Azt mondják, a világ fele nem tudja, hogy él a másik fele. Egyik fölfedező expediciónk a Fidzsi-szigetek lakóit emberhús-lakomáknál találta, s azt mondják róluk, hogy tulajdon feleségeiket és gyermekeiket is megeszik. A régi Thebai mai helyén lévő Gurnu lakói szinte filozófus-háztartást visznek. Nem kell hozzá egyéb, mint két-három agyagedény, egy őrlőkő s egy ágyúl szolgáló gyékény. A ház, vagyis sírgödör rendelkezésre áll bér és adók nélkül. A gyeptetőn nem hatol be eső; ajtó nincs, mert nincs rá szükség, ahol nincs mit elvinni. Ha a ház nem tetszik már, otthagyják és másba költöznek, mert akár több száz is rendelkezésükre áll. «Kicsit furcsa» – írja Belzoni, akinek ezt a leírást köszönjük – «ha boldogságról beszélünk egy népnél, amely sírgödrökben él egy hajdani nemzet csontjai közt, amelyről mit sem tud.» Borgú sivatagaiban a sziklalakó tibbu-k barlangokban laknak, mint a szirti fecskék, s e feketék nyelvét szomszédaik a denevérek vijjogásához és a madárcsiripeléshez hasonlítják. A burnúknak nincsenek tulajdonneveik; az egyes embereket magasságukról, kövérségükről s más esetleges tulajdonságaikról nevezik el s csupán gúnynevekkel. S a só, a datolya, az elefántcsont, az arany, amikért ezeket a borzasztó vidékeket fölkeresik, olyan országokba vándorolnak, ahol a vevő és fogyasztó aligha sorozható egy fajba ezekkel az emberevőkkel; olyan országokba, ahol az ember fémeket, fát, követ, üveget, gumit, selymet, bársonyt, gyapjút használ; épületeket emel a maga dicsőségére; törvényt hoz és kikényszeríti, hogy akaratát sok nemzet keze hajtsa végre s különösen megalapít egy válogatott társadalmat, amely szálaival a művelt emberek minden országát átfogja, egy önalkotta arisztokráciát, vagyis a legjobbak testvéresülését, amely írott törvények s pontos szokásjog nélkül is megörökíti önmagát, benépesít minden új szigetgyarmatot, a magáévá tesz minden egyéni szépséget és eredeti tehetséget, bárhol bukkan is föl.
Van-e a modern történelemnek jelentősebb ténye, mint a «gentleman» megteremtése? A lovagság (chivalry) is az, a loyalitás is az s az angoloknál a dráma- és regényirodalom fele ennek megtestesülését festi Sir Philip Sidney-től Sir Walter Scott-ig. A «gentleman» szó, amely mint a «keresztény»-nevezet, a neki tulajdonított fontosságnál fogva szükségkép jellemző szava a jelenkornak s néhány megelőző századnak: hódolat bizonyos személyes és átruházhatatlan kiváló sajátság iránt. Léha és fantasztikus tódításokat is fűztek ugyanehhez a névhez, ámde az állandó érdeklődés, amellyel az emberiség iránta viseltetik, csakis a vele megjelölt értékes tulajdonságoknak tudható be. Oly elem az, amely minden ország legerősebb egyéneit egyesíti; észrevéteti, megkedvelteti őket egymással, s oly pontos jegy, mint a szabadkőműves-jel, amelynek hiánya rögtön megérződik. Így hát nem lehet valami esetleges termék, hanem csakis az emberi jellem és tehetségek egyetemes lényegének valamely átlagos eredője. Nyilván: állandó eredője, amint a levegő is állandó vegyület, míg egyéb gázok csak azért tevődnek össze, hogy megint szétbomboljanak. A francia a jó társaságot «comme il faut»-nak mondja, «aminőnek lenni kell; lenni illik». Egy olyan osztály tehetségeinek és érzéseinek gyümölcse, amelynek legnagyobb az ereje, amely vezére a jelenkori világnak és ámbár távolról sem éri el a legtisztább és legvidámabb emberi érzés eszményi magaslatait, oly jó, aminőnek csak lenni engedi a kor egész társadalma. Nem annyira az emberi tehetség, mint közszellem alakítja, s olyan keverék, amelynek alkotó része minden nagy erő: erény, szellem, szépség, gazdagság, hatalom.
A kiváló modor s a társadalmi kultura megjelölésére szolgáló szavaink4) mindenike szinonyma, de nem egészen világos, mert a megjelölendő mennyiségek hullámzók és érzékeink az utolsó okozatot, jelenséget egynek veszik az okkal. A «gentleman» szónak a milyenség kifejezésére nincs megfelelő elvont szó-párja. «Gentility» gyönge; «gentilesse» elavult. Ámde már eleve élesen meg kell különböztetnünk a «fashion», («elegáncia», «előkelő divat») szót, ezt az alacsony és sokszor baljóslatú jelentésű szót, a «gentleman» heroikus jellemétől. Mindamellett ragaszkodnunk kell a közkeletű kifejezésekhez, mert, mint látni fogjuk, bennük gyökerezik az egész théma lényege. Mindezeknek a neveknek csoportja, mint «courtesy» («udvariasság», «ildom»), «chivalry» («lovagiasság»), «fashion» («elegáncia», «előkelő divat») stb., mint a fa virágja és gyümölcse, s nem mint magja jő tekintetbe. Szépség jő itt számba, nem érték; az eredmény, nem pedig az ok, ámbár szavaink eléggé kifejezik a közérzést, hogy a jelenség föltételezi a benne megnyilvánuló lényeget, tartalmat.
A «gentleman» az igazság embere, saját tettei ura, aki úr-voltát viselkedésében fejezi ki, aki semmi részt nem függő és alázatos sem személyekkel, sem véleményekkel, sem vagyonnal szemben. Az igazság és valódi erő e tényein kívül a szó kifejezi a jólelket, jóakaratot is: először a férfiasságot, azután a nemes lelket. Bizonyos, hogy a közkeletű értelmezésekhez még hozzáadja a jólét, jómód föltételét is, de az már a személyes erő és szeretet természetes eredménye, hogy ezeknek jut a világ javainak birtoka és elosztásuk joga.5) Viharos korszakokban minden ember számára szükségképen sok alkalom nyílik, hogy kipróbálja szilárdságát és értékét; ennélfogva minden férfi neve, amely a lovag- és hűbérúri korszak tömegéből egyáltalában fölszínre emelkedett, harsonahangként hatol fülünkbe. S a személyes erő sohasem múlja divatját. Ma is első szerepet játszik s a jó társaság sokadalmában az erő és realitás embere mindenkinek ismeretes, s elfoglalja természetes helyét. A verseny színtere ugyan most már nem a harcmező, hanem a politika és gazdasági élet, de a személyes erő elég gyorsan érvényesül ezeken az új küzdőtereken is.
