonyosan tudom, hogy engem nem nézett férjhez menendő leánynak…
Nem, nem, ezt a napot sohasem felejtem el. Édes apám arca, az az arc, melyet e napon, e röpke órában láttam, lelkembe vésődött kitörülhetetlenül. Ime, – ezt olvastam arcán – most már meghalhatok. Két leányom sorsát két derék ifju kezébe tettem le. A fiam pap… Aztán hirtelen reám tekintett. S mintha arra a túlvilági fényre felleg borult volna! Egész testében megrázkódott. Ha erősen nem fogják, összeesik. Alig hallhatóan rebegte:
– Fázom. Vezessetek be.
Ó édes, drága jó apám, hát mégsem halsz meg nyugodtan! Ó lelkem, édes jó apám, hát mégsem feküdtél nyugodt szivvel a te koporsódba!
… Akkor éjjel meghalt az édes apám.
S ott, az édes apám ravatala mellett elbúcsúztam a gyermekkortól. Éreztem, hogy többé már nem vagyok gyermek. Vége a bohó, a gondtalan gyermekkornak, vége. Hogy azon a szép, májusi napon fogtam el az utolsó pillangót…
A temetés után mindössze két hetet laktunk a parókhián. A derék, becsületes székely atyafiak nagyon szerették az ő „aranyszáju“ papjokat, könnyes szemmel kisérték utolsó útjára s mikor észrevették úti készülődésünket, szinte erőszakkal akartak itt tartani. Kérve-kérték édes anyámat:
– Bár addig maradjon itt nagytiszteletü asszony, míg új papot hozunk. Itt megmaradhatnak békében.
De édes anyámnak nem volt maradása. Bármerre nézett, minden csekélység a felejthetetlenre emlékezteté. Ő, ki eddig meleg szívének érzelmeit szinte hideg álarc alá tudá rejteni, most folyton könnyezett. István bátyánk, ki ekkor még nem volt házas ember, könyörögve hívott az ő falujába, az ő parókhiájára.
– Nem! nem! Nem nyomorítunk meg pályád kezdetén!
– Hát legalább Margitot adjátok nekem!
Az én drága jó édes anyám önkéntelen megragadott, mintha el akart volna rabolni.
– Nem, nem, őt nem adom. Talán Ágnes… Hadd vezesse házadat, míg férjhez megy.
Ágnes elment Istvánnal, én meg ott maradtam édes anyámmal. Megszakadt volna a szívem, ha most el kell tőle válnom.
Kicsi volt az eklézsia, melynek édes apám papja volt. De a kicsi jövedelemből is tudott némi vagyonkát gyüjteni az én jó apám s anyám. Sok fejős állatot tartottak s nénéim anyámmal együtt már hajnalban talpon voltak, ők maguk is részt vettek a fejésben, mérték a tejet a kannákba s kora reggel küldötték a városba, abba, a hol most lakunk. Egy kicsi birtok maradt a nagyapánkról is. Nem kellett félnünk a nyomortól, főként, ha tovább – dolgozunk. De ki? Róza és Ágnes – férjhez megy. Akkor ketten maradunk: anyám s én. Mibe kezdjünk? Ugyan mibe?
– Most még ne beszéljünk a jövendőről. Menjünk be a városba. Fogadjunk szállást. Velünk lesz az Isten.
Tehát – – Isten veled, szép gyermekkor, Isten veled, édes kicsi falum! Nem hallom többé harangodnak templomba hívó hangját. Nem látlak többé, hófehér falu, mosolygó képü házikók! Nem űzöm többé tarka pillangóidat, virágos mező! Nem szedem többé gyöngyvirágaidat, te szép kerek erdő! Nem kérdik többé ezek a jó falusi asszonyok: hogy van, édes kisasszonykám, nem beteg-e? Ó, de halavány az arca! Ó, de gyönge a testecskéje! Nem ébreszt fel többé az édes hajnali álomból fecske csicsergése. A kedves falusi idilleknek vége, vége!
… Ah, itt vagyunk a városban. Itt jártam végig a leányiskolát, minden utcáját, házát ismerem s mégis oly idegen. Ez a lakás… A földszintes ház ablakai szűk utcára s keskeny udvarra néznek. A felső szomszédunk egy mindig részeg fazekas mester, az alsó szomszédunk csizmadiamester, ki egész nap lábszíjazza az inasait. Áthallik keserves sírásuk. Hol a kert virágos gyümölcsfáival, illatos orgonabokraival, virágágyaival? Örüljünk, hogy egymagunk lakhatunk ebben a kis háromszobás házban. Még nagy is nekünk. Még olcsónak is mondja anyám. Most még az. De ki tudja, mit hoz a jövő?
