Olvastam, hogy lord Chatham hallgatósága mindig érezte, hogy ebben a férfiúban van még valami magasabbrendű, mint ami beszédében kifejezésre jutott. A francia forradalommal foglalkozó legjobb angol történetírónk művéből kiderül, hogy hiába sorolja föl összes adatait Mirabeauról, azok nem igazolják lángesze becsülésének fokát. Sem a Gracchusok, sem Agis, Cleomenes, sem Plutarchos egyéb hősei nem érik föl tetteikkel hírnevüket. Sir Philip Sidney, Essex gróf, Sir Walter Raleigh mind nagy emberek, pedig keveset tettek. Washington egyénisége súlyának csak igen kis részét leljük meg vállalkozásai elbeszélésében. Schiller nevének tekintélye túlnagy könyveihez mérten. A hírnév és művek, tények aránytalan viszonyát nem lehet egyszerűen afféle szólamokkal elintézni, hogy a visszhang továbbhat, mint a menydörgés. Ezekben az emberekben mindig marad valami leülepedve, amely minden átalakulásukat felülmúló várakozást kelt. Hatalmuk, erejük túlnyomó része lappang.
S ez az, amit jellemnek, személyiségnek hívunk; olyan tartalékerő, amely puszta jelenlétével, közvetlenül, mesterkedés nélkül hat az emberekre. Valami ki nem mutatható erő, házi isten vagy géniusz, amelynek ösztönzése vezérli a nagy férfiút, de amelynek tanácsait nem tudja továbbközölni. Amely elég társaság neki, úgy hogy az ilyen férfiú gyakorta magános lélek, vagy ha véletlenül társas lény is, nem szorul a társaságra, mert igen jól tud egymagában is elszórakozni. A legtisztább költői és írói tehetség néha nagynak, másszor megint vékonykának tünhet föl; ellenben a személyiség és jellem olyan nagy és fogyhatatlan, mint egy csillag. Amit mások tehetségük, ékesszólásuk által visznek végbe, az ilyen ember valami mágneses erővel éri el. «Erejének csak felét használta fel.» Győzelmeit fölényének megmutatásával, nem szuronyok összecsapásával aratta. Hódít, mert merő megjelenése megváltoztatja a dolgok arculatát. «Óh, Jole, min ismered meg Herakles istenségét?» «Mivelhogy abban a percben boldognak éreztem magam, mihelyt ráesett a tekintetem. Ha Theseusra néztem, azt kívántam, bárcsak látnám csatában küzdeni, vagy legalább lovait hajtani a kocsiversenyen. Ellenben Herakles nem várt bizonyítványra; ő meghódított mindent, ahová lépett, ahol járt-kelt, leült vagy bármit is csinált.» Az ember, aki rendesen puszta függvénye az eseményeknek s csak félig-meddig s akkor is csak félszegen alkalmazkodik az élethez, a jelzett példányaiban olyanúl jelentkezik, mint aki osztályosa a dolgok életének, s ugyanazoknak a törvényeknek kifejezője, mint amelyek kormányozzák az árt és apályt, a napot, a mennyiségeket és számokat.
De, hogy szerényebb és közelebbfekvő példát használjunk, úgy tapasztaltam, hogy még politikai választásainkban is – pedig ott ez az elem, ha egyáltalában jelentkezik, csak legdurvább formájában jelentkezhetik – eléggé fölismerhetjük hasonlíthatatlan szerepét. A nép nagyon jól tudja, hogy képviselőjének jóval többre van szüksége, mint tehetségre, tudniillik arra az erőre, amelylyel tehetsége iránt bizalmat is tud kelteni. A nép nem ér célt, ha a kongresszusba tanúlt, jeles szónokot küld, ha az egyszersmind nem olyan, aki, mielőtt a nép nem bízta még meg képének viseletével, már meg ne lett volna bízva a mindenható Istentől, hogy derekasan helyt álljon valamiért, amelyről bensejében szentül és tántoríthatlanul meg van győződve, úgyhogy a legarcátlanabb és legerőszakosabb ember is tapasztalja, hogy itt olyan ellenállással találkozott, amellyel szemben hasztalan minden arcátlanság és megfélemlítés, s amely nem egyéb, mint egy tény felől táplált hit és meggyőződés. Akik ragaszkodnak álláspontjukhoz, nem szorúlnak rá, hogy választóiktól tudakolják, mit is mondjanak, hanem önmaguk jelentik az általuk képviselt kerületet. Ennek érzelmei, véleményei sehol nem nyilvánulnak meg olyan önkénytelenül és igazában, annyira tisztán önös befolyásoktól, mint őbennük. Otthoni választóik lesik szavukat, arcszínüket és mintha tükörbe néznének, azok szerint igazítják a maguk beszédét és tetteit. Közgyülekezeteink jó próbakövei a férfias erőnek. Nyugatról, délről jövő derék földieinknek van érzékük a jellem iránt és szeretik tudni, vajjon az az illető honfitársuk szolid anyagból van-e faragva, vagy pedig át lehet rajta dugni a kezet.
Ugyanez a mozgató erő nyilvánul meg a kereskedelemben. A kereskedelemnek is megvannak a maga lángelméi, amint megvannak a háborúnak, államnak, irodalomnak. S nem lehet külső okát adni miért van valakinek jószerencséje. Annak nyitja magában az emberben van; mindössze ennyit lehet róla mondani: Nézd meg őt magadnak, s könnyen rájössz, miért van sikere. Amint Napoleon láttára megérted szerencséjét.
