ÖNBIZALOM.

Minap egy kiváló festő nehány versét olvastam; eredetiek voltak, nem konvencionálisak. A lélek az ilyen sorokból mindig valami intelmet hall ki, bármi is azok tárgya. Az érzés, amelyet ébresztenek, nagyobb becsű, mint bármely bennök foglalt eszme. Hinni tulajdon gondolatunkban; hinni, hogy ami igaz a magad szivében, az igaz mindenki számára: íme, ez a Géniusz. Mondd ki titkos meggyőződésedet s egyetemes értelművé válik; mert a legrejtettebből kellő idő mulva a legnyilvánvalóbb lesz, s első gondolatunkat majd az utolsó ítélet trombitája visszhangozza. A szellem szava mindenkinek meghitten hangzik s Mózes, Plato, Milton legnagyobb érdeme szemünkben az, hogy könyveken és hagyományokon fölülemelkedtek s nem azt mondták, amit az emberek gondolnak, hanem azt, amit ők gondolnak. Megkellene tanulnunk, hogy a szellemünkön átvillanó fényt fölfedezzük s jobban őrizzük, mint a lantosok és bölcsek égboltjának ragyogó csillagait. De figyelem nélkül elejtjük gondolatainkat csak azért, mert a mieink. A géniusz minden művében ráismerünk tulajdon elejtett eszméinkre: visszatérnek hozzánk, de bizonyos idegen méltóságban.

A művészet remekei nem adnak hatásosabb tanítást, mint azt, hogy tartsunk ki spontán benyomásainknál derűs hajthatatlansággal, annyival erősebben, mentől egyértelműbb az ellenpárt lármája. Mert különben holnap valami idegen fogja mesteri bölcsességgel ugyanazt hirdetni, amit mi magunk is gondoltunk és éreztünk az egész idő alatt s szégyenszemre kénytelenek leszünk mástól átvenni a magunk véleményét.

Minden ember nevelésében beáll az idő, amikor meggyőződik róla, hogy az irigység: merő tudatlanság; hogy az utánzás: öngyilkosság; hogy magát jóban, rosszban úgy kell vennie, amint van és osztályrészéűl jutott; s bár széles e világ tele van javakkal: egyetlen tápláló gabonaszem sem juthat hozzá a maga fáradozása nélkül azon a földecskén, amely megművelésre néki adatott. A benne rejlő hatalom valami új a természetben, s csak ő tudja, mit tehet vele, s ő sem tudja, valamíg meg nem próbálta.

Nem hiába hat reá egy arc, egy jellem, egy cselekedet, míg másik nem hat. Az emlékezetnek ez a szobrászatszerű bevésettsége csak «előre berendezett harmónia» mellett lehetséges. A szem oda irányzódott, ahol sugárnak kellett ráesnie, hogy bizonyságot tegyen e sugárról.

Mi csak félig-meddig tudjuk magunkat kifejezni s szégyeljük az isteni eszmét, amelyet mindegyikünk képvisel. Pedig rábízhatnók magunkat, hogy jó és célravezet, ha csak hittel teljesen közöljük; de Isten nem akarja műveit gyávák ajkával kinyilatkoztatni.

Az ember emelkedett és vidám hangulatban van, ha szivét s legjobb tudását beletette a munkájába, míg ha máskép beszélt, vagy cselekedett, nincs tőle nyugta. Szabadult tőle, de nem szabadult fel tőle. Már a kísérletnél cserbenhagyja géniusza; múzsa nem barátkozik vele; nincs eszméje, nincs reménysége.

Bízz magadban! – minden szív ezen az érchúron rezeg. Foglald el a helyet, amelyet az isteni gondviselés jelölt ki számodra s kortársaid társadalma s a viszonyok hálózata. A nagy emberek mindig ezt tették s gyermekekként rábízták magukat koruk géniuszára, elárulván ezzel, hogy a hitelre föltétlenül méltó az, ami tulajdon szívünkben van, amit tulajdon kezünk végez s ami egész lényünk uralkodó vonása. S mi most férfiak vagyunk s el kell fogadnunk – s a legmagasabb értelemben – ugyanezt a transcendentális sorsot s nem mint kiskorúak és rokkantak valamely védett zugban, nem mint a forradalom elől szökő gyávák, hanem mint vezérek, felszabadítók, jóltevők, engedelmeskedvén a mindenható erőfeszítés szavának és fölküzködvén a khaoszból és sötétségből a nap világosságára.

Mily kedves jóslatokkal illusztrálja a természet ezt a szöveget számunkra a gyermekek, csecsemők, sőt az állatok képével s viselkedésével. Lelkük még nincs meghasadva s fellázítva; ők még nem ismerik a bizalmatlanságot az érzelem ellen, amely minket bénít, minthogy arithmetikánk már kiszámította a célunkat gátló erőket. Az ő lelkük még egész; szemük még nincs lenyűgözve s ha arcukba nézünk, megzavarodunk. A gyermek senkihez sem alkalmazkodik; mindenki hozzáigazodik, úgy hogy egyetlen kis baba rendesen négyet vagy ötöt csinál a felnőttekből, akik vele fecsegnek és játszanak. S a serdülő ifjúságot és meglett kort az Isten nem kevesebb sajátos bájjal ruházta föl s tette irigylésreméltóvá és kellemessé, úgy, hogy igényeiket nem lehet visszautasítani, ha önmagukra támaszkodnak. Ne gondold, hogy az ifjúságnak nincs ereje, mert nem tud veled és velem beszélni. Hallga! Ime, a szomszéd szobában eléggé világos és meggyőző a hangja. Nyilván tudja, hogy mint kell kortársaival beszélnie. Félősen vagy bátran, de tudni fogja a módját, mint tegyen minket öregebbeket nagyon is nélkülözhetőkké!

A fiúk nembánomsága, akik biztosak ebédjük felől s csakúgy, mint valami nagy úr, szót se szólnának, ujjukat se mozdítanák, hogy megkapják ezt az ebédet, – ez az emberi természet egészséges magatartása. A fiú a szalónban olyan, mint a színház látogatója; függetlenül, felelőtlenül szemléli az ő zugából az előtte elvonuló embereket és eseményeket, megvizsgálja és megbírálja őket, az ifjúság sommás módján, s osztályozza őket mint jókat, rosszakat, érdekeseket, együgyűeket, ékesszavúakat, nyűgösöket. Nem törődik soha következményekkel, érdekekkel; független, spontán verdiktet ad le. Kell, hogy te udvarolj neki; ő nem udvarol neked.

Ám a felnőtt embert börtönbe zárja a tudatossága. Mihelyest csak egyszer is hatásosan beszélt vagy cselekedett, már fogoly, akit százak és százak rokonszenve vagy gyűlölete őriz, s akiknek érzelmeit neki ezentúl mindig fontolóra kell vennie. S ez ellen nincs Lethe vize. Óh, vajha ismét semlegességbe merűlhetne! Ha valaki elkerülhetne minden kötelezettséget, s miután megfigyelt, újra ugyanazzal az elfogulatlan, nem okoskodó, megvesztegethetetlen, megrettenthetlen ártatlansággal tovább figyelhetne, az ilyen ember mindig félelmetes lenne. Minden elébe kerülő dologról nyilvánítaná véleményét, s mindenki érezné, hogy az nem magánvélemény, hanem szükségszerű igazság, amely nyílvesszőként hatolna a fülébe s félelemmel töltené el.