Érzem, hogy nem sokáig maradhatok itt. Érzem, hogy vagy meg kell halnom vagy magamnak kell megszereznem azt a keveset is, mit megeszem. Mert szörnyü keveset eszem. Oly keveset, hogy láttára az anyám sírva fakad. És Róza is, ez a talpig szív leány. Aki magára erőszakolja a jókedvet, bohóságot, csakhogy minket egy pillanatra felvidámítson. Aki, hogy beköltöztünk a városba, az első reggelen, szeretettel nézett rám, miközben magasra emelte a cukorszeletet: – belecsubbantsam a kávéba?
– Ne, ne, – tiltakoztam én, – ennek vége! Többé ne becézz…
Adorján Dénesnek és Rózának szentelem e lapokat. Ez a csöndes, kevés beszédü ifju, valóságos ellentéte Rózának, ennek a „rossz nyelvü“, szókimondó, mindent meglátó leánynak. Hét ördög lakik Rózában s a hét ördög mellett egy nagy szív. Az emberek viselkedésében a legapróbb félszegség sem kerüli el éles szemét, ki is gúnyolja szemtől-szembe, de annyi kedvességgel, hogy soha még senki sem tudott rá megharagudni. Gyermekészszel csodáltam, hogy ez a két ellentétes természet meg tudta egymást szeretni. Ma már nem csodálom. Dénes alig egypár évvel volt idősebb Rózánál s gyermekkori barátságból fejlődött ki szerelmök. Kálvinista pap volt Dénes apja is, épp a szomszéd faluban s az Adorján és Uzoni gyerekek gyakran összejöttek. Évek során együtt játszottunk a vasárnap délutánokon, hol nálok, hol nálunk, de csak később, mikor Dénes már nagy diák volt s Róza serdülő leány, vettük észre, hogy kölcsönös érzelmök több a barátságnál. Házunknál sok fiatalember fordult meg. Szívesen jöttek a városból az egyszerü papi házba, hol – úgy látszik – igaz melegséget s mesterkéletlen jókedvet találtak. Na – és pompás tejfölös csirke-paprikást. Mind élvezték Róza kedves pajkosságát, de senki sem udvarolt neki komolyan: tudták, hogy Róza szíve már rég el van jegyezve Adorján Dénesnek. Úgy tetszett nekem, hogy az egész világ szeretettel nézi e valóban ideális frigy szövődését. Mintha az egész világ egy érzelemmel vallotta volna: ezek igazán illenek egymáshoz. Éppen azért, mert az egyik nagyon eleven, a másik nagyon csöndes.
Már valóságos jegyesek voltak, mikor Damokos Balázs a házunknál először megjelent. Akkor már – mint később kiderült – szerette Ágnest. Egy fillér-estélyen lobbant a szíve szerelemre, hol Ágnes népdalokat énekelt. Nem volt iskolázott a hangja, de üde, lágyan csengő, szívhez szóló. Ez a hang ejtette rabul Damokos Balázs szívét. Ez hozta el őt a mi házunkhoz. Róza már az első negyedórában tisztában volt a tiszteletes úrral. Dénessel együtt jöttek. Mintha csak testvérek lettek volna. Magas, karcsú alak mind a kettő. Az arcukban is volt némi hasonlatosság s a természetökben is. Épp oly csöndes, kevés beszédü Balázs is, mint Dénes. Szelid lelkü, igazi pap, de mintha férfiasabb lett volna mégis, mint Dénes. A szót Róza vitte egész délután, a vacsoránál is. Mintha már meg is kérte volna az Ágnes kezét s mintha ő lett volna a ház feje, aprójára kikérdezte a tiszteletes urat.
– Szép-e a kertje?
– Elég szép. Persze egy kissé gyomos.
– Na, Ágnes, ott majd gyomlálhatsz…
– Róza! – szólt rá feddően, haraggal, az édes anyám.
Szegény apám nevetett. Ágnes arca lángba borult s kiszaladt. Közben a paprikás-csirkéből a jobb falatokat – tiszta szórakozottságból – mind Róza szedte ki. A tiszteletes úrnak bizony csak a csirkék szárnya meg a háta maradt. Anyám majd elsülyedt szégyelletében, de nem szólhatott. Hanem mikor a vendégek elmentek, alaposan megmosták Róza fejét. Hogy mennyire használt a nagy mosás, kitünt a következő vasárnap. Most már Róza le sem ült az asztalhoz. Ő volt a „fennjáró“. Ő hordta körül a tálat. És mondá Damokos Balázsnak, elébe tartván a tálat:
– Kedves tiszteletes úr, a multkor nagyon megszidtak maga miatt. Az Isten áldja meg, válassza a combját meg a mellét.
S ő maga adta Balázs tányérjára a legjobb falatot.
Jaj, szegény anyám és mink valamennyien! De végre is egy pillanatnyi kínos hallgatás után – nevetésbe törtünk ki mind. Balázs nevetett a legjobb ízűen.
