A temetésen megjelentek: két főispán, kilenc nagy város küldöttsége, az ezredes és sokan a tisztikarból, a tüzoltó-testület, az egyházmegye összes papjai, a püspöki város egyesületei: a daloskör, és Apc, Báránytó, Csernyus, Dávidháza, továbbá Szakolca, Tabajd és Nagyzerind földnépe. Reggel kilenc órakor egy megyés püspök beszentelte a kettős érckoporsót, s a menet a palota kertjéből megindult a székesegyház felé. Elül az iskolásgyermekek, aztán a kis papok, majd a papság, az egész káptalan s a megyéspüspök asszisztenseivel, prépostokkal, cimzetes püspökökkel és egyéb főurakkal. A koporsót hat esperes vitte. Aztán jöttek az aula papjai, a rokonság, a küldöttségek, végül a nép. A parasztok nehézkes léptekkel haladtak előre, mintha ők vitték volna a halottat. A katonatisztek többnyire szótlanul lépegettek, s egy kicsit unatkoztak.
A székesegyházban a megyéspüspök misét mondott, az énekkar gyászdalokat adott elő, aztán levitték a halottat a kriptába. Ott négy liberát tartottak. Ennekutána a holttestet befalazták az előre elkészitett fülkébe s megkezdődött a missa gloriosa, az a rendkivüli kivételes mise, amelyet csak főpapok temetésén mondanak. Az utolsó harangszó délben némult el: ekkor volt vége a gyászszertartásnak.
A tor egy órakor kezdődött. A káptalan öt helyen adott ebédet a küldöttségnek és a hivatalok fejeinek. A püspöki palotában, a szemináriumban, a két nagy vendéglőben és a káptalani sörházban.
*
A lélek pedig ezalatt nyilegyenest fölrepült az égbe.
A kapuk kapuja magától kitárult s Péter, kinek adománya, – jutalma, vagy bünhődése – hogy földi szemmel látja az égieket is, egy magas termetü, de meggörnyedt, sovány öregember alakját pillantotta meg. A jelenésen Péter szeme zöldes patináju, kopott reverendát és viseltes télikabátot látott, melynek több gombja hiányzott. Továbbá ugy tetszett neki, mintha az érkező magastetejü, fölötte ódon kalapot viselt volna, mely a maga részéről szintén bizonyos halhatatlanságot arrogált.
A lelkek sorából az érkező elébe sietett valaki, kinek földi arculatát Péter szelidnek, jóságosnak, kereknek, de már nagyon kicsinek látta, s Péter igy szólt:
– Lám, lám, a jó Constantinus testvér is megérkezett és lám, elődje a jó Antónius testvér üdvözli őt.
Ezenközben pedig két idvezült lélek volt jelen Péter páholyában. Két egyház-doktor, kiknek megadatott, hogy az örökkévalóságban is folytathassák kedves vitatkozásaikat Isten szolgálatának és az idvezülésnek legtökéletesebb, legjobb utjáról-módjáról. A két egyház-doktor örömest élt a kapott örökjutalommal s Péter, kinek a földet végképpen sohasem lehetett elfelejtenie, szivesen hallgatta tudós értekezéseiket.
E kegyes lelkek most igy bölcselkedtek:
– Ugy vélem, – szólt az egyik, – két kiváló érdem üdvözli egymást. De mig Antonius testvér a földön több szeretetet fakasztott, az örök szeretetnek Constantinus testvér lesz a választottja. Mert ő volt a jobbik pásztor.
– Ez a vélemény nem az enyém, – felelt a másik lélek. – Nekem ugy tetszik, hogy ámbár a földön Constantinus testvér érdemeit jobban értékelték, Krisztus szerint Antonius testvér élt tökéletesebben.
