A számüzött királyné huszonhat teritékü ebédet adott, melyen megjelent hiveinek egész törzskara. Ott volt: a diviziójától megfosztott tábornok, az idejekorán nyugalmazott ezredes, mindaketten hölgyeikkel, ott volt az ellenzék egy vezérembere, a volt polgármester, egy volt miniszter s az a bizonyos nagyiparos akivel nem árt fentartani a barátságot, ott volt néhány hölgy, akik még nemrég udvarhölgyi tisztséget viseltek s ott volt végezetül az az egy-két lelkes ifju lovag, akik egykor nem hiába olvasták a Chevalier de Maison-Rouge regényét. Mindenki el volt fogulva; az ex-diplomaták halkan, megilletődötten beszélgettek, a hölgyek sirdogáltak, a tábornok sokat evett s időnkint kövér könycseppeket hullatott a szalvétájába; a Maison-Rouge-ok hallgattak s fehérek voltak mint a fal. Csak a királyné volt élénk és beszédes. A mosoly mindig ott játszódott szép metszésü ajkán; s ez a mosoly bátoritotta a csüggedőket s további küzdelemre ingerelte a csatát vesztetteket. Mindenkihez volt egy vigasztaló szava, mindig csak ő beszélt, s mikor koronként poharához nyult, kipirult arcával dicsőitette népét, a derék, jó népet, mely tegnapelőtt oly ékesen szóló tettel mutatta meg iránta való szeretetét. És mialatt beszélt, szeme, az az éj-fekete, hosszu pilláktól árnyékolt, csodás nagy szem ugy égett és fénylett, hogy a Maison-Rouge-ok szemlesütve is látni vélték a ragyogását. Ugy tünt fel mindenki előtt, mintha a királyné csak most volna igazán elemében; meglátszott rajta, hogy ha véletlenül férfinak születik, a csatatűzben lett volna otthon s nem a kályha mellett. „Lázban van“ – suttogták egymásnak a Maison-Rouge-ok – „de ha majd egyedül marad, össze fog roskadni“.
De nem roskadt össze. Az igaz, hogy nem is kereste az egyedüllétet. Folyton kihallgatásokat adott, fogadta a részvevők, az üdvözlők és a rajongók seregét, szétszórta legédesebb mosolygásait a szegények közt, akik eljöttek megcsókolni a ruhája szegélyét, osztogatta a kéz-szoritást, a jó szót, a biztató tekintetet a merészeknek, akik ügyét a magukévá tették, két kézzel szedte ölébe a virágokat, a bokrétákat, melyekkel elárasztották, aztán egyik kezével szivére szoritva a holnap már elhervadó emlékeket, másik kis kacsójával csókot intett a siró, tomboló és zsiviót-rivalgó népnek. Csókot intett a keze, és csókot intettek a szeme meg az ajka is. „Olyan volt, mint a nap; mindenkinek volt egy sugara.“
Mikor aztán ütött az óra, bátran, elfogódás nélkül szállt fel hintójába, „mintha csak esküvőre menne“. A kocsisor megindult; s a szép asszony fogata zsebkendők ezrei között, melyek mint megannyi fehér zácslócskák lengettek, pünkösdi rózsákból rögtönzött szőnyegen léptetett tova. A tömeg „hurráh“-zott és „zsivió“-zott. A szép királyné szebb volt mint valaha. Fekete ruháját marabu-tollakkal diszitett drap-szinü kabátka födte s dús fekete haján könnyü kis fekete capote kacérkodott. Kövéres kis keze tele volt kaméliával; s ezek a baljóslatu virágok olyan különösen illettek olajszin arcához! Igy vonulhatott végig az érte rajongók között a szerencsétlen véget ért nápolyi királyné, akibe szerelmes volt az egész világ.
A hajó-állomásnál végkép elérzékenyült hódolók serege fogadta. Mindenki sirt, még a hivatalos személyek is. A nép zokogott, éljenzett; ki a kendőjét, ki a kalapját lobogtatta. Az asszonyok átkot szórtak a szép királynő üldözőire; a férfiak megindultan keresgélték a zsebkendőiket. A mater dolorosa felszállt a hajóra, még egy csók az egész világnak s a nehézkes alkotmány megindult.
Óriási zsivió reszkettette meg a levegőt s az éljenzés és zokogás szava csak akkor halt el teljesen, mikor a hajó, a marabu-tollak és a kaméliák végkép eltüntek a bucsuzók szemei elől.
Szóval a szép asszonynak olyan sikere volt, aminőt csak egészen fiatal, ragyogó szépségü és zseniális szinésznő tud elérni egy kitünő párisi szindarab első előadásán.
*
Persze, a szép Natália máskép is távozhatott volna hüséges Maison-Rouge-zsai köréből. Távozhatott volna önként, nem: legyőzetve sorsától, hanem: előre megadva magát sorsának. Távozhatott volna két héttel előbb, hódolva a józanság parancsának, egyszerü kisérettel, tüntetés nélkül, csaknem ismeretlenül. Közönséges, sötét uti ruhában beült volna egy titoktartó külön vonatba, mely irányt az ő akaratától várt, s aztán csöndesen, látatlanul pihenhetett volna el „succés de beauté“-inak a babérain…
És akkor fiának, a kis porcellán-királynak az egészsége nem maradt volna olyan aggodalmat keltő, Belgrád utcáit nem mosta volna piros vér, s nem lett volna semmi szükség arra a kegyeletes elhatározásra, hogy uj honából koszorut küld az elesettek sirjára s majdan mauzoleumot épittet a hamvaik fölé…
De akkor a bucsuzás sem lett volna ilyen szivfacsaró s a marabu-tollak emléke nem élne örökké a szerbek lelkében.
Már pedig a belgrádi kis diva ezzel az elégtétellel tartozott magának. Tartozott nem az asszonyi, hanem a művésznői büszkeségének.