A cár beteg volt s a világ minden hirlapjában sürün lehetett olvasni ilyen tetszetős apró történeteket:
… Mialatt a fehér cár, minden orosz országok császárja, akitől egykor milliók reszkettek, tehetetlenül vergődött velencei csipkével diszitett s gonddal, nyugtalansággal tömött vánkosán, a fehér palota márványlépcsőin egy igénytelen alak lépdelt fölfelé, szürke kabátban, furkós bottal és sáros csizmában. A lakájok el akarták állani az utját s a hopmester azzal lépett elébe, hogy a cárhoz ilyen öltözetben nem szokás beállitani. De az igénytelen alak csak annyit felelt, hogy: „A frakkommal nem fogom meggyógyitani“ s egy jól irányzott oldallépéssel elháritván az alkalmatlan hopmestert, belépett a beteg uralkodó termeibe. Egyenesen a cár ágyához tartott s ott izgatottan nézegetett körül. „Pfü, micsoda levegő ez! – kiáltott fel. – Nyissák ki mindjárt az ablakot, ha eddig még nem volt annyi eszük!“ S ezzel kipökött a padlóra. Amire a cár főhadsegéde, Boisberthelot gróf odasugott La Vieuville Bertrandhoz, a szárnysegédhez:
– A cár élete meg van mentve!
Az igénytelen alak ezalatt levetette csizmáit, hogy közelebbről dögönyözhesse meg a cárt, a csizmákat megőrzés végett átadta a cárnénak s a következő pillanatban siketitő orditás hangzott fel: a minden Oroszországok cárjáé, kit az erélyes massage szerencsésen fölserkentett szomoru apathiájából.
Az udvarfiak és udvari dámák pedig csodálattal eltelve, adták szájról-szájra a Boisberthelot gróf szavát:
– A cár élete meg van mentve!
E férfiu Szaharjin volt, a nagyhirü tanár…
Továbbá:
… Nikolájevics Vazul nagyherceget esztendőkkel ezelőtt nehéz hallás és rossz látás gyötörte. Minden kitünőség lemondott immár a nagyherceg szeméről és füléről. Végre, valakinek az udvarnál eszébe jutott egy moszkvai igénytelen ember, aki addig inkább csak egyszerü modoráról, mint gyógyitásairól volt hires. Az igénytelen embert meghivták Pétervárra s bár ez csak dörmögve engedett a meghivásnak, a nagyherceg meg volt mentve, mert az igénytelen moszkvai orvos alig három-négy pofon alkalmazásával visszaadta a nagyhercegnek látását és hallását.
A meggyógyult beteg már akkor ki akarta fejezni háláját orvosa iránt, mikor még szikrázott a szeme a kurától, s százezer rubelt küldött az igénytelen moszkvai tudósnak. De az igénytelen moszkvai tudós visszaküldötte a pénzt a következő egyszerü sorok kiséretében: „Nekem több a pénzem, mint magának. Nem szeretem, mikor a bolha köhög.“
E férfiu Szaharjin volt, az azóta már nagyhirü tanár…
Más nóta:
… Szaharjin, amily kevéssé respektálja a világi finnyásságokat, épp oly önfeláldozó jótevője a szegényeknek.
Nemrégiben egy szegény, hárászkendőbe burkolózott, tizenhárom éves leányka kopogtatott egy nagyuri palota kapuján.
Kis vártatra beengedték a házigazda, egy igénytelen ur elé.
– Mit akarsz te, csámpás?! – kérdezte a házigazda érdes hangon, mely azonban a szeretet melegétől rezgett.
– Szegény özvegy édes anyám nagyon beteg. Nincs betevő falatunk sem. Tanár ur, legyen kegyelmes hozzánk!…
– Nos, kis mamlasz, csak lódulj haza. Majd meglátjuk – szólt kedélyesen az igénytelen alak, humorosan kollintván fejbe a leánykát.
Aztán személyesen kocsiba ült és személyesen elhajtatott a szegény asszony lakására.
– No vén banya, miért vajlogatunk? – kérdezte az igénytelen alak, vidámságot sugározva a komor szobába.
– Nagyon beteg vagyok, tanár ur – szólt az együgyü asszony.
Az igénytelen alak megtapogatta a csuf öreg asszonyt, aztán személyesen leült receptet irni, személyesen kifizette az egész orvosságot és személyesen eltávozott.
S a beteg meggyógyult!
