A varsói törvényszék nyolc esztendei kényszermunkára itélte Bartenyev huszár-hadnagyot, aki Vizsnyovszka szinésznőt megölte. A hadnagyot egy külvárosi lakásban fogták el, mely láthatólag pásztorórákra volt berendezve. A szinésznő holtan feküdt szeretője mellett; a golyó mely neki volt szánva, megtette kötelességét. A második golyó azonban, melyre hasonló szerep várt, ott maradt a helyén. S Bartenyev magyarázatul csak annyit mondott, hogy kettős öngyilkosságot, terveltek, de mikor arra került a sor, hogy magát is megölje, cserben hagyta a bátorsága. Amig az ember mámortól homályos szemmel néz bele a pezsgő gyöngyös nedüjébe: az ott ugrándozó halálfejecske valóságos amorettenek tetszik; de a vér látása szörnyen józanitó. Ha az előbb oly rejtelmes szemek kifejezés, csáb, lélek nélkül, üresen merednek rád: a romantikának vége, az ember leoldja kardját, s bután néz maga elé.
Az eset nemcsak Varsóban keltett nagy izgalmat. Vizsnyovszka kisasszonyt sokfelé ismerték. Néhány évvel a halála előtt hónapokat töltött Párisban; s mindent elkövetett, hogy francia szinésznővé lehessen. Pailleron, aki nagy müvésznőt látott benne, meg is tett érdekében minden lehetőt, de a terv nem sikerült, mert Vizsnyovszka nem tudott leszokni szlávos kiejtéséről. Annyit azonban elért, hogy Párisban is, mint előbb Oroszországban s később Varsóban, méltó föltünést keltett excentricitásával. Vizsnyovszka kisasszony hirhedett volt lármás szerelmeiről, s lehetetlen hóbortjairól. Mindig „volt mit beszélni a városban“, ahol ő tanyát ütött. Varsóban bolondultak érte. Szerelmes volt belé az egész város; főkép a garnizon. S ő nem vetette meg egyik imádóját sem; mint jó Lecouvreur Adrienne, kedves volt még a szintársulat Michonnetjával szemben is. Világos, hogy egy katonai városban találkozott Szász Móric-a is. Ez a Szász Móric Bartenyev volt. S ha Vizsnyovszka magáénak mondhatta a város apraját-nagyját, Vizsnyovszkát bizonyára csak ez a Bartenyev nevezhette a magáénak. Bartenyev volt az amant de coeur. Megszolgálta ezt a kitüntetést. Mig a szép szinésznő szerelmi kis tréfáiból juttatott az egész világnak, Bertenyev egy esztendeig epedett hiába. Megtanulta, hogy azok a nők, akik semmit se tagadnak meg senkitől, csak ugy különböztethetik meg a választott lovagot, ha mindent megtagadnak tőle. De ez se tarthatott örökké. Regényükben egy banálisabb fejezet következett. S a Bartenyev tüze nem csillapult. Elhatározta, hogy feleségül veszi imádottját. Nem engedték meg neki. Előkelő családból származott s bár arra fenn hercegnek lenni nem valami nagy dolog, de végre egy hercegi apa ott is ur a maga szemetjén. És Bartenyev katona volt; a katonának pedig nem engedik meg, mint a polgárembernek, hogy a fejével neki mehessen a falnak. Bartenyev átkozta a sorsot s fenyegetőzött, hogy megöli magát. Vizsnyovszka jó leány volt s a házasságról ugy vélekedett, mint a mi ultramodern szindarabjaink hősnői, akik az esküvőről csak annyit mondanak, hogy: „Minek?!“ Biztositotta a szerelmes hadnagyot, hogy egyházi áldás nélkül is szeretni fogja. S ha Bartenyevnek alkalmatlan az ő sok látogatója: egyszerüen kibérelnek egy alkalmatos szerelmi fészket; az ilyen titkos lakásoknak mindig meg van a maga varázsa. De Bartenyev, ugy látszik, nem tudott belenyugodni az osztozás gondolatába. Különféle követelésekkel állott elő, melyeknek mindig egy volt a refrainje: „mert ha nem, ő megöli magát.“ A hadnagy utolsó ötlete igen rossz ötlet volt. Azt kivánta kedvesétől, hogy olyan valamit adjon neki, amit csak neki ad meg, senkinek se másnak. Ha az életben nem lehetett egyedül az övé, legyen egyedül az övé a halálban. Ennek a kivánságnak egy levélben adott kifejezést s ez a levél az örök refrainnel végződött. Hogy a leány, mikor ezt a levelet olvasta, mit gondolt és mit nem, csak az isten tudja; bizonyára nem sokat gondolkozott, hanem elrohant, hogy megmentse a regényhőst. De emez kerekedett felül. S folytatta mint regényhős, hogy aztán megálljon az ut közepén, mint egy diák. Slavus saltans.