Róza a vendégek távozta után ugyan megint részesült a fejmosásban, de hát őt már megjavítani nem lehetett. Ami a szívén, az a nyelvén. S nagy szeleburdiságában sohasem gondolta meg, hogy vannak családi dolgok, miket idegeneknek nem szükséges tudniok. De viszont most is jóra vezetett a szókimondása. Damokos Balázs nekibátorodott. Úgy látszik, szívesen látják, ha Rózát alaposan megmosták, amiért elszedte a jobb falatokat. S csakugyan jól érezte: egy hónap mulva már Ágnes és Balázs boldog jegyesek valának.
Még csak most volt elemében Róza. Kedves páthosszal mondotta:
– Ó, édes jó anyám, de boldog lehetsz te! Egyszerre két leányodtól szabadulsz meg!
És nem szünt meg az évődése.
– Végre a familiánkba beleházasodik egy ügyvéd. Ügyetlen, az igaz, de mindegy. Elég volt már a papokból. Az egész nemzetségünk csupa tiszteletes úr. Végre lesz köztünk egy tekintetes úr is. S ezt nekem köszönhetitek, nekem!
– Hogy a kakas rúgjon meg, te nagy száju, – mondotta apám, ki sohasem tudott szigoru lenni a lányai iránt s az efajta csacsogásokon úgy a szívéből kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak.
Ime, erre a derűs képre borult a gyászfekete fátyol: apám halála.
S jaj, mi következik még ezután!
Még fél esztendeje sincs, hogy drága jó apámat eltemettük, tetszett az Úrnak, hogy újra gyászba borítson: Adorján Dénes ott fekszik egy hóborította sírhalom alatt!
Te jó Isten, kinek szolgálatában öregedett meg annyi ősöm, mivel érdemeltük meg e szörnyü csapást!? Nem lázadott föl szívünk, mikor magadhoz szólítottad a Te szolgádat, a mi jó édes apánkat. Bár a természet rendje szerint még sokáig élhetett volna, öreg ember volt, kínos betegség gyötörte s meghalván, maradt legalább egy csöpp enyhülése szívünknek: nem szenved többet! De Dénes ifju volt, erős, szíve tele volt egy szép élet reménységével, ott állott a földi menyország küszöbén, miért nem engedéd, hogy átlépje azt!?
Nem, nem! Csendesülj, szívem, ne háborogj! Imádkozzunk a meghalt ifju lelki üdvösségeért s az én drága Rózám életéért. Dénes a föld alatt, Róza élet és halál közt! Itt ülünk ágya mellett, virrasztva fölötte a hosszu téli éjszakákon: anyám, Ágnes és én.
Ágnes már asszony. Nagy csendben volt az esküvője. De itt van velünk: Róza ágya mellett tölti házasságának első heteit.
Nem akarom hinni, hogy Dénes meghalt. Nem akarom hinni, hogy Rózát elveszítsük. Miért, hogy Róza haljon meg s miért nem én!? Én, kinek a szellőfúvás is megárt, a folyton betegeskedő teremtés!?
Nem tudom rendezni gondolataim zűr-zavarát. Hogy is történhetett Adorján Dénes halála? Bálban volt. Reggelig táncolt. Másnap már erősen köhögött. Aztán vért hányt. De ennek már egy éve. Jött a nyár s elmúlt a köhögés. Aztán jött az ősz, a hideg, nyirkos ősz s Dénest újra előfogták a köhögési rohamok. És sorvadni kezdett megdöbbentő, szivetszaggató gyorsasággal. És egyszerre csak ágyba szögezte a halálos betegség. És éjjel, késő éjjel, bezörgettek ablakunkon.
– Mi történt?
– Oh, Istenem, Dénes… igen, Dénes… meghalt…
Róza eszméletét veszítve hanyatlott vissza ágyába. Alig volt eszméletnél, míg Dénes a ravatalon feküdt. A harangok zúgására ébredt föl egyszer, hogy újra elaléljon. S mi csak egy göröngyöt sem dobhattunk Dénes koporsajára. Balázs mondott imát a sírja felett…
Imádkozom én is.
– Uram, könyörülj meg rajtunk! Tartsd meg nekünk Rózát!
Róza hallja könyörgésemet s fájdalmasan mosolyog. Alig hallhatóan rebegi:
– Ne az életemért, a halálomért imádkozz… ha szeretsz!
