Öreg, szúette szekrényben találtam a kendi papné naplójára: régi, szinehagyott füzetecske, öreges írás, néhol szinte olvashatatlan. Sokáig haboztam: közzé tegyem-e? Vajjon kielégíti-e az elkényeztetett ízlést egy vén papné együgyü írása; egy e század hajnalán élt papleánynak az élete? Vagy amint ő nevezi naplóját: „Rövid leírása az én viszontagságos életemnek és abban az isteni gondviselés megdicsőittetésének.“ Vajjon vannak-e még szívek, melyek megdobbannak ez ósdi szavakra: az isteni gondviselés megdicsőittetése? A századvég leányai megértik-e a század elejének leányát, ki minden dolgában, életének minden változásában, szerelmében, csalódásában, az isteni gondviselést látja, az ellen soha föl nem zúdul, de sőt inkább dicsőíti a nehéz órákban is?
Nincs más mód, követem Biró Erzsébet példáját: az isteni gondviselésre bizom naplójának sorsát, megkezdvén közlését – Isten nevében!
*
Áldassék érette Istennek szent neve, lecsendesült szível várom a halál angyalát, tiszta lélekkel állok az Úr szine elé. Sem ifjúságomban, sem öregségemben az isteni gondviselés ellen nem zúgolódtam. Szomorú árvaságomban Ő benne volt bizodalmam és soha meg nem csalatkoztam. Most, viszontagságos életem alkonyodásán is az isteni gondviselést dicsőítem; ő adott enyhülést szívemnek nehéz fájdalmaiban; most is ő ad erőt reszkető kezemnek.
Érzem, hogy nemsokára eljön érettem a halál angyala, vajjon lesz-e időm, leírhatom-e életem folyását, szívemnek könyebbségére, gyermekeimnek, unokáimnak okulására?
… Édes apám kálvinista pap volt Bonchidán, ott születtem az Úrnak 1805-ik esztendejében. Nemes fiú volt az apám, nemes leány az édes anyám. Ó mely mosolygó remény kecsegteté szüleimet, mely szépnek látták a jövendőt! S mely hamar vége lett a mosolygó reménynek! De, úgy látszik, már születésemkor kiapadt a boldogság forrása: édes anyám meghalt szép ifjúságában s én nekem korán meg kellett ízlelnem az árvaság kenyerét. Apám hires tanult ember volt, nagy birtoka Bonchidán, de hiába, az anya helyét nem pótolhatá. Báró Bánffy György volt a főkeresztapám, az édes apámnak kegyes nagy jóembere s Marguca nevü oláh dajkám beszélte, hogy a keresztelőn tenger sok huszast kapott, annyit, hogy nem fért a markába, még a katrincáját is tartania kellett, számomra is volt sok szép ajándéka, de mit ért, ha meghalt az édes anyám?
Később tudtam meg, hogy anyám házasélete nem volt boldog. Apám zsémbes természetü volt, mértéken túl szerette az italt s folyvást békétlenkedett, hogy nincs fia. Szegény anyámat a sok szívbéli bánkódás halálra sorvasztá. Szemlátomást hervadott, mint a virág, mondotta nem egyszer Marguca. Félesztendő sem múlt anyám halála után, apámnak el kellett hagyni a szép eklézsiát. Nem volt többé, aki csendesítse nagy indulatját, nem volt, aki eltakargassa gyöngeségeit: perbe szállott a hiveivel, pokollá lett az élet Bonchidán. De még gazdagabb eklézsiát kapott: elvitték Bálványosváraljára, e sötét, de Kanaán földjére. Ott lakott az a leány, kit legénykorában hoppon hagyott volt s ki vén leány maradott. Alig voltam tiz éves s az első héten, hogy beköltöztünk a váraljai parókiába, megmondtam a nénémnek: meglásd, elpusztulunk. Néném akkor már szép serdülő leány volt. Csodálkozva nézett reám.
– Mit beszélsz?
– Azt, hogy elpusztulunk.
