Seingalti Casanova Jakab emlékirataiban van egy bájos vonás. Vagy kétezer lapon keresztül nem csinál egyebet, mint neveti az öreg férjeket, felhasználja a lányok tudatlanságát, keresi az alkalmat az asszonyok körül s dicséri a kegyes természetet, mely ugy akarta, hogy a fehér nép előtt többet érjen egy ifju pásztor, mint egy vén király. Egyszerre fordul a kocka. Jakabunk megöregszik s előkerül egy rossz leány, valami Charpillon nevü, aki megtorolja mindazt, amit a vén szoknyahős valaha csak asszonyok ellen vétett. A kamatok kamatjával fizeti meg a sok szerelmi hitszegést és árulást, megboszulja az elcsábitott lányokat s a faképnél hagyott asszonyokat. Kizsákmányolja, megkinozza s orránál fogva vezeti az öreg Casanovát; biztatja s felrugdalja, szóval ugy bánik vele, mint egy infámis kölyök a vén, fogatlan kutyával.
És Casanova? Nem sóhajtozik s nem kesereg, hogy elmultak a szép idők: Casanova nem érti a dolgot s meg van botránkozva. Haragjában csunyán kiszerkeszti a gonosz Charpillont, rácitálja a morált s polemizál vele. Ugy találja, hogy hajdan angyalokkal volt tele a világ s elfelejti, hogy az angyalokkal nem polemizált. Elfelejti, hogy Charpillonok azelőtt is voltak, hogy angyalkái Charpillon módjára bántak el az első fejezetek nevetséges öregeivel; nem veszi észre, hogy megrontóját angyalkának látja a sequens, aki nem polemizál; s nem tud róla, nem sejti, hogy ő már nem ő, ellenben Charpillon örök.
A Casanova öregségének volt egy nagy szerencséje: az öntudatlan volta. Annyira hozzá szokott, hogy szerették, hogy nem értette a világot, mikor számára kifogyott a dal.
Vagy csak játszotta ezt az öntudatlanságot? Nem hinném; Jean Jacques Rousseau után ez a legőszintébb iró a világon. A tekintélyes számu csalás és hamis kártyajáték, amelyekkel beszámol, megannyi bizonyiték őszintesége mellett. Néha szépiti egy kissé a dolgot s akárhányszor kedves szórakozottsággal felejti el megemliteni, miért kellett egyik vagy másik városból megugrania, de eleget közöl intimitásaiból arra, hogy a többit elengedhessük neki. Nem lehet kifogás az őszintesége ellen. S mikor nem érti a hálátlan asszonynépet, nem komédiázik, csak naiv. Amint szeretni is naivul szeretett, minden szolgálót egyforma lángolással. Mindig imádja a legutolsó kedvest s feleségül akarja venni az egész világot.
Alkalmasint ennek az áldásos naivitásnak köszönhette, hogy öregsége ilyen öntudatlan volt, s hogy e tekintetben mint csodálatos kivételre lehet hivatkozni rá.
A szabály az, hogy az öregség bünös, nem ostoba. Azok a szánalmasan nevetséges öregek, akik biznak magukban s még inkább biznak a lányban vagy asszonyban, többnyire a mesék világába tartoznak. A vigjátéki öregek nem anyira vén buták, mint igen rossz fiuk. Ki lát a veséjükbe? Az ember szánja őket: „Szegény öreg, ő azt hiszi, hogy még nem olyan öreg!“ S meglehet, a szegény öreg nem hisz semmit, csak megalkuszik.
A késő öregségben az önző, kapzsi és cinikus ember még inkább önzővé, kapzsivá és cinikussá válik. Minél kevesebbje maradt, minél kevesebbet várhat már az élettől, annál jobban sóvárogja a még megszerezhető javakat. Ha gyomrának a rabja, nem fogja eltitkolni; de ha az aszonyé, ugy meg kell őriznie a contenance-ot. Tudja, hogy büne visszatetsző; s nem akar visszataszitó lenni, inkább érdekből, mint a szégyen miatt. És sokan vannak ők: a Dávid királyok, akiknek hátborzongatóan jól esik kissé fiatalodni az üdeség közepett, a Baron Hulot-k, akik ki akarják szini a serleg utolsó cseppjét is, a Pall-Mall-Gazette leleplezéseiben szereplő öregek, az ártatlanság nagy értékelői. Sokan vannak s nem szeretik a nagy nyilvánosságot. Ellenben nem kötik magukat az apró kényelmekhez s ha kell, bünösök törvényes formák között. Hogy egy hetven éves ember ne látná annak veszedelmeit, ha reszkető kezével hozzányul egy fiatal leányfő narancsvirágához – micsoda föltevés! Nem, ők nem a vakok intézete. S ha néha elbizakodottságból hivják ki maguk ellen a végzetet, még gyakoribb, hogy felhajtván a pohárt, csöndes megadással ajánlják lelküket istennek.
Akármelyik esetre gondoljunk, mikor egy moralista arra tökéli el hetvenhárom esztendős fejét, hogy diadalszekerén egy viruló fiatal leányt fog magával hurcolni: ezt az elhatározást bizonyára nagy lelki hányattatásoknak kellett megelőznie. De ugy látszik, s ez axioma:
A lelki hányattatások főképpen arra valók, hogy tul tegyük rajtuk magunkat.
A jelenkor egyik legnagyobb moralistájáról szólt az ének.
