A természetben s az emberi szellem világában egyaránt uralkodó sarkítás egyik ékesszóló példája az az északamerikai író, akinek essay-köteteiből a jelen anyagot a Kultura és Tudomány-sorozatba ízleltetőül összeválogattuk: Emerson.
Hazája, a «határtalan lehetőségek földje» életében az egyik sarkot képviseli a teljes földhöztapadás, az anyagi javak, a tőke, a gyakorlati, gazdasági tevékenység, az űzlet, a haszon, a verseny, az érzéki, – durva vagy legraffináltabb – élvezetek mindennél többre becsülése és lélekzetvevő, gigászi hajszája: a materializmus életelve. A másik sarkon pedig, amazzal teljes ellentétben, s mint törpe minoritás lélekemelőn szembeszállva az óriás majoritással szemben: az idealisták csoportja, amely a bibliai mondást vallja alapelvéül: «nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az isten igéjével is».
Érdekes azonban, mily szakadék választja el az amerikai idealistákat az egyéb, s különösen német idealistáktól, s minden szöges ellentét mellett is mily rokonság fűzi őket a másik sarkon lévő saját honfitársaikhoz. Nem volnának amerikaiak, ha nem a földi, tapasztalati, gyakorlati élet szilárd talajáról gördűlnének fölfelé, hogy föllendülve, fölrepűlve, verőfényes azúrmagasságokban keringvén, onnan új távlatokban új igazságokat és új szépségeket látván, gyűjtvén: ne siklanának le szépen, lassan, bevont szárnyakkal újra a földre, új igazságaik, új szépségeik továbbközlésének és gyakorlati alkalmazásának színhelyére. Nem ködös gondolatok felhőgomolyagja, sem önkényes eszmekonstrukciók bármily kápráztató, de mégis csak festett légvára az ő hazájuk, mely földi fundámentom és Jákob lajtorjája nélkül lebegne a világűrben, szegény földi halandóknak elérhetetlenűl és haszontalanúl, mint a többi álom. Ők gyakorlati idealisták: bölcseségük ambiciója, hogy az átmenjen az életbe; áthassa az életet legköznapibb működésétől kezdve a legmagasabbig, s áthassa és alakítsa az anyagot, a jelenségek külső világát, mint lélek a testet. Ez a közös jellemvonásuk a bölcs Franklintól Emersonon át James-ig s a lélek- és kedélygyógyítás (mind-cure) mozgalmának népszerűsítőiig, – akik közül Prentice Mulford, Ralph Waldo Trine és Orison Swett Marden nálunk is ismeretesek – bármily kategóriák választják is el őket egyébként világnézeti, ismeretelméleti, pszihológiai, etikai, esztétikai s egyéb szempontokból.
Emerson Ralph Waldo egy, Amerikába a XVII. században bevándorolt s nyolc nemzedéken át puritán prédikátorokat nevelt család sarja. 1803-ban született Bostonban, s 1882-ben halt meg Concord melletti kisbirtokán. Atyja korán elhúnyt s nevelését három nőrokona vezette; de korántsem asszonyos elpuhúltsággal, aminek elég bizonysága nénje parancsa: «Tedd mindig azt, amit megtenni félsz». Szép arcát, – amely kissé a Wagnerére emlékeztet, de nem annyira élesvonalú, – zenei zengésű hangját, nagy nyugalmát a hagyomány anyai örökségnek mondja. Egy bátyja valóságos vezértermészet volt, azonban ő, ha ezt emlegették, szerényen öccsére mutatott, aki a passzivabb külső mezében «Judea oroszlánja». Egyik öccse lelki szorongásában Goethéhez látogatott el, de a weimari olymposi, – alapelveihez híven, – csak azt mondta neki, hogy keble harcát küzdje végig maga, s ne zavarja meg jámbor családja nyugalmát.
Ralph Waldo is prédikátor lett Bostonban, de önálló vallási nézetei miatt 1832-ben visszavonúlt a papi szószékről, hogy utóbb mint filozófiai prédikátor lépjen föl. Visszavonulása után csöndesen éldegélt Concord mellett. Külső esemény kevés érte, s még kevesebb érintette mélyebben. Háza 1872-ik évben leégett; nemzeti adakozásból épült föl újra. Kétszer nősült. Első felesége 18 éves volt, amikor elvette, de csakhamar meghalt. «Megláttam őt szépsége teljében és sohasem okozott nékem csalódást, csak halálával», – mondja az író, eljegyzésükről emlékezvén. Megható verssorokban ünnepli: viszontlátja csillag sugarában, harmat csöppjében, madár színes tollában, rózsabimbóban. 1835-ben nősült másodszor; derék, házias feleségével csöndes békességben élt. Magánosságukból csak olykor-olykor lépett ki, leginkább fölolvasó körutakra; Európában is többször járt nagy ünnepeltetés közt, bár az angolok a glasgowi egyetem lordrektori választásán, amelyen kérése nélkül léptették föl, megbuktatták Disraelivel szemben. Politikai nevezetesebb szereplése csak egy volt: a rabszolgaemancipáció érdekében, elmérgesedett közhangulattal szemben, tartott beszédet. Ebben az ügyben Lincoln Ábrahámmal is voltak tárgyalásai.