Arra gondoltam, hogy apám megházasodik. Jövendölésem teljesült. Feleségül vette a vén leányt. E naptól kezdve lett csak igazán szomorú az életünk. A mostoha csak úgy dúskált a vagyonban, mézes-mázos szavakkal apámat elbolondította, mindennap fogyott, kevesbedett a gazdaság, sorba adogatták el a szép csikókat, a címeres ökröket. Szememmel láttam, mikor a Bánffy úrfiak ötven aranyat fizettek két csikóért. A két legszebbikért. Ó de megsírattam! Elkövetkezett az az idő, mikor csak egy tehén volt: ennek a húsából torolták el szerencsétlen apámat.
Az én nevelésem bezzeg más volt, mint az én leányaimé. A mező volt az én intézetem. Ott őríztem reggeltől estig, száraz kenyér mellett a juhokat. Örömmel őríztem, addig legalább nem ütött-vert a mostohám. Szántani is jól tudtam: megtanított rá Timár uram, az apám mindenese. Akkori időben szinte minden háznál főzték a pálinkát s az volt az én kötelességem, hogy egész télen át hordjam a jeget. Nem volt meleg ruhám, s szakadozó csizmám talpát kötővel kellett fölkötöznöm. Vajjon elhiszik-e ezt az én brünni topánkában járó unokáim? A nénémnek jobb dolga volt: neki kedvezett a mostoha, mert a fiának szánta feleségül.
De az isteni gondviselés nem hagyott el: szabadulást mutatott csüggedő lelkemnek. Karácsonynak szent ünnepére hazajött a szomszédunk leánya Szamosújvárról, díszes öltözetben s midőn ezt láttam, még jobban elfacsarodott a szívem. Ime, a szegény napszámos leánya kisasszonyi gúnyában, én meg, a pap leánya, rongyosan. Titokban átszaladtam hozzájuk, sírva borúltam a leány mellére s kértem könyörögve: vigyen el engem is, ha visszamegy. Kérdeztem: ugy-e ott nem verik, a ki hívséggel szolgálja urát? Új esztendőre virradó éjjel elhagytam apám házát. Nem vittem magammal semmit, csak ami rajtam volt. Reggel ott voltunk Szamosujvártt. Mindjárt kaptam gazdát, megfogadtak egy gyermek mellé. Jobb dolgom volt, mint az apai háznál. Asszonyom minden ételéből adott, illendően fölruházott. De tetszett a gondviselésnek, hogy fölfedezzék ittlétemet. Egy bonchidai gordonkás, ki a bandájával sok jó pénzt szerzett nálunk a jobb időben, meglátott, amint éppen vizet cepeltem a Szamosról. Összecsapta a kezét:
– Kisássonykám! kisássonykám!
Úgy tettem, mintha nem hallanám, nem vettem magamra a megszólítást, a hogy csak birtak gyenge lábaim, szaladtam haza, de a gordonkás utánam kullogott, megjegyezte a házat, melynek udvarán gémeskút volt. Két nap mulva szörnyü sírással rontott be a néném, ki már akkor férjes asszony volt (de nem a mostohám fiának, hanem egy tiszttartónak lett a felesége), erőnek erejével elvitt s ott rejtegetett a házánál meg egyik-másik atyánkfiánál. Mert azt ő sem akarta, hogy többet visszamenjek az apai házhoz. Nem volt nyugodalmam, éjjel-nappal reszkettem, hogy apám egyszer megtalál s haza visz. De az isteni gondviselés ismét megdicsőíté magát: nénémet meglátogatá kendi-lónai udvari tiszt Pápai Sámuel, s ő megismervén szomorú sorsomat, ajállá magát, hogy szól az ő kegyes urasszonyának, gróf Teleki Imréné ő nagyságának, hátha felfogad a kisasszonykák mellé. Legyen áldott az emléke Pápai Sámuel uramnak, egy hét multán már jött az üzenet a nagyságos grófnétól, hogy vigyenek hozzá, Hosszufalvára, Kővárvidékre. Néném velem jött s megérkezvén a kastélyba, ottan a nagyságos grófné fölkérdezett, hogy mit tudok.