Ezeket a hangokat halljuk a magánosságban, de azok elcsitúlnak és nem halljuk őket, ha a nagyvilágba lépünk. A társadalom mindenütt össze van esküdve minden egyes tagja férfiassága ellen. A társadalom részvénytársaság, amelynek tagjai megegyezésre lépnek, hogy – biztosítandók minden részvényes kenyerét – föláldozzák minden kenyérevő szabadságát és kulturáját. A legkeresettebb erény a társadalomban az egyformaság. Az önállóság útálat neki. Nem szereti a realitásokat és a teremtőket; csak neveket és szokásokat szeret. Aki pedig férfi akar lenni, annak nonconformistának kell lennie! Aki halhatatlan babérokra pályázik, azt nem verheti békóba egyszerűen az, hogy valamit «jó»-nak neveznek, hanem meg kell vizsgálnia, hogy csakugyan jó-e. Végeredményében csak tulajdon lelkünk épsége és tisztasága a fontos.

A férfinak minden ellenzékkel szemben ki kell magát küzdenie, mintha minden csak névleges és tünékeny volna, kivéve önönmagát. Szégyellem, ha arra gondolok, mily könnyen behódolunk érdemjeleknek és titulusoknak, nagy társaságoknak és holt intézményeknek. Minden illemtudó és jóhírű egyén kelleténél nagyobb hatással és súllyal van reám. Fölemelt fővel, élettel teljesen kellene járnom-kelnem és úton-útfélen csak a durva igazságot kellene beszélnem. Ha a kajánság és hiúság a filantrópia köpenyébe burkolózik, elnézzem ezt? Ha egy savanyúképű szenteskedő fölkarolja a rabszolgafelszabadítás nemes ügyét, s elfecsegi nekem a legújabb barbadosi híreket, miért ne mondanám neki: «Eredj, szeresd a csecsemődet, szeresd favágódat; légy barátságos és szerény, de sohase kendőzd kemény, irgalmatlan önzésedet ezzel a hihetetlen gyöngédséggel a tőlünk ezer meg ezer mérföld messzeségben lévő feketék iránt. Távolba irányzott szereteted idehaza merő gyűlölet.» Goromba és rideg volna az ilyen szó, de az igazság mindig jobb, mint a szeretet szenvelgése. Jóságunkhoz némi élesség is kell, különben nem jóság. A gyűlölet tanát kell ellensúlyúl prédikálni, ha a szeretet tana nyöszörög és vinnyog.

Ne várjátok tőlem, hogy okát adjam, miért keresem vagy kerülöm a társaságot. S ne tanítsatok ki – mint egy jó ember ma tette velem – arra a kötelességemre, hogy minden szegényt jó viszonyok közé kell hozni. Vajjon az én szegényeim-e ők? Megmondom neked, filantrópia bolondja, hogy zsugoriskodom a dollárral és a centtel, ha olyannak kellene adnom, akihez semmi közöm, s akinek semmi köze hozzám. Ellenben van egy csoport ember, akinek a szellemi vegyrokonság révén örökre el vagyok adva; ő érettük, ha kell, akár börtönbe is megyek; de mit nekem a ti sokfajta úgynevezett népjóléti intézményetek, hülyeiskolátok, haszontalan gyűléstermeitek, iszkosmenhelytek, s az ezer segítő egyesületek! – bár szégyenszemre bevallom, hogy néha mégis beadom a derekam a dollár erejéig, – de az káros dollár s lassan-lassan mégis csak megemberelem magam és meg fogom tagadni.

Az erény, közfelfogás szerint, inkább kivétel, semmint szabály. Ime az ember és erényei. Az emberek az úgynevezett jó cselekedetet, mint a bátorság vagy kegyesség adóját cselekszik, mintha bánatpénzt fizetnének azért, hogy nincsenek mindennap jelen a parádén. Tetteik mintegy mentegetődzés és kiengesztelés mindennapi világéletükért, mint ahogy a rokkantak és elmebetegek magasabb ápolási díjat fizetnek. Erényeik bírságpénzek. De én nem akarok kiengesztelni; én élni akarok. S életem magáért van, nem kirakat. S jobb szeretem, ha az egyszerűbb, de igaz és egyenletes, mintha káprázatos és bizonytalan volna. Legyen egészséges és kellemes s ne szoruljon diétákra s érvágásokra.

Első szempillantásra meg kell látnom, hogy valaki férfiú-e s nem akarom, hogy tetteire utaljanak. Magamról tudom, hogy egészen mindegy, vajjon megcselekszem vagy elhagyom-e azokat a kitűnőeknek elismert tetteket. Nem akarok fizetni egy kiváltságért, amelyhez bensőm ad jogot. Lehet, hogy képességeim kevésszámúak és silányak, de vagyok, aki vagyok s nincs szükségem a magam vagy társaim biztosítása céljából mások bizonyítványára.

Amit tennem kell, az mind reám vonatkozik, s nem az, amit az emberek teendőmnek gondolnak. Ez a szabály, amelyet époly keserves követni a mindennapi, mint a szellemi életben, példázza az egész különbséget nagyság és közönségesség között. Annál bajosabb, mert mindig találkoznak olyanok, akik azt hiszik, jobban tudják, mi a kötelességed, mint te tudod. Könnyű a világban a világ véleménye szerint élni; könnyű a magánosságban a magad véleménye szerint élni. Ám az a nagy ember, aki a tömeg forgataga közepette tökéletes nyugalommal meg tudja őrizni a magánosság függetlenségét.

Az ok, amiért nem szabad halott szokásokhoz alkalmazkodnotok az, hogy az ilyen életmód szétforgácsolja erőtöket. Elveszi időtöket és elmosódottá teszi jellemetek benyomását. Annyi rostélyon keresztül hogy lássam meg, ki is vagy tulajdonképen?

Ellenben tedd meg a dolgod s megismerlek. Tedd meg a dolgod s megifjítod erődet. Az igazi férfiúnak rá kell jönnie, milyen szembekötősdi játék a társas egyformaság. Ha tudom, mely párthoz tartozol, előbb mondom meg érveidet, mint te magad.

Megengedem, hogy sok embernek csakugyan be kell kötnie a szemét majd ezzel, majd azzal a zsebkendővel, s hozzá kell szegődnie ehhez vagy ahhoz az úgynevezett közvéleményhez. De ez az egyformaság nemcsak egyes részletekben teszi őket hamisakká, hazugokká, hanem mindenképen. Egyetlen igazságuk sem egészen igaz. Az ő kettőjük nem az igazi kettő, az ő négyük nem az igazi négy; úgy, hogy minden kiejtett szavuk bánt s nem tudjuk, hogy igazítsuk helyre. S közben a Természet nem késik ránk húzni a pártunk rabruháját. Egyszerre csak valamennyiünk arca, alakja egyformává válik, s lassankint megannyian megkapjuk a jó vén szamár arckifejezését. Lealacsonyító tapasztalat ez, amely a világtörténelemben is megnyilvánúl: a bárgyú tetszésnyilvánítás képe, az az erőltetett mosoly, amelyet arcunkra társaságban felrakunk, ahol zavarba vagyunk a felelettel a minket nem érdeklő beszélgetésben. Az arcizmok, amelyek nem önként mozognak, hanem valami aljas akaratbitorlás által mozgattatnak, a legkellemetlenebb merev fintort torzítják az arcra.

A különvéleményű embert a világ nem-tetszésével ostorozza. S ezért a férfiúnak tudnia kell, mennyire taksáljon egy savanyú arcot. Az emberek sandán néznek rá az utcán vagy a szalónban. Ha ez az elfordulás ugyanabból a megvetésből és ellentállásból eredne, mint az övé, akkor csakugyan oka volna szomorú arccal hazamenni, ámde a tömeg savanyú képének ép oly kevéssé van mélyebb oka, mint édeskés képének, mert azt álarcként teszik föl s veszik le, aszerint, amint a szél fú és az újság diktál. S mégis, a tömeg elégületlensége félelmetesebb, mint a szenátusé vagy egyetemé. A világot ismerő, erős férfiúnak nem nehéz a művelt osztályok dühével dacolni. Dühük ildomos és óvatos, mert félénkek amiatt, hogy magukat is sebezhetőknek tudják. Ám, ha nőies dühükhöz hozzájárul a nép fölháborodása, ha a tudatlan és szegény tömeg is fölindúl, ha a társadalom mélyén lévő buta nyers erő is megmozdúl és dühöng: bizony nagy lélek és hit kell hozzá, hogy ezt valaki isteni nyugalommal csekélységnek vegye.