A közvádló a tárgyaláson azt igyekezett bizonyitani, hogy a szinésznő nem önként ment a halálba, hanem Bartenyev egy féltékenységi rohamának esett áldozatául. A dráma szinhelyén ugyanis apró papirszeleteket találtak s az ezeken olvasható összefüggéstelen szavakból egy levél volt összeállitható, melyben Vizsnyovszka följelenti gyilkosát s azt vallja, hogy tőrbe csalták. Ha a vád föltevése alapos volt, ugy az eset hasonlósága ahhoz a másik drámához, melynek részleteit elmondani szándékozunk, még inkább szembe szökő.
A ville-d’avray-i drámában is egy fiatal ember a főszereplő, aki hónapokig fenyegeti a kedvesét öngyilkossággal s aki szintén azzal végzi, hogy megöli a szeretőjét, ő maga pedig életben marad.
A szinhely: egy vendéglő külön szobája, a szereplők: két kiránduló. A kaland kezdődik egy revolverlövéssel, melyet a kirándulók tréfából a levegőbe sütöttek el s végződik négy uj lövéssel, amelynek hallatára a vendéglői személyzet betör a szobába. Odabenn egy szép asszony holtteste, meg egy fiatal ember, aki előadja, hogy az ő neve Vladimirov, hogy ő volt az, aki a négy golyót menyasszonyának, Madame Didának, a szivébe röpitette, hogy ezt azért tette, mert mind a ketten meg akartak halni, hogy rá akart lőni önmagára is, de tévedett, mert a revolver csak öt golyóra volt töltve s nem hatra, amint ő gondolta, hogy tehát az ő számára nem maradt golyó. Ville-d’Avray-ban ugy találták, hogy Vladimirov tulságosan pazar volt menyasszonyával s tulságosan fösvény önmagával szemben s megnyugodtak benne, hogy a dolognak folytatása lesz Versaillesban, a Seine-et-Oise-i törvényszék előtt.
Az eset csak Juvisyben, ahol Madame Didának a szülei és gyermekei laktak, okozott nagyobb feltünést. A Magois család és barátai, bár Vladimirovtól, akit mindnyájan ismertek, nem vártak semmi jót, ily drámai megoldásra éppen nem számitottak, s le voltak sujtva. A környéken mindenki ismerte és szerette Madame Didát, mindenki óvta Vladimirovtól, s általános örömmel fogadták azt a hirt, hogy a házassági terv felbomlott. Annál meglepőbb volt a katasztrófa, s az eset Juvisyben nagy szörnyülködést keltett. De a ville-d’avray-i dráma iránt szélesebb körben csak akkor kezdtek érdeklődni, mikor a tárgyalás Versaillesban megkezdődött. A pör részleteiben olyan sok érdekes volt, hogy egy hétig egész Párisban csak ez a tárgyalás foglalkoztatta az embereket.
Madame Dida, a ville-d’avray-i áldozat, körülbelül harminc esztendős, szép asszony volt, tisztességes, derék és gazdag szülők gyermeke. Neki magának is voltak gyermekei, hanem azért a családban még mindig ő volt az elkényeztetett gyermek, a dédelgetett és féltett baba, aminek a magyarázata az, hogy Aline nagyon beteg kis baba volt. A betegségét egy szerencsétlen házasságban szerezte. Imádta a férjét, s a férj eleinte meg is érdemelte ezt a szerelmet. De egy muló betegség rettenetes utóbajt fejlesztett ki benne: a morfinomaniát. A szerencsétlen nem tudott többé leszokni a morfinról. S minthogy a morfin tudvalevőleg elaltatja az érzékeket: a boldogtalan ember félteni kezdte a feleségét. S hogy megtartsa magának, büntársává tette. Mikor meghalt, Aline-ra két gyermek meg egy rettentő örökség maradt utána. A család mindent elkövetett, hogy a szép özvegyet megmentse szörnyü bajából. Egyik gyógyitó intézetből a másikba vitték, megkérdezték azokat az orvosokat, akik maguk is szenvedtek valaha a morfin-betegségben, elkisérték délre, a tengerpartra stb. S nehéz küzködések után, melyek alatt Aline kétszer is visszaesett bajába, sőt már-már végkép elveszettnek látszott, mert utoljára kokaint kezdett szedni, végre ugy hitték, hogy meg van mentve. A család föllélekzett. Aline-nak Arcachonban, ahová üdülni ment, hassankint visszatért régi egészsége. Látszólag teljesen meggyógyultan utazott el Arcachonból, s ült fel a vasutra, hogy Juvisybe menjen. De a pár óra alatt, amig a vonat Juvisybe érkezett, a vasuton megismerkedett Vladimirovval, s Vladimirov rosszabb volt rá nézve, mint a morfin és kokain együttvéve.