Mondta néném:
– Instálom a nagyságos grófnét, ez a kis leány tud már keresztszemmel való varrást, tud szegni s egyéb házi foglalkozásban is értelmes. Szépen söpörget, tisztogat.
– Jól van, – mondá a grófné, – itt maradhatsz, lányom. Három esztendőre fogadlak. Első esztendőre harminc forint a béred, azontúl minden esztendőben tíz forinttal több. Kapsz ezenkivül két rend változó ruhát, két surtzot, két pár lábbelit.
Szobát söpörtem, port törölgettem, kávét főztem, varrtam, fódoztam, a grófnénak ágyát megvetettem, a két kontesszel, amikor nekik szabad volt, játszottam: ez volt az én szolgálataimnak rendje. De volt egy szebeni komorna is s annak is én vetettem az ágyát, még az asztalát is én terítettem, mert külön asztalnál evett. Ez többet parancsolt nekem, mint a grófné, nem állott keze a munkára, de annál jobban a szeme a kacsingatásra. Borzadva szemléltem csapodárságát, ám nem mertem szólni, de az isteni gondviselés ismét megdicsőitette magát: a nagyságos grófnénak fölnyílt a szeme s elcsapta az én zsarnokomat. Helyébe pestit hozatott, de az sem volt jobb a Deákné vásznánál: ezt is elcsapták s minden baj az én nyakamban szakadott. Nem bántam: végeztem jó szívvel, csakhogy megérdemeljem a kegyes grófné bizodalmát. S volt a sok baj közt sok vidámság is. Nem múlt el hét, hogy valami játékot ne rendeztek volna a nagy palotán. Ezekben a játékokban részt vett az egész grófi család, a preceptor, a gubernánt, a számtartó, kancallista, a belső cselédek s a szembekötősdiben úgy megkergettem egyszer Brunczvik Karolina grófnét, hogy alig lihegett. A preceptor, Jakab István, az elmés játékban sokszor megnyaggatott engem, s bosszankodott, hogy mindenkit el tud fogni, de én mint a hal kisiklok a kezei közül. Egyszer megkérdezte: kik voltak a szüleim.
– Hisz mi akkor rokonok vagyunk, – mondá, – mert az én apám is pap volt!
– A jóban lehetünk rokonok, – mondtam én.
Ez a felelet nagyon megtetszett Jakab Istvánnak.
– Lám, mely szép megjegyzése van a gyermeknek! – mondta hangosan az egész társaság előtt s jobban szemügyre vett…
De mondhatom is, kedves gyermekeim, derék, kellemes ifiu volt Jakab István s úgy kell lenni, hogy szerette a gróf is, mert sok nagyértékü ajándékot kapott tőle. De én is kaptam ajándékot Jakab Istvántól, egy szép keszkenyőt. Talán azért, hogy pap leánya voltam?…
Alig vettem észre, eltelt két esztendő, a harmadik is vége felé járt. Szerettem volna közelebb jutni az én szülötte földemhez. Kendi-Lónára gondoltam, ahol az öreg Teleki grófné lakott. Egy vasárnap által is sétáltunk néhányan Kendi-Lónára s én az öreg grófnénak szép bokrétát vittem és egynéhány citromot, hogy kedveskedjem vele. De alig szóltam egy pár szót, tükörfényességü hintó robogott a gáng alá, hat ló volt elébe fogva s a hintóból kiszállott Degenfeld grófné, aki atyafiságban volt Teleki grófékkal. Aggódva húzódtam félre, hogy most már nem beszélhetek az én sorsomról. A grófnék néhány szót váltottak s az öreg grófné rám mutatott: nézd, itt van, ez éppen neked való.
– Édes kis leányom, – szólított meg Degenfeld grófné, – éppen téged tudakozlak. Emlékszel-e rám.