Az új területen is a régi játékkal találkozunk, azzal a szokással, hogy szembe kell nézni a dolgokkal, nem pedig a mások szemüvegén. Az igazi kereskedőt maga a természet hatalmazza fel foglalkozására; nem magánüzletembernek, hanem inkább a természet megbizottjának és kereskedelmi miniszterének látjuk őt. Természetes becsületessége párosulva a társadalom épületébe való belátással, fölülemeli őt a csalafintaságokon és mindenkinek, akinek vele dolga van, kinyilvánítja tulajdon meggyőződését, hogy a szerződéseket nem lehet kényünk-kedvünk szerint értelmezni. Szelleme állandóan a természetes méltányosságot és közhasznot tartja szeme előtt. Tiszteletet sugall, s azt a kívánságot, hogy legyen vele dolgunk, s mindezt annál a néma tiszteletnél fogva, amely körülveszi s annál a szellemi gyönyörűségnél fogva, amelyet ennyi ügyesség színjátéka okoz. Ez az egész roppant kiterjedésű kereskedelem, amely a déli óceán hegyfokait s az atlanti tengert teszi rendes kikötőivé, egyes-egyedül az ő agyvelejében központosúl, s őt senki sem helyettesítheti jól széles e világon. Már fogadószobájában jól meglátjuk, hogy ma reggel már kemény munkát végzett; meglátjuk összeráncolt homlokán és határozott modorán, amelyet – bármint igyekszik is az udvariasságra – nem tud egészen levetni. Meglátom világosan, mennyi szilárd cselekedetet vitt már ma végre; mennyi bátor «nem»-et mondott ki, holott mások romlást okozó «igen»-t mondottak volna. Látom rajta a mesterségre való büszkeségen, a mesteri számítás ügyességén s a messzemenő kombinációk képességén kívül annak a tudatát, hogy ő a világ ősi törvényeinek ügyvivője és játékosa, aki ezenfelül arról is meg van győződve, hogy őt senki sem pótolhatja s hogy az embernek születnie kell a kereskedelemre, mert megtanúlni nem lehet.
Ámde ez az erő jobban megragadja lelkünket, ha nem ilyen kevert célú tevékenységben nyilvánul. A legnagyobb eréllyel működik a legkisebb körben és magánviszonylatok között. Minden esetben rendkívüli és kiszámíthatatlan ható tényező. Lebírja még a legnagyobb fizikai erőt is. A magasabbrendű természetek azzal igázzák le az alacsonyabbrendűeket, hogy bizonyos álomba merítik. Ezek tehetsége mintegy megbénúl és nem fejt ki ellentállást. Lehet, hogy ez az egyetemes törvény. Ha a magasabbrendű nem bírja magához emelni az alacsonyabbrendűt, akkor elkábítja, ahogy az ember mintegy lebűvöli az alacsonyabbrendű állatok ellentállását. S ember emberrel szemben ugyanilyen titkos erőt gyakorol. Mily gyakran valósította meg egy-egy igazi mester a mágiáról szóló meséket! Mintha a parancsolás árja özönlenék ki szeméből mindenkire, aki rátekint, erős, kemény fény özöne, – az Ohio vagy a Duna árjához hasonlatos –, amely átitatja őket az ő gondolataival s minden eseményt az ő szelleme színeire fest át. «Milyen eszközöket használtál» – kérdék Concini feleségétől, a Medici Máriával való bánásmód tekintetében. Ezt felelte: «Egyedül azt a befolyást, amelyet minden erős szellem a gyöngébbre gyakorol.» – Avagy nem tudja-e a vasravert Cæsar bilincseit lerázni s porkolábját Hippot vagy Thrasot zárni beléjök? Vajjon a vasbékó olyan lerázhatatlan békó? Tegyük föl, hogy egy guineai rabszolgakereskedő hajóján egy csapat négert szállít, akik közt van olyan szabású is, mint Toussaint L’Ouverture vala, vagy tegyük föl, hogy e fekete álarcok közt vannak vasravert Washingtonok is. Ha Cubába érkeznek, vajjon a hajón lévő csapat tagjainak viszonya ugyanaz lesz-e, mint volt a behajózáskor? Hát csak kötelék és vasbilincs van a világon? Hát szeretet, tisztelet nincs? Hát a rabszolgaszállító hajóskapitány szegény agyában szikrája se villanna az igazságnak, s ezekről a rabszolgákról csak ne is álmodjuk, hogy képesek lehetnek összetörni, vagy kijátszani azt az egy-két hüvelyknyi vasbékót?