Erőhatalom! Enélkül nincs vezető osztály. A politikai és gazdasági életben az öklelőzőknek és kalózoknak több a kilátásuk, mint a jó szónokoknak és írástudóknak. Tudj’ Isten mi minden kopogtat az ajtónkon a «gentleman»-ség köntösében, de amikor csak a szó szoros értelmében s hangsúllyal használják, a szó mindig eredeti energiát fog jelölni s oly embert jelent, aki tulajdon jogán van, s tulajdon, nem tanult módszerekkel él. Egy jó, igazi «úr»-ban először is jó, egészséges «állat»-nak kell lakoznia, legalább is annyira, hogy az állati eleven erő páratlan előnyét biztosítsa neki. A vezető osztályban többnek is kell lenni, mint ennek, de ennek is meg kell lenni benne, hogy minden környezetben megadja az erő, a hatalom érzését, amely könnyűvé teszi olyan dolgok megcselekvését, miktől a filozófus visszahőköl. Az energikus, vezérlő osztály baráti összejövetelei, vigasságai a bátorság, merészség olyan teljességét mutatják, amelyek megfélemlítik a sápadt szobatudóst. A társaságbeli leányok mersze, visszavágó ereje olyan, mint az utcai verekedőké vagy a tengeren csatázóké. Az eszes ember abban bízik, hogy tudása, emlékezete segítségével száll majd szembe ezekkel a rögtönzött svadronokkal. De a tudás és emlékezet hitvány koldústarisznya a lélekjelenlét e mestereivel szemben.
A társadalom vezéreinek a világ minden dolgára kell ráteremnie; meg kell felelniök legforgandóbb feladataiknak: valódi Caesar-szabásúaknak, a vegyrokonság nagy fokával megáldottaknak kell lenniök. Távolról sem osztom Lord Falkland félénk elvét, hogy t. i. a szertartásmesterségre két ember kell, «mert egy vakmerő fickó túlteheti magát a legkicirkalmazottabb formákon is» – sőt egyenesen azt tartom, hogy a gentleman az a vakmerő fickó, akinek formái nem törhetők át s hogy csak ez a teljes és gazdag természet lehet az igazi, jogszerinti szertartásmester, mert ő kiegészítője mindenkinek, aki vele érintkezésbe kerül. Genleman-em diktálja a szabályt, bárhol van is; túlimádkozza a kápolnában a legszentebb embert is; túlparancsnokolja a harcmező minden tábornokát; túlragyogja a terem minden udvariasságát. Jó társaság a tengeri rablóknak, jó társaság akadémikusoknak; úgyhogy hasztalan emelsz ellene védősáncokat, szabad és titkos bejárása van minden lélekhez s époly nehéz volna önmagam kizárnom, mint őt. Ázsia és Európa minden híres gentleman-je ebből az erős tipusból való volt: Szaladin, Szapor, a Cid, Julius Caesar, Scipio, Nagy Sándor, Perikles s a többi legurabb úr. Fölötte gondtalanul ültek trónszékeikben és sokkal kiválóbbak voltak, semhogy sokba vettek volna bármely külső körülményt.
A közkeletű fölfogás szerint e világfi kiegészítéséhez derekas vagyon, tehetősség is szükséges, mint anyagi kísérője pályájának. A pénz nem lényeges, ellenben igenis az a tágkörű vegyrokonság, amely túllépi a klikkek és kasztok szokásait és érezteti a hatását mindenfajta osztállyal. Ha az arisztokrata csak előkelő körökben érvényesül, zsákhordó munkások közt pedig nem, sohasem lesz az előkelőség vezére. S ha a nép embere nem tud egyenrangúan beszélni a gentleman-nel, úgy hogy ez ne érezze, hogy az már az ő tulajdon rendjéhez tartozik, akkor nincs is tőle mit tartania. Diogenes, Sokrates, Epaninondas valóságos kékvérű gentleman-ek, akik azonban a szegénységet választották, holott a vagyon útja is nyitva volt számukra. A hajdankor neveit használom, jóllehet az emberek, akikről tulajdonkép beszélek, kortársaim.
A jó szerencse nem minden nemzedék közt támaszt ilyen tizenhárompróbás lovagokat, ámde az emberek minden nagyobb közülete szolgál ez osztály példáival, s országunk politikáját, minden város gazdaságát ezek a markos és felelőtlen tett-emberek irányítják, akiknek van elég leleményességük a vezetésre s akiket széleskörű rokonszenv fűz bajtársi viszonyba a nagy tömegekkel s ez teszi cselekedeteiket is népszerűekké.
Ennek az osztálynak modorát, szokásait az ízléses emberek áhítatosan figyelik és veszik föl. Ezeknek a mestereknek társas érintkezése egymás között és az érdemeiket megbecsülő emberekkel, kölcsönösen kellemes és ösztönző. Jó formáikat, legszerencsésebb kifejezéseiket megismétlik, elsajátítják. Gyors megegyezéssel minden fölöslegest elejtenek, minden bájost és kellemest felújítanak. A finom modor magában véve rettenetes a műveletlen embernek. A kivédés és megfélemlítés finomabb tudományának eszköze; de mihelyt az ellenfél ugyanolyan ügyesnek bizonyúl, a küzdő lefelé fordítja a kardja hegyét, a mérkőzés megszűnik s az emberek tisztább levegőben találják magukat, amelyben az élet kevésbbé zűrzavaros játék, s a játékosok közt nem keletkezik félreértés.
A jó modor célja az élet megkönnyítése, akadályok elgördítése, hogy az ember képes legyen energiáját szabadon érvényesíteni. Elősegítik érintkezésünket és társalgásunkat, amint a vasút elősegíti az utazást, amidőn elhárítja az út minden elhárítható akadályát, úgy hogy csak a merő távolságot kell leküzdeni. Ezek a formák hamar állandósúlnak s a tisztaság, tisztesség iránti finom érzék annál gondosabb ápolásra talál, mert a társadalmi és polgári előkelőség jelévé válik. Ez divattá nő, hasonhangzású látszattá, a leghatalmasabb, legszeszélyesebb, legléhább, legféltettebb, legtöbb követőre találó látszattá, amely ellen az erkölcs épúgy hiába küzd, mint az erőszak.