– Emlékszem, nagyságos grófné. Egyszer öltöztettem nagyságodat Hosszufalván.
– Nem jönnél-e hozzám szobalánynak?
Elszorúlt a szívem. Nem tudtam, mit feleljek. Ha hozzámegyek, még távolabb esem szülőföldemtől. De a grófné oly kegyesen, oly szépen beszélt, hogy nem tudtam ellentmondani.
– Lásd, nekem nincs lányom s ha jól viseled magadat, szépen kiruházlak, férjhez adlak.
Így kerültem Erdőszádára. Magas hegyen roppant nagy kastély s minden épület uj rajta, mert vett jószág volt s mindent újra építettek. A grófné határtalan gondossága, jó számítása, mindenhez értő nagy tehetsége vitt tökéletességre itt mindent. Hanem a szívem napokig úgy fájt a hazámért, hogy szinte betege voltam. De csakhamar megvigasztalódtam, látván, hogy nem én vagyok az egyetlen, ki hazájától távol kénytelen élni. Ime itt van az öreg úriasszony, ki huszonöt éve szolgálja a grófi házat, az áldott lelkü Kati. Ő Svájcból jött elébb Bécsbe, hol megismerkedett a grófnéval s Bécsből Erdőszádára. A férjétől egy évi házasság után elvált, mivelhogy nem élhettek békességben. Ott hagyta minden javát, Bécsig meg sem állott s a grófné a kis Ottó gróf mellé vette nevelőnek. Ez a svájci nő az, akinek legtöbbet köszönhetek az életben. Gazdag svájci polgárnak volt a leánya, jó nevelést kapott, atyja minden szépre, jóra taníttatta, hogy lelki szépség pótolja, amit a rongáló himlő tőle elvett. Engem nagyon szeretett, több ajándékot kaptam tőle, mint a grófnétól, mert a grófné akkorra tartogatta ezt, ha férjhez megyek. Egyszer a szilágyi jószágán nagy szüretet tartott, de nem vitt szakácsot s nekem kellett főzni. Zsémbeltem, hogy a pulyka nem kövér.
– Majd hizlalj jobbat, mikor tiszttartóné leszel, – mondta a grófné.
E szavaiból is éreztem, hogy jó indulattal van irántam. De az égben nem úgy volt elvégezve…
A jó, az áldott lelkü Kati mindég arról beszélt, hogy öreg napjaira, ha férjhez megyek, hozzám jő lakni, de az Ég nem engedte, hogy sok jóságát meghálálnám. Egy fájdalmas örömet mégis szereztem neki. Ez így történt. A grófné Svájcba utazott s magával vitt engem is. Éppen Konstancban állottunk meg hosszabb időre, abban a városban, hol Kati egy évig férjnél volt. A grófné Safhauzenbe ment fiával, engem meg ott hagytak, hogy őrizzem a sok málhát. Rövid időre mentek, de hosszabb ideig maradtak, mert a nagy köd miatt nem láthatták a szép Rénus esését. Nagy félelmek közt virrasztottam át az éjszakát a szállói szobában, mert hat kis bársonyládát is bizott rám a grófné, arannyal, ezüsttel tele. De az isteni gondviselés itt is megdicsőítette rajtam az ő kegyelmét, mert az álmatlan éjszakában eszembe jutott Kati, aki nekem sokszor könnyes szemmel panaszolta konstanci keserves életét. Vajjon él-e még a férje? Hát a rokonai? Sokszor mondta, hogy a rokonai Konstanctól két órányira laknak s hogy a város nagy részének a kertészség s a halászat a foglalkozása. Ott Konstanc mellett van a Bódenzé, melyből a különbnél különb halak soha ki nem fogynak s van a város mellett egy akkora kert, hogy a szem nem győzi belepni. Ezt a kertet akkor Paradicsomnak hivták. Föltettem magamban, hogy lopva elmegyek a Paradicsomba. Sohasem láttam olyan nagy fej káposztákat, mint e kertben s amit különösen megcsudáltam, habár még június hónapjában voltunk, már vágták a káposztát s a tövén már meg volt foganva az uj káposzta. De nem volt időm a csudálkozásra, kérdezősködni kezdtem Ottilia Pilgerinről (ez volt a Kati igaz neve) s a férjéről, Józef Ler-ről. Megszólítottam két munkásnőt s midőn Józef Ler nevét kiejtettem, bámulva néztek rám. Kérdezték, hová való vagyok. Mondtam: magyarországi s egy háznál lakom Ottilia Pilgerinnel. Szeretnék neki hírt vinni az uráról.