Különben elvonúlva élt s mégis fényes társaságban eszméivel, meleg emberi érzéseivel. Ezek kincsesházai: Költeményei, («Pœms» 1846. «May-days and other pieces» 1867.) telve az anyag és szellem harmóniájával, miszticizmusával; s essay-sorozatai különböző címek alatt a legkülönbözőbb tárgyakról, mint: Szellemi törvények; Körök; Hősiesség; Szerelem; Barátság; a Költő; Történelem; Tapasztalat; Háború; Michael Angelo; Walter Savage Landor; Milton; Thoreau; Könyvek, művészet, ékesszólás; Hatalom, gazdagság, illuziók; Az érzékek és a lélek stb. Ezekhez sorakoznak a Természetről («Nature» 1836) és az élet művészetéről («The Conduct of Life»), a társadalomról és magányról («Society and Solitude») szóló kötetek.
Mindezekben világfelfogás tekintetében: kozmikus, idealista irányú monistának s kiábrándíthatatlan optimistának, etikai felfogás tekintetében: a szigorú egyéni és szociális, természetszerű erkölcsösség hívének, társadalmi felfogás tekintetében: a szellemi legmagasabb arisztokrácia és individualizmus merészszavú apostolának, esztétikai tekintetben: a természet és emberi élet szépségébe szerelmes lírikusnak bizonyúl.
Logikája sokszor hiányos; néha rendkívül csapong, ugrál, elkalandozik; adós marad a levezetéssel és okfejtéssel. Ám bőven kárpótolnak ezért: képzelete gazdagsága, becsületes meggyőződésének heve, meglepő fordulatai, mély igazságú sentenciái, melyek megérdemlik, hogy ércbe, – nem, inkább: hogy lelkünkbe véssük.
A természet és emberi lélek misztériumainak meglesője s felfedője ő; Plato, a misztikusok, az indusok, Spinoza, Goethe, Carlyle és Nietzsche szellemi rokona. Poéta-filozófus egy személyben, magas reformatorikus célzatokkal, amelyeket lehetetlen félreértenie annak is, aki sokszor igen szabad szellemű kijelentéseitől talán visszahőköl.
Stílusa külön élvezet, de külön, óriás nehézség is az olvasónak – s mennyivel inkább! – a fordítónak.
Tömörsége sokszor utólérhetetlen, aforisztikus és rapszodikus kapcsolásai igen gyakran kétségbeejtően homályosak és zsarnokian szeszélyesek. Erről Szász Károly is élénken panaszkodik. Péterfy egyenesen «lefordíthatatlan»-nak mondja: «Emerson idegen nyelven csak saját magának halvány árnyéka». Körülbelől bizony így van ez, s mégis azt tartottam, hogy ismeretének gyarapítása, bármily gyönge átültetési kisérlettel, gazdagítja kulturánkat. Fordításom, ha sokszor nem is tudott eléggé közelférkőzni az eredeti szöveghez, ha sajátos viszonyainkra való tekintettel kénytelen is volt némi korkövetelte rövidítésekre, – legalább iparkodott híven és magyarosan visszaadni nemes szellemét, ritmusát, hogy az ösztönzően, eszmegerjesztően és nemesítőleg hasson gondolkozó közönségünkre, amelynek filozófiai irányú érdeklődése örvendetesen emelkedik.
*
Emerson műveinek főbb kiadásai: a Bohn-féle Standard Library-ben 1888–1890; a John Morley-féle hat kötetben (London, 1883.), a Riverside Edition-ban, 12 kötetben (1893 – 1894.) A centenáris kiadást, életrajzi bevezetéssel E. W. Emerson adta ki (New-York 1903.). Essay-i először 1841- és 1844-ben Bostonban jelentek meg, azóta számos népszerű kiadásban («The World’s Classics», «Everyman’s Library», «Tauchnitz Edition» stb.). – A «Representative men» (1. kiadás, Boston 1844.) ugyanezekben a vállalatokban. Az «English Traits» londoni utazása eredménye, 1856-ban Londonban, a «The Conduct of Life» u. o. 1860-ban, a «Society and Solitude» u. o. 1870-ben jelentek meg először.
Szellemrokonával, Carlyle-lel való levelezését 1883-ban adták ki.
Életrajzát megírták Cooke (Boston, 1881.), Conway (London, 1882.), Ireland (London, 1882.), Holmes (Boston, 1885.) stb.
Tanulmányokat írtak róla: Carlyle, Herman Grimm, Federn, Maeterlinck (a «Trésor des Humbles»-ben; magyarúl «Szegények kincse» c. alatt.) Nálunk Bezerédj László (a Csengeri «Budapesti Szemlé»-je első folyama XVI. kötetében), Szász Károly («Az Emberi Szellem Képviselői» bevezetésében, 1894.) és egy szellemes tanulmányban Péterfy Jenő («Budapesti Szemle» 82. kötet) ismertették. Péterfy tanulmánya «Összegyűjtött munkái» II. kötetében is megvan.
Magyar fordításai közül említendők: a «Represantative men»-ből Jancsó Lajos közölt szemelvényeket Arany János «Szépirodalmi Figyelő»-jében, 1871–72.; Szász Károly e mű teljes fordítását adta «Az Emberi Szellem Képviselői» cím alatt (1894, Akadémia), míg Wildner Ödön a jelen hat essay-n kívül még hármat fordított. (Megjelent «Szerelem; Barátság; a Költő» c. alatt, a Rózsavölgyi és társa cég kiadásában, 1920.)
W. Ö.