Mindig szoros viszony van az uralkodó osztály és az exkluziv, kipallérozott körök közt. Az utóbbiak mindig az előbbiből telnek meg. S a legerősebb emberek is rendesen engedményeket tesznek az elegancia, az előkelő divat követeléseinek, mert vegyrokonságot éreznek vele. Napoleon, a forradalom gyermeke s a régi nemesség elpusztítója, sohasem szűnt meg a Faubourg Saint Germain-nek udvarolni, mert bizonyosan úgy érezte, hogy ez az előkelőség hódolat az olyan vezető férfiaknak, mint ő. Az előkelő divat, bár kerülő úton, mégis a férfias erények képviselője. A derekasság kikelt vetése, olyas posthumus megtisztelés. Sokszor nem is hízeleg a nagy embernek, hanem csak a nagy ember fiának: a múltak Pantheonja. Sőt rendesen egyenesen a nap nagy embere ellen fordul. A nagy emberek nem rendes vendégei csarnokának: távol vannak a csata és munka mezején; dolgoznak, nem ünnepelnek. Az előkelő divatot gyermekeik vezetik be, akiknek nevét apáik értéke és derekassága aranyozta be, akik a megkülönböztető jegyeket, az ész és érzés kiművelésének eszközeit, s testi szervezetükben jókora adag egészséget és kiválóságot örököltek tőlük, amely biztosítja nekik, ha nem is a legmagasabb munkaerőt, mindenesetre a legmagasabb élvezőképességet. A hatalmasok, a dolgozó hősök, a Cortezek, Nelsonok, Napoleonok látják, hogy mint ünneplik állandóan a hozzájuk hasonlókat; hogy az előkelőség tulajdonkép tőkésített tehetség; hogy az vékony éremmé vert Mexiko, Marengo, Trafalgar; hogy az előkelő divat bearanyozta nevek ugyanolyan dolgos emberekéi, aminők ők, csak ötven-hatvan évvel előbbről keltezve. Ők a magvetők, fiaik lesznek az érlelők s azok fiai, a dolgok rendes folyása mellett, kénytelenek lesznek az aratást megint új versenyzőknek átengedni, akiknek élesebb a szeme és erősebb a karja. A város a vidékből rekrutálódik. Úgy mondják, 1805-ben Európa minden legitim uralkodója gyengeelméjű volt. A város bizonyára elhalt, elrohadt, pöfeteg módjára szétpuffant volna már, ha nem adott volna neki folyvást új erőt a vidék, a falu. A mai város nem egyéb, mint tegnapelőtt bevándorolt falu.
Az arisztokrácia s az előkelő divat kikerülhetetlen termékei a társadalomnak. Kölcsönös kiválasztódásuk elpusztíthatatlan. Ha fölingerlik a kevésbbé kiváltságos osztályokat és a kizárt többség nyers erejével megbosszúlja magát az őt kizáró kisebbségen, s kiirtja, tüstént felszínre bukkan egy új osztály, époly bizonyossággal, amint föle támad a tejnek: s még ha a tömeg osztályt osztály után irtana ki, s gyilkos harcából végezetre csak két ember maradna meg, akkor is ezek egyike lenne a vezér, s a másik önkéntelenül is szolgálná és másolná őt, Bárhogy húnynak is szemet e kisebbség léte előtt, bárhogy veszik is semmibe: nagyon szívós az élete s mindenkor tartományt fog képezni az államban. Ez a szívósság annál nagyobb csodálattal tölt el, mennél jobban figyelem a munkáját. Gondoskodása olyan lényegtelen dolgokra terjed ki, hogy azt hinnők, semmi tartós szerepet nem játszhat.
Sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek erős erkölcsi befolyások alatt állnak, mint hazafias, vallásos, irodalmi mozgalmakban s úgy érezzük, hogy az erkölcsi érzés irányítja az embert és a természetet. Azt hisszük, hogy ezzel szemben minden más megkülönböztetés és kötelék laza és múló, mint például a kaszté vagy divaté: s íme, nézd mily állandó az évről-évre Boston vagy New-York életében, pedig itt a legkevesebb támasztéka sincs törvényeinkben. Még Egyptomban s Indiában sem voltak élesebb határvonalak! Vannak itt egyesületek, amelyek szálai fölülről-lefelé, keresztül-kasúl szövődnek; egy-egy kereskedői gyűlésben, katonai testületben, egyetemi vagy önkéntes tűzoltóklubban, szakegyletben, politikai vagy vallásos összejövetelen: mintha a résztvevők elválhatatlan szoros kapcsolatba jöttek volna; pedig, ha vége a gyülekezetnek, a szétszóródó résztvevők akár egyszer sem találkoznak többé az évben. Mindenikük visszatér a maga rendes társadalmi fokára; a porcelán porcelán marad, a kőedény kőedény.
Lehet, hogy az elegáncia tárgyai léhák, vagy hogy az elegánciának nincs is tárgya, azonban ez az egyesülés és kiválasztódás mindig természetes, sohasem frivol vagy esetleges.
Ezen a tökéletes lajtorján minden ember rangfoka az ő alkata arányaitól függ, bizonyos megegyezéstől az ő alkata és a társadalom arányossága közt. A társadalom kapui mindjárt megnyílnak a sajátosságának megfelelő természetes követelésre, kopogtatásra. Bebocsáttatásra talál a természetes gentleman, ellenben távoznia s el kell hagynia akár a legősibb nemesnek is, ha elvesztette belső rangját. S az előkelőség megérti egymást; bármely ország előkelő születésű és személyes fölényű fiai mindjárt készek bármely más ország ilyen fiaival barátkozni. A vad törzsek főnökei Londonban és Párisban tett látogatásuk alkalmával kitűntek kifogástalan előkelő viselkedésükkel.
Hogy megmondjuk a legjobbat az elegánciáról, ez az: a realitások talaján mozog és semmit sem gyűlöl jobban a bitorlóknál. Gyönyörűséggel leplezi le, zárja ki s száműzi örökre a bitorlókat. A magunk részéről megvethetjük a világfiak bármely más tulajdonságát, de el kell ismernünk, hogy az a szokás, hogy az ember sohasem s még a legkisebb és legjelentéktelenebb dolgokban se támaszkodjék semmi másra, mint a tulajdon tisztesség-érzékére: alapja minden lovagságnak.
Alig van az önbizalomnak fajtája, amelyet, ha csak egészséges és arányos, az előkelő divat ne fogadna be alkalmilag, s ne nyitná meg előtte fogadó termeit. A fenkölt lélek mindig elegáns s ha kedve tartja, feltartóztatás nélkül léphet a legféltékenyebben őrzött körbe is. Lehet, hogy valami kedvező szél odafújja Istókot, a fuvarost is, s barátságos fogadtatásra talál, amíg csak meg nem kótyagosodik új környezetétől s szöges csizmájával nem akar keringőt, fűzértáncot ropni.
A jó modornak nincsenek egyszer s mindenkorra megállapított törvényei; a viselkedés törvényei az egyén energiájának engedelmeskednek. A leányka első bálján, a vidéki ember városi lakomán azt hiszik, hogy ott valóságos rituale van megállapítva, amely szerint kell végezni minden mozdulatot, minden meghajlást, – a kizáratás terhe alatt. De utóbb megtanulják, hogy a helyes érzék és erős jellem minden pillanatban maga teremti meg a maga formáit; beszél vagy hallgat, bort öntet poharába, vagy megköszöni, áll, ül vagy jár, a padlón hancurozik vagy tótágast áll a gyermekekkel, vagy egyebet tesz-vesz, de mindent új és eredeti módon. Bármi más divatját múlhatja, de az erős akarat mindig divatos lesz. Az előkelőség mindössze önuralmat és önelégültséget követel meg. A tökéletesen előkelő emberek köre olyan finom érzékű emberek társasága volna, amelyben mindenik veleszületett jelleme és jómodora nyilvánúlna.
