Nem vagyok nagy klerikus nevelés dolgában. A gyermek örök rejtély maradt előttem s állandóan bámulom a vakmerőket, akik ezen a rejtélyen uralkodni akarnak. Minő csodálatos erők szunnyadnak benne, amelyeknek életjelenségeihez a hőmérőt nem találod meg magadban! Mindegyik rébusz, mindegyik más és más s a legtöbbször oly idegen előtted, mint a fölötted világitó csillagok, melyeknek csak külső formáit ismered és sejtelmed sincs róla, micsuda világ lakik egyforma, szende fényük mögött. Ha azt véled, hogy kitanultad valamelyiket, a kinai nyelv hatvanezer betüje közül egyet tanultál meg s holnap ujra kezdheted a tanulást. Ahányan vannak, mind egy-egy külön világ; hieroglifái rejtelmes atavizmusoknak, melyeket a mult fekete fátyollal föd el előled. És te, aki talán nem ismersz egyebet, csak egy kaptafát, egy képzelt homunculust, olyan erőket vagy olyan gyöngeségeket imputálsz neki, amelyeknek talán éppen az ellenkezői érlelődnek szivében. Azért még sem félsz otromba kézzel nyulni hozzá ehhez a füstpapirhoz, melyen helyrehozhatatlan nyomot hagy minden érintés, minden vigyázatlan lehellet!…
És milyen hitványak eszközeid, melyekkel ezen az ismeretlen hangszeren játszani iparkodol! A legtisztesebb, legősibb nevelési elvek közül majdnem mindenik vitatható, némelyik tisztára galádság. A legáltalánosabb principiumok között alig van egy-kettő, mely lelkiismereted előtt megállja a sarat. Meg vagyok győződve, hogy a leánygyermeket vallásossá kell nevelni; meg vagyok győződve, hogy fiut, leányt egyformán ahhoz kell szoktatni, hogy sohase hazudjék; s meglehet, ebben sincs igazam. A többi találgatás és tapogatózás. Sohase tudod, hogy mikor jót akarsz vele, nem rontod-e meg az egész életét. Igyekszel gyöngéd érzéseket oltani a szivébe? Talán el fogja sodorni a legelső vihar. Keménylelküvé, rideggé teszed? Talán meg fog átkozni, mert megfosztottad még a csalódásoktól is. Szabadjára hagyod egyéniségét s csak virrasztasz körülte? Egy szép nap talán egy szörny áll majd előtted, akinek nem érted a nyelvét.
Hát még mikor a gyermek serdül, mikor a rejtelmek kezdenek bonyolódni?! Mikor a rossz feléje terjeszti árnyékát s te a sötétségben nem látsz többé semmit?! Mikor még ő maga is hozzájárul, hogy téged lóvá tegyen?! Most kell még csak okosnak lenned, Figaro! S egész tudományod, egész bölcseséged nem áll egyébből, csak ebből az egy szóból, hogy: „Goddam!“
Valóban, nekem ugy rémlik, hogy a pedagógus kevélysége az emberi értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. Persze, más a dolog, ha a paedagógiát ugy értjük, ahogy Spártában értették. Igenis, lehet katonákká gyurni az embereket az állam érdekében; ez a mesterség, ha jó eleve kezdik, talán nem is olyan nehéz. De nevelni őket, nevelni, hogy olyanokká váljanak, aminőkké lenniök nem az állam, hanem a tulajdon érdekük kivánja – minő óriási ambició! A pedagógusnak, ha méltó akar lenni erre a névre, egyesitenie kell magában a nagy pszihológus, a nagy moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata minden kitünő tulajdonságát. És istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a pedagógusok a kertészetre adták volna magukat, ennek a földnek a növényzetéből most már nem volna egyéb, csak páfrány és zuzmó. Ahová a pedagógus leteszi nehézkes, mészáros-kezét, nyomában nincs egyéb, csak himpor pusztulása.