E férfiu Szaharjin volt, a nagyhirü tanár…
*
De hisz ön régi, kedves ismerősünk nekünk, nagyhirü tanár ur! Ismerjük kedves családját és egész uri rokonságát, s igazán csodálkozunk: hogy önhöz még nem volt szerencsénk, hogy nevét ilyen későn kapja szárnyára a hir!…
Tudjuk, hogy kedves papája a regényekből és a szindarabokból jól ismert vén tengeri farkas, akinek mord külseje alatt olyan arany sziv dobog… tudjuk, hogy édes mamája az Alma Mater, aki ugy látszik, arra oktatja fiacskáit, hogy: „Gyógyitsatok, lelkem, pofonokkal, mert egyébbel ugy sem igen lehet gyógyitani“, s tudjuk, hogy kedves nagynénje: Angotné asszony, a piac kedélye, aki olyan, de olyan vidám, amig nem a maga bőréről van szó!…
És ismerjük cousin-jeit is, akik nálunk hasonló kedélylyel gyógyitják a szegényeket, s akik olyan müvészien el tudják rejteni arany sziveiket a tiszteletreméltóan rideg külső alá. A bot-csinálta és bot-ápolta betegek meg-megfordulnak néha nálunk is egyik-másik klinikán avagy a kórházakban. De mert ismerjük származását és rokonságát: a távolból is megértjük önt s a távolból is méltányoljuk nagy tehetségét. Mint környezetének, nekünk is imponál humorával, melyet nem zavarhatnak meg az élet apró nyomorúságai, egyszerüségével, mely nem ismer tekinteteket se le-, se felfelé, s hivatásának végtelen tiszteletével, mely nem tür meg maga mellett semmiféle regardot dolgok avagy emberek iránt.
De kiváltképpen két tulajdonságával imponál ön nekünk jobban, mint a szindarabok és regények jószivü strázsamesterei, zsandárai és börtönfelügyelői.
Az egyik, ami önnél bámulatba ejt: önmaga iránt való tiszteletreméltó, impozáns bizodalma. Ön bizonyos benne, hogy egy gorombaságára, legrosszabb esetben botjának egy érintésére minden betege kétségtelenül, okvetetlenül meg fog gyógyulni. A féltudós ugyan azt tartja, hogy az orvos nem gyógyithat, csak könnyithet, foltozhat, de ön feltétlenül bizonyos benne, hogy a betegeit meg is fogja gyógyitani. Mert ön, ismert aranyszivével, másképp csak nem bánhatnék érdesen szerencsétlen nyomorultakkal, ha nem tudná határozottan, hogy vissza fogja adni nekik az életet?! És ha ezek közül a kedélyesen kezelt betegek közül véletlenül csak egyetlen egy is elhaláloznék, ez az egy be volna csapva, mert hisz alkalmasint csak a gyógyulás reményében tette zsebre az ön eredetiségeit.
A másik, ami mindenekfelett imponál önben: az igénytelensége. Ön azért a végtelen tudományért, amelylyel csalhatatlanul meg tudja mondani, hogy betegének vagy ez, vagy más valami a betegsége, amelylyel csalhatatlanul ki tudja jelenteni, hogy „contra vim mortis non est medicamen in hortis“ – nem kiván egyebet, mint hogy nagyherceg és muzsik ugy tisztelje az ön eredetiségeit, mintha ezek magának a hatalmas Mors imperatornak uri szeszélyei volnának. Holott ön azt is megkövetelhetné, hogy halódó muzsikok, nagyhercegek és cárok térdepelve rimánkodjanak öntől egy kis nux vomicát. A haldokló tudvalevőleg képes minden megalázkodásra. Talán még ön is képes lesz egy kis alázatosságra abban a kritikus órában.
*
Avagy csalódnánk? S ön csak egy szegény ördög, nagyhirü tanár ur? Egy szegény ördög, aki éppen olyan, mint más s csak azért hordja a durvaság álorcáját, mert ez imponál? S csupán ugy játszsza a mumust, amint némelyik szegény béres a kisértetet játszsza, aki a padlásra jár egy kis szalonnára? Ugy volna talán, hogy ön is szeretne emberségesen bánni az emberekkel, de nem teheti, mert: élnie kell, mert: pózolt érdessége a kenyérkeresethez tartozik, mert: mundus vult decipi, ergo decipiatur? Ha igy volna, igaz részvéttel vagyok a nagyhirü tanár ur iránt.