Mouret abbé pedig, eltemetvén Albinet, hazament a parokhiájára, s egy darabig nem lehetett a szavát hallani. Sokáig, esztendőkig, igen sovány, igen sápadt és igen hallgatag volt. Egy szép nap bezárkózott a szobájába s könyvet kezdett irni Szent Ágostonról. Eltévelyedéséről, megtéréséről és egyedül üdvözitő tanairól. Ebben a munkában bebizonyitotta, hogy hinnünk kell, mert különben roston fogunk megsülni, s hogy az életnek csak akkor van értelme, ha munkásságban töltjük el, mert különben mit csinálnánk?! Szóval, Mouret abbé megtért.
Husz év multán befejezte munkáját s elment egy párisi könyvkiadó-céghez, a Szent Atyák-ról elnevezett utcába. Kiválasztotta a papirt, az iniciálékat, a vignette-eket és a cul-de-lampe-okat, s mivel mindezzel hosszu ideig és örömmel foglalatoskodott, elhatározta magában, hogy szép és hasznos munkát végzett.
Azután hazament, megnyugodott és pocakot eresztett. Életének hátralévő évtizedeit szelid békében töltötte el.
És mikor elérkeztek az évet záró vizsgálatok napjai, magához hivatta az iskolás fiukat, lelkes beszédet intézett hozzájuk, s mindannyiuknak lelkére kötötte, hogy: „Ora et labora.“
A szép kis Albine pedig ezalatt, semmit se tudva hitről, Szent Ágostonról, egyedül üdvözitő tanokról, tudományról, igazságról, csöndesen porladozott a rózsák alatt, melyek megmérgezték.
*
Zola Emil beszédet tartott a francia diákoknak. Érdemes ezt a beszédet a részleteiben is megszivlelni, mert nem mindennap hallani vagy olvasni ilyen nyilt és őszinte szavakat.
Három dolog van ebben az alkalmi szónoklatban: egy vallomás, egy plaidoyer és egy tanács. Bizonyára a vallomás köztük a legérdekesebb, de a másik kettő is megérdemli, hogy ne ereszszük el őket a fülünk mellett, csak ugy, észrevétlenül. Kezdjük a vallomáson.
E szerint Zola immár látja a naturalizmust, vagy aki ezzel egyet jelent, önmagát a történelemben. Madártávlatból néz le a tulajdon munkásságára s megadással állapitja meg, hogy erre a munkásságra is kezd már ráborulni a Multnak mindent elfedő árnyéka. Az uj nemzedék uj igazságokat keres s vállat von az ő igazságaira. Látni ezt az irodalomnak minden parcelláján, de a festő-müvészetben is, amelyre ő mindig testvéri szemmel tekintett. A naturalizmus egy nagy reakció volt a mindenféle fajta romanticizmusok ellen, de már a naturalizmus ellen is beállott a reakció. És az uj ideák győzedelmeskednek minden vonalon. A mór megtette a kötelességét; a mór, a feltámadás határozatlan reménységével, elvonulhat az Elysiumba.
A nagy zászlótartó csöndes melankóliával, de nem minden elégedettség nélkül beszél. Látszik, hogy már a Pantheonból nézi a dolgokat.
Kellemes hely lehet ez a Pantheon annak a halhatatlannak, aki még elevenen jut belé. Bizonyára édes, langyos szellő lengedezik odafenn, mely égi derüt fakaszt a lélekben. Hová lett a régi szenvedélyesség?! Az egykori türelmetlen harcos egy bölcs s könnyedén szkeptikus öreg szerzetes szelid, mosolygó megadásával fogadja a hadviseléseiről szóló itéletet. Hiába, van valami tiszteletet parancsoló az öregkor türelmességében.