Isten meghallgatta szüntelen való könyörgésünket: Róza meggyógyult. A halálmadár, mely egész télen ott huhogott kicsi fészkünk fölött, a tavasz nyiltával – elröpült. S hogy megjöttek a verőfényes, langymeleg tavaszi napok, egy-két órát kiülhettünk a szűk udvarra, melegedni a nap bizsergető sugaraiban. Aztán mint a repülést próbálgató madárfiókák, tovább-tovább röppentünk, azaz hogy mendegéltünk. Egy bájos, illatos májusi napon már ki is jutottunk a rétre, a Küküllő mellé. Ott sétálgattunk föl s alá a folyó partján, meg-megálltunk s a csendes folyóvíz tükrébe mélázva merült tekintetünk. Vajjon mit gondoltunk e pillanatban? Azt hiszem, egyet, de hogy mit, azt egyikünk sem merte volna elmondani a másiknak. A halál gondolata járt Róza lelkében. Az enyémben is. De önkéntelenül megragadtuk egymás kezét, mint akik bűnös gondolaton érik magukat. Hallani véltem a mennyei szózatot: Örüljetek az életnek, mely sok bánat közt sok örömet is tartogat azok számára, kiket a nehéz csapások sem rendítenek meg Istenben való hitökben. Az isteni gondviselés rendelései beláthatatlanok s a gyarló ember néha akkor lázad fel ellene, mikor valóképpen a legnagyobb jóban részelteté.
Hosszu hallgatás után Róza megszólalt:
– Tudod-e, kicsike, mi terv fő a fejemben?
– Tudom.
Róza meglepődve nézett reám.
– Tudod?
– Igen, tudom. Meghalt a jegyesed s azt hiszed, többé nem akad ifju, aki elfeledtesse az ő emlékét.
– Nem mégy férjhez soha. De ha nem mégy, valamely foglalkozás után kell látnod. Ez fő a te fejedben.
Róza elmosolyodott. Az első mosoly, mit láttam ősz óta.
– Kicsike, neked ördögöd van. Beláttál a lelkembe. Úgy van, valami foglalkozás után kell látnom. Lám, de jó volt, hogy megtanultam a szabást s varrást. Emlékszel, hogy Ágnes is, meg én is, kezdetben mennyit zúgolódtunk magunk közt, mikor édes anyánk Johanka nénihez adott tanulásba! Irígyeltük a volt iskolatársainkat, kik, amíg mi a gép fölött görnyedeztünk, a sétatéren csevegtek, nevetgéltek… Egyik-másik le is nézett talán… Mit kezdenénk most e tudományom nélkül?
– Igen, nekünk dolgoznunk kell, – mondtam én.
– Nekünk? Hát te mit akarsz dolgozni, kicsike? Nem neked való a szabóskodás.
– Tudom, én tanulni akarok. Elhatároztam, hogy tanítónő leszek.
– Ugyan, kicsike! Hát azt hiszed, hogy anyánk elereszt téged maga mellől?
– El kell hogy ereszszen. Jól tudom én, hogy mi szegények vagyunk. Annak a kis birtoknak a jövedelméből meg nem élhetünk. Apránként elfogy s akkor aztán a testvéreim tartsanak el? Soha!
– Eh! Te gyönge vagy a tanulásra. Te itt maradsz velünk. Eltartalak téged a két kezemmel. Téged is, anyámat is.
Mondtam én:
– Hiába ne vesztegessük a szót, Róza. Anyámnak elég az ő kis jövedelme. Még nekünk is tud juttatni valamit. Amit te dolgozol, magadnak dolgozod. De én is meg akarom keresni a magam kenyerét. Ha aztán megszerzed te is, megszerzem én is: legyen minden darab kenyerünk közös, nem bánom. Ugy-e, te sem? Meglásd, mily édes lesz majd minden falat. Mi szereztük! És nem kérdezzük: melyik mennyit szerzett. Dolgozunk és – szeretjük egymást. Mi kell még?
Ó, Uram, áldassék a te neved, most már látom, most már hiszem, hogy Róza meggyógyult. Megcsillant újra az ő kedvesen csúfolódó természete. Most először annyi idő multán! Igen, Róza ezt mondta az én bölcselkedésemre, kenetes hangon, mint ahogy Johanka néni szokott beszélni, ki maga is özvegy papné volt:
– Kicsike! Eddig is tudtam, hogy bölcs vagy, de ennyire mégsem. Ily bölcs leányzó vaj’ léphet-e más, mint a nevelés és oktatás tövises útjára? Igen, te nagy dolgokra vagy elhivatva…
Itt megakadt Róza.
– Beszélj, beszélj! – biztattam kimondhatatlan örömmel, hogy feltámadni láttam újra a régi Rózát.
– Hát beszélek, kicsike, – s becéztetve veregette az arcomat, mint valami kis babának. – Ugy-e, valami ősz öreg ember jelent meg álmodban s az szózatolt: leányom, ne törődj testednek gyöngeségével, a fő, hogy erős a lelked s nagy te benned a tudomány. Eredj, tanulj és tanítsd hazádnak jövendő nemzedékét. S ha netalán veszedelembe jutnál, itt ez a síp, neked adom s fújj bele. Én ott leszek melletted!
Össze-vissza öleltem, csókoltam Rózát. Talán sohasem volt oly kedves, aranyos, mint e pillanatban. A gúnyolódásból kiszivárgott jó szivének melegsége! Éreztem, hogy bár ellene beszél most az én tervemnek, valójában helyesli azt. Most aztán elárultam neki, amit eddig titkoltam anyám előtt is, előtte is: hogy én már beszéltem is az én tervemről Mózsi bácsival.
