Ha van hirlap, amelyről minden tulzás nélkül el lehet mondani, hogy világra szóló, ez bizonyára a párisi Figaro. Nem a legjobb, nem a legkomolyabb s nem is a legelmésebbik ujság; nem a legelterjedtebb, nem a leghatalmasabb, politikai sulya meg éppen semmi. A kitünően szerkesztett Journal des Débats-val távolról se állja ki a versenyt, a jobb angol és osztrák lapokról nem is beszélve; megtestesült ellentéte a müncheni Allgemeine-nak, amely komoly, mint maga a tudomány; s ami az elmésségét illeti, nem dicsekedhetik vele, hogy akár csak a Vie Parisienne-t, ez a kis heti lapot, legaloppozná. Tizedrész annyi példányban se jelenik meg, mint a Petit Journal, hogy az amerikai számokat ne is emlitsük; az uj világ lapjainak vagy egyes londoni ujságoknak óriási befolyása mellett az övé eltörpül, s politikai dolgokban nemcsak hogy nincs oly sulya, mint a Times-nak vagy akár a párisi Temps-nak, de egyáltalában nem számit. És mégis, ennek a lapnak oly kivételes a jelentősége, aminőre semmiféle más ujság nem tudott szert tenni. Ez a kivételes jelentőség abban áll, hogy a Figaro otthon van az egész világon, hogy eljut mindenüvé, ahol csak müvelt emberek laknak. Ha kevesebb példányban, ha kevesebb méltánylással is, de olvassák mindenütt, oly helyeken is, ahol más, jóval hatalmasabb világlapoknak csak a neve ismeretes. Azt az első cikket, melyet a párisi legelőször néz meg minden Párisban megjelenő első cikk közül, másnap vagy napok multán olvasni fogják Lisszabonban és Hammerfestben, Kairóban és Tobolszkban, Berlinben és Colomboban, San Francisco-ban és Melbourne-ban. A Figaro publicitása egyetlen a maga nemében. Nem kutatjuk, mi része volt Páris világra szóló szerepének, ennek a rendkivüli publicitásnak a meghóditásában, megelégszünk azzal az eredménynyel, hogy valamennyi párisi lap közül épp a Figaro tudta meghóditani a kerek világot. Hogyan? – ennek a titkát Villemessant, a Figaro alapitója, elvitte magával a sirba; vagy meglehet, maga se tudta. Annyi bizonyos, hogy ez az ujság az, mely a legszélesebb körü köz-izlésnek tudott s tud még ma is – az 1890. évben – megfelelni, mert abban egyetért a Figaro-nak a legtöbb mindennapos olvasója, hogy ebben az ujságban van van valami, ami nincs meg a többi világlapban s nincs meg a többi párisi lapban sem. Valószinüleg innen van, hogy annak a cikknek, melyet frissiben olvasnak a boulevard-on, a Café Riche előtt, vannak olvasói a vizesések hazájában és a Fahéj-kertben is. De bármiért legyen is, annyi bizonyos, hogy a Figaro mindennapos vendég a földnek mindama zugain, ahová az angol ruhaszövet és a Pear-féle szappan elhatol.
Azért a Figaro-ban megjelent cikknél általánosabb érdeklődést semmiféle nyomtatvány nem kelt széles e világon… legalább most, az 1890. évben. Az az ötlet, mely ott lát napvilágot, megbeszélés tárgya a szélességek és hosszuságok kockáinak legmesésebbik darabján is, s igy nem csoda, ha egyik-másik ötletével különböző világrészek lapjai foglalkoznak. A Figaro paradoxonai minden földnek fényeskednek, mint maga az Igazság.
Nincs tehát semmi meglepő benne, ha az az irodalmi cikke, amelyről szólunk, visszhangot keltett messzi földeken. A cikk tárgya maga is olyan általános érdekü, hogy méltán feltünhetett mindenütt, ahol csak regényeket olvasnak. Arról van szó benne, ami a kozmopolita regénynek örök témája: a szerelemről. Ennek a témának öröktől fogva tartó uralma fellázította a Figaro cikkiróját, s arra a merész indítványra ingerelte, hogy Érosz urfit végre-valahára bele kell dugni a nagy irodalmi lomtárba.