A személyiség természeti erő, csakúgy mint a fény vagy a hő, s az egész természet együttműködik vele. Annak az oka, hogy egyik ember jelenlétét érezzük, a másikét meg nem, époly egyszerű, mint a nehézkedés törvénye. Az igazság a lét csúcsa; az igazságosság annak alkalmazása az emberi viszonylatokra. Minden egyén ranglétrába van sorozva, aszerint, mily tisztaságban van meg benne ez az elem. A tiszta jellem akarata úgy árad át a kevésbbé tisztákba, amint a víz a magasabb edényből az alacsonyabba árad. Ennek a természeti erőnek époly kevéssé lehet ellenállni, mint bármely más természeti erőnek. Egy pillanatra földobhatjuk a követ a levegőbe, de azért époly örök igazság, hogy minden földobott kő le fog esni. S bármily példákat hozzunk is föl büntetlenül maradt tolvajlásra, hitelt nyert hazugságra: az igazságnak végre mégis győznie kell, s az a kiváltsága, hogy önmagának szerez hitelt. A személyiség, a jellem ugyanez az erkölcsi rend valamely egyén médiumán át nézve. Az egyén a befoglaló edény. Idő, tér, szabadság, szükségszerűség, igazság, gondolat már nincsen szabadjára bocsátva. A világegyetem vadaskertté vagy halastóvá válik. Minden dolga benne van az emberben, az ő lelkétől színezetten. Az ő tulajdonságait árasztja át minden keze ügyébe eső dologba, de nem az az irányzata, hogy elveszejtse magát a végtelenbe, hanem – bármily nagy görbét is tesz meg – minden tekintete végeredményében a maga lényére, javára tér vissza. Megelevenít mindent, amit csak bír, s csak azt látja, amit megelevenít. Magába öleli a világot, mint a hazafi a hazáját, mint jellemének anyagi alapját, mint cselekvősége színpadját. Az egészséges lélek úgy egyesül az Igazzal és Igazságossal, mint ahogyan a mágnes önként a sark felé fordúl, úgyhogy minden szemlélő előtt úgy áll, mint valami átlátszó tárgy közöttük és a nap között, s aki a nap felé vándorol, annak ő feléje is kell vándorolnia. Imígyen a legmagasabb befolyás közlő médiumává válik mindazok számára, akik nincsenek vele egyforma magas szinten. S így az erős egyéniségek a társadalomnak, melyhez tartoznak, lelkiismeretét jelentik.
Ennek a hatalomnak természetes mértéke a körülmények, a közeg ellentállása. Azok az emberek, akik még nem ismerték meg igazi lényüket, az életet csak véleményekben, eseményekben és személyekben visszatükrözve tudják szemlélni. Csak akkor látják a cselekedetet, mikor már meg van téve. Pedig annak erkölcsi eleme már előzetesen is él a cselekvőben s könnyű volt megjósolni, jó-e vagy rossz. A természetben minden kettős sarkú; mindennek van pozitiv és negativ pólusa. Hím – nőstény; szellem, akarat – tény, cselekedet; észak – dél áll egymással szemben. A szellem a pozitiv, a tény a negativ pólust képviseli. Az akarat az északi, a cselekedet a déli sarkot. A jellem természetes helye az északi sarkon van. Résztvesz az egész rendszer mágneses áramlataiban.
A gyenge lelkeket a déli, vagy negativ pólus sarkítja. Ők minden cselekedetnek hasznát vagy kárát nézik. Nem látnak meg soha valamely elvet, míg nem nyilvánul meg valamely személyben. Nem arra vágyódnak, hogy ők legyenek szeretetreméltók, hanem arra, hogy mások legyenek velük szeretetreméltók. Az erős jellemű ember szívesen hall hibáiról is; ez a másik fajta nem szereti, ha hibáit emlegetik. Ők események tisztelői. Biztosítsd őket valamely eseményről, összeköttetésről, a körülmények bizonyos láncolatáról: s nem kívánnak egyebet. A hős ellenben azt látja, hogy az esemény szolga: őt kell követnie. Az események adott rendje nem elégíti ki képzeletét, mert a jóság szelleme esetleg kisiklik valamely körülménysorból, holott a boldogulás bizonyos szellemhez, lélekhez fűződik, amely az események bármilyen rendjében mint természetes gyümölcsét aratja le az érvényesülést és diadalt.
A körülmények semilyen kedvező fordulata nem teheti jóvá a jellem, a személyiség fogyatékosságát. Dicsekszünk azzal, hogy sok babona alól fölszabadúltunk; ámde, ha összezúztunk is bálványokat, ezt csak úgy tettük, hogy csupán megváltoztattuk a bálványimádásunk tárgyát. Mit nyertünk azzal, hogy már nem áldozunk bikát Jupiternek, Neptunnak, vagy egeret Hekáténak stb., ha megreszkettet a mások véleménye, az ú. n. közvélemény, vagy valamely támadás, viszály, a rossz szomszéd, szegénység, megcsonkítás avagy a forradalom vagy gyilkolás riadalma. Ha reszketek, nem közömbös-e, mitől reszketek?
Tulajdon hibáink majd ebben, majd abban a formában testesülnek meg nemünk, korunk, temperamentumunk szerint, s ha hozzáférhetők vagyunk a félelemnek, hamar is találunk okot a félelemre. A kapzsiság vagy rosszindulat, amely elszomorít, s amelyet a társadalom bűnéül róvok föl, a tulajdon bűnöm. Mindig csak az én-em környez engem. Viszont a derekasság örökös győzelem, amelyet nem diadalordítás ünnepel, hanem csöndes lelki derű, amely nem egyéb, mint megrögzített, állandó, szokásos öröm. Nem előkelő dolog, ha mindig az eseményekhez futunk s azoktól várjuk annak a megerősítését, hogy vajjon igazunk van-e vagy nincs igazunk? A tőkepénzes nem fut minden órában a bankárhoz, hogy nyereségét mindjárt pénzzé tegye; megelégszik azzal, ha olvassa a tőzsdejelentésben, hogy befektetése értékben emelkedett. Meg kell tanulnom, hogy ugyanazt az örömöt, amelyet a legkedvezőbb körülmények bekövetkezte idéz föl, még tisztábban találjam föl annak az észleletében, hogy helyzetem óráról-órára javúl és már egyenesen parancsol azoknak az eseményeknek, amelyeket óhajtok. Ezen való ujjongásunkat csak az fékezheti, hogy előrelátjuk a dolgoknak olyan kitünő alakulását, rendjét, amely minden eddigi boldogulásunkat is mély árnyékba borítja.