Egy másik ijesztgető báb, amely minket az önbizalomtól elriaszt: következetességünk, tiszteletünk, múltunk tettei és szavai iránt, mivelhogy embertársaink szeme nem rendelkezik egyéb adattal, hogy pályánkat kiszámítsa, mint múlt tetteinkkel, s mi sem akarjuk, hogy csalódjanak.

De miért forgassuk fejünket mindíg hátrafelé? Minek vonszoljuk emlékezetünkben ezt a holttestet, csak azért, hogy valamiképen ne mondjunk ellent annak, amit ezen vagy azon a köztéren vitattunk? Tegyük föl, hogy csakugyan ellentmondasz magadnak; mi következik ebből?

Úgy látom, a bölcseség parancsa, hogy sohase bízzuk magunkat egyedül az emlékezetünkre, még ott sem, ahol csak a memória a fontos, hanem a múltat idézzük mindig az ezerszemű jelen ítélőszéke elé s kezdjünk mindennap új életet. Amidőn áhítatos felindulás szállja meg lelkedet, engedd át annak szívedet és életedet s hadd adjon az istennek alakot és színeket. Hagyd el az elméletedet, mint József otthagyta a köpönyegét a ledér asszony kezében s fuss.

A bolond következetesség a kislelkűek mumusa, amelyet a kiskaliberű emberek szoktak tisztelni. A mindenáron való következetességhez a nagy szellemeknek egyszerűen semmi közük. Vele törődni annyi volna, mint a falra verődő árnyékkal törődni. Mondd ki keményen, amit ma gondolsz, s mondd ki holnap keményen, amit holnap gondolsz, ámbár ellentmondasz tegnapi beszédednek. «De hisz akkor biztosan félreértenek.» – S baj is az, ha félreértenek? Pythagorast félreértették és félreértették Sokratest, Jézust, Kopernikust, Galileit, Newtont s mindazokat a tiszta és bölcs szellemeket, akik valaha testet öltöttek. Nagynak lenni annyi, mint félreértetni.

Azt tartom, senki sem tehet erőszakot a természetén. Akaratának minden félreugrásai is lénye törvényeinek korlátai közé vannak foglalva, ahogyan az Andes és a Himalaya is jelentéktelenek a földgömb görbületén. S az sem fontos, hogyan próbálod ki és hitelesíted. A jellem olyan, mint egy achrostichon vagy alexandrinus-stanza: előre, visszafelé, keresztbe olvasva mindig ugyanaz.

Ebben a kedves, magambavonult erdei életemben, amelyet Isten jóvoltából élvezek, hadd jegyezzem fel napról-napra becsületes gondolatomat, se előre, se hátra nem pislantva, s bizonyos, hogy harmónia jön ki belőlük, anélkül, hogy akarnám vagy látnám. Könyvemen meg kell érződnie a fenyőillatnak s visszhangoznia kell a rovarok zümmögését. A fecske az eresz alól hadd szőjje be a csőrében vitt szalmaszálat az én gondolataim szövedékébe.

Annak vétetünk, amik vagyunk. A jellemünk akaratunk fölött nyilvánúl meg. Az emberek azt képzelik, hogy erényük, bűneik csak nyílt cselekedeteik által közlődnek, s nem látják, hogy erény és bűn minden lehellettel elárúlódik.

A lehető legkülönbözőbb cselekedetekben is megegyezés lesz, hacsak a maguk idején becsületesek és természetesek, minthogy egy akaratból származnak. Ezek a különbségek bizonyos távolságból s a gondolkozás bizonyos magasságából elmosódnak. Egy irányzat egyesíti valamennyit. A legjobb hajó pályája is száz meg száz cik-cakvonalból tevődik össze. Ha ezt a vonalat kellő távolságból nézed, egy átlagos eredő vonallá egyenesedik ki. Őszinte tetted önmagát magyarázza s megmagyarázza többi őszinte tettedet is. Ellenben az, hogy másokkal megegyezve cselekszel, semmit sem magyaráz. Cselekedj önállóan, s amit eddig önállóan cselekedtél, igazolni fog most téged.

A nagyság a jövőre appellál. Ha ma elég erős vagyok, hogy helyesen cselekedjem, s ne törődjem a sanda szemekkel, akkor már előzőleg kellett annyi helyeset cselekednem, hogy most dacolhassak. Bármint is álljon a dolog, cselekedj most helyesen. Szállj mindig szembe a látszattal s mindig lesz erőd erre. A jellem ereje fölhalmozódik. Minden megelőző nap erénye izmosítja azt. Mi egyéb ad fenséget a szenátus és a harcmező hőseinek, mi szállja meg úgy képzeletünket? Az, hogy nagy napok és győzelmek egész sorát tudjuk mögöttük. Fénykoronává egyesülnek az előttünk lépkedő hős feje fölött. Mintha angyalok láthatatlan kara kísérné. Ez varázsol égzengést Chatham hangjába, méltóságot Washington magatartásába, ez varázsolja egész Amerikát Adams szemébe. A becsület tiszteletreméltó nekünk, mert nem tünékeny valami, hanem kipróbált erény. Azért tiszteljük ma, mert nem máról való. Szeretjük és hódolunk neki, mert nem vet tőrt szeretetünknek és hódolatunknak, hanem mert csak magától függ, önmagából ered, s ezért régi és makulátlan családfája van, még ha történetesen fiatal emberben nyilvánul is meg.

Remélem, most utoljára hallottunk egyformaságról és következetességről. Hadd szerkesztessenek ki ezek a szavak ezentúl mint csődbekerültek és nevetségesek. Az ebédre hívó gongszó helyett hadd halljunk egy kis spártai sípot. Ne hajlongjunk s ne mentegődzünk többet.

Ma nagy ember jön hozzám ebédre. Nem kívánok neki tetszeni, azt kívánom, hogy ő kívánjon nekem tetszeni. Az emberi nemet akarom előtte képviselni, s bár ezt lehetőleg barátságosan akarom megtenni, elsősorban mint igaz ember akarom megtenni.

Vessük meg, utasítsuk vissza korunk sima középszerűségét és szennyes önteltségét és vágjuk szemébe a szokásnak, kereskedelemnek, irodának: hogy az egész világtörténelem somnája ez a tény: ahol egy igaz ember munkálkodik, ott nagy, felelős gondolkozó és cselekvő ember munkálkodik; hogy az igaz ember nem jobbágya időnek, helynek, hanem maga a dolgok középpontja. Ahol ő van, ott van a Természet is. Ő mérővesszőjét rádteszi, ahogy minden emberre és minden eseményre ráteszi.

Rendesen a társadalomban mindenki valami másra vagy valaki másra emlékeztet. De az igazi jellem, valóság nem emlékeztet semmi másra; maguk állnak az egész teremtés helyén. Az igaz embernek annyinak kell lennie, hogy minden körülményt közömbössé tudjon tenni. Minden igaz ember maga ok, ország, korszak; végtelen tereket, számokat, időt követel, hogy betöltse céljait; s az utókor, mint a kliensek sora lépked nyomában. Megszületik egy Caesar nevű ember és még évszázadokkal utóbb megvan a római császárság. Megszületik Krisztus és millió és millió lélek úgy hozzánő és úgy ragaszkodik géniuszához, hogy egynek veszik az erénnyel és az ember összes nemes lehetőségeivel. Az intézmények egy-egy igazi férfiú meghosszabbított árnyékai; a szerzetesrendek a remete Antalé; a reformáció a Lutheré; a quaekerség a Foxé; a methodizmus a Wesleyé; a rabszolgaemancipáció a Clarksoné. Scipiót Milton «Róma csúcsá»-nak nevezte; s az egész világtörténelem egész könnyen feloldódik néhány nagy ember erőteljes és komoly életrajzává.

