Fölteszem, – nem jó magyar szó, de szükséges szó – tehát: fölteszem, hogy Stockmann Tamás doktor, exfürdőorvos és ingyenes-iskola tulajdonos, egy hideg őszi reggel fölkerekedett a családjával és meglátogatta Párist. Fölteszem róla, hogy mindig kivánkozott oda, mert hallottam, hogy a tudomány és a filozófia kérdései egész életében érdekelték, s az ilyen emberekben gyakorta föltámad a vágy: fölkeresni a földgömbnek azt a kis területét, amely egykor kétségtelenül a legnagyobb világitó telepe volt a civilizációnak s amely talán még ma is megtartotta ebbeli jelentőségét. Fölteszem, hogy Stockmann Petra kisasszonynak, aki igen komoly hölgy, eszébe jutott megnézni a Collège de France-ot is, s ebben a század egyik legeredetibb gondolkozóját; fölteszem, hogy Stockmann doktor és leánya egy emlékezetes délután, kettő és három között, ott szorongtak abban a kis udvari szobában, ahol hosszu, durva fa-asztal mellett tanitványai között ülve, egy nagyfejü, és rövid lélekzetü köpcös kis ember a zsoltárokat magyarázta hallgatóinak. Fölteszem, hogy mert a sok héber szó csak édes-kevéssel gyarapitotta ismereteiket, engedelmet kértek a hirneves tudóstól, hogy otthon is meglátogathassák; s fölteszem végre, hogy Renan el is fogadta látogatásukat, s leültette őket bibliai egyszerüségü szobájában, azokra a székekre, melyek valószinüleg a patriarkák korából maradtak fenn.
Tehát mindez csak fantazmagória, nem igazság. De ne vessük meg oly nagyon fantazmagoriáinkat. Nincs az a képtelen álom, mely minden igazság nélkül való volna. Tökéletesen hazudni lehetetlen, s fantazmagóriáinkban is megnyilvánulnak bizonyos igazságok, néha talán akaratunk ellenére is. Sőt – ki tudja?! Olykor azt hinné az ember: mintha ugy volnánk az igazságokkal is, ahogy az árnyékunkkal, amely, ha utána futunk, elillan előlünk, s ha futunk előle, utólér bennünket.
Elképzelem tehát, hogy Pyrrhon modern kiadása, meg a rajongó norvég együtt ülnek egy bölcsészekhez méltó, egyszerü szobában s a következő párbeszédbe bocsátkoznak:
(Ne tessék merész álomnak mondani, ha ugy teszek, mintha hallanám a nagy kételkedő szavait. Aki jól elolvassa az ő irásait, könnyen belelovalhatja magát ebbe a fantazmagóriába.)
A rajongó előadja azt a kázust, mely Ibsen Henrik munkáinak gyüjteményéből, a Reclam-féle bibliothékából, vagy a Nemzeti Szinház előadásából immár jól ismeretes, s igy rohanja meg II-ik Pyrrhont:
Doktor: Ugy-e mester, mindez hihetetlen, rettenetes és fölháboritó?
Pyrrhon II.: Igen, ön bizonyára nagyon derék ember.
Doktor: Ezzel, remélem, nem akarja azt mondani, hogy a helyemben másként cselekedett volna?
Pyrrhon II.: Nem, nem tudom, miként cselekedtem volna az ön helyében. Ugy tetszik, én se titkoltam volna el, aminek ön nyomára jött, de meglehet, hogy nem bocsátkoztam volna harcba a környezetemmel. Én már öreg vagyok, uram.
Doktor: Szóval, ön, mester, nem ért velem egyet abban, hogy az eset föllázitó?
Pyrrhon II.: Istenem, uram, én csak egy totyakos öreg ember vagyok. Az agyam már meg van lágyulva s akkor se igen biztam benne, amikor még ép volt. De ha ön mégis kiváncsi a véleményemre, megvallom, hogy: nem tartom az esetet fellázitónak. Ellenkezőleg, természetesnek találom.
Doktor: Miért?
Pyrrhon II.: Mert ön nem elégedett meg azzal, hogy ugy cselekedjék, amint szive és lelkiismerete parancsolták. Ön többet tett ennél. Ön akcióba lépett, hogy ráerőszakolja a maga fölfogását a többiekre is, akik másképpen gondolkoztak, mint ön. Ugy látszik, az ön gondolkozása nemesebb, mint az övék, de érthető, ha ők többre becsülték a magukét. Minthogy pedig – amint önmagáról tudhatja – az emberek sok mindenre képesek azért, hogy más felfogásokkal szemben a magukét vihessék keresztül: értem, hogy tüzzel-vassal opponáltak önnek. S csodálom: először, hogy ön ezt előre nem látta, másodszor, hogy utólag föllázitónak találja a dolgot. Én… én ugyan csak totyakos öreg ember vagyok, de… az ön helyében megérteném őket és megbocsátanék nekik.
Doktor: De mester, én az Igazságot szolgáltam!
Pyrrhon II.: Az Igazságot? Miféle igazságot?
Doktor: Azt hiszem, mester, csak egy Igazság van a világon.