De, ime, meglepetésünkre, a zászlótartó tovább megy. Rádupláz az utókorra, s amit a nagy reformátorok eddig soha sem cselekedtek meg, kegyetlenül birálja meg a maga nagy eszméjét. Vallani kezd s elárulja, hogy sokszor és sokat vétett az igazság ellen. Mouret abbé gyónik. „Most már megvallhatom, hogy én pártütő voltam, megkisértvén átvinni az irodalom világába a tudós szigoru módszerét. De a harcban vajjon ki nem tesz többet kelleténél és ki elégszik meg a győzelemmel a nélkül, hogy ne kompromittálná győzedelmét?“ Majd: „Én már megbántam, hogy pártütő lettem, azt akarván, hogy a müvészet is a bebizonyitott igazságokhoz ragaszkodjék. Az uj jövevények megtágitották a szemhatárt, visszahóditották az ismeretlent, a rejtelmest és jól cselekedtek.“ Aztán később ugy beszél az ideálról, mint egy kis angyal, vagy mint egy akadémiai jelölt, aki mindenre kész.
De hát ha a jövevények jól cselekedtek, ha az, amit a naturalizmus lényegének hirdettek, tévedés volt, miféle győzelemről beszél a zászlótartó? A személyes sikereiről? Hisz ezek a sikerek és a naturalizmus két külön fejezet. A Zola-regények mindig eleven cáfolatai voltak a Zola-féle tantételeknek. És jóhiszemüségében csak azért nem kételkedett senki, mert egy babona azt tartja, hogy a zseni öntudatlanul alkot. Nem lehet itt szó a személyes sikereiről. A küzdelem, amelyre visszatekint, nem lehet más, mint azoknak az elveknek a harca, amelyeket ime ő maga is megtagad. Hol itt a győzelem? És mit szóljunk ezek után a theoretizáló munkáihoz? Mit azoknak az összes munkásságához, akiket ezek az elméletek tévesztettek meg, a naturalizmus egész ifju gárdájához, mely következetesebb volt az elvhez, mint maga a mester?! Szerencséje ezeknek, hogy már előbb kiábrándultak s még idejekorán megugrottak a zászló alól, mert most vezér nélkül maradnának.
Vagy talán azt kell értenünk győzelem alatt, hogy a vezér is visszakoncentrálta magát emezek után? Akkor ugy járhatott, mint a Fronde ama bizonyos kapitánya, akiről ezt a rövid párbeszédet jegyezte fel a krónika: „Hová szaladtok, nyomorultak?!“ – „Szaladunk, kapitány ur, az ellenség elől!“ – „Várjatok, gazemberek, én is hadd szaladok veletek.“
Nem, nem győzelem volt ez, hanem csatavesztés. Se baj, véráztatta mezőkön terem a legjobb gabona. De, mint történelmi adatot, érdekes följegyezni, hogy Zola ebben a beszédben végképp leszámol a naturalizmussal. Ne vezessen félre az, hogy győzelemről beszél. Olyan ez, mint mikor egy városi tanácsos sirján azt mondják, hogy a dicső elhunyt örökké fog élni. Azt kellene mondani róla, hogy nem is élt soha.
*
Hanem, hiába, soha se tagadja meg az ember a multját egészen. Az akadémiai jelölt sem lehet el a nélkül, hogy a régi, kedves árnyékok koronkint meg ne látogassák.
És ugyanakkor, mikor az irodalom nevében nyilvánságosan elválakozik a Tudománytól és a bebizonyitott igazságoktól, nem állhatja meg, hogy galánsul sikra ne szálljon megvédelmezni az imént cserben hagyott Tudományt.
Voltaképp azt hinné az ember, hogy a tudományt nem kell megvédelmezni, abból az egyszerü okból, mert nem igen támadja meg senki. De Zolának azok sem tetszenek, akik a bebizonyitott igazságok iránt nem viseltetnek többé a régi lelkesedéssel.
És ünnepies anathémát mond azokra, akik reménységüket nem vetik többé a tudományba. Akik a század végén belefáradtak a megismerés lehetetlen munkájába. Akik azt tartják, hogy a tudománynak szerénynek kell lennie. Akik a lelki szegénység boldogságát magasztalják. Akik elvesztett hitükön siránkoznak és kimérák után sóhajtoznak. Akik arról álmodoznak, ami nincs, s vágyódnak a rejtelmes virágok közé, melyeknek illata elaltatja a fájdalmakat.