A személyiség azzal az arcával ragad meg engem, hogy elégséges önmagának. Tisztelem a gazdagságát; nem tudom elképzelni elhagyatottnak, szegénynek, számkivetettnek, boldogtalannak, lekötöttnek, szolgának, hanem csak örökös úrnak, jótevőnek, s boldogítottnak. A személyiség valami centrális dolog; annak a lehetetlensége, hogy ki lehessen mozdítani vagy le lehessen dönteni. Az igazi férfi valami hatalmas tömeg benyomását kelti bennünk.
A társadalom léha, napjait haszontalanságok között, beszédeit udvariaskodások és ürügyek közt forgácsolja el. Ámde, ha geniális embert keresek föl, silány mulatságot találok nála, ha csak jóindulata futó és szertartásos nyilvánulásaival traktál. Inkább álljon ott törzsökösen a helyén, s éreztesse lényét velem, ha egyébbel nem is, mint ellentállásával; adja értésemre, hogy új és pozitív érték vesz körül lényével: nagy üdülés ez mindkettőnknek. Már az is sok, hogy nem fogadja el a konvencionális véleményeket és praktikákat: «Nonconformista» volta ösztökéje és emlékeztetője lesz minden látogatójának, hogy elsősorban vele szemben kell állást foglalni. Nincs reális és üdvös dolog a világon, amely nem volna háborúság színtere. Házainkat kacagás, terefere, emberszólás tölti be, de ez keveset használ. Ám hasznunkra van az a faragatlan, hozzáférhetetlen ember, aki probléma és félelem tárgya a társadalomnak; aki fölött nem tud hallgatással napirendre térni, mert vagy tisztelnie, vagy gyűlölnie kell őt; akivel mindenki – úgy a közvélemény vezére, mint az ismeretlen és különködő senki – bizonyos viszonyban érzi magát. Ő bebizonyítja, hogy Amerikának és Európának nincs igaza; ő lerontja a szkepticizmust, amely azt mondja: «Az ember csak hitvány és gyönge báb; együnk hát és igyunk!», mert ő megvilágítja a még meg nem kisérlett és ismeretlen dolgokat. Örökös megnyugvás a fennállóban, örökös hivatkozás a közvéleményre: gyönge hitet és zavaros fejet jelent; olyan elmét, amely nem bírja valamely ház tervét fölfogni, mielőtt az a ház nincs megépítve. Az igazi bölcs nemcsak a tömeget hagyja ki gondolkodásából, hanem a keveseket is. Az olyan emberek, akik ősforrások, önmaguktól mozgatottak, önmagukba elmerültek; akik azért parancsolnak, mert belső parancsuk van, a maguk felől bizonyosak: jók, mert a legmagasabb hatalom közvetlen jelenlétét hirdetik.
Minden cselekedet mathematikailag alapúl a lényünkön. A Természetben nincs hibás értékelés. A viharzó oceán egy font vize ugyanolyan súlyú, mint a tó vize nyár derekán. Minden dolog pontosan minősége, pontosan mennyisége szerint hat; semmire sem vállalkozik, amit nem tud megtenni. Nem így az ember! Ő nagyobbra lát: olyan dolgokat is kíván és megkisérel, amelyek meghaladják erejét. Valami angol memoár-könyvben olvastam: «Mr. Fox – később: lord Holland – azt mondta, hogy el kell nyernie a kincstár első lordja méltóságát; rászolgált s igényt is tart reá.» – Xenophon és az ő tízezrei fölérték erővel, amire vállalkoztak s végre is hajtották; annyira fölérték, hogy nem is sejtették, mily nagy és utánozhatatlan a vállalkozásuk. S még ma is megismétlés nélkül van, s a hadtörténelem árvíz-jele. Sokan próbálkoztak meg vele azóta, s nem győzték.
Minden cselekedet erejét csupán reális alapra lehet helyezni. Egy intézmény sem lesz jobb, mint az intézője. Ismertem egy barátságos és művelt férfiút, aki valami gyakorlati reformot akart végrehajtani, de én sehogysem találtam, hogy a szíve ügye volna az, amit kezébe vett. Csupán hallott róla, olvasott róla, így sajátította el. S ezért cselekedete merő kisérletezés volt: a város egy darabját vitte ki a mezőre, s az egészen város is volt és semmi új s nem kelthetett lelkesedést. Ha lett volna valami rejtett elem ebben az emberben, valami félelmetes, titkos genius, amely viselkedését tüzelte, kavarta volna: óh, hogy vártuk volna eljövetelét. – Nem elég, hogy az ész lássa a bajokat és orvosszereiket. Mindig alá kell rendelnünk az életünket, s nem szabad rálépnünk a földre, amelyre igényt tartunk, valamíg csak valamely gondolat tüzel bennünk, nem pedig egész lelkünk. Mert mindaddig «nem szolgáltunk rá».