Pyrrhon II.: Nem tudom. (Megakad a szeme a Petra kisasszony északi egészségtől duzzadó korzetjén s mélázó tekintete megnyugszik ezen a kellemetes ponton.) Kettő közül egy. Vagy valóban csak egy Igazság van, s akkor ez az Igazság nem jelenthet mást, mint valamely őserőt, mely mindenható, titokzatos és megérthetetlen, mint maga az istenség… Ámde akkor ez az Igazság épp oly megismerhetetlen, mint az az apróság, hogy: honnan jöttünk és hová megyünk, miért jöttünk e világra stb. És nemcsak sátáni gőg, de gyermeki elbizakodottság is szükséges ahhoz a fennhéjázó állitáshoz, hogy: „én láttam, mi van a fátyol mögött, s én ennek az őserőnek egy részét a zsebemben hordozom, a bölcsek kövének formájában…“ Vagy vannak milliárd és milliárd igazságok… (Petra kisasszony elpirul, nem tudni miért.) Annyi igazság, ahány generáció, ahány amber, ahány gondolat. Ami a multban igazság volt, az ma már nem igazság, s az én igazságom önnek már nem az, sőt az, amit ma igazságnak tudok, holnap már nevetséges balgaságnak vagy egyszerü káprázatnak tünhetik föl előttem. Mindnyájan átéltük az igazságok egész dinasztiáinak teljes és tökéletes bukását, s aki sokáig él, rendszerint megéri, hogy mindazok az eszmék, melyekért egykor lelkesedett, hiu álmokként maradnak meg emlékezetében. Ön azt vallja uram, hogy egy-egy normális igazság átlag 15–20 évet él. Hol? A köztudatban? De hisz ön hozzá teszi, hogy az igazság csak keveseké, a kiválasztottaké. De hiszi ön azt is, hogy a kiválasztottak bizonyos időpontokban egyetértenek s összetalálkoznak ezekben az igazságokban? Uram, én valaha olyan szerencsés voltam, hogy koronként együtt ebédelhettem Franciaország legkiválóbb embereivel. Bizonyára ön is hallott a Magny-féle diner-kről. A Goncourt naplójegyezeteiből meggyőződhetik róla, mennyire különböztek egymástól azok az igazságok, melyekre az ott egybegyült rokonlelkek esküdtek. De, umam, soha se voltunk ott ketten, akik egy másodpercig egyformán gondolkoztunk volna. Sőt, ha őszinte akarok lenni, azok az igazságok, melyeket az egyik szerdára elvittünk, a másik szerdán már magunk előtt se voltak mindannyian kifogástalan és párbajképes igazságok. Nem, uram, az igazságok bennünk magunkban sem élnek 15–20 esztendeig. Ilyen sokáig csak az álmok élnek, a legszebb, a legtartósabb és legerősebb igazságok. Azért ugy rémlik előttem – bár én csak totyakos öreg ember vagyok, aki nagyon sokat téved, nagyon sokat csalódik – mondom, ugy rémlik előttem, hogy ezek közül a kérész-életü igazságok közül egyik sem érdemli meg, hogy kiválaszszuk a többi közül, s hozzá kössük életünk sorát… Egyik se érdemli meg, hogy fanatikusan harcoljunk mellette s ráerőszakoljuk embertársainkra. Nem hirdetem a nihilt, uram. Mindnyájunkban van egy biztos vezérlő. Amit egy becsületes embernek a lelkiismerete diktál: az mind igazság. Momentán, pillanatnyi igazságok ugyan, de aligha van másféle igazság.
Doktor: Csak nem akarja azt mondani, mester, hogy nem volt érdemes akcióba lépnem s hogy közönbösen hallgatnom kellett volna, mikor megtudtam, hogy a fürdőhelyünk nyavalya-fészek?!
Pyrrhon II.: Nem, uram. Bizonyára jól cselekedett, hogy hallgatott a szivére. De aztán, az ön helyében, hallgattam volna a logikára. Ugy tetszik, lemondtam volna a hivatalomról (cselekedtem már hasonlót, mikor kiléptem az egyházból), nem vitatkoztam volna, nem igyekeztem volna meggyőzni senkit, hanem a kötelességszerü reveláció után elvonultam volna a könyveim közé, tanulmányozni az exegézist vagy a bakteriológiát… És mindenekelőtt: nem gratuláltam volna magamnak.
Doktor: ? ? ?
Pyrrhon II.: Mert ha van valami, ami előttem ebben a pillanatban igazságnak tünik fel, ugy ez a következő életszabály: Legyünk alázatosak és béketürők. Ne bántsunk senkit, ne okozzunk kárt senkinek és ne botránkoztassunk senkit. Éljünk szegényen és éljünk tiszta életet. Ha igy élünk, jól élünk. Ebben a pillanatban ugy tünik fel előttem, hogy ez megjárja igazságnak. Igen, uram, jó, ha alázatosak vagyunk és ha tiszta életet élünk. (A két fénylő, apró szem ujból rátéved Petra kisasszony egészséget kiabáló korzetjére. Mosolyog.) Ámbár ez se egészen bizonyos.