*
Érosz haragosát Octave Mirbeau-nak hivják. Ez a név egy nagyon elmés párisi ujságiróé, aki hasonló támadások révén vált ismeretessé. Egyszer nagy port vert fel egy cikke, melyben a szinészek mértéktelen ünneplését gunyolta ki, s keményen bánt el a mai Rosciusokkal. Ebből az ingerkedésből hosszu tollháboru, egy sereg párbaj és sok szerződés-bontás keletkezett; magának Mirbeau-nak is távoznia kellett a Figaro-tól, jeléül, hogy a hiuságában megsértett szinész mégis csak nagyobb hatalmasság, mint Mirbeau gondolta. Később Drumont-nal fogot kezet s az antiszemitizmus vörös zászlaját lengette. Majd a papi nevelést támadta meg, még pedig ugyancsak élesen s az a regénye, melybe támadását foglalta, szélesebb körü vitákat keltett, mint akármelyik pedagógiai könyv. Aztán azzal zuditotta magára egész Franciaország haragját, hogy egy regényében megsértette azt, ami a franciák legnagyobb gyengéje: a nemzeti érzést. Ez a regény azt hirdette, hogy: a háboru eszeveszett őrültség, hogy az ugynevezett szabadságharc is gonoszlelkü hatalmasságoknak a szörnyü vágóhidja, melyre lelkiismeretlenül hajtják fel az akarattalan tömeget, a népek millióit; hogy a nép maga soha se akar csatázni; hogy a hadsereg embertelen lények zsoldos bandája, mely csak a békés elem terrorizálására való; hogy a csaták állitólagos hősei mindannyian remegnek és irtóznak a haláltól; hogy a katonai bátorság és hősiesség csak rettentő, pyramidális hazugság, szörnyü világcsalás; hogy a 70-iki háboru hősei csak vágóhidra hajtott szerencsétlen állatok voltak. Semmi se kelthetett nagyobb megütközést Franciaországban, mint a Calvaire lázitása; s hogy a franciák az elmésségnek mindent meg tudtak bocsátani, legjobban bizonyitja az, hogy még ez a könyv se tette Mirbeaut lehetetlenné és Franciaországból számüzötté.
Abban a cikkében, amelyről itt szó van, Marsnál is hatalmasabb istenséget támadott meg: magát a szerelem istenségét. S ha Mirbeauval szemben mindinkább jogosulttá vált az a gyanu, hogy támadásaira csak a feltünési viszketeg tüzeli és szutyongatja, tagadhatatlan, hogy cikke olyan kifakadásokat foglal össze, amelyeknek már mások is hangot adtak, s melyek az első pillanatra nem tünnek fel alaptalanoknak.
Mirbeau cikke a következőket mondja: Ma, mikor a világ óriási léptekkel halad előre, mikor a tudomány mindennap uj és uj világokat nyit meg az emberi léleknek, mikor az emberi szellemnek annyi uj fölfedezés kinál táplálékot, mikor érdeklődésünknek uj és csodás tárnák nyilnak meg: egyesegyedül az irodalom marad hátra s nem törődve a közzel, váltig csépeli megunt témáját, melynek örök tartalma az: hogy Pista és Juliska szeretik egymást s egymáséi lesznek vagy nem lesznek egymáséi. Csak ez az egy kérdés létezik számára: megkapja-e Pista Juliskát vagy nem kapja meg?… A regényhősöknek nincs más foglalkozásuk s nincs más szükségletük, mint szeretni. Szeretnek az első laptól az utolsóig s ha elvégezték az egyik könyvben, ujra kezdik a másikban. Ugy látszik, egészen más agy-szerkezetük van, mint a valóságos embereknek; azokhoz a cretinekhez hasonlitanak, akiket csak a nemi szükség foglalkoztat. Pedig hát a valóságban vannak más és komolyabb dolgok is, mint a szerelem. Ha a költők és mesemondók ezer évig nem tudtak egyébről beszélni, mint a szerelemről, ez mind igen szép volt, de most már elég. Éroszt a sutba kell dobni, komolyabb idők járnak.