Némi szomorusággal állapitja meg, hogy ez a betegség már általános. „A zene már megadta magát, az iradolom igyekszik kielégiteni az ujmódi szomjat, a képirás is a divatos utra tér.“
Mindez nagyon nem tetszik neki. Szerinte a tudomány nem igért boldogságot, amiben igaza van. De mit adott hát? Igazságokat. A „nayakas vén pozitivista“, ha igazán pozitivista, el fogja ismerni, hogy ezek az igazságok nem nagy számuak. Mi a tudomány? A matematika, továbbá a fizika és a kémia ismert törvényei. A biologia és a szociológia, a Zolának oly kedves tudományok, már, ha ugy tetszik, fantazmagóriák, mint a Viktor Hugó versei. A bebizonyitott igazságok igen szép dolgok, de épp arra a két dologra, amelyekről szó van, hogy t. i. kárpótlást nyujtsanak az elveszett hitért s forrásul szolgáljanak az irodalomnak és a müvészeteknek, bizony nem elegendők.
S ameddig lesznek emberek, akik vigasztalást keresnek, a kimérák nem is fognak kimenni „a divatból“. Az irodalom és a müvészetek pedig a vigasztalást keresőkkel fognak tartani s aligha fogják beérni a „lassu haladás“-nak azzal a csöndes szemlélésével, amely lehet igen fölemelő érzés, de kissé sovány kárpótlás az elveszett paradicsomért.
A narkotikumok keresése örök, bármint reménykedjék is filozófusunk egy okosabb jövőben. Olyannyira örök, hogy ő maga sem lehet el nélküle. Tessék megfigyelni csak a tanácsát.
*
Azt tanácsolja a francia fiataloknak, hogy: higyjenek a munkában. A rendszeres, a mindennapi munkában. Nemcsak azért, mert ez az élet egyetlen értelme, nemcsak azért, mert nincs olyan csekély munka, mely hasznos nem volna, hanem főképpen azért, mert ez az egyetlen igazi szórakoztató, mert csak ez tarthatja fenn az embert kétségei és bajai közepett, mert ez a vigasztalásunk minden nyomoruságunkban.
A tanács nem uj s a vallás nem beszél másképpen. De ime, hogyan hangzik ez a tanács a mi pozitivistánk stilizálásában! Igy felfogva, a munka sem egyéb, mint narkotikum. Ez „altat el“, mondja, hogy ne érezzük bajainkat; ez „óv meg“ az álmodozás veszedelmeitől. Tehát altassuk el magunkat, hogy ne álmodozzunk. Az életnek mindenképpen álomnak kell lennie, hogy kibirhassa az ember.
Nem lehet kifogás a tanács épületessége ellen, de bizonyára olvastuk már a munkának ennél szebb dicséretét is.
*
A Pantheonból szónokló nagy „munkás“ a maga példájával bizonyitgatja, hogy a munka milyen kitünő narkotikum. Megérzik a szaván, hogy szeretné hozzá tenni ezt is: „Vegyetek példát rólam; látjátok, milyen magasra lehet jutni ezzel a pompás szórakoztatóval!“ Azt hiszem, ha ez csakugyan ott van a sorok között, a példa nem világos. Azok a diákok ismernek még nagyobb munkásokat, akik nem vitték semmire, s akiknek a munka nem is volt kiváltképp szórakozás. A diákok közül egyiknek-másiknak eszébe juthat, hogy a nagy munkást aligha a munkája s talán nem is a zsenije vitte a Pantheonba – ki törődik például Leconte de Lisle-lel, aki pedig elég nagy költő? – hanem meglehet, az az okossága, hogy kitartóan udvarolt az emberek legnagyobb gyöngéjének s tulontul sokat értekezett egy narkotikumról, mely a legáltalánosabb és legörökebb a világon, de amelynek nem Munka a neve.
… És tartok tőle, hogy a francia diákok, látván, hogy az igazság néha csak husz évig igazság, nem fognak hevülni a bebizonyitott igazságokért sem, másrészt pedig narkotikum és narkotikum közt válogatva, egyelőre nem a munkát, hanem a szegény kis Albinet fogják választani. Mindegy; ha majd vénülni kezdenek, visszatérnek a munkához. Minden út Rómába vezet.