Ezért kell, hogy az ember ismerje értékét és lába alatt tartsa a dolgokat; s ne sandítson, lapítson, sompolyogjon egy koldúsgyerek, fattyú vagy lánckereskedő módjára ebben a világban, amely az ő számára létezik. Az ember utcán menve, rendesen szegénynek érzi magát, ha egy-egy nagy torony vagy márványszobor kerül szeme elé, mert nem talál magában egyenértékű erőket azokkal, aminők ezt a tornyot vagy szobrot megalkották. Palota, szobor, értékes könyv idegenűl, parancsolólag néznek rá, mint valami ragyogó fogat s mintegy kérdezni látszanak tőle: «De hát ki is Ön, Uram?» Pedig mindez az övé; minden arra vágy, hogy észrevegye; minden esedezik tehetségeihez, hogy jöjjön ki velük s vegye őket birtokába. A festmény várja az ítéletemet; nem ő parancsol nekem: sőt nekem kell megállapítanom, tarthat-e számot dicséretre.

A népszerű mese a félkegyelműről, akit holtrészegen felszedtek az utcáról, a herceg házába vittek, kimosdattak, felöltöztettek s a herceg ágyába fektettek, akit, felébredvén, a herceget megillető minden köteles szertartással vettek körül, s akivel elhitették, hogy eleddig őrült volt: – annak a ténynek köszöni népszerűségét, hogy nagyon találóan jelképezi az ember helyzetét, aki úgy jár-kel a világban, mint ha félkegyelmű volna, de hébe-hóba felébred, észbe kap és rájön, hogy ő valóságos fejedelem.

Olvasmányaink is hazugok és tányérnyalók. A történelemben elbolondít a képzeletünk. Persze e nagy hatalmúak nevei pompázóbb szótárból valók, mint az egyszerű János vagy Edvárd az egyszerű kis házban s mindennapi munkájánál; ámde az élet dolgai közösek ezzel is, azzal is; summája ugyanaz ennek is, annak is. Mit hódolunk be annyira Alfrédnak, Skanderbegnek, Gusztávnak? Megengedjük: derék emberek voltak, de hát utánuk végleg eltűnt már a derekasság? Mai magándolgodhoz époly nagy betét fűződik, mint aminő az ő nyilvános és híres cselekedetükhöz fűződött. Ha a magánszemélyek önálló és eredeti szempontokból fognak cselekedni, a fény és ragyogás áthárúl a nagy hatalmúak tetteiről az egyszerű derék emberekére.

A mágneses hatás, melyet minden eredeti cselekvés gyakorol, magyarázatát leli, mihelyt az önbizalom okát kutattuk. Ki a bizalom letéteményese? Melyik az az őseredeti «én», amelyre általános bizalom alapítható. Melyik az a minden tudományt kigúnyoló csillag, parallaxis nélkül, kiszámítható elemek nélkül, amely a szépség egy sugarát lövelli még a köznapi, sőt tisztátalan cselekedetekre is, mihelyt a függetlenség legcsekélyebb bélyege van rajta? A kutatás ahhoz a forráshoz vezet, amely egyben a genie, az erény és élet lényege is, s amelynek spontaneitás, vagy ösztön a neve. Mi ezt az elsődleges tudást intuiciónak nevezzük, míg minden későbbi tudás tanítás (tuició) eredménye.

Ebben a mély erőben, az utolsó tényben, amely az elemzés még behatolhat, találjuk meg minden dolog közös eredetét. Mert a lét érzése, amely nyugodt órákban lelkünkben tudj’ Isten hogyan támad, nem különbözik a dolgoktól, a tértől, a fénytől, az időtől, az embertől, hanem egy azzal s nyilván ugyanabból a forrásból támad, amelyből azok élete és léte. Mi előbb részesei vagyunk a dolgokat éltető életnek, utóbb, mint természeti jelenségeket látjuk azokat s elfeledjük, hogy mi is részesei vagyunk okaiknak. Itt fakad minden tett és gondolat ősforrása. Itt van a bölcseséget adó ihlet tüdeje, s ezt az ihletet csak istentelenség tagadhatja.

Egy végtelen Ész ölel fel bennünket, amely részeltet igazságában és cselekvése szerveivé tesz bennünket. Ha valamit igazságnak ismerünk föl, ezt nem magunktól tesszük, hanem csak átengedjük lelkünkön az ő sugarait. Ha azonban kérdjük, honnan van ez, ha az okok lényegébe akarunk hatolni, minden filozófiánk hajótörést szenved. Csak azt tudjuk megmondani, hogy jelen van-e vagy nincs jelen.

Mindenki különbséget tesz szelleme önkéntes cselekedetei s önkéntelen észrevételei között, s tudja, hogy ez utóbbiaknak teljes hitelt kell adnia. Lehet, hogy téved a kifejezésükben, de tudja, hogy rajtuk ép oly kevéssé lehet vitatkozni, mint ahogyan nem lehet a nappalon és éjjelen. Szándékolt tetteim és ismereteim imbolygók; ellenben a legenyhébb álmodozás, a leghalkabb eredeti érzelmi megrezdülés rámparancsolja az érdeklődést és tiszteletet.

Gondolkodni nem tudó emberek ép oly könnyen ellentmondanak az észrevevés megállapításainak, mint a véleményeknek, sőt könnyebben is, mert nem különböztetik meg az észrevevést és ismeretet, az eszméket. Azt képzelik, hogy kényem-kedvem szerint látom ezt vagy azt a dolgot. Pedig az észrevevés nem szeszély, hanem kényszerűség dolga. Ha én valamit látok, gyermekeim is látják majd utánam és idők folyamán az egész emberiség.

Az ember félénk és mentegetőző természetű. Már nem jár-kél emelt fővel. Nem meri kimondani: «Én ezt gondolom» vagy: «Én vagyok» hanem ehelyett mindjárt valaki mást idéz. A fűszál és virító rózsa is megszégyeníti. Ezek a rózsák ablakom alatt nem hivatkoznak előbbi vagy jobb rózsákra. Azok, amik Isten segítségével ma élnek. Nem ismernek időt. Egyszerűen rózsák. S tökéletesek létük bármely percében. Mielőtt a levélburok meghasadt, már teljes volt életműködésük; nem teljesebb az az egészen kinyílt virágban s nem kevésbbé teljes a levelétvesztett tőben. Természetük kielégült s viszont ők is minden percükben kielégítik a természetet. Ellenben az ember halogat, vagy emlékezik. Nem él a jelenben, hanem visszafordított szemmel siratja a multat vagy nem törődvén az őt körülvevő gazdagsággal, lábujja hegyére áll, hogy a jövőt kémlelje. Pedig nem lehet előbb boldog és erős, valamíg nem él a Természettel a jelenben, idő fölé emelkedve.

Ha igazán élünk, igazán is látunk. Az erősnek ép oly könnyű erősnek lennie, mint a gyöngének könnyű gyöngének lennie. Ha szellemünk folyton fogad be újabb dolgokat, szívesen szabadítjuk meg emlékezetünket előbb összehordott ódon lim-lommá vált kincseitől. Ha Istennek élünk, szavunk ép oly édeshangú lesz, mint a patak mormolása és a vetés susogása.