Vladimirov, aki a tárgyaláson nem valami gavallérosan viselkedett (többek közt rábizonyitották, hogy az egyik szerelmi kalandja, amelylyel dicsekedett, hazug dicsekvés volt), Vladimirov tehát a tárgyaláson azt erősitette, hogy ő még a vasuton tökéletesen meghóditotta Madame Didát. A dolog nem egészen bizonyos; a morfin-betegségből gyógyultnak a képzelete nagyon fel lehet tüzelve, s azért könnyen lehet nagyon szerelmes, de viszont az érzékei a gyógyulás után is olyan sokáig alusznak, hogy mint egy szakértő a tárgyaláson mondta, Madame Didának csak igen passziv szerepe lehetett a szerelemben. Aztán meg a viselete mindig s mindenütt olyan kifogástalan volt, hogy legalább is meglepő a dolog, ha Vladimirov igazat mondott. De hát – ki tudja?! Annyi bizonyos, hogy Vladimirov mindjárt az első látásra meghóditotta Madame Didának a képzelmét. Ahogy megérkezett, bemutatta Vladimirovot a szüleinek s kijelentette, hogy feleségül megy hozzá. Öreg szülei csak a fejüket csóválták és nem szóltak semmit.
Ez a Vladimirov vagy husz esztendős fiatal ember volt, aki azonban legalább is huszonnyolc évesnek látszott. Nagyon elegánsan volt öltözve, grófnak mondta magát, s azt hazudta, hogy az apja nagykövet. S a nagykövet fia mindjárt az első látogatásai alkalmával pumpolni kezdte menyasszonyának az apját, sőt magát Alinet is. Az öreg Magoisnak sehogy sem tetszett a dolog. A vőlegény nagyon különösen kezdett viselkedni. Megvallotta, hogy a nagykövetség csak a holdban van, az apját közönséges kalandornak mondta, s nem valami hizelgően nyilatkozott a mamájáról sem. Azt állitotta, hogy az az urinő, akinek a nevét viseli, voltakép a nagynénje, továbbá, hogy az ő mamája kisasszony, s hogy őt csak becsempészték az aszonytestvér családjába. A Magois-családban nagyokat néztek ezek hallatára. A többit, amit még nem tudtak, nem volt nehéz kitalálniok. Tudakozódtak utána, s az információk nem szóltak róla valami kedvezően. Multja annyi volt, hogy vagy tiz iskolából kicsapták, s jelene: hogy nincsen semminemü foglalkozása. Abban a gyanuban állott, hogy kölcsönöket csalt ki jámbor emberektől, akiket nem létező birtokainak emlegetésével vezetett félre. Felköszönt a palotákba, s megjegyezte, hogy most a mamáját üdvözölte, az üresen várakozó landaukról azt mondta, hogy ezek az ő kocsijai, s ilyenkor soha sem mulasztotta el apró kölcsönöket venni fel az együgyü cimborától, akivel véletlenül együtt sétált. S ez a csirkefogó már azon a ponton állott, hogy befurakodjék az ő tisztes családjukba! Az öreg Magois kétségbe volt esve. Eleinte nem mert ellenkezni beteg gyermekével, de aztán könyörgőre fogta a dolgot, ő is, a felesége is. Aline jó leány volt, s megingott elhatározásában. Gyermekei utálták Vladimirovot: ez rábirta, hogy engedjen szüleinek s lemondjon Vladimirovról. De Vladimirovnak elég volt megjelennie, s vége volt minden jó szándéknak. Az egész család, a ház összes barátai szembeszállottak a vőlegénynyel. Még a bizalmas komornája is szüntelen izgatta Vladimirov ellen. De az orosz védekezett. Tudta, hogy Aline akkor az övé, amikor akarja. De neki nem szerető kellett, hanem feleség. Feleség, azaz: vagyon, biztos jövő, s pozició a világban. És nem hagyta magát. Fenyegette Alinet, hogy ha elszakad tőle, megöli magát. Pózokat vágott, s forgatta a szemét. Aline megrémült a gondolatra, hogy vőlegénye elemészti magát. Meg akarták győzni, hogy jobb, ha önmagát félti; az orosz képes boszut állni rajta, ha meghiusitja nagyravágyó terveit; ami az ő kedves bőrét illeti, abban ugyan nem fog az kárt tenni. Aline, mikor a veszélyre figyelmeztették, mosolygott. „Sokkal jobban szeret, semhogy meg tudna ölni“ – ez volt a válasza. És csak a kedveséért remegett. Végre a család megszólaltatta az öreg ágyut.