Ha a divatarszlánban nincs meg ez a tulajdonság, akkor ő egy senki. Annyira szeretjük az önbizalmat, hogy embertársainknak nem egy bűnét megbocsátjuk, ha teljes megelégedettséget mutat helyzetével, s aki nem kéri ki az én véleményemet, vagy a te hozzájárulásodat ahhoz, hogy az legyen, aki. Ám minden behódolás valamely kiváló világfinak vagy hölgynek, minden alárendelés mindjárt megfoszt a nemesi kiváltságtól. Ő alattvaló; semmi közöm hozzá; urával akarok beszélni.
Senki se menjen sehová, ahová nem viheti magával társadalma, barátai egész körét, – nem testileg értve, hanem légkörét. Uj társaságában is meg kell óvnia rendes szellemi magatartását, s mindennapi társaihoz való reális viszonyát, mert különben a legvidámabb körben is árva lesz és megfosztva érzi magát legjobb sugaraitól.
A társadalomban mindig akadnak olyanok, akik maguk a hírnökei annak, hogy hány próbások, s akiknek tekintete mindig megmondja a kiváncsinak a világban elfoglalt helyzetüket. Ezek alacsonyabbrendű istenek komornyikai. Fogadjátok hűvösségüket az égiek kegyes intő jeléül s hagyjátok meg kiváltságaikat. De ne mérjétek ennek az osztálynak fontosságát igényességükön, s ne gondoljátok, hogy ilyen nyeglék osztogathatják a becsülés és nembecsülés rangfokozatait. Ők maguk is értékük szerint osztályoztatnak, mert ez nem is lehet másképen olyan körökben, amelyekben, mint valami nemesi kancelláriában, szinte hivatalosan rostálják az embereket.
Első kellékként követeljük az emberben a realitást, s ez a társadalom minden formájában jelentkezik. Név szerint pontosan megnevezve mutatjuk be ismerőseinket egymásnak. Tudd meg isten és ember előtt, hogy ez az úr itt András, ez meg itt Gergely. Szemtől-szembe néznek, kezet fognak, hogy azonosítsák egymást és mintegy jelt adjanak egymásnak. Nagy kielégülés ez. A gentleman sohasem sandít félre: tekintete egyenes, s a másik felet mindenekelőtt arról biztosítja, hogy csakugyan vele találkozott. Mert oly sok látogatásunkkal és vendéglátásunkkal mit keresünk? Vajjon a kárpitokat, festményeket, cicomát-e? Vagy nem kérdezzük-e mindig mohó szomjúsággal, volt-e ott igazi férfi, igazi háziúr? Könnyen megesik, hogy egy nagy házba látogatok el, ahol nagy gazdagság látszik, sok gondoskodás kényelemről, fényűzésről, finom ízlésről, s mégsem találkozom azzal az Amphytrion-nal, aki magának alárendelné mindezeket a függelékeket. Ellenben mezei lakban is találhatok gazdát, aki érzi, hogy csakugyan ő az a férfiú, akivel találkozni akartam, s aki ennek megfelelő önérzettel fogad. S így nagyon természetes pontja volt a feudális etikettenek, hogy a nemes, aki látogatót fogad, sohase hagyja el házát, – s még ha fejedelmét látná is vendégül, – hanem várja be érkezését háza kapujánál. A ház ura nélkül mitsem ér a ház, s még ha a Tuilleriák vagy az Escurial palotája volna is. S mégis mily ritkán örvendhetünk ilyen vendégszeretetnek. Minden ismerősünk körülveszi magát finom szobákkal, díszes könyvekkel, télikerttel, parkkal, fogattal, mindennemű csecse-becsével, mintha spanyolfalat tolna maga és vendége közé. Nem az-e a dolog látszata, mintha az ember nagyon sunyi, csalafinta természetű volna, aki mitsem átall annyira, mint a szemtől-szembe találkozást embertársával? Tudom, kegyetlen dolog volna ezeknek a spanyolfalaknak használatát egészen eltiltani, amelyek olyan alkalmas eszközök akár túlnagy, akár túlkicsi vendégekkel szemben. Összehívjuk sok barátunkat játszani, fényűzéssel, mulatsággal szórakoztatjuk az ifjúságot: s ekképen megóvjuk visszavonultságunkat. Ha azonban véletlenül vizsgaszemű realista vetődik háztájunkra, akinek tekintetét nem álljuk, megint visszaosonunk kárpitunk mögé s úgy elbújunk, mint Ádám az Úr szava elől az édenkertben. Caprara bíbornok, a pápa párisi követe, Napoleon tekintete ellen óriás zöld pápaszemmel védekezett. Napoleon észrevette és gúnyos élceivel mihamar letétette vele. Már pedig Napoleon sem volt elég nagy, hogy háta mögött nyolcszázezer katonával, szembe tudott volna nézni egy szabadnak született szempárral, hanem ő is etikettel vette körül magát és a tartózkodás hármas korlátjával. Madame de Stael révén mindenki tudja, hogy a császár, ha meglátta, hogy figyelik, minden kifejezést eltüntetett arcáról.
De sem császárok, sem gazdag emberek nem a legügyesebb mesterei a jómodornak. Sem jövedelmi lajstrom, sem katonai ranglista nem emelheti méltóságra a csúszást-mászást és képmutatást. Az udvariasság első szabálya mindig az igazság, valódiság, amint minden igazi jó nevelés ezen kezdi.
Az imént olvastam Montaigne itáliai útleírását és semmiben sem gyönyörködtem annyira, mint annak a kornak előkelőségében, amely önmagának adta meg a tiszteletet. Montaigne megérkezése bármely helységbe, egy francia nemes megérkezése, fontos esemény. Bárhova megy, látogatást tesz minden fejedelemnél vagy nemesnél, akit útja érint; úgy tartja, hogy ezzel köteles önmagának és a civilizációnak. Ha elhagyja a házat, amelyben néhány hetet töltött, megfesteti a címerét és fölakasztatja, örök emlékül, a gentleman-szokás jeléül.
Ennek a bájos önbecsülésnek, s minden jó nevelés kiinduló pontjának kiegészítésénél a kölcsönös tiszteletet követelem meg leginkább. Szeretem, ha minden szék trónszék s király ül benne. Jobb szeretem, ha valaki inkább hajlik a szertartásosságra, mintha túlságba viszi a pajtáskodó modort. Tanuljunk a Természet egymással nem érintkező tárgyaitól s az ember metafizikai elszigeteltségétől függetlenséget. Ne ismerjük egymást túlontúl közelről. Szeretném, ha minden ember belső lakásába hősök és szentek szobraival telt csarnokon át vezetne az út, hogy a látogatót lelki nyugalomra és önsúlyára emlékeztesse. Reggelente úgy kellene találkoznunk, mintha idegen országból jönnénk, s miután együtt töltöttük a napot, éjszakára úgy kellene elválnunk, mintha megint idegen országba távoznánk. Szeretném, ha az ember szigete mindenütt sérthetetlen volna. Üljünk egymástól távolra, s beszélgessünk hegycsúcsról hegycsúcsra egymással, mint az olymposi istenek. A szenvedély semmiféle fokának nem szabad ebbe a szentélybe behatolnia. Ez a mirha és rozmaring édesítse viszonyunkat. Még a szerelmeseknek is meg kell őrizniök bizonyosfokú tartózkodást, mert ha túlsokat engednek egymásnak, zavar és lealacsonyodás áll be. Lehet, hogy ez a kölcsönös tisztelet kínai etiketté fajúl; de a hűvösség, a heves szenvedélyek és mohóság hiánya finom lélekre vall. A «gentleman» nem csap lármát; a «lady» csöndes és nyugodt. Annál visszatetszőbbek a betolakodók, akik egy csöndes lakot föllármáznak s abban ide-oda lótnak-futnak, hogy valami nyomorúlt kényelmet biztosítsanak maguknak. Époly kevéssé tetszik nekem az alrendű rokonszenvezés a szomszéd minden szükségletével. Kell-e, hogy olyan izalmas ismeretségben legyünk egymás szájával, hogy kuka emberek módjára, akik soká éltek együtt, tudjuk, mikor kell a másiknak só vagy cukor? Fölkérem asztaltársam, hogy ha kenyér kell neki, kérjen tőlem kenyeret, s ha arzénikum kell neki, kérjen tőlem, s ne tartsa elém a tányérját, mintha már tudnom kellene, mi tetszik neki. Minden természetes életműködést lehet nemesebbé tenni megfontolás és megtartóztatás által. Hagyjuk a hebehurgyaságot a rabszolgának. Minden köszönésünknek, szertartásunknak, bármily távolról is, emlékünkbe kellene hoznia rendeltetésünk nagyságát.