Ki ez a Mózsi bácsi? Vajjon ki sejt e név alatt – tanfelügyelőt? Mózsi bácsi régi jó barátja volt apámnak s az egész családnak. Némi rokonság is volt köztünk. Afféle régi szabásu úriember, meleg kedélyü, barátainak bánatában, örömében résztvevő, érettök minden áldozatra kész; inkább kálvinista papot mutat a megjelenése, mint tanfelügyelőt s jóformán az egész városnak Mózsi bácsija ő.
Mózsi bácsi nagyon helyeselte a tervemet, sőt magára vállalta azt is, hogy édes anyámat is megnyeri annak. Többet is igért: ő maga visz el a tanítónőképzőbe s „kijárja“, hogy ingyenesnek vegyenek föl. A saját leányát is viszi, de… Majd megírom később, mit jelentenek e gondolatjelek. Hanem arra nem gondoltam, hogy sétánkból haza térve, nálunk találjam Mózsi bácsit. Szinte észrevétlen léptünk be, épp abban a pillanatban, mikor Mózsi bácsi élénken, mondhatnám, lelkesülten fejtegette, hogy ma már más világ van, mint az ő ifjuságukban; szükséges, hogy a leány is szerezzen valami kenyéradó diplomát. Ha nem lesz rá szükség, annál jobb; de ha szüksége lesz, megbecsülhetetlen kincs az a diploma.
– Igaz, igaz, – hagyta helyben édes anyám.
– Na, hugom, viszlek! – e szavakkal fogadott Mózsi bácsi s csak úgy ragyogott az arca az örömtől, hogy meggyőzhette édes anyámat.
Anyám nem fojthatta el könyeit s gyöngéd szemrehányással mondta nekem, miközben a szokottnál melegebben ölelt meg:
– Te rossz leányka, te. Hát összeesküdsz az édes anyád ellen?
– Édes jó anyám! Bocsáss meg! Azt akarom, hogy ne legyek terhedre sokáig…
– Úgy, úgy, igaza van a leánykának. Bárcsak minden leány így gondolkoznék, – áradozott Mózsi bácsi. – Még e héten elküldjük a folyamodványt. A felvételi vizsgára magam viszem el. Ellát is elviszem, az én leányomat. Téged is elvinnélek, – fordult Rózához – de…
Mondta Róza szomoru mosolygással:
– Én már egy kicsit kivénültem a tanulásból, Mózsi bácsi. Aztán csak nem hagyjuk egészen magára az anyánkat. Mi már együtt maradunk, amíg élünk, úgy-e, édes anyám?
Erre már nem volt szava sem anyánknak, sem Mózsi bácsinak. Összenéztek s láttam, hogy Mózsi bácsi szemében is könny csillant meg.
Később valamit dünnyögött Mózsi bácsi: no, no… igen, igen… Hiszen majd meglátjuk…
Vette a kalapját és búcsúzott.
S hogy eltávozott Mózsi bácsi, sokáig szótlanul ültünk a kis szobában. Aztán egyszerre mind a hárman kezünkbe temettük arcunkat s csöndes zokogásban tört ki mind az a sok bánat, keserűség, mit egymás elől eddig félve rejtegettünk.
Ekkor éreztem először, hogy a legnagyobb jótétemény, melyben Isten részelteté a bánatba merült szíveket: a könny. A sírás. Úgy megkönnyebbült a szívünk, hogy csöndben, senkitől nem látva, nem hallva, kisírhattuk magunkat.
Korán pihenni tértünk. Anyám, mielőtt maga pihenni tért, ágyamhoz jött s végtelen szeretettel simogatta meg arcomat.
– Tehát tanítónő leszel… Itt hagyod Lila mamát… jó, jó. Aludj. Álmodj szépet… Jó éjszakát.
Nagy emeletes ház a lakásom. Közvetlen alatta szalad el a nagyon szűk mederbe szorított Szamos. Egyedül állok a becsukott ablak mögött; szívemet sajogtatja még a válás fájdalma, arcomat égeti még édes anyám, testvéreim csókja, könnye. E pillanatban azt sem tudom, merre szalad ez a folyó. Keletre, az én hazám felé, vagy más irányba? Mintha mindent elfeledtem volna, amit eddig tanultam. Önkéntelen suttogtam: merre szaladsz, Szamos vize? Állj meg, állj meg egy pillanatra, hadd üzenek édes anyámnak, aki most könnyeit hullatja érettem; Rózának, ki varrógépje fölé hajolva űzi bús emlékeit, de hiába űzi: lelke ott imbolyog a temetőkertben; Ágnesnek, ki ezen a verőfényes őszi napon a papi kertben talán épp szedi a piros páris almát s bizonynyal felsóhajt: Istenem, ha most egy kosár almát Kolozsvárra röpithetnék! És Istvánnak, kitől el sem búcsúzhatám.