Meglehet, mindez csak fantazmagória s én nem is ragaszkodom hozzá, hogy minden esetben okvetetlenül igazam van. Ha mégis előhozakodom ezzel a fantazmagóriával, teszem azért, mert okát akarom adni, hogy az iskolai nevelést kimérának tartom. Az otthon nevelését nem kritizálgatom. A szivnek mindig vannak fényes ötletei, melyeket nem lehet megtalálni a teóriák egész magazinjával. És aztán, az otthon levegőjében van valami ózon, amely rendesen helyre hozza, ami apróbb hiba esik. Az otthonban „ő“ lehetővé teszi még a nevelést is. De nevelés és iskola! Béke és Mannlicherpuska, egészség és táncolás a jégen.
Nevelés dolgában az iskolának ma csak egy szerepe van: az, hogy megismerteti a gyermekkel a bünt. Igaz, hogy később, az életben, ugyis meg fogja látni; de ez az előlegezés legalább is kétes haszonnal jár.
Ha még olyan elfogadott nézet is „in theoria“, képmutatás volna bizonyitgatni, hogy: de igenis, az iskola nevel; sőt képmutatás volna még csak várni is, hogy az iskola, mai formájában, nevelést adjon. Legyünk őszinték, az iskola „in praxi“ csak arra jó, hogy tanitson; hogy valamelyes, minimális ismerettel lássa el a gyermeket. Sőt, a meztelen igazság az, hogy rendesen még ezek a minimális ismeretek is mellékesek; az apa célja egyszerüen az, hogy bizonyos életpályára készüljön el a gyermeke, az iskoláé pedig, hogy gátakat állitson fel a kis proletárok előtt, akik azokat a bizonyos életpályákat lehetetlen számban kivánják megrohanni. Ne tessék azt mondani, hogy ez cinikus beszéd; megengedem, hogy tulságos ridegséggel fejeztem ki, amit mindenki érez. Sőt hinni akarom a jobbat: hogy az iskola célja is az volna, ami az egyesé. Tudniillik, hogy a különböző életpályákhoz megadja az első ismereteket s e célból a tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekre, amennyi meg nem árt neki s amennyiből még benne is maradhat valami.
Tudom, hogy vannak, akiket megbotránkoztatok ezekkel a szavakkal. Akik igy hurrognak le: az iskola célja nem az, hogy előkészitsen bármily életpályára is; célja az, hogy általános müveltséget adjon s csak ez által, közvetve, preparál az életre. Az a célja, hogy általános müveltséget adjon? De vajjon ad-e s adott-e valaha? Kérdezzenek ki egy fiatal legényt, aki tavaly tette le az érettségi vizsgálatot „kitüntetéssel“, s nem fogja tudni: hogyan keletkezik a hó és jégeső, nem fogja tudni elmondani, mennyit ismert meg a civilizált világ Afrikából, mikor és hogyan, és nem fogja tudni elmondani, hogy tulajdonképpen hogy is van az a vér-keringés? Később majd megtanulja, ha kedve lesz hozzá. Nem; az iskola sohasem adott, most sem ad „általános müveltséget.“ S micsoda cél az, mely mindig megmarad célnak?
(Szinte hallom, hogy: „Igen, mert a tanitási módszer silány. De ebből csak az következik, hogy az iskola rossz“. Olyan régen rossz, kegyes uraim, hogy nekünk már iskola és rossz iskola egyet jelentenek.)
Amit az iskola valósággal megád: az három-négyszáz sornyi ismeret, jobbára történelem, némi irodalmi máz, homályos emlékek rendszerekre és kategóriákra, melyek a szegény fiu előtt soha sem voltak érthető dolgok s mindezen a kétes értékeken kivül még valami. Ez a „még valami“ az egyetlen haszna a kis proletárnak a sok esztendei struggle for life-ért. Az iskola megnyitotta előtte a latin kincses házat, s az iskola megkönnyitette, hogy megtanuljon egy-két élő nyelvet.