Az udvariasság nebántsvirág, de ha mégis merészeljük szirmait szétnyitni és megvizsgálni, mik az alkotórészei, ott találjuk az intellektuális tulajdonságot is. Az emberiség vezéreiben arányos egészet kell alkotnia az agynak, a testnek, a szívnek. A jó modor hiánya rendesen a finom észrevevés, tapintat hiányát jelenti. A legtöbb ember túldurván van faragva, semhogy a szép viselkedés és szokások iránt finom érzéke lehetne. A jó neveléshez nem elég a jóság és függetlenség. Barátainktól föltétlenül megkövetelem, hogy észrevegyék a szépséget s hódoljanak is neki. Más erények kellenek a csatamezőn és a műhelyben, de az ízlés bizonyos fokú elengedhetetlen azokban, akikkel együtt ülünk. Inkább tudnék olyas valakivel együtt étkezni, aki nem tartja tiszteletben az igazságot vagy a törvényeket, mint egy szennyes és nem szalónképes emberrel. Erkölcsi tulajdonságok kormányozzák a világot, de rövid távolságokon belül az érzékek uralkodnak rajtunk, még pedig zsarnoki módon.
Az illőnek és hasznosnak ugyanaz a megkülönböztetése végigvonúl, ha talán nem egyforma szigorúsággal is, az élet minden mezején. Az uralkodó osztályok átlagos szelleme: józan ész, amely bizonyos korlátok közt és bizonyos célok érdekében tevékeny. Befogad minden természetes képességet. Társias természetű lévén, mindent tiszteletben tart, ami az emberek egyesítésére irányúl. Mindenekfölött azonban a mérték, a középszer az öröme. A szépség szeretete elsősorban a mérték vagy arányosság szeretete. Egy rikácsoló, szuperlativuszokban beszélő, tüzesen társalgó személy egész szalónokat megfutamít. Ha azt akarod, hogy szeressenek, szeresd a mértéket. Mert lángésznek vagy csodahasznosnak kell lenned, hogy a mérték hiányát jóvátegyed. Ez az érzék a társadalmi gépezet simítására és tökéletesítésére szolgál. A társadalom ugyan sokat megbocsát a lángésznek és a kiváltságos tehetségűnek, de természettől fogva «konvent», «összejövetel» lévén, szereti azt, ami «konvencionális», azaz elősegíti az «összejövetel»-t, megegyezést. Jó modor az, ami előmozdítja a társasulást, rossz az, ami akadályozza. Mert a jó modor, az elegancia nem föltétlen okosság és helyes érzék, hanem viszonylagos okosság és helyes érzék; nem magános tapintat, hanem a társaságot szolgáló tapintat. Gyűlöli a szögleteket és a hegyes sarkokat a jellemben; gyűlöli a vitatkozó, önző, magános és magábazárkozott embereket; gyűlöl mindent, ami a társaság teljes egybeolvadásának árthat; ellenben nagyrabecsül minden sajátságot, mint legnagyobb mértékben üdítőt, felfrissítőt, ami összefér a társas jó viszonnyal. S nem tekintve, hogy a szellemesség beszűrődése általában véve is emeli az érintkezés kedvességét, az ész hatalmának közvetlen ragyogását is minden finom társadalom melegen üdvözli, mert az legbecsesebb fokozása uralmának és tekintélyének.
Fénynek kell besütnie, hogy ragyogóvá tegye ünnepélyünket, azonban mérsékeltnek kell lennie, mert különben bántja a szemet. A pontosság a szépség lényeges kelléke, valamint a gyors fölfogás az udvariasságé. Azonban ez a fölfogás ne legyen túlontúl gyors. A pontosságban és szabatosságban is lehet túlságoskodás. Az embernek a küszöbön kívül kell hagyni minden tudását, ha a Szépség templomába lép. A társadalom szereti a kreol-természeteket, az álmatag, bágyadt modort, ha észt, bájt és jóindulatot takar: a szunnyadó erő modorát, amely lefegyverzi a kritikát, talán, mert az ilyen ember erőit a játék javára őrzi meg és nem fecséreli felszínes dolgokra; szereti azt, aki mintegy ártatlanúl szemet húny az ízetlenségek, konvencionális hazugságok és kellemetlenségek elől, amelyek felhő redőjét vonják az idegesnek homlokára és elfulasztják a hangját.