Na, édes Jézusom, lett erre sírás, jajgatás, ide-oda szaladgálás. Egy pillanat alatt sok nép verődött össze, köztük Ottilia Pilgerinnek számos rokona, kik majd széjjelszedtek engem kérdéseikkel. Elkisértek a szállóba, leveleket írtak s sírva kértek, mondjam meg Ottiliának, hogy a szülei meghaltak, meghalt az ura is, de rokonai közül többen élnek, jöjjön vissza közéjük. Mikor hazaérkezvén, mindezt elmondottam, az öreg Kati (én már nem tudom másképp nevezni) sírva borúlt a nyakamba: késő, késő! Én már idegen földön halok meg!
Azután még többször utaztam idegen országban a grófnéval s legidősebb fiával, ezzel a páratlan erényü ifjúval, akin meglátszott, hogy gondos anyának előrelátó szemei előtt nőtt föl. Volt még két kisebb gróf, az egyik Bécsben tanult az inzsinér akadémiában, Imrének hivták s miniszter vagy mi lett belőle, a másik, Pál, otthon nevelkedett egy igen erkölcsös és tudós ifjú gondviselése alatt. A legidősebb nagyon ifjanta konziliárus lett s házasságra lépett az akkori gubernátor, Teleki József hugával. Mind kedves, modeszt ifjak voltak, kegyesen, kedvesen szóltak hozzám, nem tekintettek cselédnek.
Már második esztendeje laktam a grófnénál, szépen gyült a pénzem, küldözgettem haza nénémnek, aki kamatoztatta. Hire is ment ennek s kezdettem észrevenni, hogy ez is, az is forgolódik körülöttem, de én féltem minden férfiútól, mint a legnagyobb tolvajtól. Csákainé is, a grófné gazdasszonya s gyermekkori barátnéja, jó szívvel összekötött volna a fiával, ki Debrecenben tanúlt, adott is nekem egyszer egy akkor módis akasztófésüt, de mindjárt mondta is, neked adom ezt a fésüt, pedig tudom, hogy nem érdemled meg, mert Pál Jánost szereted, a számtartót s nem az én fiamat. Akkor én még tizenhét éves voltam: gyermektesttel, de ember tehetséggel s mondtam Csákainénak: Ó, édes néni, gyermek vagyok én még, nekem nem is szabad gondolnom még férjhezmenetelre.
Istenem, bocsásd meg bünömet, nem mondtam igazat: szívembe akkor már le volt rajzolódva egy derék, szép ifiu képe, akivel az erdő szélén volt első találkozásom. Az erdő szélén, kis dombon, volt egy fakereszt: ott pihentek a megboldogult gróf tetemei, oda jártam én vasárnaponkint imádkozni, mert a faluban csak oláh templom volt. Itt, imádkozás közben lepett meg egy sudár magasnövésü ifjú, kinek fekete haja vállaira omlott, a szeme ragyogó fekete, mint a karbunkulus, a hangja zengett, mint a muzsika.
– Kisasszony, – szólított meg bátortalanul, piruló arccal.
Rémülten néztem rá, aztán hirtelen lesütöttem a szememet s nem birtam többé ráemelni.
– Szász István az én nevem. Becsületes szándékkal jöttem ide. Esztendeje már, hogy ismerem látásból s oly sok szépet hallottam önről. Tudna-e csak egy biztató szót mondani?