Itt ebben a rengeteg nagy házban engem még egyetlen leány sem szeret. Egyedül Janka néni, ez az áldott jó lélek, mutat irántam gyöngéd szeretetet. Valóképen az ő meleg szívének köszönhetem, hogy itt vagyok. Mert könnyü kimondani gyermekészszel, gyermeki felbuzdulással: tanítónő leszek! – de lám mindjárt az első lépésnél összeomlik az én tündérváram, ha Janka néni jóságos szíve meg nem esik rajtam.
Forró meleg juliusi nap volt, midőn Mózsi bácsi Kolozsvárra vitt. Egész úton bátorított: ne féljek a felvételi vizsgától. Ő nem félt engem…
– Csak egy kicsit nagyobb, egy kicsit erősebb volnál, – szaladt ki ajkán a rejtegetett aggodalom. – Ez az ugrifüles, – fordult Ellához, a leányához, – na, ennek, tudom, nem mondja a doktor: untauglich! Csak aztán a tanárok ne mondják!
Mondtam én:
– Én nem féltem Ellát. Magamat sem. A doktortól…
Mózsi bácsi közbe vágott:
– Attól se félj, hugom. Végre is, gyönge vagy, de nem beteg. Igaz-e?
– Gyönge sem vagyok, Mózsi bácsi. Oly erősnek érzem magamat!
– Nos, hogy még erősebb légy holnap, feküdj le. Te is Ella. Aludjatok.
Ő maga egy sarokban meghúzódott s minket lefektetett. Ella csakhamar el is aludt. Az én szememre nem jött álom. Szánalmas színben léptem át reggel az intézet küszöbét. Az udvarokon, a folyosókon csak úgy hullámzott a sok serdülő leányka. Ott álldogáltak a szülők, bácsik, a nénik, valamennyi szorongó arccal. Negyven leányra van hely s több jelentkezett száznál. Ez mind tanítónő akar lenni. Kevés a jókedvéből, a legtöbb kényszerűségből. Ellenségekként méregetik egymást a szülők, bár sohasem látták egymást. Irígykedve néznek azokra a leánykákra, kik előbbkelő pártfogók kiséretében jöttek ide. A szegény még szegényebbnek vallja magát s akinek nyolc gyermeke van, szeretné, ha tizenkettőről mutathatna fel bizonyítványt. Mind abban bizakodik, hogy az ő nyomorúságán megesik az igazgatónő szíve, aztán a miniszteré s az ő leánya mégis csak bekerül az intézetbe, ha a többié nem is.
Amint elhaladtunk a földszinti folyosón, az ott álldogáló csoportok előtt, hallottam a megjegyzéseket.
– Tudják, ki ez az úr? Tanfelügyelő.
– Hát azt a leánykát minek hozza ide? Vinné a kórházba s ne ide.
Belekapaszkodtam Mózsi bácsi karjába. Szédült a fejem. Nem mertem körülnézni, csak sejtettem inkább, hogy csupa piros pozsgás képü leányok álldogálnak itt, kiknek arcát még pirosabbra festette az izgalom. Máig sem tudom, hogy kerültem Janka néni elé. Ösztönszerüen csókoltam kezet s aztán, érezve, hogy egy puha kéz megsimogatja arcomat, lassan fölemeltem tekintetemet. Végtelen jóság mosolygott reám egy kedves szempárból; éreztem, hogy gyönge pirosság gyúl ki sápadt arcomon, jótékony melegség áradt szét minden tagomban.
– És magácska tanítónő akar lenni? – csendült meg lágy, meleg hangja.
– Az akarok lenni.
– Igen, az akar lenni, – vette át a szót Mózsi bácsi. – Nem bánom, ha az én leányomat nem is veszik föl, csak ezt a kis leányt vegyék föl, nagyságos asszonyom.
Janka néni meglepődötten nézett Mózsi bácsira, arca vidám mosolyra derült a szokatlan szavak hallatára.
– Mondhatom, az első apa, kitől ilyesmit hallok. Legyen nyugodt, tanfelügyelő úr, ha jól kiállják a felvételi vizsgát, rajta leszek, hogy mind a kettő bejusson az intézetbe. Nos, félnek a vizsgától? – fordult hozzánk.
– Egy kicsit, – rebegtük mind a ketten.
E pillanatban nyilt az ajtó s magas, barna, szemüveges úr lépett be.
– Isten hozta, doktor úr, – üdvözölte Janka néni a belépő urat s az én arcomról egyszerre eltünt az a gyenge pirosság, mintha egy hideg kéz letörülte volna.
– Nemde, kezdhetjük a vizsgálatot, nagyságos asszonyom? – kérdezte a doktor.