S ebben a tárgyban a végső igazság kimondatlan marad s bizonyára kimondhatatlan is, mert minden amit mondunk, az intuiciónak csak igen távoli visszhangja. Még legjobban megközelíthetem ezzel a gondolattal. Ha a Jó közel van hozzád, ha van Élet benned, ez nem valami ismert vagy megszokott módon történt; nem látod majd mások lába nyomát, nem látsz más emberi arcot, nem hallasz nevet: az Út, a Gondolat, a Jó vadidegen és ujdonatúj lesz. Ki fog zárni példára és tapasztalatra való hivatkozást. A te utad elvezet az emberektől, nem vezet emberekhez. Minden valaha élt ember annak elfeledett szolgája. Félelem és remény egyaránt alatta maradnak. Mert még a reményben is van valami alantas. A látomás órájában nincs semmi olyasmi, amit hálának, vagy igazi örömnek lehetne nevezni. A szenvedély fölé emelkedett lélek látja a dolgok azonosságát és örök jóját, fölfogja az Igaz és Jogos önálló életét s megnyugvást talál abban a megismerésben, hogy minden jól folyik. A természet roppant távolságai, az atlanti óceán, a déli tenger, – idő, évek, századok hosszú, hosszú közei – mind nem jőnek számításba. Amit én gondolok és érzek, volt az alapja minden előbbi életformának és körülménynek, ahogy alapja az én jelenemnek, annak, amit életnek s annak, amit halálnak hívnak az emberek.

Csak az élet mozdít elő, nem az, hogy valaki élt. Az erő megszűnik a nyugalom percében; csak a régi állapotból az újba való átmenetel pillanatában létezik, a nyíl elröpítésétől a céljába való behatolásáig. S a világ ezt a jelenséget gyűlöli: hogy a lélek létesül, fejlődik, mert ez végkép lefokozza a múltat, minden gazdagot szegénnyé tesz, minden hírnevet megszégyenít.

Aki jobban tud engedelmeskedni, mint én, mesteremmé lesz, holott ujját sem mozdítja. Körülötte kell forognom a szellemi gravitáció törvényénél fogva. Még költői szólamnak tartjuk, ha kimagasló erényről beszélünk. Még nem látjuk, hogy az erény csakugyan Magasság, s hogy az egyes ember vagy az emberek egy csoportja, akik elveknek hozzáférhetők, s elvek által alakíthatók, természeti törvénynél fogva, szükségkép lebírják és lelovagolják az összes városokat, nemzeteket, hatalmasokat, gazdagokat, költőket, akik az elveknek hozzá nem férhetők s általuk nem alakíthatók. Ez a végső tény, amelyre ez az okoskodás, mint minden más is oly gyorsan elvezet: minden dolognak beolvadása az örökké Szent Egy-be. Önélet, magánvalóság a végső oknak attributuma s a jónak a mértéke aszerint a fok szerint, amelyben alacsonyabb formákba lép. Minden dolognak annyi realitása van, amennyi erőt tartalmaz. Kereskedelem, háztartás, vadászat, cethalászat, háború, szónoklat, személyes súly mind valami, s tiszteletemet vívja ki, mint erő jelenlétének és bár tisztátalan működésének példája. Ugyanannak a törvénynek a tevékenységét látom a Természetben úgy a megőrzésben, mint a növekedésben, fejlődésben. Az erő, a hatalom a Természetben a jog lényeges mértéke. A Természet nem tűr meg semmit birodalmában, ami nem tud magamagán segíteni. A bolygó keletkezése, kialakulása, súlya és pályája; az erős széltől lehajlított, de önmagától ismét fölegyenesedő fa; minden állati és növényi élet eleven forrásai: megannyi bizonysága az önmagának elég s így önmagában nyugvó, önmagában bizakodó szellemnek.

Mindez egy középpont felé törekszik: így hát ne bolyongjunk; maradjunk csak otthon a végoknál. Az emberek, könyvek, intézmények tolongó tömegét ejtsük csodálatba az isteni tény egyszerű kijelentésével. Kérjük meg a belépőket, oldják le saruikat lábukról, mert itt benn Isten van jelen. Együgyű lelkünk ítéltesse meg velük s tulajdon törvényükhöz való simulásunk mutassa meg nekik, mily szegény a természet és vagyon a mi velünk született kincseinkhez mérve.

Most azonban még durva tömeg vagyunk. Az ember még nem áll áhítatosan embertársával szemben, s géniusza még nem hallja az intelmet, hogy maradjon otthon és keressen összeköttetést belső óceánjával, hanem ehelyett az utakra megy és más emberek korsójából kér egy pohár vizet. Egyedül kell mennünk! Jobban szeretem a csöndes templomot, mielőtt a nyilvános istentisztelet megkezdődik, mint bármely szertartást. Mily távolba emelteknek, higgadtaknak, tisztáknak tűnnek föl az emberek, ha mindegyiküket kerítés, szentély veszi körül!

Maradjunk mindig így. Vajjon föl kell-e vennünk barátaink, feleségünk, apánk, gyermekünk hibáit csak azért, mert egy tűzhely körül ülnek velünk, mert egy vérből eredetteknek mondatnak velünk? Minden emberben benne van az én vérem és bennem van minden ember vére. De azért még nem vállalom követelőzésüket vagy balgaságaikat; még oly mértékben sem, hogy szégyenkezzem miattuk.

Azonban elszigeteltséged ne legyen pusztán mechanikai, hanem lelki, azaz legyen: emelkedettség. Koronkint az egész világ összeesküdni látszik, hogy nagyképű semmiségekkel háborgasson téged. Barát, ügyfél, gyermek, betegség, félelem, szükség, jótékonyság: mind egyszerre kopogtatnak a zárt ajtón és hívnak: «Jer ki hozzánk!» Azonban maradj csak bent, ne keveredj zűrzavaruk közé. Csak gyenge kíváncsiságom adja meg az embereknek azt a lehetőséget, hogy kínozzanak. Mert senki sem férkőzhet közelembe, hanemha tulajdon cselekedetem révén. «Amit szeretünk, az a mienk is, de a mohó vágy megrabol minket a szeretettől.»

S ha nem is bírunk egyszerre fölemelkedni az engedelmesség és hit szentségeihez, legalább álljunk ellent kísértéseinknek; lépjünk hadiállapotba és ébresszük föl Thor-t és Wodan-t, a bátorságot és kitartást, germán keblünkben. Ez a teendőnk sima korunkban az által, hogy az igazságot mondjuk. Vessünk véget a hazug vendégszeretetnek és hazug érzelmeknek. Ne éljünk tovább ama megtévesztők és megtévesztettek várakozása szerint, akikkel érintkezünk. Mondjuk nekik: «Atyám, Anyám, Feleségem, Barátom: eleddig látszatra éltem veletek együtt. Ezentúl azonban az Igazságé vagyok. Tudjátok meg, hogy ezentúl nem engedelmeskedem kisebb törvénynek, mint az örök törvény.» Nem kellenek nekem szerződések, csak szomszédságok. Iparkodni fogok arra, hogy szüleimet, családomat eltartsam, feleségem hű férje legyek, azonban ezeket a kötelmeimet is új és nem járt úton kell teljesítenem. Felebbezek szokásaitok ellen. Kell, hogy én én legyek. Nem áldozhatom föl magamat érted, vagy ő érte. Ha tudsz engem szeretni, úgy, ahogy vagyok, annál boldogabbak leszünk. Ha nem tudsz, mégis igyekezni fogok, hogy tudj. Rokonszenveimet és ellenszenveimet nem akarom rejtegetni. Annyira bízom abban, hogy ami mély: az szent, hogy nap és hold láttára derekasan azt akarom tenni, ami bensőmben örömöt okoz nekem s amire szívem ösztökél. Ha nemes vagy, szeretni foglak; ha nem vagy az, nem akarlak téged és magamat képmutató figyelmességekkel megbántani. Ha igaz vagy, de más igazságot követsz, mint én, csatlakozz társaidhoz; én majd megkeresem a magaméit. Nem önzésből, hanem alázatosan és őszintén. Az a te érdeked és az enyim is és mindenkié, hogy igaz módon éljünk, bármily sokáig éltünk is eleddig hazugság közepette.»