– Ezt nem ismerhetem el, – vette át a szót az, aki a vitát kezdte. Mert először is: Constantinus testvérnek nem voltak gyöngeségei és másodszor ő gyakorolta igazabban a jótékonyságot. Antonius testvér kitünő férfiu volt, de valamint jóságában, ugy jótékonyságában is volt némi gyöngeség. Antonius testvér préda volt, préda az anyagiakban és préda szivében. Szétszórta a pénzt szegények között; adott fünek-fának, érdemes, vagy érdemetlen rokonainak, élelmes és nem élelmes szegényeknek, bünösöknek csak ugy, mint igazaknak, mindenkinek, aki hozzáfordult. Bizonyos jóravaló restség volt ebben a pazarlásban, mert végre is amit érdemetleneknek adott, azoktól vonta el, akik adományára jobban rászorultak s akik adományát jobban megérdemelték. Azonképpen szivével is. Nem fordulhatott hozzá senki, hogy jóságánál fogva meg ne ajánkozta volna szivével, de éppen azért nem maradt szive, hogy az egyetemességre gondoljon. S mi az egyes ember a szenvedő emberiséghez? Mennyivel tökéletesebben gyakorolta a jótékonyságot Constantinus testvér! Az egyes ember többnyire hiába fordult hozzá, de mennyit enyhitett az általános szegénységen! Szigoru volt mások iránt, mert szigoru volt maga iránt is, meg tudta tagadni az obulust, mert maga-magától megtagadott mindent, fukarkodott, de csak azért, hogy királyi módra adakozhasson a legszentebb célokra. Az ő kezéből nem jutott érdemetlenekre. Nem ez a jótékonyság az okosabb? Nem ez a tehetősebb? Nem ez az igaságosabb? S nem ez az érdemesebb? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a fösvényé, aki mindent nélkülözött, aki aszkéta módra élt a püspöki palotában, aki mindent megtagadott magától, – még a hála kézcsókjait is! – csak hogy igazán jótékony lehessen? Van fenségesebb jótékonyság, mint azé a fukaré, aki nem törődött vele, ha gunyolják, ha birálgatják, ha félreismerik, aki nem adott hiuságból s nem adott az adakozás öröméért se, csak hogy több jusson oda, ahova semmisem elég? Azonképpen szivével, mint pénzével. Igazságos, sőt szigoru volt azokkal szemben, akiket a véletlen közelébe hozott, nem gyakorolta velök szemben azt az elnéző jótékonyságot, mely sok részben gyöngeség s voltaképpen csak pazarlás, de van-e magasztosabb altruizmus, mint azé, akinek a szive a szenvedő emberiséggel van tele, s aki szegényesen, nélkülözve csak az igazi szegényekért, az árvákért és a betegekért élt?
– Igazán nem illik birálgatnom őt, – felelt a másik lélek, – mert hisz kétségtelen, hogy még hibájában is nagy és nemes volt. De ha igazságosak akarunk lenni, valljuk meg, hogy érdeme nem került nagy erőfeszitésbe, nem volt nehéz takarékosnak lennie; megszokta ezt gyermekkorától, minden fölmenője takarékos volt. Ez az erény inkább vér, atavizmus, mint lelki energia dolga. Azok a gyermekek, akik egy huszas költőpénz helyett kettőt adnak vissza, hogy a takarékpénztárban megkezdjék szereplésüket, születésüktől ilyenek, nem a gondolkozás, a bölcs belátás és az erény szeretete birja rá őket, hogy takarékosakká váljanak. Születnek ilyen gyermekek bankár-családokban is; s ugy-e vannak fösvények, akik nem jótékonyságok céljából, nem a gyermekeiknek, még csak nem is az élvezeteikre, hanem egyszerüen ösztönből gyüjtenek, kaparnak, fukarkodnak? Ne felejtsük el, hogy az egykori piarista apró megszokásai csak ápolhatták ezt a hajlandóságot. Végre is, van igénytelenség, amely nem érdem, mert egészen természetes dolog. S ha ez a fejedelmi adakozó élete végéig sült tököt vacsorált, meglehet, hogy a sült tök jobban izlett neki, mint az entrecote madeira-mártással. Azt is mondhatnám, hogy néha szinte tulságba vitte, legalább is mintha öntudatlanul gyakorolta volna ezt az örökölt