– Ime, itt az első „prepa-jelölt“, – mutatott rám mosolyogva Janka néni, de ugyanabban a pillanatban láthatóan megijedt. Hozzám lépett, gyöngéden megfogta a kezemet. Reszkettem, mint a nyárfalevél. – Na, na, ne féljen, kicsikém, nem eszi meg a doktor bácsi. Jó ember ő. Ugy-e, doktor úr, ön jó ember? – fordult a doktor felé s olyan pillantással nézett a doktorra, melyben benne volt e kérés: ne szomorítsa meg ezt a szegény gyereket!
Félve emeltem szememet a doktorra, de látva, hogy arca nem oly rideg, minőnek első tekintetre véltem, összeszedtem magamat s bátran néztem a szemébe. S mintha újra kigyult volna arcomon az a gyönge pirosság. A doktor megsimogatta arcomat, s jókedvűen mondta: na, mosolyogjon.
Nem tudtam elképzelni, hogy mért kivánja ezt, s önkéntelen elnevettem magamat.
– No lám, csak ezt akartam. A fogai épek, egészségesek. Mondhatnám: szépek. Most már csak az a kérdés, hogy van-e jó étvágya?
Az orrom hegyére tette a mutató ujját s komolyságot erőltetve mondta: őszinte feleletet várok.
– Mostanában gyönge volt az étvágyam…
Mózsi bácsi közbe vágott:
– Nem csoda, kérem, igazán nem csoda. Sok bánat érte szegényt mostanában.
E szavakra arcomat ellepte a könny, s csöndes zokogással borultam Mózsi bácsi széles mellére.
– Na, csendesüljön, kedvesem, – csitított Janka néni. A jó doktor is úgy szívéből vígasztalt. – Majd megjő itt az étvágya. A sok leány közt elfeledi a bánatot. Nemde, nagyságos asszony?
– Hát fölvesznek? Csakugyan beválok? – kérdeztem mohón s nagy buzgalommal törültem a könnyeimet.
– Ha a másik vizsgálat is sikerül, – mondotta Janka néni, – én melegen ajánlom a kegyelmes úrnak.
– Arról a másik vizsgálatról kezeskedem, – áradozott lelkesülten Mózsi bácsi s úgy feldicsért, hogy a szégyentől forró melegség perzselte arcomat.
– No lám, – nevetett a doktor, – nem is halovány ez a kis leány! Tauglich!
Ellával hamar végeztek. Csupa élet, erő, üdeség volt ő. Istenem, mily boldogan léptünk ki a folyosóra, pedig még hátra volt az írásbeli, a szóbeli vizsgálat és hátra volt a miniszter. De mégis bátrabban néztem körül a folyosón s most csakugyan láttam, hogy valóságosan ellenséges szemekkel néznek reánk. Hallottam az irigy megjegyzéseket: ezeket már fel is vették. – Hja, kinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül. – No, lám, ez a penészvirág. Csak nem akar tanítónő lenni!?
Ezt már egy leány mondotta. Visszanéztem reá. Magas, szélesvállu, csaknem teljesen kifejlett leány volt. Arca csak úgy duzzadott az egészségtől, de a szeme nem sokat igért. Odasúgtam Ellának: te, jegyezd meg ezt a leányt. Fogadjunk, hogy szörnyü buta.
– Miről gondolod? – kérdezte Ella.
– A szeméről. Nézd csak – buta és irigy.
Kimentünk az udvarra. Mózsi bácsi sok ismerőssel találkozott. Volt köztük végzett földesúr, kishivatalnok, pap, tanító (különösen tanító sok), aztán özvegy asszonyok, többnyire ezek is tanítók özvegyei, s ezek mind közrefogták Mózsi bácsit s mint valami Istent kérték, hogy támogassa őket.
Megható megalázkodással mondta egy özvegy tanítóné:
– Vegyen engem is kegyes pártfogásába, nagyságos uram. A nagyságod leányát, tudom, felveszik, de talán felvehetnék az enyémet is. Hat gyermeket nevelek kétszáz forint nyugdijacskámból. Ez a leányka a legnagyobb gyermekem. Benne van minden reménységünk. Ha ő majd tanítónő lesz, nem rongyoskodunk, nem éhezünk. De ha ingyen vennék fel, nagyságos uram, teljes ingyen… Máskülönben akár ne is vegyék fel.
A szívem elszorult. Hisz ez jobban rászorult a pártfogásra, mint én. Mi csak megélnénk valahogy otthon, tisztes szegénységben. S hány lehet itt még, a ki nálamnál sokkal szegényebb. Úgy szerettem volna szólni Mózsi bácsinak: óh, édes Mózsi bácsi, ne törődjék velem, pártolja a nálamnál szegényebbeket. De nem juthattam szóhoz. Mózsi bácsi elővette a kis könyvét, egymásután jegyezte föl a neveket, mindenkinek juttatott egy-egy jó szót s a refrén ez volt: mindent megteszek, ami tőlem telik.
