(Történik: az endenichi gyógyitó-intézetben; idő: 1897. Egy másodosztályu cellában a beteg meg az ápolója, egymás karját fogva, tülekednek. Farkasszemet nézve birkóznak, s ugy tesznek, mintha meg akarnák fojtani egymást.)
A beteg: Hagyj meghalni.
Az ápoló: Eresszen el, mert ütök!
A beteg: Erősebb vagyok, mint te; megöllek, ha nem engedsz meghalni! Bocsáss el, s hagyj magamra!
Az ápoló: Eresszen el, ha mondom!
(Tovább birkóznak s a beteg földhöz vágja az ápolót. Emez segitségért kiált. Beront négy betegjavitó fogdmeg s rá rohannak a betegre. Földre teperik, nyakon fogják, hogy eláll a lélekzete, rátérdepelnek és megkötözik.)
Az ápoló: Be kell hozni a kényszerzubbonyt.
A beteg (ijedten): Nem, kedves jó Vazul, csak a kényszerzubbonyt ne! Jó leszek; igérem, hogy soha se teszek ilyet többet!
Az ápoló: Nekem beszélhet! (Behozzák a kényszerzubbonyt, s a beteget felöltöztetik.)
A beteg (pár percig kimerülten liheg).
Vazul: No lássa! Hát kellett ez?!
A beteg (most már könyörgőre fogja a dolgot): Kedves, jó Vazul, az Isten áldja meg, engedje meg, hogy megölhessem magam! Nézze, hisz ezzel én nem ártok magának! Leveszi rólam ezt a szörnyüséget, egy kicsit félre fordul, s megvan. Senki se fogja okolni; minden betegnek lehet egy-két őrizetlen pillanata…
Vazul: Nekem hiába beszél; tudom én, hogy mi a kötelességem.
A beteg: Ne legyen embertelen kötelességből! Lássa, ha gazdag volnék, pénzt kinálnék magának, annyi pénzt, amennyit akar. De, ugy látszik, szegény vagyok, szegényebb, mint gondoltam. Soha se vágytam milliókra, a pénzt mindig szemétnek tekintettem, de most szeretném, ha millióim volnának, akkor talán…
Vazul: Hja, a pénz!… (Csöndes áhitattal néz maga elé.)
A beteg: Hanem maga jó ember. Van felesége, vannak gyermekei. Gondoljon rájok, s legyen hozzám könyörületes! Jusson eszébe, hogy végre én is ember vagyok… hogy egyszer éppen olyan ember voltam, mint maga!…
Vazul: Ami regula, az regula.
A beteg: De hát, mondja, mit vétettem én magának, mit vétettem én maguknak mindnyájuknak, hogy nem engednek meghalni, hogy kényszeritenek élni és szenvedni, az Isten tudja, meddig?!…
Vazul: Talán majd meggyógyul.
A beteg: Én? Soha! Tudja ezt mindenki. Tudják a doktorok, tudják maguk, tudom én is. Az, hogy engem innen a sirba visznek, olyan bizonyos, mint az, hogy az elhajitott kő leesik. És addig rám csak gyötrelem, szenny és irtózat vár. Talán sokáig, talán még egy pár esztendeig. Meglehet, hogy ez az utolsó világos pillanatom, s ezután már nem telik tőlem egyéb, mint bamba vigyorgás és végtelen szenvedés. Mi szükség erre? Kinek kell az, hogy éljek és kinlódjam? Hisz ha nem akarnám magamat megölni, maguknak kellene megölniök, irgalmasságból! Feleljen, Vazul, kinek van szüksége arra, hogy én tovább is gyötrődjem?
Vazul: Hja, kérem, én egyszerü ember vagyok, de azt hiszem, az urak kivánják igy. Az urak ezt már megkövetelik. Ha én nem vigyáznék önre, s ön itt öngyilkosságot követne el, mit gondol, mi lenne a szép temetésből? Érsek bizony nem szentelné be, s némelyek azt mondanák, hogy zilált anyagi viszonyok kergették a halálba. Mig igy, egy kis türelem, s gyönyörü temetése lesz! Haza viszik, nyolc fekete lóval, a pátriájába, s ne felejtse el, hogy sehol a világon nem tudnak olyan szép temetéseket rendezni, mint a maga hazájában. Élni másutt is lehet, néha könnyebben is, mint otthon, de meghalni csak Magyarországon érdemes. Igazán passzió ott meghalni; meghalni, eltemettetni, sirattatni, ünnepeltetni! Persze, nem öngyilkos módra. Ha botor tervét végrehajtaná, megcsorbitaná a temetés diszét, fényét, ünnepi voltát. Ezt az urak nem engedhetik; sajnálják, de ezt nem adhatják meg önnek. Mondom, várjon csak türelemmel. Olyan temetést fog kapni, mint kevesen. A nemzet halottjának fogják nyilvánitani, ami piktorral még nem esett meg. Gyászba fog borulni egész Magyarország, s halála alkalmából több beszédet fognak mondani, mint egy-egy kisebb obstrukció alkalmával. De viszont önnek kötelessége várni.