Keményen hangzik ez ma a fülednek? Ám nemsokára szeretni fogod azt, amit a te természeted parancsol neked, ép úgy, amint az enyém nékem, s ha az igaz útat követjük, végezetül a biztos révbe mentjük magunkat.

«De így fájdalmat okozol barátaidnak!» Igaz, de szabadságom és erőm nem adhatom el csak azért, hogy az ő érzékenységüket kíméljem. Azután: minden embernek vannak józan pillanatai, amidőn beletekintenek a föltétlen igazság régióiba. Ilyenkor igazat adnak majd nekem s ugyanezt teszik, mint én.

A vak tömeg azt gondolja, hogy ha a közkeletű kódexet elveted, ezzel elvetsz minden kódexet is, s merő törvénytörő vagy; s az arcátlan érzéki ember csakugyan a szenzualista filozófia nevét használja föl, hogy bearanyozza bűneit. Ám a lelkiismeret törvénye örök. Két gyóntatószék van, amelyek egyikében le kell térdelnünk. Közvetlen vagy közvetett, azaz visszatükrözött úton tisztázod magad, hogy kötelességeid körét mint teljesítetted. Elmélkedjél, vajjon eleget tettél-e viszonyodnak atyád, anyád, rokonod, szomszédod, városod, kutyád, macskád iránt; vajjon ezek valamelyike nem tehet-e szemrehányást neked? De viszont elhanyagolhatom ezt a közvetett, tükör-mértéket és föloldozhatom magamat is. Mert megvannak magammal szemben a tulajdon kemény követeléseim és azok teljes kört alkotnak. Ez a kódex sok úgynevezett kötelességtől megtagadja a kötelesség nevét. Ha valaki azt képzeli, hogy ez a törvény laza, ám teljesítse csak egyetlen nap is a parancsait. De csak az, akiben valami isteni van, bizakodhatik abban, hogy a maga törvényhozója tud lenni. Kell, hogy szíve emelkedett, akarata hittel teljes, szeme éles legyen; kell, hogy mélységes komolysággal ő legyen a maga tanítása, társasága, törvénye; kell, hogy egyszerű elhatározása oly erős legyen számára, mint a vaskényszerűség az mások számára!

Aki a ma «társadalom»-nak nevezett jelenséget közelebbről vizsgálja, meggyőződik ennek az ethikának a szükségéről. Mintha belőlünk kivágták volna a férfiúi izmokat és szívet: félénk, kishitű vinnyogók lettünk. Félünk az igazságtól; félünk a sorstól; félünk a haláltól és félünk egymástól. Korunk nem szűl nagy és tökéletes embereket. Szükségünk van férfiakra és nőkre, akiktől megujhodik életünk, társadalmi rendünk; azonban ehelyett azt látjuk, hogy a legtöbb ember fizetésképtelen, még a maga szükségleteit sem tudja kielégíteni; nagyravágyása nincs semmiféle arányban gyakorlati erejével és éjjel-nappal folyton csak kuncsorog és koldul. Háztartásunk kéregető; művészeteinket, foglalkozásainkat, háziasságainkat, vallásunkat nem mi választottuk, hanem a társadalom választotta azokat számunkra. Szalónhősök vagyunk. Messze elkerüljük a Sors ádáz tusáját, ahol az erő születik.

Ha ifjaink belebuknak első vállalkozásaikba, elvesztik egészen a szívüket. Ha a fiatal kereskedő csődöt mond, mindjárt «tönkrement» a neve. Ha a legkiválóbb elme, amelyik egyetemeink egyikén tanult, egy év leforgása alatt nem helyezkedett el Boston vagy Newyork valamely hivatalában, barátai s ő maga is azt hiszik, hogy joga van kétségbeesnie, s egész világéletében panaszkodnia sorsára. Ellenben egy kemény legény New Hampshire vagy Vermont vidékéről, aki rendre végigpróbál minden foglalkozást, aki kocsiskodik, földet mível, házal, majd tanít, prédikál, újságot ad ki, képviselő lesz, egész városnegyedet vesz és az évek során így folytatja tovább s – macska módjára mindig csak a talpára esik – fölér a városi divatbábok százaival. Lépést tart napjaival és nem szégyelli, hogy nem tanult valamely foglalkozást; mert ő nem halogatja az életét, hanem máris éli. Nem egy kilátása van, hanem sok száz.

Bárcsak előállana egy stoikus és megnyitná az emberek szemét segédforrásaik iránt s megmondaná nekik, hogy ők nem támaszkodó, gyenge nádszálak, hanem hogy ők képesek és kénytelenek magukat elválasztani, felszabadítani; hogy az önbizalom gyakorlásával új erők is jelentkeznek; hogy az ember a hússá vált Ige, arra születvén, hogy üdvöt hozzon a nemzetekre; hogy szégyelnie kellene részvétünket, s hogy abban a percben, hogy magáért cselekszik, többé már nem szánjuk, hanem hálásan tiszteljük őt, – s ez a tanító újra ragyogóvá tenné az ember életét és dicsővé tenné nevét minden történelem lapjain. –

Könnyű meglátni, hogy a nagyobbfokú önbizalomnak szinte forradalmat kell okoznia minden emberi tevékenységben és viszonylatban. Mi mindennémű könyörgésekhez ragaszkodnak az emberek. Kultuszuk még csak nem is bátor és férfias. Az az ima, amely valami külön kényelemért, jóért esd, valami kevesebbért esd, mint a legfőbb Jóért, minden Jóért: nem az igazi. Mert az ima nem egyéb, mint elmélyedés az élet jelenségeibe, tényeibe, de a legmagasabb szempontból. Az egy szemlélő, látó és ujjongó lélek monológja. Az az Isten szent lelke, mely műveit jóknak jelenti ki.

Másfajta hamis lelkiállapot az üres bánkódás. Elégedetlenség az önbizalom hiánya: akaratgyöngeség. Sajnálkozz a balsorson, ha ezzel segítsz a szenvedőn, de ha ez nem megy, láss a dolgodhoz s a baj máris enyhűlni kezd. Rokonszenvünk is alantas. Fölkeressük a görcsösen zokogókat, melléjük telepedünk és versenyt sírunk velük, ahelyett, hogy kemény, villamos, de egészséges ütésekkel mondanók meg nekik az igazat és megint észretérítenők őket. Magunk vagyunk a szerencsénk kovácsai, ha örömteljesen ragadjuk meg a dolgokat. Istennek, embernek tetsző mindenha az önmagán segítő. Előtte minden ajtó kitárul, őt minden nyelv üdvözli, minden tisztelet koszorúzza, minden szem sóvár vággyal követi. Szeretetünk feléje árad és átöleli, mivelhogy nem követelte. Mi aggódva s védve dédelgetjük és ünnepeljük, mivelhogy megmaradt a maga útján és megvetette a mi rosszallásunkat. Az istenek szeretik, mert az emberek gyűlölték. Zoroaster mondja: «A kitartó halandó felé gyorsan szárnyalnak a boldog halhatatlanok.»

Minden új szellem új osztályozás. Ha az rendkívüli tevékenységű és hatalmú lélek, – aminő egy Locke, Lavoisier, Hutten, Bentham, Fourier, – akkor osztályozását elfogadtatja más emberekkel is; s ime létrejött egy új rendszer.