S ez nem volt üres igéret. Mózsi bácsi szinte kereste, kutatta a legszegényebbeket, a kik leginkább rá vannak utalva, hogy maguk szerezzék meg a mindennapi kenyeret. Azt a sovány kenyeret!
Áldott legyen Istennek szent neve: Ő megsegélt engem. A felvételi vizsgálatom jobban sikerült, mint ahogy magam is reméltem. Sőt annál is jobban, mint ahogy Mózsi bácsi remélte. A szegény szülőket, kiket igazán nem hibáztatok, hogy ellenséges szemmel mustráltak, sikerült lefegyvereznem. De ennek a lefegyverezésnek nagy ára volt: a szívembe nyilallott a suttogva, halkan felém röppent részvét, szánakozás.
– Mi kár, hogy ilyen vézna! Szegény, de hiába fog tanulni! Megeszi a tudomány, mielőtt tanítónő lesz…
Hallottam a megjegyzéseket minden feleletem után s leolvashattam az arcokról, hogy ezek mind eljegyeztek engem a halálnak. Óh, édes jó apám! Tehát mégis férjhez megyek én is, ha máshoz nem: a Halálhoz! Ime, már el vagyok jegyezve!
Ami a vizsgálatok eredményének kihirdetése után történt: rettenetes egy jelenet volt az. Sohasem felejtem el, éljek bár száz esztendeig. Megmérhetetlen öröm és szivethasogató kétségbeesés megdöbbentő keveréke morajlott, zúgott a folyosón, az udvaron. Akiket elsősorban terjesztenek föl a miniszternek a vizsgálat sikere és szegénységük, családi körülményeik egybevetése alapján, sírnak örömükben, egymás nyakába borulnak szülők, gyermekek; akiknek gyermeke nincs a szerencsés kiválasztottak között, dühöngenek, fenyegetőznek, részrehajlást, igazságtalanságot emlegetnek.
– Csupa nehéz kérdést adtak az én leányomnak.
– Az enyém kitünően felelt s mégis csak jó osztályzatot kapott. Megyek a miniszterhez. Nem hagyom az igazamat!
Szegény Janka néni s mind a tanárok, tanárnők nem győzik vigasztalni, csöndesíteni a háborgó szülőket. Hisz ők, ha hely volna, fölvennék valamennyit. De mikor százhusz jelentkezik negyven helyre, – világos, hogy nyolcvanat meg kell szomorítaniok, bármennyire fájjon nekik.
– S mire jó ez a fölvételi vizsga? – méltatlankodtak a szerencsétlenek. – Napok óta itt vagyunk. A vasut, a szálló, az étkezés: tenger pénz szegény embernek s a vége: eredj haza, a leányodat nem veszik föl!
A leánykák, kiket visszautasítottak, már nem is vették a dolgot oly komolyan. Láttam a legtöbbnek arcán, hogy szeretne tapsolni, ugrálni örömében. Mert hát mindenütt jó, de legjobb otthon, ha még oly szegény is az az otthon. Az a nagy leány, kit még a vizsgálat előtt megjegyeztem volt magamnak, s a kiben csakugyan nem is csalódtam, mert oly szánalmas tudatlanságot árult el szegény, hogy már meg is sajnáltam – amennyire el tudta rejteni a kevés tudását is, épp oly kevéssé tudta elrejteni örömét.
– Oh, de jó, hála Istennek! – tört ki belőle az őszinte öröm.
Később megtudtam, hogy már hallgatag el volt jegyezve a helybeli jegyzővel, de az előrelátó szülők jobb szerették volna, ha diplomával megy férjhez. S hátha éppen abban a faluban nyilnék tanítónői állás s megduplázódnék a jövedelem! A szép terv dugába dőlt, Emilia (ez volt a leány neve) diploma nélkül fog férjhez menni. De férjhez megy!
Magamra erőszakolom, hogy a nyolcvan visszautasított leány közül Emilia az, akinek helyét elfoglaltam s ez a gondolat megnyugtat. Hogy Emilia még kevésbbé tudná, mint én e pillanatban, hogy merre foly a Szamos; hogy Emilia nem az édes anyjának, nem a testvéreinek küldene üzenetet a rohanó haboktól, hanem a gernyefalvi jegyző urnak; és hogy ez a szép erős leány itt csontvázzá aszalódnék a titkos kesergésben, míg én jobban már le nem soványodom. Ez ellen tesz is az áldott Janka néni. Külön kosztra fogott s a segédtanítónő, ki az ebédlő asztalunkon elnököl, folyton diktálja belém az ételt. Mindegyre tetten ér, hogy a villa meg a kés mozdulatlanul hever a pecsenye mellett, tekintetem – azt hiszem – bután mered a semmiségbe, de egyszeribe felriaszt egy erélyes hang: