Este még beszélgetünk a legujabb szindarabról, politikáról, az adó-reformról. Aztán elválunk. „Jó éjtszakát!“ „Viszontlátásra!“ És másnap délután, mikor a kávéházban kezünkbe veszszük az estilapot, megtudjuk, hogy ismerősünk, akivel tegnap még együtt birálgattuk a dolgok rendjét, azóta agyonlőtte magát. Első pillanatunk a megdöbbenésé. Megszólal bennünk az állat, mely szüköl a haláltól. Aztán egy kissé gyorsabban dobog a szivünk, ha tudniillik van. Eszünkbe jut, hogy sok jó órát töltöttünk vele. S még rá sem érünk megsiratni, mikor már elfog az a kérdés: vajjon miért hagyta itt ezt a verőfényes világot? Találgatjuk: ez a játék is megjárja izgatószernek s határozottan különb, mint a sakk-feladványok fejtegetése. Két nap mulva elmegyünk a temetésre. Észreveszszük, hogy a gyászoló nép nagyon választékos. Hallunk magyarázatokat: alighanem szerelem volt, ami a szomoru esetet előidézte. Megrezzenünk az „et cum Lazaro“-ra és meglátjuk, hogy a szomszéd hölgy nagyon szép, de fehér kalapban jelent meg. Üdvözlünk némán s nagy komolysággal néhány urat, akik a lóversenyről jöttek s innen majd a szinházba indulnak. Egyszerre elmosódik előttünk az egész tömeg. Látásunk megakad, megmerevedik egy faágon, vagy a kápolna vonalain s lelkünket betölti az a zokogó hang, mely közvetetlen a koporsó mellől hangzik fel fulladozva, panaszosan. Annak a zokogó szava, akitől ez az eldobott élet fakadt s akit megröviditett minden szeretet, melyet ez a már nem földi lény egykor másokra tékozolt. Ezt a hangot halljuk még akkor is, mikor később, az esti tea mellett itélgetni kezdünk. S ez a hang szigoruvá tesz. Az okkal immár tisztában vagyunk, még csak egy van hátra: a nekrológ. S azzal is készen vagyunk hamar: Szánandó, gyönge ember volt szegény, mert lehet-e nagyobb gyöngeség, mint lenge asszonykegy miatt pocsékolni el a legfőbb jót, mindent, magát az életet?!
*
Hiszen majdnem mindannyian átestünk azon a betegségen, mely ezt a gyöngét elveszitette. Majdnem mindnyájan megismertük a huszas évek bárányhimlőjét és kihevertük. Ép bőrrel csak kevesen szabadultak belőle; egyikünk-másikunk otthagyta a jó arcszinét, a testi épségét, a lelki egészségét, az élethez való kedvét; mások: fogaikat, hajukat, inaikat; a legszerencsésebbek: a jókedvük épségét; de valamennyien megláboltuk.
Közös sors: el-elkábulni azokban az üvegházakban, ahol a szegfü nyilik, a szenvedélyes, a tüzes szerelem virága. Az ott terjengő illatárt minden fej megsinyli; de az ember nem hal bele, férfit nem ölnek meg virágok.
Nem, nem olyan szörnyüség az: fogolynak lenni Alcina büvös kertjében!
Néha a vénülők is, akiknek Romancero-ja már befejezett könyv, megérnek órákat, mikor tapasztalataik hideg okosságát, melyekre hétköznap komolyan büszkék, elcserélnék a régi balgaságok egy-egy cseppjéért. Akad köztük elég, aki szivesen kezdené elülről egész regényét, de olyan még elvétve sem, aki megbánná ennek a regénynek minden sorát.
Elismerik, hogy botlásaikért sulyos nyavalyával fizettek, de nem felejtik el, hogy amit éltek, nagyjában megérte a nagy váltság-dijat. Odáig nem okosodnak, hogy hamut hintsenek a fejükre azért, mert ittak xeresi bort is s nemcsak limonádét. Meglehet, néha szennyes volt a billikom, de meghozta a mámort.
És mikor már szinte lágyult agyuakká okosodtak, még akkor is el-elkérődznek a botor évek emlékein.
A komor percekben, mikor kamasz fiaikért váltókat kell fizetniök, eszükbe jut a tulajdon fiatalságuk s a bolondos lányok, akikkel együtt vihogtak át egy-egy tavaszt… Ó, a vidám hóbortos, kedves kis teremtések! Szinte megifjodnak bele, rájuk emlékezvén s nagy titokban megvallják maguknak, milyen kellemesen csiklandja hiuságukat, hogy Cythere hadseregével valaha olyan vigan hadakoztak.
És mégis… volnának emberek, akiket ugyanaz a bóditó szer, melynek cseppjei az erősebb fejüeket csak elkábitották, meg tudna ölni?! Ugy látszik. De ezeknek bizonyára nagyon gyönge a szervezetük.
Arra nem szoktunk gondolni: hátha az adag volt tulságos erős?
Azt az embert aki az érzéséből itt is, ott is el-elpazarolt valamicskét s aki egész életében bolyongva, kereste a pillanat örömét, megszoktuk bölcsnek és szerencsésnek gondolni. Don Juan irigységünk tárgya, vagy követendő példánk.
Nem a legenda Don Juanja, ez az erőszakos, elvetemült fickó, akit manapság hajlandók volnánk a fenyitő törvényszéknek szolgáltatni át, megfosztván előbb méltóságos alakját a a titokzatosságnak attól a tündérpalástjától, melyet századok óta spanyol lovaghoz illő kevélységgel visel.
Nem is a költők-alkotta Don Juan, az előkelő megjelenésü, ábrándozó, a délvidék Bolygó hollandi-ja, aki az örök, a végtelen, az égi szerelmet keresi minden leányban, minden virágban s aki vágya tárgyát nem találja meg sehol, soha.
Hanem igenis: az a derék polgári Don Juan-tipus, amelyet a konvenció alkotott meg, az a Don Juan, akinek nevét inkább Brummel Györgytől a dandyk királyától kellett volna kölcsönöznie s aki mai napság is számot tart a becsületrendre. Aki minden ábránd és filozofálgatás, de dicséretére mondva, minden törvény-sértés nélkül csapong… óh, nem csapong, csak csetlik-botlik egyik virágtól a másikhoz, mert jól esik: egy kissé a szivének, sokkal inkább az érzékeinek és legjobban a hiuságának. Ez a kicsinyes Don Juan, ez a néha érzelmes, mindig érzéki s gyakran ostoba csábitó: ez az ideál.
Az ő örömei az egész világ, a tisztességes emberek, a zártszékbérlők, a közjegyzők, az iskolaszéki látogatók örömei. Aki rendben fizeti a harmadik osztályu kereseti adót, az már számit rá, hogy a don-juankodás élvezeteiben részesüljön. És milyen sokra tartja ezeket az örömöket!
Természetesen. Az élet néha olyan sivár, hogy ezek a gyönyörüségek csakugyan nem megvetendők. A szerelmeteskedés nemcsak ingerel, vidámságot is ad; jótékony hatással van ugy az érzékekre, mint a hasizmokra. S aztán akinek van felejteni valója, felejt bele. Az ember olyankor tulteszi magát a balsors nyügén, nyilain, a pörhalasztáson és a hivatalnak packázásain, amik nem tudom mért bántották annyira a szegény Hamletet. Az sem csekélység, hogy a don-juankodás kedves képeket szerez az agyvelőnek is; a hiuságnak, ennek a bennünk lakó Molochnak, a legédesebb táplálékot adja. Élesiti képzelőtehetségünket, bár csak egy irányban: magunkat illetőleg; apránkint kielégiti legeslegmélyebben fészkelő ösztöneinket is: amelyek hajtanak, ösztökélnek, hogy minél többet ismerjünk meg ebből a széles világból, minél több ujat, minél változatosabb látnivalókat keressünk. Míveli bennünk a szép dolgok iránt való érzéket, szóval olyan szépen megszerzi a hasznost a kellemessel, hogy idővel talán részét fogja tenni a felsőbb nevelésnek is.
Azért élvezzünk minél többet s minél felületesebben, ebben rejlik a szerencsés élet nyitja, – igy oktat minket követendő példánk, a polgári Don Juan. – Minden virágból szivjunk egy kis mézet, de ne vesztegeljünk sokat egy-egy virágnál. Csak a szerelem, csak a szerelem – ahogy a költő énekelte – a többi sár! De a szerelemből csak az egy napig tartó, a vidám, a nevető szerelem, mert a másik megrontja erőnket, eszünket, szerencsénket. Éljünk pillangó-életet, többre a bölcsek köve sem tanithat. A legnagyobb filozóf a klasszikus sirásó, mikor igy dudol:
Mikor megvénülünk, nincs mire visszaemlékeznünk, csak könnyü, derült, bolondos szerelmeinkre. Utolsó, világos perceinkben, bizonyosak lehetünk benne, ebből a hosszu, tarkasággal tele életből semmi se fog eszünkben maradni, csak egy csók, melyet az erdőben alvó széptől raboltunk, – vagy egy mosoly, szivárványa azoknak a könyeknek, melyeket mi okoztunk – meg az a felejthetetlen látomány: mikor a him győzedelmi érzetével néztük, mint távozik tőlünk utjára az első szerető, vonszolva fáradt testét, mint sebzett madár, az a leigázott, beszennyezett lény, akinek előbb azt mondtuk, hogy ugy imádjuk, mint a csillagos eget.
Ez az erősek, a bölcsek, a szerencsések élete. Ez a boldogság.
Igy a polgári Don Juan.
*
Néha-néha azonban megfordul ezen a földtekén olyan ember is, aki nem ugy érez, mint az egész világ. Aki egy életen át csak egyszer tud szeretni. Akinek a kedves nem utszéli, pótolható eszköz, mely módot ad, hogy eljátszhassuk a szerelem édes zenéjét, hanem maga a szerelem. Aki talán beteges, de azért csodálatos hallucináció erejénél fogva a végtelenséget tudja látni egy leányban. Aki nemcsak koronkint érzi a mámort, hanem lázban éli át egész életét. A gyönge, az oktalan, vagy talán beteg.
Csakhogy ez a gyönge, oktalan, vagy mondjuk: beteg nem minden esetben szerencsétlen. Néha irigylésreméltónak találja a gyöngeségét s hitványaknak, apróknak, alantasaknak a Don Juan örömeit az ő gyönyöréhez képest. Mert az ő gyönyöre, ha szenvedéssel jár is, nem szünetel, nem csillapul soha, addig tart, mig maga az élet. Az ő gyönyöre: az örök vágy.
Ez a vágy annál hatalmasabb, minél kevesebb kielégülést talál. És nincs az a földi öröm, mely a teljes kielégülés zuhanyát önthetné az ilyen vágy tüzére.
Nem is olyan nagy szerencsétlenség: ha egy csókot sem kaphat soha. A kielégüléssel talán megsemmisülne a szerelme. Vagy lefokozódnék kicsinyes jóérzéssé.
Ha megismerjük azt, aki benne ezt a mindent legyőző érzést felköltötte, mosolygunk rajta. A bálvány pisze!
De ő szépnek látta. Nem abban a világban élt, amely hódol a fizika törvényeinek, hanem olyanban, melyet maga teremtett magának.
Néha meg kell halni az ilyen szerelemtől. Egyszer azért, mert gyönyöre tulságosan sok szenvedéssel jár, máskor azért, mert az ilyen nagy izgalmakat a test nem birja ki. De mit tudjuk, hogy az, amit az öngyilkossága napjáig átélt, nem érte-e meg, hogy föláldozzon érte egy pár évet, melyet különben ügyiratok rendezésével vagy kávéházi beszélgetésekkel töltött volna el?
A monda szerint Correggio halálát aranyai okozták. Forró nyári délután, hátán pénzes zsákjával, tikkadtan cipelte beteg testét Parma felé; a hőség iszonyatos volt, zsákja, melyben utolsó képe diját szállitotta, rémitő sulylyal nehezedett vállára. S minthogy nem tudta rászánni magát, hogy aranyait, amelyekért oly hosszu ideig küzködött, az utszélre vesse, el kellett vesznie. Terhe és a forróság agyongyötörték: közel Pármához összeroskadt s meghalt.
De azóta is akadnak olyan szerencsés szerencsétlenek, akiket a kincsük öl meg.