Alinenak volt egy öreg barátja, akit imádott.
Ez volt a násznagya az esküvőjén, s ez volt az az ember, akire leginkább hallgatott. Ez volt a legjobb barátja a férjének, annak a kedves, szerencsétlen embernek, akit a legjobban szeretett az egész világon. A férjével ez az öreg ember ismertette meg, ennek köszönhette a házasságát, családi életének első boldog éveit. S Aline ugy hallgatott az öreg Closmadeucre, mint az orákulumra. Tehát, végre, előállott az öreg Closmadeuc. Elővette minden ékesszólását, s igyekezett lelkére beszélni. Aline sirva fakadt. Könnyekben uszva igérte meg, hogy gyermekei érdekében lemond vőlegényéről, szakit vele örökre, most már visszavonhatatlanul, megmásithatatlanul. Ebben a percben egy levelet hoznak Aline-nak. Csak ez áll benne: „Jőjjön rögtön, Vladimirov.“ Aline veszi a kalapját és elrohan, mint egy bolond.
„Mert ha nem: ő megöli magát.“ Vladimirov tudta, hogy ezzel a fenyegetéssel bármikor magához rendelheti Alinet, aki mindannyiszor eszeveszetten siet őt „megmenteni.“ De azt is belátta, hogy Aline nem akar többé a felesége lenni. Ugy igérte, megfogadta. Vladimirovnak pedig nem a kedves kellett, hanem a feleség. Érezte, hogy ha nem csinál egy nagy szinházi jelenetet, a feleséget örökre elvesztette. Egyet gondolt tehát, zálogba tette a gyémántos gyürüt, melyet Aline-tól kapott s a pénzen revolvert vásárolt.
Mikor Aline megkapta kedvesének a levelét, mely Ville d’Avray-ba rendelte, csak leánya, a tizenegyéves Jeanne, volt a szobában. „Hova méssz?“ – kérdezte a gyermek. „Ville d’Avray-ba – felelt az anyja. – Pierre azt irja, hogy megöli magát, meg kell mentenem. Mindjárt visszajövök.“ De nem jött vissza. A nagy szinházi jelenet nem sikerült, s Vladimirov nem kétségbeesett szerelmesként, hanem kétségbeesett vagyonbukottként fejezte be juvisy-i kalandját. Magában csakugyan nem tett kárt; mert hát azok, akik sokat igérgetik maguknak a halált, soha se ölik meg magukat. Ugy vannak vele, mint némelyik szakács az étellel: elég, ha megfőzi, ő maga nem kér belőle.
A huszesztendei kényszermunka, melyre a versaillesi törvényszék Vladimirovot itélte, csekélység ahhoz a nyolc évhez képest, melyet a szerelem varsói bolondja kapott. A párisi csirkefogó bizonyára többet érdemelt volna. Az enyhitő körülményeket aligha köszönhette egyébnek, mint fiatalságának.
És a tanulság? A tanulság kiáltó. Ez a két eset, amelyeket csak hetek választottak el egymástól, ismét figyelmeztet arra a bibliai intelemre, hogy mily szörnyü végzet várakozik azokra a szerencsétlenekre, akik képtelenek az egészséges szerelemre, arra a szerelemre, amelyben az agynak, a szivnek és az érzékeknek egyenlő szerepök van. Jaj azoknak a Tantalusoknak, akik már csak az agyukkal tudnak szeretni s akiknek egész életökben keresniök kell a szerelmet s akik a kielégülést nem találhatják meg soha. S különösen jaj a női Tantalusoknak! A férfi – ha ugyan az ilyen is férfinak nevezhető – megalkudhatik a nyomoruságával; ha pénze van, meg is valósithatja romlott agyának képtelen szeszélyeit. De a nő okvetlenül el van veszve! Minden bizonynyal rabjává lesz annak a szerelemnek, melyben legalább remélheti a kielégülést – ha nem is találhatja meg.