A beteg: Sokallom, amit szenvednem kell érte. Sokallom és megelégeltem.
Vazul: Vigasztalhatja az a tudat, hogy voltak önnek szép napjai is. Gazdag volt, ünnepelték; irigylem, amit átélt.
A beteg: Soha se irigyelje. Nem volt nekem abban, amiről maga beszél, semmi örömem. A palotámból csak annyi hasznom volt, hogy vendégül láthattam a honfitársaimat. Nekik többet ért ez a palota, mint nekem, mert én mindig jobban szerettem volna másutt lenni. A Tisza partján valahol, ahol tulipános ládákat csináltam volna.
Vazul: Hát a dicsőség?
A beteg: A dicsőség! Maga azt képzeli, hogy az olyan, mint a napsütés. Hát az igaz, hogy légies, megfoghatatlan valami. Eleinte csak a vészverődést fogja meg belőle az ember, később csak a nyugtalanságot és az aggodalmat. Kinlódunk, amig szert teszünk rá, aztán folyton rettegünk miatta, mint ahogy egy szeretett, féltős kis gyermeken aggódik az ember. Mire kenyered van, eljutottál oda, hogy mindig csak azzal kell foglalkoznod: mint fogy az erőd, mint illannak el sorra képességeid, mint válsz lassankint önmagadnak az árnyékává, mint borul rád ez az éjszaka, amely ime, itt van, fölöttem! Szomoru ember voltam világéletemben. A dicsőség, Vazul, azoknak való, akik nem érdemlik meg. Nekem, Vazul, nem volt örömem benne.
Vazul: Talán már a betegség volt az.
A beteg: Meglehet. De hát mivel szolgáltam én rá erre a szörnyü betegségre? Jó és egyszerü ember voltam, és mégis szomoru, szerencsétlen.
Vazul: A doktor urak azt mondják, hogy ez a zseni váltságdija. A zsenit se adják ingyen. Ez a legritkább dolog; a legnagyobb árt kell fizetni érte.
A beteg: Magam is szeretném tudni, hogy ha sokat emlegetett nagybátyám annak idején hallgat a könyörgésemre, és szabóinasnak ad: nem lettem volna-e boldog, elégedett és egészséges ember?!
Vazul: Ha az asztalos-inasból kitörhetett a zseni, a szabó-inas se lett volna megóva a veszedelemtől. Ennek a betegségnek, ugy látszik, ki kell törnie. Természet rendje már ez. Szenvedned kell, hogy gyöngyökkel szolgálj. Sic vos non vobis mellificatis apes.
(Elhallgatnak. Látván, hogy a beteg immár jól viseli magát, az ápoló feloldozza a kényszerzubbonyt; a beteg fáradtan dől végig a másodosztályu ágyon. Csend.)
Az ápoló: Nem kiván valamit?
A beteg: Nem kell semmi.
(Megint elhallgatnak. A beteg mozdulatlanul fekszik; az ápoló mereven áll mögötte, mint egy alabárd. Egyszerre a beteg csöndesen fütyülni kezd; az ápoló nem érti, mit jelenthet az, hogy „Káka tövén költ a ruca.“ De azt látja, hogy a fehér mohával környezett, beesett arcon egy könnycsepp gördül végig.)
Az ápoló (magában): Ahá, most jön a sirógörcs, aztán megint szelid lesz, akár a kezes bárány. Nem kell többet birkóznom vele, a lucidum intervallum-nak vége. Ej, be kifárasztott!… De talán ez volt az utolsó világos pillanata, s most már, talán esztendőkig olyan lesz, mint az állat!… Milyen különös is az Isten rendelése! Hát érdemes nagynak, igen nagynak lenni, érdemes remekmüveket alkotni – azért, hogy ide jusson az ember!…
(Lassankint beáll a sötétség s az éjszaka eltakarja az endenichi gyógyitóhelyet.)