– Jaj Istenem, – sopánkodtam, – ha a grófné ezt látná!
– Ne féljen a grófnétól: édes apám, aki unitus pap Szászcsáváson, sokszor jár a palotába, a grófné mindig kegyesen fogadja, sőt asztalához is ülteti. Nem ismeri?
– Ismerem, ismerem.
Önkéntelen elindultam a falu felé, István meg bátortalanul haladt mellettem.
– Ha meg nem sérteném drága személyét, levélben kérdem meg: igen vagy nem? Írhatok?
– Ó istenem, mit tudjak válaszolni?
– Aztán elmegyek édes apámmal a grófnéhoz…
– Úgy lesz a legjobb, – mondottam hirtelen. – Most Isten áldja!
– Hát kezet sem ad?
Megragadta reszkető kezemet s forró csókot lehelt rá. Szívem dobogott, futva futottam a palotába s egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet.
Ó mely kellemetes napok következtek! István csakugyan eljött az édes apjával s az öreg pap elmondta fia szándékát.
– Na lám, – hallottam a grófné szavát, – de sok kérője van ennek az árva leánynak. Nekem nincs ellenvetésem, ha Erzsébetnek nincs. Elébb azonban végezze az akadémiát a fiatal úr.
Beszólított a grófné.
– Lányom, ez az ifiu kezedet kéri. Óhajtasz-e lenni a felesége?
Zokogva csókoltam meg a kegyes grófné kezét s úgy mondtam:
– Ha a nagyságos grófné megengedi.
E naptól kezdve Szász Istvánnak szabad bejárása volt a palotába. Viszontagságos életemnek e napok voltak legszebb napjai. De közeledett az elválás s minden nap szomorúbbak lettünk. Egy nap, hosszú hallgatás után, így szólt István:
– Levelet kaptam Szigetről, hívnak tanítói katedrára. Elfogadjam-e?
– Oda nem szeretnék menni, – mondtam én. – Távol van a hazámtól s hallottam, hogy a szigeti diákok igen darabosak.
– Akkor hát visszamegyek Bécsbe, még egy esztendő s végzem a klérikát.
Abban reménykedett, hogy majd káplán lesz az apja mellett, de ez hiu reménység volt, mert a hivek gyülölték a papnét, ki gőgös nemes leány volt. Kétség s reménykedés közt hánykódott lelkem, lassan, nehezen múlt az esztendő. A kegyes grófnétól érzékenyen, sűrű könnyhullatások közt búcsúztam el, ő maga is jónak látta, hogy a néném házánál töltsem a jegyesi napokat, ottan várjam boldogságom napját.
Ó, szomorú napok voltak ezek. Csüggedő levelek jöttek Istvántól. Majd ezek a csüggedős levelek is elmaradtak s csak hírből hallottam meg, hogy sok küzdelem után pap lett Madarason. De miért nem írta meg? Nem szeret már? Szebb s jobb leányra talált? Arra nem is gondoltam, hogy álnok, alattomos módon tépegetik szét szent frigyünket. Hiába, mégis csak ifjú voltam, tapasztalatlan, bármennyire dicsérték eszemet.
Egy este, midőn éppen vacsoránál ültünk, kocsizörgés hallatszott az udvar felől. Szívem majd kiugrott a nagy örömtől, fölsikoltottam: István!
De abban a pillanatban nyilt az ajtó s én erőtlenül hanyatlottam hátra: nem István lépett be, hanem helyette két ismeretlen úr. Mind a kettő pap volt, amint csakhamar megtudtam. Az egyik mostohám fia, kivel a nénémet össze akarták volt boronálni; a másik Kis Pál, a nagy-kendi ifjú pap. Egész este nem jött szó ajkaimra. Megeredt a tréfás diskurzus, az ifjú vendég elmés mondásaival, anekdotáival szinte halálra kacagtatta a társaságot. Lesütött szemmel ültem az asztalnál, de egyszer mégis mit gondoltam, mit nem, lopva rátekintettem, abban a hitben, hogy azokra néz, akiket mulattat. De megjártam, mert ő éppen rám nézett, szemünk találkozott s én oly mélyen elpirultam, mint soha még életemben. Azt hittem, hogy arcom és fülem lángot vet.