Ez a kitünő ember az asszonyi lélekre vonatkozó ismeretek legnagyobb tudósa volt. Ugyszólván egész életét ennek a „szakmá“-nak szentelte, amelynek tudvalevőleg egyik legnagyobb előnye, hogy ha eredményei vitásak is, a részletei minden esetben megérdemlik, hogy foglalkozzunk velük. S ha a kitünő moralista életének vége felé nagyon bele talált melegedni ezeknek a részleteknek egyikébe, nem mondhatni azt sem, mintha vizsgálódásai különben eredménytelenek lettek volna. Tőle való például az az eléggé meg nem szivlelhető bölcs irányelv, mely arra int, hogy:
„Óvakodjál az asszonyoktól husz éves korodig és vonulj vissza tőlük, ha a negyvenet betöltötted.“
Mintha ő maga nagyon elkésett volna ezzel a visszavonulással. Legalább egyszerre csak az a hir futott végig Európán, hogy a nagy moralista közeledni látván hetvenegyedik születésnapját, elérkezettnek tartotta az időt, hogy oltárhoz vezessen egy husz esztendős kisasszonyt s nem habozott sokáig, hanem igenis, szépének lába elé helyezte: dicsőségét, vagyonát és minden axiomáját.
Ugy látszott, hogy ez a különben nem nagy jelentőségü s alighanem csekélyebb fajta szórakozás kissé kompromittálja az axioma-irodalmat. „Hogyan – kérdezgették az érdeklődők – a legevidensebb életbölcseségek sem óvnak meg a legevidensebb balgaságoktól, avagy a moral-filozófiában való kiválóság és a moral insanity olyan közel állanak egymáshoz?!“
És mindenki sietett hitelt adni a kósza hiresztelésnek.
Pedig a tapasztaltabbak előállhattak volna a hitetlenkedésnek ezekkel a természetes szavaival:
– Várjunk csak egy kicsit, uraim!… Ne felejtsük el, hogy az ilyen dolgokban alighanem a Pailleron Réville hercegnőjének van igaza. Kételkedjenek, tisztelt uraim, kételkedjenek, ameddig megbizonyosodnak, és ha már megbizonyosodtak, azután is csak kételkedjenek! Egy leány bukásában s egy nagy lélek megbomlásában soha se lehet eléggé kételkedni!
És óvakodjanak olyanformán cselekedni axiomáival, mint ahogy az angolok cselekedtek a szerencsétlen Wilde Oszkár irodalmi podgyászával, amelyet az erkölcsi felháborodás kidobott a közkönyvtárakból, összepökdösött, megégetett s szétszórt, hogy még hamu se maradjon belőle. Óvakodjanak boszut állani rajta egynámelyiküknek talán nem kedves moráljáért és öregkori megtévedéséért!… önök, akik olyan sokat megbocsátottak, például Horatiusnak!…
Mert akármi történjék irójukkal, ezek az axiomák szép dolgok maradnak, amig csak a nyugtalan s aggódó lelkek végképpen ki nem vesznek a világból.
Az öregség iszonyu. S a jelenkor egy másik nagy embere, Renan, előre leszámolt a lelki megroppanás idejének veszedelmeivel. Testamentummá tette, hogy: „ha majdan, a halálos ágyamon, szétmálló, beteg, kába agyvelővel, ellenkezőjét fogom mondani annak, amit most beszélek, ma, amikor eszem még ép, előre kijelentem, hogy mindez nem lesz az én szavam, nem lesz az én cselekedetem, csak egy agonizáló félrebeszélése, hánykolódása.“ S előre megtagadta haldokló énjét.
Pedig nem volt mitől tartania: szépen halt meg. A másik nagy moralista, sajnos, rosszabbul járt. Olyan ujságot beszél róla a hir, a mely életének utolsó éveiben csunya foltot ejt magánéletének sokáig megőrzött jóhirén. De vajjon nem csak On dit, nem csak a legközönségesebb pletyka keveri ezt a késő öregkoráig tiszta életü embert a bünös aggastyán rosszhirébe?!… Kételkedjenek, tisztelt uraim, mindvégig kételkedjenek! Nos és ha megbizonyosodnak, még akkor se tessék rosszat gondolni róla! Ez csak az agonizáló hánykolódása. Az igazi ember ott van axiomáiban. Páris az, aki Helenát elrabolta, és nem az, aki egy félnapig véresen, sárosan hevert Trója falai közt.
Ezt kellett volna mondania a kételkedésnek.
Kételkedni mindig jó. Ebben az esetben is kiderült, hogy nem egészen úgy történt a dolog, a hogy Európa, sőt valamennyi földrész sajtója hetekig hiresztelte. Az a nagy ember ugyanis csakugyan házasságot kötött hetvenhárom éves korában, de nem egy huszéves kisasszonyt vezetett oltárhoz, hanem csak azt cselekedte, hogy törvényesitette egy negyedszázados viszonyát. Volt egy barátnője, a kivel mintha csak házasságban élt volna, akit azonban sokáig nem vehetett el feleségül, nem azért, mintha nem tartotta volna erre méltónak, hanem más okokból. Előbb azért, mert a barátnőjét nem engedte ki egy szerencsétlen házasság kötelékéből a boszuálló férj; később pedig azért, mert a családjának (a leányának meg a vejének, akiknek már eladó leányuk volt) nem akart kellemetlenséget okozni a régi viszony törvényessé tételével. Hanem, a mikor érezte, hogy nemsokára meg fog halni, anyagi tekintetben gondoskodni akart arról a nőről, akit sokáig szeretett s aki sokáig volt hozzá kedves. A mi egy kicsit más, mint a bünös aggastyánság.
A valóság meg a közt, a mivé ezt a szenzáció-keresés formálja át, van néha egy kis különbség. Nem éppen kivételes dolog, hogy romlott képzelettel irják az ujságot külön ajánlással: a romlott képzeletnek.