Igy a társadalom a személyes erőn és annyi felfogó képességen kívül, amennyi létre bírja hozni a csalhatatlan jó ízlést, előkelő elemeitől egy más, már említett elemet követel meg, amelyet jellemző módon jó természetnek, jó indulatnak nevez, s amely névvel a zsenerozitás minden fokát kifejezi, az egyszerű készségtől és lekötelező képességtől egészen a nagylelkűség és lelkes szeretet magasságáig. Belátóknak kell lennünk, különben egymásnak rohanunk s eltévesztjük létérdekeinket; azonban az ész önző és meddő. A társadalomban a siker titka a szivélyesség és rokonszenv. Aki a társaságban nem érzi jól magát, egyetlen alkalomszerű szót sem fog találni. Minden jólértesültsége, tudása kissé szemtelenül fog hangzani. Ellenben, aki jól érzi ott magát, a társalgás minden fordulatában egyformán kedvező alkalmat talál majd mondanivalója számára. A társadalom kedvencei, s azok, akiket «egész ember»-eknek hí, olyan ügyes emberek, akikben több a lélek, mint az élcelődés szelleme, akikben nincs kényelmetlen önzés hanem, akik tökéletesen kitöltik a társas együttlét óráit, elégedetten és másokat is kielégítve akár lakodalmon vagy végtisztességen, akár bálon vagy esküdtszéken, akár csolnakázáson vagy lövő-versenyen vesznek is részt. Anglia, amely gazdag gentlemanekben, a XIX. század elején jó mintáját szolgáltatta a világ kedvelte géniusznak Fox-ban, aki egyéb nagy képességein kívül nagyfokú társadalmi ügyességgel és valódi emberszeretettel is volt megáldva. A parlamentáris történelemben kevés olyan fényes lapot találni, mint a Burke és Fox alsóházi vitájáról szólót, amikor Fox régi barátságukra olyan gyöngédséggel hivatkozott, hogy az egész házat könnyekre indította. Másik anekdótám olyan szorosan a tárgyra tartozik, hogy meg kell kockáztatnom. Egy kereskedő már régen kínozta Foxot háromszáz guinea követelésével. Egy nap ép annál találta, hogy aranyakat számlál s követelte tőle a járandóságát. «Nem, – felelte Fox, – ezzel a pénzzel Sheridan-nek tartozom: becsületbeli adósság, s ha valami vakeset megöl, nincs a kezében semmi írás.» «Akkor, – viszonzá a hitelező, – én is átváltoztatom adósságát becsületbelivé» – s darabokra tépte a kötelezvényt. Fox megköszönte neki bizalmát és kifizette e szavakkal: «Az Ön követelése régibb keletű volt, így hát Sheridan-nek várnia kell». Mint a szabadság, az indusok, az afrikai rabszolgák barátja, nagy személyes népszerűségnek örvendett s Napoleon 1805-ben, párisi látogatása alkalmával azt mondta róla: «Mr. Fox mindig az első helyet fogja elfoglalni a Tuilleriákban».
Könnyen nevetségesekké válhatunk, ha az udvariasság dicséreti közben annyira hangsúlyozzuk, hogy annak alapja a jóakarat. A divat kendőzött fantómja egyenesen kigúnyolni látszik tételünket. De ez nem hajt engem arra, hogy némi engedményeket ne tegyek a divatnak, mint jelképes intézménynek, s nem távoztat hitemtől, hogy az udvariasság alapja a szeretet. Az élet elevensége sokat köszönhet ezeknek az éles ellentéteknek. Az előkelő divat, amely sokszor lép föl azzal az igénnyel, hogy egy a becsülettel, köztapasztalat szerint sokszor nem egyéb bálteremi kódexnél. Amíg azonban a föld legjobb koponyáiban és fő-főhelyet foglal el, azt mégis valami szükségesnek és kiváló dolognak kell tekinteni, mert nem tehető föl, hogy az emberek majdnem közmegegyezés szerint hagynák magukat valami egészen fonák dologtól az orruknál vezetni; s a tisztelet, amellyel ezek a misztériumok még a legparlagibb és erdei természeteket is eltöltik, a kiváncsiság, amellyel a «high life» minden részletét olvassák az ujságokban: annak bizonyságai, hogy a pallérozott modor szeretete általános.
Jól tudom ugyan, hogy furcsa s rikító eltérést tapasztalnánk, ha az elismert «felső körök»-be lépve, alkalmazni akarnók az igazságosság, szépség és jóság rettenetes szigorú mértékét az ott éppen jelenlévő urakra és hölgyekre. Ezek a finom és udvarias urak, nem fejedelmek és hősök, nem bölcsek és nagy szerelmesek. Az elegánciára sokfajta próbát és föltételt szab e körökbe való bebocsáttatásra; s nemcsak a legjobb mértéket alkalmazza. Itt nemcsak a hódítás joga érvényesül, amelyet a lángész érvényesít, amidőn a legeslegjobb arisztokráciáról tesz egyéni tanúbizonyságot, olykor-olykor alacsonyabbrendű igények is megfelelnek, mert az előkelő divat szereti az arszlánokat s uszályhordozói közt, a Circe módjára, még a négylábúakat is. Ime, ez az úr ma délután jött meg Dániából; és ez itt lord Ride, aki tegnapelőtt érkezett Bagdadból; az Friese kapitány a Fordúlj vissza-fokról és Symmes kapitány az Egyenlítő tájékáról, Monsieur Jovane, aki reggel szállt le a léghajóról; Mr. Hobnail, a reformátor s Jul Bat főtisztelendő, aki az egész forró földövet megnyerte vasárnapi iskolája számára s Signor Torre del Greco, aki kioltotta a Vezuvot azáltal, hogy beleöntötte a nápolyi öblöt, Spahi, a perzsa követ, s Tul Vil Shan, a nepáli száműzött nábob, aki a holdsarlón szokott lovagolni. De mindezek csak egy nap csodaszülöttei, s holnap már megint hazaküldetnek barlangjaikba és zugaikba; mert ezekben a termekben minden székre lesnek már. A művész, a tudós, s rendesen a pap is megtalálja az utat ezekhez a székekhez s valamiképen szintén a hódítás jogán nyer képviseleti jogot. Másik mód ez: keresztülmenni minden fokozaton, egy évet s egy napot töltvén a korzón, kölni vízben fürödvén, ebédeket végigevén, mindenkinek bemutattatván, s alaposan odahaza lévén minden életrajzban, a politikában, s az öltözők történetkéiben.
De mindezekben a finomkodásokban is lehet báj és szellem. Nem baj, ha a templomok kapuin groteszk szoborművek vannak. Nem baj, ha a hitágazatoknak paródia-formában is hódolnak. A finom ildom formái mind túlzó fokban nyilvánított jóakaratot fejeznek ki. Mit árt, ha önző emberek ajkán vannak, ha önös célokra is használtatnak? Ha az álgentleman majdnem kiszorítja a világból az igazit? Ha az álgentleman úgy viszi a szót társaival, hogy a többieket egész udvariasan mind kizárja a társalgásból, úgyhogy kizártaknak is érzik magukat? Az igazi teljesítmény ezzel nem veszti nemességét. A lélek előkelősége nem francia kiváltság s nemcsak szentimentális; s nem lehet útját állni, hogy az eleven vér és a szeretetreméltóság szenvedélye ne különböztesse meg mégis az istenáldotta gentlemant a divatarszlántól. Sir Jenkin Grout sírfölírása a jelenkor előtt sem egészen érthetetlen:
«Itt nyugszik Sir Jenkin Grout, aki szerette barátját és meggyőzte szavával ellenségét; amit szája megevett, azt megfizette a keze; amit szolgái elraboltak, ő megtérítette; ha egy nőben élvezetet talált, nem hagyta el őt betegségében sem; sohasem feledkezett meg gyermekeiről; s akinek kis ujját nyújtotta, az egész karját magához húzta.»
Sőt még a hősök sora sem halt ki egészen. Még mindig akadnak csodálatos emberek hitvány ruhákban, akik a kőparton állva vízbe ugranak, hogy a fuldoklót kimentsék; még mindig akadnak új jótékonyságok föltalálói, szökött rabszolgák pártfogói és vigasztalói; Lengyelország barátai; philhellének; fanatikusok, akik gyümölcsösfákat és kerteket ültetnek, mik a második és harmadik nemzedéknek fognak gyümölcsözni; jól elrejtőző jóltevők; valódi igaz emberek, akik rossz hirük ellenére is boldogak; ifjak, akik szégyelik a szerencse kegyeit s azokat türelmetlenül másoknak adják tovább. S ezek a társadalom központi erőforrásai, akikhez a friss ösztönzésekért vissza-visszatér. Ezek az elegancia megteremtői, amely tulajdonkép a viselkedés szépségét próbálja megszervezni. A daliás nagylelkű emberek, elméletben, ennek az egyháznak a doktorai és apostolai: Scipio, a Cid, Sir Philip Sidney, Washington s a többi tiszta és bátor szív, aki szóval-tettel szolgálta a szépség istenét.