Vacsora közben azt határozták, hogy másnap menjünk át Váraljára. Úgy is lett. Én a sógorommal ültem egy kocsiban, a két vendég ismét más kocsiban. Néném otthon maradott. Szerencsétlenségemre, a Szamos hídját épp akkor vitte volt el az árvíz, nagynehezen átgázoltunk s a lovakat megállították, hogy kipihenjék magukat. Az urak leszállottak a kocsiról és pipára gyújtottak. Egyszer jön a sógorom, s mondja: elveszett a keztyüje. Kerestük, nem találjuk.
– Szállj le, kérlek, – mondotta, – akkor jobban tudom keresni.
Amint leszállottam, a mostohám fia fölpattant a helyemre, a sógorom melléje, a lovak közé csapott s nagy nevetéssel ott hagytak engem – Kis Pállal.
Magamon kívül voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Visszatértem volna, de hogyan, mikor a Szamoson nincs híd? Kénytelen voltam Kis Pál kocsijára ülni. Ő egész uton beszélt, kérlelt, vigasztalt, én alig tudtam egy szót szólani. Hát még mikor egyszerre csak ezzel fordul felém:
– Kisasszony, eljönne-e hozzám feleségül?
A jó Isten, aki a szívekbe lát, csak az tudja, mi történhetett velem. Félelem-e vagy a szívnek egyéb titkos indulatja okozta, de én kimondtam a szót: El.
– Tudom, – mondotta, – hogy Szász István személye inkább tetszik, de majd meglátja, hogy nem érdemetlennek adja szívét. Ő, úgy hallom, elfeledte önt…
Nem szóltam, a szívem majd megszakadt. Igazat kellett adnom Kis Pálnak. Miért nem írt, ha szeret? Miért kell másoktól hallanom élete sorsát?
Váralján is, Bonchidán is nagy volt az öröm, mikor megtudták, hogy Kis Pálnak igértem kezemet. Különösen a néném örült nagyon. Azt mondta: mégis csak más egy kálvinista pap, nem való vagy te unitus paphoz!
Egy hónap múlva megvolt a menyegző, nagykendi papné lettem. Ott tudtam meg, hogy mely álnok módon fogdosták el Szász István leveleit. Ott tudtam meg, hogy szegény Szász bújában Olaszországba utazott, majd hazajött s tanár lett Marosvásárhelyen. Kis Pál nagyon megbecsült, de szívemben nem tudta betölteni Szász István helyét. Mindegy! Így volt megírva az Égben.
De az isteni gondviselés még egyszer megdicsőíté magát: látnom engedte Szász Istvánt egyszer. Egy marosvásárhelyi családnál voltam, hol nagy társaság gyűlt egybe. Egyszer belép egy magas szál, szép férfiú, akit mindenki szívesen fogadott. Az asszonyok s lányok közre fogták, ingerkedtek vele: mondja, Szász, mikor házasodik meg már? Hol az a hölgy, kit méltónak tart a szívére.
Éreztem, hogy halálos sápadtság ül arcomon. Én nem ismertem meg őt első tekintetre, ő azonban megismert engem. Szomorúan felelt a hölgyeknek:
– A szentírás mondja: itt van, akit ti kerestek.
Mindenki rám nézett, én meg majd elsülyedtem. Ő hozzám jött, szeliden megfogta a kezemet.
– Tudok mindent.
– Nem haragszik?
– Nem.
De kevés ideig maradt a társaságban, elbúcsúzott. Oly szomorú volt szegény.
Többet sohasem láttam.
Agglegény maradt egész életére. Most már pihen ő is a temető-kertben. Isten nyugtassa meg testét, támassza föl lelkét.