Másik vonása az életnek a szüntelen növekedés. Az igazi férfiú legyen nagyértelmű és komoly; de azt is éreztetnie kell velünk, hogy előtte értékét ellenőrző, boldog jövő nyílik meg, amelynek hajnala pirkadó sugarait már a jelen futó órájára is ráveti. A hőst mindig balúl fogják föl és balúl itélik meg, de ő azért nem töltheti az idejét azzal, hogy a félreértések csomóját bogozza: ő megint úton van és új hatalmat, új tisztességet szerez magának s új igényt szívetekre, úgyhogy csődbe juttat benneteket, ha még mindig régi dolgain rágódtok és nem tartotok vele lépést tulajdon gazdagságtok gyarapításával. A nemes férfiú új tettei az egyedüli védői, mentségei és magyarázói a régebbi tetteinek. Csak ezzel az apológiával és magyarázattal szolgálhat s csak ezt fogadhatja el. Ha barátod visszatetszett neked, ne gubbaszsz fölötte, mert ő már nem is emlékszik erre a múló epizódra, hanem máris megkettőzte a te szolgálatodra levő erőit s még mielőtt föl tudnál kelni, máris elhalmoz áldásaival.
Nem lelünk örömet annak a jóakaratnak gondolatában, amelyet csak cselekedetein lehet megmérni. A szeretet kimeríthetetlen, s bár szántóföldjei már letaroltak, magtárai üresek, ő még mindig tud jót tenni, gazdagítani. Az igazi férfi, még ha alszik is, akkor is mintha tisztítaná a levegőt, házával díszíti a vidéket és erősíti törvényeit. Az emberek meg is érzik mindig ezt a különbséget. Jól ismerjük mindazokat, akik egészen más eszközökkel gyakorolják a jótékonyságot, mint ingyen leves-társaságok listáin való aláírásaikkal. Az csupán alacsonyrendű érdem, amelyet föl lehet sorolni. Ijedj meg, ha barátaid megmondják, mit tettél jól s föl is sorolják; ám ha a tisztelet és félig nem tetszés bizonytalan és félénk tekintetével állonganak és kénytelenek itéletüket egy évre fölfüggeszteni, akkor remélni kezdhetsz.
Azok, akik a jövendőnek élnek, szükségkép mindig önzőknek tünnek föl azok szemében, akik csak a jelennek élnek. Ennélfogva mulatságos olvasni a jámbor Riemernél, a Goethéről írt emlékirataiban, mint szedte lajstromba Goethe adományait és jótéteit, mint pl. hogy ennyi meg ennyi száz tallért adott Stillingnek, Hegelnek, Tischbeinnek; jó jövedelmű állást szerzett Voss professornak, s a nagyhercegnél Herdernek, nyugdíjat Meyernek, két tanárt ajánlott külföldi egyetemre stb. A jótétemények még oly hosszú fölsorolása is nagyon rövidnek tünnék föl. Koldús teremtés volna az ember, ha csak ezen lehetne mérni. Mert mindezek kivételekként hangzanak, pedig a jó ember szabálya és mindennapi élete a jótevés. Goethe igazi jótékonysága kiolvasható abból a beszámolóból, amelyet dr. Eckermannak adott vagyona hovafordításáról: «Minden ‚bon-mot‘-m egy erszény aranyamba került. Félmilliót a magam pénzemből, örökségemet, fizetésemet, írásaimnak ötven év alatt befolyó jövedelmét költöttem arra, hogy megtanuljam mindazt, amit ma tudok. Ezenkívül…» stb.
De megvallom, hogy csak üres beszéd és szófia, ha az ilyen egyszerű és gyorshatású erőnek vonásait föl akarjuk sorolni; olyan, mintha a villámot szénnel akarnók lefesteni. De ezeken a hosszú estéken, ezekben az üres órákban szeretem magam vele vigasztalni. Nem tudja annak mását adni, csak maga. Egyetlen, szívből jövő meleg szó gazdaggá tesz. Megadom magam életre-halálra. Mily halálosan hideg még a költői géniusz is az életnek ezzel a tüzével szemben. Érintésétől újraéled elernyedt lelkem s élessé teszi szemem, hogy behatolhasson a Természet sötétségeibe. Rájövök, hogy amiben szegénynek gondoltam magam, éppen abban vagyok a leggazdagabb. Ebből új értelmi lendület származik, amelyet viszont ismét a személyiség valamely újabb nyilvánulása szorít háttérbe. Mily különös váltakozása a vonzásnak és taszításnak! A személyiség, a jellem elutasítja az intelligentiát, de föltüzeli, a személyiség gondolatba megy át, így is nyilvánúl, de azután megint megszégyenítve enged az erkölcsi érték új fölvillanása elől.
A személyiség a Természet legmagasabb formája. Hasztalan majmolják, hasztalan tusakodnak ellene. Olyan mértékű szívósság, ellentálló és teremtő erő van benne, hogy meghiusít minden vetélkedést.