A természetes arisztokráciát alkotó egyéneket nem találjuk a jelenkori arisztokráciában, vagy pedig csak a peremén, amint a spektrum vegyi energiája éppen a spektrumon kívül a legerősebb. A sénéchal gyöngesége az, hogy nem ismeri meg fejedelmét, ha az nála megjelen. A társadalom elmélete azonban föltételezi a létüket és szuverénitásokat. Már messziről meglátja eljöttüket.
A jó társaság ethnikai körén belül mindig van egy szűkebb és magasabb kör, amely mintegy fényének gyujtópontba foglalása és finomságának virága, amelyre mindig némán, büszkén és hódolva vitatkozik, mint felső, császári törvényszékére, a szeretet és lovagiasság törvényhozó testületére. S ezek tagjai mindig olyanok, akikben velökszületett hősiesség, a szépség szeretete, a társas együttlétben való öröm, s a tűnő napok megszépítésének ereje és képessége egyesülnek. Ha mindazokat az egyéneket, akik Európa legtisztább arisztokrata köreit alkotják, az oly féltékenyen őrzött évszázados kék vért közelebbről vennők szemügyre, úgy hogy viselkedésüket lehetőleg behatóan és kritikailag vizsgálhatnók meg: lehet, hogy közöttük nem találnánk gentlemant vagy lady-t; mert ámbár a finom ildom és jó nevelés örvendeztetne meg a gyülekezetben, a részletekben sok megbotránkozni valót találnánk. Mert az igazi előkelőség nem a jó nevelés dolga; az velünk születik. Kell, hogy a jellemben költői fenköltség legyen, különben hiába kerülnek óvatosan minden illetlenséget. Géniusznak kell az embert ebbe az irányba vezetnie. Nem elég, hogy valaki udvarias, lovagias legyen; kell, hogy maga legyen az udvariasság, lovagiasság. A fenkölt viselkedés époly ritka a regényben, mint a valóságban. Scottot magasztalják, hogy mily hűséggel festette a felső körök viselkedését és beszédmodorát. Bizonyos, hogy a királyok és királynők, nemesek és nagyasszonyok némi joggal csakugyan panaszkodhattak arról, mily abszurditásokat adtak az írók szájukba Waverley előtt de még Scott dialógusa sem állja ki az erős kritikát. Lovagjai éles, epigrammatikus szavakkal csatáznak, de párbeszéde mintegy kosztümös, s másodszori olvasásra már nem tetszik: nem lüktet bennök eleven élet. Egyedül Shakespeare hősei nem feszengenek és szájhősködnek; a dialogusa hatalmas és könnyen folyó, s így annyi címe mellett még erre is jogcímet szerez: ő Anglia, sőt a kereszténység legjobb nevelésű férfia.6)
Életünkben egyszer-kétszer hozzájutunk a nemes modor élvezetéhez, oly férfi vagy nő jelenlétében, akinek nincs korlát a természetében, hanem akinek jelleme szabadon árad ki szóban és gesztusban. A szép alak jobb, mint a szép arc; a szép viselkedés jobb, mint a szép alak: magasabb élvezetet nyújt, mint szobrok és festmények; ez a szép művészetek legszebbje. Az ember csak kis dolog a természet tárgyai közt, ámde a viselkedéséből kisugárzó erkölcsi kiválóságnál fogva meg tud szűntetni minden, nagyságra való tekintetet s magatartásával egyenrangú tud lenni a világ fenségével. Ismertem egy valakit, aki modorát, bár egészen az elegáns társaság szabályainak megfelelő volt, sohasem tanulta ebben a társaságban; föllépése eredeti és parancsoló volt, s pártfogást és boldogságot árasztott kifelé; nem volt szüksége udvari kiséretre; az ünnepnap ragyogott szemében; megvidámította a képzeletet a lét új formáinak kapuit nyitván meg előtte; az etikett bilincseit szerencsés szellemességgel rázta le; jószívű és szabad volt, mint Robin Hood, de egy császár tartásával; s ha kellett: csöndes, komoly volt, kész farkasszemet nézni milliókkal.
A szabad levegő s a mező, az utca és a középületek termei azok a helyek, ahol a Férfiú végrehajtja az akaratát; de adja át kormánypálcáját vagy legalább ossza meg – háza küszöbén. A Nő, a helyes viselkedés iránti ösztönével, tüstént fölfedezi a férfiben, ha katuska, ha hideg vagy gyöngébb elméjű, azaz egy szó, mint száz, ha hiányzik belőle a nagyvonású, széles mederben hömpölygő, lelkes magatartás, amely a szalónban elengedhetetlen külsőt megadja.
Amerikai intézményeink kedveztek a nőnek s ebben a pillanatban hazám fő-főszerencséjének tartom, hogy oly kitünő nőkkel büszkélkedhetik. A «nők jogai»-t követelő új lovagok föllépése a férfi inferioritásának bizonyos homályos érzésére vezetendő vissza. Ám adjunk meg törvényeinkben és társadalmunkban a nőnek akár még több kedvezményt, mint amennyit a legbuzgóbb reformátor is követel: én oly erősen bízom a nő sugalmazó és zenei természetében, hogy azt hiszem, csak ő tudja nekünk megmutatni, mint kell szolgálatára lenni. Érzelmeinek csodás nemeslelkűsége koronkint egészen hősies és isteni régiókba emeli, s igazolja a Minerváról, Junóról, Polyhimniáról költött képeket és szobrokat, s az a szilárdság, amellyel fölfelé lépked, a legszámítóbb és legönzőbb embert is meggyőzi arról, hogy van még más út is, mint amelyen az ő lábuk jár. S ezeken a nőkön kívül, akik képzeletünkben helyettesítik a hajdani múzsákat és delphii Sibyllákat, nem látunk-e olyanokat is, akik serlegünket csordúltig töltik nemes borral és rózsákkal, úgyhogy a bor kifut és az egész házat illatossá teszi? Akik minket udvariasságra ihletnek? Akik megoldják nyelvünket és mi beszélünk? Megnyitják szemünket és mi látunk? S olyan dolgokat mondunk, miket sohasem mondottunk volna; szokásos tartózkodásunk falai leomlanak és szabadjára engedik lelkünket, mintha gyermekekké lennénk, akik gyermekekkel játszanak széles, virággal hímes mezőn. Fölkiáltunk: fürösszetek minket napokig, hetekig ennek a befolyásnak levegőjébe s verőfényes poétákká leszünk és káprázatos iromba szavakkal költjük a regét rólatok. Hafiz volt-e vagy Firdúzi, aki azt mondta perzsa Lilla-járól, hogy Ő elemi erő, aki megdöbbentett élete teljével, amidőn nap-nap mellett láttam, mint sugárzik minden percben, mint áraszt örömöt és kellemet maga körül szerteszét. Hatalmas oldó- és összekötőszer volt Ő, aki össze tudta barátkoztatni a legkülönbözőbb embereket; mint a levegő vagy víz, oly nagy vegyrokonságú elem, hogy könnyen kombinál ezer meg ezer anyagot. Ahol Ő van, mindenki többé válik, mintha Ő nincs jelen. Egység és egész volt Ő, úgyhogy bármit is tett, hozzáillett. Oly nagy rokonszenv áradt belőle s oly nagy tetszenivágyás volt benne, hogy nem mondhattad modorát méltóságosnak, s mégis nem volt fejedelemnő, aki túltett volna az Ő mindenkor őszinte és egyenes viselkedésén. Nem tanulta a perzsa grammatikát, sem a Hét Költő könyveit, s mintha az a Hét minden költeményét Ő róla írta volna! S bár természetének lényege nem a gondolkozás, hanem a rokonszenv volt, oly tökéletes volt a lelke, hogy segítségére lehetett szíve teljességével nagyeszű embereknek, őket érzéseivel tüzelvén, eltelve attól a hittől, hogy ha mindenkivel nemesen bánik; mindenki nemesnek is fog bizonyúlni.