Eddig vagy az egyiket tette meg, vagy a másikat. Ezentul ugy volna, hogy megteszi majd mind a kettőt.
A kilátás olyan kecsegtető, hogy az ember a legelső pillanatban okvetetlenül lelkesedik az egységes középiskoláért. De ha tulestünk a lelkesedés első mámorán, s megismerkedünk a tervezettel, örömünk megcsappan. Furcsa ez a tervezet. Különben Isten mentsen, hogy hozzászóljunk a részleteihez; nem illenék, hogy mi laikusok kritizálgassuk a szakértők dolgait. De van ebben a tervezetben valami, ami már ránk is tartozik. Azaz, hogy nincsen benne valami s ez a valami a francia nyelv.
Ezentul iskoláinkban nem fogják tanitani a francia nyelvet. Néhány ezer fiuval meg fog kevesbedni azok száma, akik Calypso iránt érdeklődnek; a jó Télémaque királyfi elveszti magyarországi klienseit.
A tervezet bájos egyszerüséggel nyilatkozik az ujitásról. A tervezet megengedi, hogy a kis proletárok, ha kedvük van hozzá, privata diligentiá-ból ezután is tanulhassanak franciául. Ha éppen nagy kedvük van hozzá.
Megengedi? Csak nem akarta talán eltiltani, hogy az iskola falain belül francia leckét is lehessen hallgatni?! Egyéb igazán nem hiányzik ebből a tervezetből, minthogy ezt is eltiltota volna!
Bizony, ebben a kegyelmi paragrafusban nincsen köszönet. A fődolog az, hogy a francia nyelvet kiküszöbölik a rendes tantárgyak sorából, hogy ezentul Magyarországon nem lesz iskola, ahol a francia nyelvet kötelezőleg tanitanák.
Igaz, hogy eddig is csak a reáliskolákban tanitották. Ezzel a „csak“-kal valahogy beértük, ha máskép nem lehetett. Végre mégis volt minden évben egy pár száz rekruta, aki az iskolából az életre nemcsak ballasztot vitt magával.
Nem volt ez olyan csekélység, mint azok gondolják, akik a francia nyelvet egy kis szabadkézi rajzért áldozták fel.
Mert a legnagyobb részt ennek a megunt, számüzött Télémaque királyfinak köszönhetjük, hogy a magyar tudományos törekvések megszabadultak attól a megalázó, gyilkos német gyámságtól, melynek igájában a legderekabb képességek is évtizedeken át szolgai munkára voltak kárhoztatva. Télémaque királyfi tette, hogy az általános irodalmi szinvonal legujabban olyan nagyot emelkedett; hogy izlésünk megtisztult, hogy látókörünk kiszélesedett. Télémaque királyfié az érdem, hogy a magyar festők és szobrászok megujhodott kedvvel, lázas munkával hozzák helyre a sok esztendei mulasztást, s hogy lemondva a strucc-szárnyalásu német géniusz imádásáról, kinyilt szemmel méltóbb ideálokat keresnek. Télémaque királyfi tette végre, hogy valahára van egy európai nivóju szinházunk, hogy a magyar szinészeknek nem kell elbujniok az idegen müvészek elől, s hogy Budapest közönsége épp olyan kényes, szigoru izlésü, mint a Boulevard des Italiens-é.
Ez a Télémaque királyfi, aki aránylag rendkivül rövid idő alatt ilyen jelentős hasznunkra vált, még ezután is tehet szolgálatokat a magyar géniusznak. Legalább egyelőre jó lesz, ha nem bánunk vele kurtán. Van még egy és más tennivaló, amihez mindig el fog kelni némi francia izlés.
Kegyelmet hát a szegény Télémaque-nak! Kegyelmet neki, szakértő uraim! Ne mondhassa el senki az egységes középiskoláról, hogy: amit tanitani fog, összefoglalása mindazoknak a dolgoknak, amelyek az életben fölöslegesek, s hogy ami áldásai közül a legtöbbet ért volna, kimaradt belőle.