*
Hát biz az kétségtelen, hogy a mai embert más dolgok is mozgatják, izgatják, érdeklik és passzionálják, s nemcsak a szerelem. De kötekedés azt mondani, hogy ezekről a más dolgokról a szépirodalom eddigelé nem vett tudomást. Nincs az emberi szellemnek az a fölfedezése, mely a regényt meg ne hóditotta volna. Sőt a tudományos szellem a lirikusok közül is meglepett néhányat; s akik a Maurice Rollinat verseit jól ismerik, nem mondhatják, hogy ennek a századnak a tudományos vivmányai akár csak a lira fölött is nyomtalanul tüntek volna el. A regény meg éppen kiaknázta a fölfedezéseket. Hisz egy egész uj fajtáju irodalom keletkezett, mely ugyancsak haladt a korral, s teli vedrekkel meregetett az uj tárnák petróleumából. Élvezhettünk archaeologiai psychiatriai, csillagászati, zoologiai, mineralogiai, fizikai, chemiai és még nem tudom miféle regényeket, az utazási vegyes tárgyu regényekről, meg az egész exotikus irodalomról nem is beszélve. – Nem képzelem, hogy ennek a tudomány-népszerüsitő szépirodalomnak valami megbecsülni való hatása lett volna, ha a legszerényebb dilettans-igényeket kielégitették is. Mert igen valószinü, hogy a korunkban meglehetősen általánossá lett felületességet, ami megölő betüje minden komoly munkának, nagyrészben ennek a litteraturának a rovására kell irnunk. Soha se volt még a világon annyi apró enciklopedista, mint mai nap és soha se volt az „ex omnibus aliquid“ tudóknak „ex toto“ tudatlansága semmisebb, mint most, mikor a tudomány hétmértföldes csizmákban halad. Mindnyájan ismerünk egy sereg embert, akik a kávéházban mindenről tudnak beszélni; kábitóan rengeteg dolgot tudnak bármily tárgyról s hajaznak mindenhez, ami csak az emberi elmét foglalkoztatja; annál, amit tudnak, csak az több, amit nem tudnak, ha a magunk szakmájából kezdenek exáment tenni. Igaz ugyan, hogy a mai világban a müveltség nem lehet se filozófiai, se filológiai, s nem lehet egyoldaluan tudományos sem; kétségtelen, hogy a modern müveltség az iskolázott észjáráson kivül az ismeretek bizonyos harmóniáját kivánja meg, de bizonyára alapos ismeretek harmóniáját s nem véletlenül összeszedett adatok tömegét. És tagadhatatlan, hogy a fölfedezések századában a fotográfus-müveltség az általános és uralkodó. Ugy tetszik, ez uj keletü müveltségnek három nagy faktora: az utazások olcsósága, a kiállitások és a tudományos regények. S talán az utolsó faktoré az oroszlánrész. Ezért a vivmányért nem tudok lelkesülni, s bizony nem látom be, hogy Jules Verne vagy Ebers, vagy Flammarion többet használtak volna az emberiségnek, mint némelyek, akik csak Pistával és Juliskával foglalkoztak.
*
Az, hogy a Pista és Juliska története már régóta meg van irva, megvallom, a legkevésbbé se csökkenti érdeklődésemet Pista és Juliska iránt. Mert ha régi könyveket forgatok, mást keresek bennök s nem a Pista és Juliska történetét. Az a Pista és az a Juliska, akikről a régi könyvek szólanak nekem, nagyobbára ismeretlenek s igy érdektelenek előttem. A szerelem se abszolut, mint semmi a világon. És Érosz ma nem az, aki volt, midőn átázva kopogtatott be a jó Anakreonhoz. Az egy pajkos, kedves gyermek volt; az meg, akiről Paul Bourget vagy Guy de Maupassant beszél, egy félelmetes óriás. Az emberek minden időben másként szerettek; másként szerettek minden országban; az ur sohase ugy szeretett, mint a paraszt; s még nem volt két ember, aki egyformán szeretett volna. Bizonyára a mi időnkbeli, a mi viszonyaink közt élő, s a hozzánk leginkább hasonló emberek szerelme érdekel bennünket leginkább; s ha a Coeur de femme vagy a Notre coeur Pistái és Juliskái iránt érdeklődünk, ez onnan van, mert ezeket a Pistákat és Juliskákat már ismerjük valamennyire.
S ha ismerjük őket egy kevéssé, bizony jobban érdekel az esetük, mint bármi más dolog, ami az embereket mozgatja. Mert ha a nóta elkopott is, az élet mindennap ujra kezdődik a világon, az uj nemzedék ismét szeretni kezd s neki ez az ezeréves dal a legujabb és a legfontosabb dolog az egész világon. Ha az ujonnan jöttek ezer különféle járatban futnak s fáradnak is a földtekén, ha még olyan érdeklődéssel csüngenek is a jelen vivmányain, melyek számukra napról-napra módositják a lét föltételeit s teszik kényelmesebbé az életet, mindez másod-, tized- és századrendü előttük. Mert hazugság azt mondani, hogy nem a szerelem a legkomolyabb dolog a világon.
S hiába minden bölcselkedés, erről a legkomolyabb témáról az irodalom sem fog lemondani soha. Mindig akadhatnak álmodozók, akik a Villiers de l’Isle Adam regényhősének példájára, eszmékből alkotnak maguknak asszonyt, de azért a világ a naiv Pistáé marad, s Juliska a következő ezer év multán is danolászni fogja azt az ötven-hatvan ezeréves nótát, melyhez Offenbach Szép Helená-ja igy mondja a szöveget:
Pista és Juliska halhatatlanok.