Jól tudom, hogy a lovagiasságnak és eleganciának ez a byzanci oszlopa, amelyet olyan szépnek és festőinek látnak a jelenkori jelenségek tudós vagy műkedvelő megfigyelői, nem minden szemlélőnek tetszik egyformán. Társadalmunk épülete ezt az elegáns világot óriások kastélyává teszi a nagyratörő ifjak szemében, akik nevüket nem látják még aranykönyve lapjain s kizárva érzik magukat annyira óhajtott kiváltságaiból és fényéből. De ezeknek meg kell tanulniok, hogy annak a látszólagos nagysága csak árnyék és viszonylagos: csak oly nagy, amennyire ők nagyra tartják, s hogy legbüszkébb kapui is röptében tágra nyílnak, ha bátorsággal és derekassággal közelednek felé. S azok számára, akik hajlamosak a zsarnoki szeszélyétől szenvedésre, könnyen kínálkoznak orvosszerek. Vonuljanak félrébb egypár mérfölddel s csaknem minden esetben elvesztik majd túlzott érzékenységüket. Mert az előnyök, amelyeket az elegáncia értékel, olyan növények, amelyek csakugyan elhatárolt helyeken élnek meg, legtöbbször csak bizonyos utcákban. Ezen a zárt övön kívül semmibe se veszik őket; hasznavehetetlenek a majorban, az erdőben, a piacon, a harcmezőn, a házaséletben, irodalmi vagy tudományos körökben, a tengeren, a baráti viszonyban, az eszmék és erény égi birodalmában.
Ámde már elég sokáig időztünk ezekben a festett udvarokban. A jelképek és emblémák iránti előszeretetünk magyarázatát leli az általuk jelzett dolog belső értékében. Minden, amit előkelőségnek és udvariasságnak nevezünk, meghódol és megalázkodik a megbecsülés és tisztelet oka és kútfeje, a címek és méltóságok megteremtője: a szív szeretete előtt. Ez az igazi királyi vér, ez a tűz, amely minden országban és tartományban hatékony a maga természete szerint és meghódít mindeneket, amik csak közelébe jutnak. Ez ad minden tettnek új értelmet. Ez teszi szegénnyé a gazdagot, mert a saját nagyságán kívül nem tűr nagyot. Ki gazdag? Elég gazdag vagy, hogy mindenkin segíthess? Hogy támogasd azokat is, akik az elegáns körökön kívül esnek? Elég dús vagy-e, hogy akár a kanadai fuvarossal, a konzula ajánló levelével kéregető vándorlegénnyel, az angol nyelvet törő barna taljánnal, a rendőröktől városról-városra kergetett sánta koldússal, sőt még a szegény tébolyodottal s a hajótörött, zűllött nővel és férfivel is tudd éreztetni, hogy a te jelenléted, a te házad nemes kivétel az általános sivárság és kőszívűség közepette? Tudd éreztetni, hogy olyan hang üdvözli őket, amely egyben fölkelti bennök az édes emlékeket s a reményt? Mi a közönséges, ha nem az, hogy a kérést észokokból tagadjuk meg?
Mi a nemes, ha nem az, hogy teljesítjük és az egyetemes szűkkeblűséggel szemben ünnepnapot adunk az ő szívüknek és a tulajdon szívünknek. Gazdag szív nélkül a legdúsabb is nyomorult koldus. Sirasz királya nem tudta elérni, hogy olyan jótévő legyen, mint a szegény Ozmán, aki kapuja előtt tanyázott. Ozmánban olyan széles és mély emberszeretet lakozott, hogy bár szája merészsége, amellyel a Koránt magyarázta, minden dervist megbotránkoztatott, még sem akadt szegény kiközösített, eszelős, nyírtszakálú, fogadalmába beleőrült s egyéb bolond, aki ne menekült volna hozzá, – s ez a nagy szív oly verőfényes és barátságos menedékházként állt ott nyitva az ország középpontjában, – hogy mintegy minden szenvedőt ösztönszerűleg vonzott magához. Pedig, bár minden őrültet befogadott, ő maga korántsem volt őrült. Vajjon nem gazdag-e az ilyen ember? Vajjon nem egyedül ő a gazdag?
Sértődés nélkül hallom majd a szemrehányást, hogy nagyon rosszúl játszom az udvari embert, s olyasmiről fecsegek, amihez édeskeveset értek. Nyilvánvaló, hogy annak, amit megkülönböztetőleg, társaságnak és előkelőségnek hívnak, épúgy vannak jó törvényei, mint helytelenek; van azok közt sok szükséges és sok abszurd. Mivel túljó ahhoz, semhogy csak szidhassuk, a túlrossz ahhoz, semhogy csak áldhassuk, ha megkiséreljük valódi jellemét megállapítani, eszünkbe juttatja a pogány hitrege egy hagyományát, a Siilenus szavat:
«Minap azt hallottam Zeustól, hogy elpusztítja a földet, mivel hogy az nem sikerült kezének; csupa gazfickóval és haszontalan nőszeméllyel van tele, akik szinte napról-napra hitványabbak. Minerva erre azt válaszolta: nem hiszi ezt, csupán nevetséges apró teremtések ők, azzal a furcsasággal, hogy elmosódott, bizonytalan arcuk van, akár távolról, akár közelről nézik is őket; ha rosszaknak nevezed őket, rosszaknak látszanak; ha azt mondod, hogy jók, jóknak tűnnek föl, s nem akad köztük ember vagy cselekedet, amely nem ejtené zavarba az ő baglyát, vagy még inkább az egész Olympost, ha azt tudakolnák tőlük, hogy alapjában véve milyenek is hát, jók-e avagy rosszak?»