S ez a mestermű akkor sikerül a legjobban, ha csupán a Természet keze dolgozott rajta. Gondoskodott róla, hogy a nagyrahivatottak árnyékban suhanjanak az életbe, hogy ezerszemű Athenæ ne lesse az ifjú geniusz minden új gondolatát és elpiruló mozdulatát s ne kürtölje világgá. Múltkoriban a leghatalmasabb istenség két igen fiatal gyermeke ejtett gondolkozóba. Amidőn kutattam szentségük forrását, s a bűbájt, melyet a fantáziára gyakoroltak, mintha mindenikük ezt felelte volna: «Ezt a nonconformista voltomnak köszönhetem; sohasem hallgattam arra, amit a nép törvényének nevezett; nem töltöttem vele időmet. Megelégedtem a magam falusi szegénységével: innen ered a szelidségem; művem nem emlékeztet arra, mentes attól.» És a Természet ilyen személyiségek által adja tudtomra, hogy még a demokratikus Amerikában sem engedi magát demokratizálni. Mily kolostori elzárkózottságban, szorgosan megőrizve a piactól és lármájától neveli fel őket! – Éppen ma reggel küldtem el ezeknek az erdei isteneknek néhány vadvirág-írását. Hogy kiemelkednek az irodalomból a gondolat és érzés forrásaiból fakadt üde termékek, mintha a pallérozottság és kritikai szellem e korában a nemzeti költészet első sorait olvasnók! Mily megragadó mély tiszteletük kedvenc könyveik, egy Aischylos, Dante, Shakespeare, Scott iránt, mintha úgy éreznék, hogy nekik is részük van abban a könyvben, s aki azt bántja, őket bántja; s különösen milyen megragadó ez a teljes elzárkózásuk minden kritika elől, ez a gondolat Pathmosa, ahonnan írnak, teljesen annak tudata nélkül, mily szemek fogják valaha is olvasni írásaikat! Bárcsak tovább is így álmodhatnának, mint az angyalok, s ne ébrednének összehasonlításokra és hizelgésekre! S mégis, vannak természetek, amelyek túljók arra, semhogy a dicséret megronthatná őket s ahol a gondolat ere egészen mélyről hatol föl, ott a hiúság nem veszedelem. Nagyképű barátaik ugyan óva intik majd őket, hogy fejüket ne csavartassák el harsonahangokkal, de ők erre csak mosolyoghatnak. Emlékszem, mint méltatlankodott egy ékesszavú methodista egy theologus intelmeire: «Barátom! Az igazi férfiút nem lehet sem dícsérni, sem szidalmazni.»
Mint már megmondtam, a Természet maga vette kezébe ezeket a szuverén személyiségeket és bármily ügyesen kívánja meg belőle részét a szószék és iskola, azt tanítván, hogy a törvények képzik a polgárt: a Természet tovább járja a maga útjait s meghazudtolja akár a legbölcsebb embert is. Van az embereknek, egyéneknek egy bizonyos osztálya, akik hosszú időközökben jelennek meg, s akik a belátás és erény oly fokával vannak megáldva, hogy az emberek egyhangúlag istenieknek üdvözlik őket, s akik úgyszólván fölhalmozódásai annak az erőnek, amelyről szemlélődünk. Az isteni személyek született személyiségek, vagy – Napoleonnal szólván – megszervezett győzelmek. Rendesen rosszindulat fogadja őket, mert új tünemények, s mert végét vetik annak a túlzásnak, amelyet a legutóbbi isteni személyiséggel űztek az emberek. A Természet sohasem kovácsol rímet egyik fiáról a másikra; nem csinál kettőt egyformára. Ha nagy férfiút látunk, hasonlónak képzeljük valamely történeti egyéniséghez s megjósoljuk a jövőt, amely jelleméből és sorsából következik, – s biztos, hogy jövendölésük nem válik be. Egyikük sem fogja személyisége problémáját a mi előitéletünk szerint regulázni, hanem csak a maga, előzmény és minta nélkül való magas útján. A személyiségnek tág térre van szüksége; nem tűri, hogy tömeg zsúfolja körül, sem azt, hogy futó szempillantásokkal, bokros teendők közt, alkalmilag itéljék meg. Perspektívára van szüksége, csakúgy, mint a hatalmas épületnek. Lehet, sőt bizonyos, hogy nem lép oly gyakran az emberi viszonylatokba s nem is kívánhatjuk tőle tevékenysége, hatása gyors kifejlését sem a népies erkölcstan, sem a magunk erkölcstana szerint.