erényt. Mikor a százezer forintot képviselő értékpapirt, amit jótékony célra szánt, sietett kicserélni százezer forint bankjegygyel, mert időközben azt olvasta, hogy az értékpapirok árfolyama felment, alighanem csak a hajlandóságának, hogy ne mondjam: az ösztönének s nem valamely magasabbnemü lelki motivumnak engedelmeskedett. Ha azt tanácsolta a gazdatisztjének, hogy az árveréseken vásárolgasson, mert igy olcsóbb, s jóval több a haszon, ez azt bizonyitja, hogy amilyen szeretettel és könyörülettel volt a legszegényebbek iránt, egy cseppet sem volt érzelgős azokkal szemben, akik nem a legszegényebbek ugyan, de közel állanak ehhez a tökéletességhez. Ha a sikkasztó tisztet, aki kölcsönvett pénzzel akart segiteni magán a pénztárvizsgálatkor, lefőzte azzal, hogy a pénzt magához vette, ez legalább is valószinüvé teszi, hogy a jóért való buzgóságában a bünnel szemben nem volt lágylelküen irgalmas. Mert talán másképpen is megóvhatta volna a pénztár érdekét s nemcsak ezzel a jó ötlettel, amelylyel talán öngyilkosságra itéli a nyomorult embert. Mondom, néha kissé szigoru volt az egyes emberrel s kivált azzal szemben, aki nem büntelen. Aztán meg ugy tetszik nekem, hogy a szenvedő emberiség irtóztató testi nyomoruságához képest kissé sok templomot, dómot és iskolát épittetett. Való, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is, s tudom, hogy az ember lelki szükségei legalább is oly jelentősek, mint testi szükségei. De mintha ekképpen aránytalanul kevesebbet juttatott volna a legeslegszegényebbeknek, mintha a jótékonyság gyakorlásának legközvetlenebb módja mégis csak ez volna: a testi nyomoruságokon enyhiteni. Tartok tőle, hogy mindig sok részben kárbaveszett dolog tulon-tul sokat költeni az emberek lelki istápolására; az iskola nem okvetetlenül javit, – olyan sok némber szaladgál a világon, akit a mennyiségtan és a földrajz nem mentett meg a romlástól s akit talán egy falat kenyér megmentett volna! – az pedig, hogy minél több hit éljen minél több emberben, nem a templomok számától, hanem talán inkább a szeretettől és a jó példától függ. Nagyon jól tudom, hogy Constantinus testvér fejedelmien sokat áldozott kórházakra, árvaházakra, szegény papoknak s más efféle célokra is, de félek, hogy az instituciónak adott pénzből sok elkallódik tisztviselők fizetésére, élelmezési vállalkozók hasznára, stb. stb.
– De doktor! – vágott közbe a másik lélek, – ilyen érveléssel be lehet bizonyitani, hogy a legtisztább erény hibák szövevénye, mint ahogy a fehér szin a szinek összesége.
– Távol legyen tőlem az erény kisebbitése, – folytatta amaz, – mindezt csak argumentációm céljára emelem ki. A Constantinus testvér nagy szive, emberfölötti önzetlensége, példás hite és aszkéta-erkölcse fölötte áll minden magasztalásnak, s épp ezért nem szorul rá az én panegyrikusomra. De viszont adjuk meg Antonius testvérnek is, ami megilleti. Antonius testvér a maga pazarlásában, gyöngeségében, kizsákmányolhatóságában millió könnyet törölt le s mégis csak ez a legnagyobb dolog a világon. A jótékonyság gyakorlásának legegyszerübb, legigazabb, legtökéletesebb módja az, hogy: adj a szegénynek, akit a legközelebb találsz, minden szegénynek, válogatás nélkül, mindenkinek, mert mindenki szegény. Ha a szegény megcsal, az az ő baja.
Ebben a pillanatban az Elysium haloványkék ködéből szelid fénysugár bontakozott ki, hasonlatos a tőlünk legmesszebb, öröktől fogva ragyogó állócsillag tiszta, fehér fényéhez. A lelkek megrezzentek s Péter, aki előbb végighallgatta beszélgetésüket, igy szólt helyettük földi bátorsággal:
– Mondd, Uram, melyik az igazi jótékonyság?
– Ti mondtátok, – felelt a názáreti –: minden ut Rómába vezet.