Az eszme szűkkeblűsége mélységével s azzal áll arányban, mily tömegére vonatkozik a dolgoknak, miket a tanítvánnyal megértet. A tanítvány ugyanazt a gyönyört érzi, amidőn mindent az új terminológiába skatulyáz, mint a fiatal leány, aki ép most tanult növénytant és ezáltal új földet, új évszakokat ismer meg. S a tanítvány egy időre úgy érzi majd, hogy értelmi ereje abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben mestere szellemébe behatol. Ám az egyensúlyozatlan lelkek bálványozzák magát az osztályozást, azt öncélnak tekintik – pedig az csak gyorsan kimerülő eszköz – úgy hogy elmosódó szemeik szinte úgy látják, hogy a távolabbi horizonton a rendszer falai összeolvadnak a világegyetem falaival és az égi testek azon az íven csüngenek, amelyet mesterük épített. Nem bírják belátni, hogy nektek más hitet vallóknak lehetne bármi jogotok a látásra, hogy egyáltalában mint tudhatnátok látni, «hanemha nem loptatok valamiképen tőlünk fényességet». Nem bírják felfogni, hogy a rendszert nem ismerő s fékezhetetlen világosság behatol majd minden zugolyba, még az övékébe is. Hadd cirpegjenek ott még egy kicsit s hadd nevezzék azt tulajdonuknak. Mert ha becsületesek és a jót cselekvők, csinos fenyőtetőjük egy szép napon majd szűkké és alacsonnyá válik számukra, megvetemedik, megrothad és beszakad, míg a halhatatlan, örökkön-örökké fiatal, vidám, milliósugarú, millió szinű világosság beragyogja a világegyetemet, miként az első napon. –

Másik jele az önművelés és műveltség hiányának az utazásnak az a babonája, amelynek bálványai: Itália, Anglia, Egyptom még ma is lenyűgöz minden ú. n. művelt amerikait. Pedig akik Angliát, Itáliát, Görögországot oly tiszteletreméltóvá emelték képzeletükben; úgy hozzátapadtak a maguk rögjéhez, mintha az volna a világ tengelye. Férfias óráinkban érezzük, hogy a kötelesség jelöli ki a helyünket. A lélek nem kóbor utazó; a bölcs otthon marad, s ha szükségletei, kötelessége olykor-olykor ki is szólítják a házából idegen vidékre, mégis otthon van s magatartása kifejezéséről megismerszik, hogy mint a bölcseség és erény misszionáriusa jár el s fejedelemként látogatja a városokat és embereket, nem pedig, mint dugárús, lánckereskedő vagy szolga.

Nincs kicsinyes ellenvetésem a föld körülhajózása ellen, ha ez művészet, tanulmányok, emberbaráti tettek érdekében történik, föltéve, ha az illető ismer hazát és nem azzal a reménnyel indul külföldre, hogy valamennyi nagyobbat talál ott, mint amit ismer. Aki azonban merő mulatság kedvéért vagy azért utazik, hogy lásson valamit, amit nem hozhat el magával, az önnönmagától utazik, távolodik el s megvénül már ifjúságában a vén dolgok közepette. Thebában, Palmyrában vénül és laposodik el a lelke olyan vénné és lapossá, aminők ezek. Romot visz romok közé.

Az utazás a bolondok paradicsoma. Pedig már első utazásaink is fölfedezik előttünk, mily közömbösek a helyek. Odahaza arról álmodom, hogy Nápoly, Róma belém oltja majd a szépséget és elveszejteti velem szomorúságomat. Fogom az útizsákomat, megölelem barátaimat, tengerre szállok; azután egy szép napon fölébredek Nápolyban és íme itt ül az ágyam fején a komor valóság, az irgalmatlanul ugyanaz, a bús magam, amely elől menekülni akartam. Fölkeresem a Vatikánt, a palotákat. Szenvelgem, mintha nagy látományok és ihletek oltódtak volna belém, pedig egyáltalában nem fogantak meg bennem. Keblem óriása velem megy, bárhová megyek. –

Az utazás dühe azonban csak egy mélyebb betegség tünete, amely egész szellemi világunkat támadta meg. Értelmünk kóbor és egész nevelési rendszerünk szinte tenyészti a nyughatatlanságot. Lelkünk akkor is utazik, ha testünk kénytelen otthon csücsülni. Utánozunk s mi egyéb az utánzás, mint lelkünk utazása. Házaink idegen ízlés szerint épültek, falainkat idegen cikornya ékesíti; nézeteink, gusztusunk, tehetségeink mind kölcsönvettek s mind a Múltat és Távolit követik. Valahol a művészet virágzott: a lélek teremté azt. A művész a tulajdon lelkében kereste és találta meg mintáját, stilusát. Csak a tulajdon gondolatát alkalmazta a megalkotandó tárgyra és azokhoz a feltételekhez, amelyek szem előtt voltak tartandók. De vajjon mi szükség dór vagy gót mintát másolni? Hisz a szépség, célszerűség, az eszme nagysága, a kifejezés művészete ép oly közel fekszenek hozzánk, mint bárki máshoz, s ha az amerikai művész bizakodva és szeretettel fogja tanúlmányozni éppen azt konkrét dolgot, amit meg kell alkotnia, tekintetbe vévén az éghajlatot, a talajt, a nap hosszúságát, az emberek szükségleteit, a kormány formáját: sikerül majd neki olyan házat alkotnia, amelyben mindezeknek s az ízlésnek és érzésnek is eleget tesz.

Ragaszkodj magadhoz; sohase légy utánzó! Tulajdon tehetségedet minden percben fölmutathatod, egy egész élet kulturájának fölhalmozott erejével; ám mások kikölcsönzött tehetségét csak ideig-óráig s csak félig-meddig tarthatod birtokodban. Hogy mit tehetsz magad a legjobban, arra csak a Teremtő taníthat meg. Nincs ember, aki tudná, mi az, s nem is tudhatja, amíg ő maga ki nem mutatta. Hol a mester, aki Shakespeare-t taníthatta volna? Hol a mester, aki tanítómestere lehetett volna Franklinnak, Washingtonnak, Baconnek, Newtonnak? Minden nagy ember unikum. Scipio scipionizmusa éppen abban áll, amit senkitől sem kölcsönözhetett. Shakespeare tanulmányozása soha senkit nem fog Shakespeare-ré tenni.

Tedd meg, ami számodra kijelöltetett s nincs olyan, amit ne remélhetnél; nincs olyan, amit ne merhetnél. Ebben a percben olyan merész és nagy nyilvánulás alkalma nyílik számodra, mint Phidias roppant vésőjének, az egyptomiak malteres kanalának, Mózes vagy Dante tollának, csakhogy különböző mindezektől. Lehetetlen, hogy az oly dús, oly ékesszóló, oly ezernyelvű lélek ismételje magát: de ha van füled e patriarkák igéje számára, biztos, hogy felelni tudsz nekik hasonló hangnemben, mert a fül és a nyelv csak az egyazon Természet két szerve.

Maradj meg életed egyszerű és nemes régióiban, engedelmeskedj szívednek s új életre fogod kelteni az előidőket.

Kifelé kancsalít társadalmunk szelleme is. Mindenki csak a társadalom javítását emlegeti, de senki sem javít. –

A társadalom sohasem halad. Amit nyer a réven, elveszti a vámon. Folytonos változásoknak van alávetve; majd barbár, majd polgárosult, majd keresztény, majd gazdag, majd tudományos; de mindez a változás nem javulás. Mindenért, amit kap, meg kell fizetnie az árt. A társadalom új ügyességekre tesz szert, de elveszt ősi ösztönöket. Mily nagy az ellentét a jól öltözött, olvasó, író, gondolkozó amerikai közt, akinek óra, irón és váltó van a zsebében és a meztelen újzeelandi közt, akinek bunkó, lándzsa, gyékény, s egy tető alatti osztatlan huszadrész alvóhely a mindene. Ha az utazók igazat mondanak, a vadat megvághatod a fejszéddel s egy vagy két napon belül beheged a seb s úgy meggyógyúl, mintha puha viaszba vágtál volna, holott ugyanez a vágás a fehér embert a másvilágra küldte volna.