A Szobrászatot ugyanúgy nézem, mint a Történelmet. Nem tartom lehetetlennek, hogy Apollo és Zeus hússá, vérré váljék. A művész minden vonást, melyet kőben megörökít, már látott az életben, még pedig jobban, mint ahogy másolja. Már sok utánzattal volt dolgunk s mégis született hivői vagyunk a nagy embereknek. Mily gyönyörűséggel olvassuk a régi könyvekben, amikor még az ember kevés volt, a patriarkhák legkisebb cselekedetét is. Szinte megköveteljük, hogy a nagy ember ilyen hatalmas és oszlopos jelenség legyen a tájképen; hogy megérdemelje a krónikás beszámolóját még arról is, mint kelt föl, mint övezte lágyékját és ment el ide vagy oda. A hitelt legjobban megérdemlő festményeknek azokat tartjuk, amelyek olyan fenséges férfiakról szólnak, hogy fenségük már a küszöbön győzött és lebírta érzékeinket; amint ez a keleti mágussal megesett, akit Zoroaster érdemeinek megvizsgálására küldöttek ki. Amikor ez a Yunani-bölcs Balkhba érkezett, – a perzsa írók így beszélik el – Gushtasp napot határozott, amelyen minden vidék mobed-ei összegyűljenek, s e gyülekezet körében aranyszéket jelöltek ki a Yunani-bölcsnek. Akkor Yezdam-ból való kedvencük, Zoroaster próféta belépett a gyülekezet körébe. Amidőn ezt a főnököt meglátta a Yunani-bölcs, így szólt: «Ez az alak, ez a járás nem hazudhat; csupán színigazság fakadhat belőle.» – Plato azt mondja, hogy lehetetlen az isten fiaiban nem hinni, «mégha bizonyító és kényszerítő erejű érvek nélkül beszélnek is.» – Nagyon szerencsétlennek érezném magam embertársaim között, ha nem tudnék hinni a Történelem legjavában. «John Bradsham – mondja Milton – olyan konzul színében tünik föl, akitől a vesszőnyalábot («fasces») nem veszik el az év végén, úgyhogy nemcsak hivataloskodása színhelyén, hanem egész életén át úgy látod, amint törvényt ül királyok fölött.» – Hihetőbbnek tartom – mert apriori tudásból folyhat – hogy egy ember ismerje a mennyet – mint a khinaiak mondják – mint hogy oly sok ember ismerje a világot. «Az erényes fejedelem félelem nélkül lép az istenek színe elé is. Elvár évszázadig, valamíg eljő a bölcs és nem kételkedik benne. S az, aki félelem nélkül lép az istenek színe elé, az ismeri a mennyet; s az, aki elvár évszázadig, valamíg eljő a bölcs és nem kételkedik benne, az ismeri az embereket. Imigyen járdal az erényes fejedelem és évszázadokra kijelöli birodalma útjait.»
De minek keressünk ilyen távoli példákat. Együgyű megfigyelő az, akit saját tapasztalata nem tanított meg a magikus dolgok valóságára és erejére, épúgy mint a khémiára. A leghidegebb és legszabatosabb számító sem teheti ki a lábát otthonról, hogy ne találkozzék megmagyarázhatatlan befolyásokkal. Valaki rászegzi szemét és: emlékezete sírjai megnyílnak és fölküldik halottaikat; titkait, amelyek rejtve-felfedve egyaránt nyomorítják, kénytelen elárulni, – ránéz egy másik, s ő nem tud beszélni s teste tagjai mintha kificamodtak volna; majd jő egy barátja, s ez kellemessé, merésszé, ékesszavúvá teszi őt. S vannak emberek, akikre kénytelen emlékezni, akik gondolatának transcendens terjeszkedést adnak s keblében új élet tüzét szítják.
Van-e valami kitünőbb, mint az ilyen szoros baráti viszony, ha ilyen mély gyökerekből fakad? Nincs annál döntőbb felelet a skeptikus számára, aki kétségbevonja az ember hatalmát es képességeit, mint az embertársainkkal való örömteljes közlekedés, ami minden okos ember hitének és gyakorlati tevékenységének alapja. Nem ismerek semmit, ami az életben olyan kielégülést szerezne, mint ez a mély jó megértés, amely, sok kölcsönös szívesség után, két erényes ember közt fennáll, amidőn mindegyikük biztos maga felől és biztos a másik felől. Ez a boldogság háttérbe szorít minden más gyönyört, politikát, kereskedelmet. Mert ha az emberek úgy érintkeznek, ahogyan kellene, azaz mindegyikük mint jótévő, csillagnéző, eszmékkel, tettekkel, beteljesítésekkel fölruházott: ez a természet örömét hirdető ünnepnapja volna. Az ilyen barátságnak a nemi szerelem az első jelképe, amint minden más dolog a szerelem jelképe. A legjobb embereket összefűző ilyen barátság, amelyet egykor csak ifjúságunk romantikájának tartottunk, a személyiség kifejlésével a legszilárdabb, legigazabb gyönyör forrásává válik.2)
Hisz bár lenne lehetséges az emberekkel helyes viszonyban élnünk! Vajha tudnánk tartózkodni attól, hogy bármit is követeljünk tőlük, akár dicséretet, akár segítséget vagy szánalmat és megelégednénk azzal, hogy a legősibb törvények révén hassunk reájuk? Avagy nem tudnánk néhány emberrel – csak egyetlenegy emberrel is – írásba nem foglalt alapszabályok szerint közlekedni s kipróbálni ható erejüket? Nem állíthatnók ki barátunknak az igazság, hallgatagság és türelem bizonyítványát? Olyan mohón kell-e utánajárnunk? Hisz ha rokonok vagyunk, úgyis találkozunk. A Régiség hite volt, hogy semmiféle elváltozás nem rejthet el egy istent a másik elől s egy görög vers azt mondja: «Az istenek nem ismeretlenek egymásnak.» S a barátok is az isteni kényszerűség törvényeit követik; a nehézkedés törvénye ellenállhatatlanul hajtja őket egymáshoz, «s bár távol kell lenniök egymástól, csak szaporítják az egymásnak okozott gyönyörűséget».