A civilizált ember kocsit épített, de elvesztette lába használatát. Tud mankón járni, de ugyanannyit vesztett izomerejéből. Van finom genfi órája, de már nem tudja megmondani az órát a nap állásából. Van neki greenwich-i hajózsebkönyve, s biztos benne, hogy az, ha kell, megadja neki a fölvilágosítást, de az utcán járván, nem ismeri meg a csillagokat. A nap pályaváltozásait sem figyeli meg; a napéjegyent alig ismeri, s az év egész világító naptárának nem felel meg elméjében semilyen óralap. Jegyzőkönyvecskéje elrontja emlékezőtehetségét; a könyvtárak túlterhelik természetes eszét; a biztosító-társaságok szaporítják a baleseteket; s kérdés, vajjon a gépek nem akadályoznak-e inkább, semminthogy előmozdítanának; vajjon a finomulás által nem vesztettünk-e sok energiát? Az erkölcsi fejlődés vonala sem mutat nagyobb fellendülést, mind a fizikai. Ma nincsenek nagyobb emberek, mint valaha voltak. Csodás egyenlőséget figyelhetünk meg az őskor s a legújabb korok nagy emberei között. S a XIX. század minden tudománya, művészete s filozófiája sem képes nagyobb embereket létrehozni, mint Plutarchos hőseit, akik huszonhárom vagy huszonnégy századdal előbb éltek. Phokion, Sokrates, Anaxagoras, Diogenes nagy emberek valának, de nem hagytak hátra magukhoz méltó osztályt. Aki hozzájuk igazán méltó, azt nem ő róluk nevezik, mert az maga ember magáért, s maga lehet egy szekta alapítója.

Minden korszak művészete, találmányai csak meze ennek a korszaknak s nem bírják öregbíteni az ember erejét. A kár, amit a gépek tökéletesítése okozott, úgy lehet, fölér a hasznukkal. Hudson és Behring egyszerű halászbárkáikkal oly sokat végeztek, hogy csodálatba ejtették Parryt és Franklint, akik a tudomány és mesterség minden forrásának fölhasználásával voltak fölszerelve. Galileo egy kézi látcsővel sokkal ragyogóbb égi jelenségeket fedezett föl, mint bárki más azóta. Kolumbus az újvilágot egy fedetlen hajócskában fedezte föl. Milyen furcsa látvány, hogy mennek ki a használatból s mennek tönkre koronkint a szerszámok és gépek, amelyeket néhány évvel vagy századdal előbb hangos dicsőítéssel vezettek be.

A nagy ember mindig az ember lényegéhez tér vissza. Mi a hadviselés művészetének haladását a tudomány diadalai közé számítjuk, s íme Napoleon Európát a «bivouac» által hódította meg, ami csak abban állott, hogy visszatért a személyes bátorságra s megfosztotta, tehermentesítette minden segédeszközétől. A császár lehetetlennek tartotta a tökéletes sereg szervezését – írja Las Casas – «anélkül, hogy el ne törülje szertárainkat, raktárainkat, biztosságainkat, kocsiparkjainkat, egészen addig, míg a katona – római példára – kézhez nem kapja gabonaporcióját, meg nem őrli kézi malmán s maga nem süti a kenyerét.»

A társadalom hullám. A hullám előrehalad, de a víz, amelyen képződik, nem mozog előre. Nem ugyanaz a vízcsöpp emelkedik a hullámvölgytől a hullámhegyre. Egysége csak látszólagos jelenség. A személyek, akik ma a nemzetet alkotják, jövő évben esetleg meghalnak s tapasztalatuk velük száll sírba.

S így a tulajdonba vetett bizodalom is csak az önbizalom hiányára vall. Az emberek oly soká fordították el tekintetüket önmaguktól külső dolgok felé, hogy a vallásos, tudományos, s polgári közintézményeket egyszerűen a tulajdon őreinek szeretik tekinteni, s az azok ellen intézett támadásokat azért kárhoztatják s ítélik el, mert úgy érzik, hogy a tulajdonuk ellen intézett támadások. Egymást nem azért becsülik, hogy ki mit ér, hanem, hogy kinek mije van. Az igazán művelt ember azonban nem büszkélkedik a vagyonával, mert sokkal többre becsüli egyéniségét. Sőt szinte szégyeli vagyonát, ha azt esetlegesnek, rászármazottnak látja, ha örökség, hozomány vagy tiltott út révén jutott hozzá; mert érzi, hogy az nem igazi birtoka, nem az övé, nincs gyökere ő benne, s csak azért van meg, mert forradalom vagy rabló nem fosztotta meg tőle. Ellenben az ember minden igazi értékét szükségszerűen s mindig maga szerzi, s amit az ember szerez, az eleven tulajdon, amely nem függ az uralkodó hatalom, a tömeg, a forradalmak kénye-kedvétől, a tűz, vihar, bankbukások veszélyétől, hanem örökké megujhodik az ember végső lehelletéig.

Azt mondja Ali kalifa: «Osztályrészed az életből keres téged; ezért maradj nyugton s ne keresd te.»

Az idegen javaktól való függőségünk vezet a számok rabszolgai tiszteletére is. A politikai pártok igen számos gyülekezetekben jönnek össze, s mentől népesebb a gyülekezet, annál hangosabb az üdvözlés. «Essex küldöttsége!» «New Hampshire demokratái!» «Maine whig-ei!» – s az ifjú hazafi ezer szemmel és karral érzi magát erősebbnek, mint azelőtt. Épígy reformereink is gyülekezeteket hívnak össze s tömegben határoztatnak, szavaztatnak róluk.

Ámde, kedves barátaim, az Isten kegye nem így hatol belétek s nem így vesz bennetek szállást, hanem éppen az ellenkező úton. Csak ha az ember minden idegen segítséget félretesz, s egyedül áll – csak akkor látom őt erősnek és diadalmasnak. Ő gyengül minden emberrel, aki zászlója alá szegődik. Nem ér-e többet egy ember, mint egy egész város.

Ne követelj senkitől semmit, s a végtelen változásban majd azt látod, hogy magad vagy az egyedüli szilárd oszlopa és fenntartója mindennek, ami környez. Aki megismeri, hogy az erő veleszületett, hogy azért gyönge, mert a jót magán kívül, másutt kereste, – s aki ezután a megismerés után habozás nélkül a maga lelkére veti magát: mindjárt kihúzza magát, kiegyenesedik, ura lesz tagjainak s csodákat mível; valamint a lábára álló ember erősebb, mint a fején tótágast álló.

Így élj mindazzal, amit szerencsének neveznek. A legtöbb ember csak játszik vele s majd mindent megnyer, majd mindent elveszít, aszerint, amint kereke forog. Te azonban vesd meg, mint törvénytelent, az ilyen nyereséget, s dolgozz az Ok és Okozat eszközeivel, az Isten kancellárjaival.

Akaratod dolgozzon és szerezzen s íme megkötöd a Sors kerekét, s nem kell félned többé a forgandóságát.

Politikai győzelem, az árfolyamok felszökése, beteged felgyógyulása, barátod visszatérése vagy más kedvező esemény fölhangol téged, s azt hiszed, hogy most már jó napok várnak reád. Ne hidd ezt! Semmi sem adhatja meg neked a békességet, csupán önmagad. Semmi sem adhatja meg neked a békességet, mint az alapelvek diadala.

---