Rokonságuk nem mesterkélt, hanem a Természettől engedélyezett. Az isteneknek a mi Olympusunkon hopmester nélkül kell leülniök s ők isteni rangsor szerint rendezkednek be. Minden társaság meg van rontva, ha erőlködve hozzák össze egy mérföldnyi távolságból. S ha nem jön létre igazi társaság, akkor csak bosszantó, alacsony színvonalú, lealacsonyító fecsegés jön létre, még ha a legelőkelőbbekből áll is. Minden egyesnek nagysága háttérbe szorúl, minden gyöngeségük kínos tevékenységet fejt ki, mintha az olympusiak azért jöttek volna össze, hogy tubákot kínálgassanak egymásnak.
Az élet lóhalálában rohan el. Vagy futó árnyékot űzünk, vagy minket űz, hajt valami félelem, kisértet. Ám ha baráttal találkozunk, megállunk s most nagy őrültségnek tartjuk lázas rohanásunkat. Most szünetelésre, birtoklásra vágyódunk s arra a hatalomra, hogy a szívünk mélyéből fölötlött pillanatot tartóssá tehessük. Minden nemes viszonyban a pillanat minden.
Az isteni ember a lélek jóslata; a barát a szív reménysége. Boldogságunk arra vár, hogy ez a kettő egy személyben teljesedjék be. Az évszázadok még csak most nyitják meg ezt az erkölcsi erőt. Minden erő ennek árnyéka, jelképe. A költészet gyönyörűséges és erős hatású, ha ihletét innen meríti. A nagy férfiak aszerint vésik bele a nevüket a világba, amint ezzel vannak telve. A Történelem eleddig ösztövér; nemzeteink alacsony tömeg voltak, nem láttunk még igazi férfiút: az isteni alakot valójában még nem láttuk, csak mintegy álomképüket és jóslatukat; nem ismertük még meg fenséges magatartását, amely egyaránt megnyugtatja s hozza önkívületbe a szemlélőt. Egy szép napon rá kell jönnünk, hogy a titkosabb eleven erő a legnyilvánosabb is, hogy a minőség pótolja a mennyiséget, hogy a jellem, a személyiség nagysága a sötétben munkálkodik és segítségére van olyanoknak is, akik színről-színre sohasem látták. Ami emberi nagyság eleddig fölbukkant, az kezdet és bátorítás ebben az irányban. Az istenek és szentek története, amelyet a világ eddigelé megírt és tisztelt, a személyiség megannyi dokumentuma. Évszázadok ujonganak egy ifjú viselkedésén, aki semmit sem köszönhetett a jószerencsének, s akit nemzete keresztre feszített, aki lelki tisztasága révén eposi fényt sugárzott halálára, s aki minden részletet egyetemes jelképpé istenített az emberiség szemének. Ez a nagy kiszenvedés azóta legnagyobb tényünk. Lelkünk győzelmet követel érzékeink fölött; a jellem olyan erejét követeli meg, amely megtérít bírót, esküdtszéket, katonát, királyt; amely uralma alá hajtja az állati s ásványi erőket és egybevegyül a növények nedveivel, a folyók, szelek, csillagok futásával és az erkölcsi ható erőkkel.
S ha nem is tudunk egy ugrásra az ilyen nagyságokig fölemelkedni, legalább nézzünk föl hódolattal hozzájuk. Ezek a nagy tulajdonságok a társadalomban nagy előnyt jelentenek azoknak, akikben megvannak, de nagy hátrányt is. Magánértékeléseinkben a legnagyobb óvatosságot kívánják meg. Nem tudom barátaimnak megbocsátani, ha nem ismernek föl egy-egy ilyen finom személyiséget s nem bánnak vele hálás vendégszeretettel. Mert, ha végre eljön az, akire mindig vágyódtunk és ránkragyog a távoli mennyek országának verőfényes sugaraival: s mi durvák, kritikusok vagyunk vendégünkkel szemben és az utca aljasságával és gyanakodásával bánunk vele, ez olyan közönséges lélekre vall, amely szinte becsapni látszik az Ég kapuit. A lélek zűrzavarát, igazi őrületét jelenti, ha már önmagára sem ismer, ha már nem tudja, hol kell adóznia hódolatával, vallásos tiszteletével. Van-e egyéb igazi mély tisztelet is, mint azt tudni, hogy a világ tágas pusztaságán bárhol fakadt virágba a szent érzés, amelyet szeretünk, ez számunkra nyílott ki? S ha senki más nem látja, én látom; én látom a jelenség nagyságát és ha egyedül is látom. Valamíg virágzik, ünnepet szentelek és addig szegre akasztom lelkem borúját, őrültségemet és léha tréfáimat. A Természet is ellágyúl vendége jelenlététől. Sok embernek van szemük a bölcs és házias erények számára; van szemük megismerni a géniuszt csillagpályáján, bár a tömeg erre is képtelen. Ámde ha utcáinkba, házainkba látogat a Szeretet, amely mindent elszenved, magától mindent megtagad, mindent remél, s amely megfogadta magának, hogy inkább lesz koldus és bolond világéletében, semhogy fehér kezét a legkisebb engedménnyel bemocskolja: ennek az arcát csupán a tiszta lelkű és reményű ismerheti meg, s egyedül azzal tanusíthatja iránta hódolatát, hogy tulajdonáúl a lelkébe olvasztja!