Württemberg tekintetes királyáról, szégyenemre vallom meg, édes-keveset tudok. Minthogy a velünk barátságos lábon élő Németországban a jobban javadalmazott hivatalok egyikét tölti be, meg vagyok győződve róla, hogy tele van minden magán- és közjogi erénynyel, sőt megvannak benne a würtembergi géniusznak kedves, saját külön nemzeti erények is. Ugy hiszem, kitünő s többszörös családapa; ugy hiszem, hogy szigoruan alkalmazkodik a német birodalom ügyviteli szabályaihoz, s aláirásaiban nincsen restancia; ugy hiszem végre, hogy mint a jó asszonyoknak, neki sincsen története. Némi igyekezettel elképzelem, hogy egyik legkedvesebb foglalkozása: fényes csákóban és fényes gombu uniformisban az ablaknál állni, s nézni, hogyan egzecéroznak a katonái, akiknek a gombjai szintén fényesek. Elképzelem, hogy szereti a sört, hogy a De bello gallico csak egy kinos, fölötte kinos emlék rá nézve, hogy korán kel és korán fekszik, s hogy kedves nótája: „Die Deutschmeister, die Deutschmeister…“ A nevét azonban már csak hosszas habozás után tudom megmondani. Mindent összevetve, abban kell megállapodnom, hogy bizonyosan Kiliánnak hivják. Mert: ő megy legelül, a nagy csizma ő rajta van. Aztán meg: néprajzi bizonyosság, hogy a würtembergi anya mikor felocsudik fájdalmából, könnyei között mosolyogva nem azt kérdi, hogy „Fiu?“ – hanem azt, hogy:
– Kilián?
Igen, őt bizonyosan Kiliánnak hivják… és amikor a közönbös Klio rávéste érctábláira, hogy: V. Károly császár fölvette a földről a nagy szobrász leejtett kalapácsát, a Sors könyvén dolgozó szomoru párka bizonyára a következő szavakat iktatta albumába:
„Ennek az esetnek a pendant-ját – párját és egyben ellentétét, kiegészitő felét – 1895-ben Würtemberg egy szülöttje fogja produkálni, akinek neve természetesen Kilián lesz.“
*
A pendant megvan. Kilián király udvari páholyában ült, s tekintete ez egyszer nem katonái fényes gombjain édelgett, hanem a szinpad felé irányult. Kabátját érdemrendek boritották, s az érdemrendek alól mély meghatottság készült kitörni. A szinpadon egy halovány, festetlen arcu hölgy zokogott, az ajtófélfára borulva; bizonyos Duval Armand urat siratott, aki elég izléstelen, elég balgatag volt elhagyni a halovány, festetlen arcu hölgyet. Kilián király jóakaratulag nézett az elhagyott Ariadné-ra, táborkara helybenhagyóan bólingatott a szinpad felé; a földszint figyelme megoszlott a valóságos király s az álmok királynője között; majd legördült a függöny s egy alig észrevehető kegyes jelre a hadnagyok és kadétok ugyanolyan hévvel verdesték össze tenyereiket, aminő hévvel táncolni szoktak az udvari bálon.
S a következő percben Duse Eleonórát rendkivüli kitüntetésről értesitették. Sziveskedjék megjelenni az udvari páholyban az a szerencse várja, hogy ő felsége személyesen fog gratulálni mai sikeréhez.
A Kilián király szép és tartalmas életében bizonyára voltak meglepetések is. Például, igen meg lehetett lepetve 1871-ben, sőt valószinü, hogy ebből a meglepetéséből még most sem tért egészen magához. De még ez a meglepetés is csekélység lehetett ahhoz a lelki állapothoz képest, amelybe előkelő személyét a Duse asszonyság felelete ejtette. Ez tudniillik igy hangzott:
– Minthogy az udvari páholytól a szinpadig éppen csak akkora az ut, mint a szinpadtól az udvari páholyig: amennyiben ő felsége ismerkedni kiván, ne terheltessék a szinpadra fáradni.
A felelet szövegezését kiválóan elmésnek éppen nem mondhatni. Hogy a velencei népiskolák a stilus iránti érzéket nem fejlesztik valami tulságosan, s hogy a nagy tragikák sem felejtik el egyhamar a kis komédiásnék nemzetközi jargonját: ezt a régi tapasztalatot a fentebb idézett madrigál bizonyára csak megerősiti. De ha az üzenet nem arrogálhatta, hogy az arany mondások között foglaljon helyet, egy jó tulajdonsággal mégis dicsekedhetett. Impertinensen világos volt, annyi bizonyos.
Kilián király inkább csak ezt a jó tulajdonságát méltatta s kevésbbé vetett ügyet a stilus gyöngéire. Mert nem sietett le a szinpadra, nem kereste elő legédesebbik mosolyát és elragadtatásának legesleginkább olvadó hangjait, nem tette koronáját a bájos Kevélység festékes bödönkéje mellé, nem támasztotta királyi pálcáját a Földközi-tenger pingált másához, nem hajolt meg a Duse asszonyság stilusa előtt, mint Musset a Rachel ortografiájával szemben, nem köszönt a tűzoltóknak, a statisztáknak és a ruhakosaras öreg asszonyoknak: hanem haragra lobbant s kiadta a parancsot, hogy Duse asszonyság többé nem léphet fel; Duse asszonyság sziveskedjék beszünni vagy legalább is máshol játszani.
És másnap Duse asszonyság elutazott, változatosságban és dicsőségben gazdag életének legnagyobb diadalával, mely a maga nemében bizonyára első a szinjátszás történetében.
*
Ha Kilián király haragra lobbant, akkor valószinüleg igy gondolkozott:
– Mégis csak hallatlanok ezek a komédiásné ténsasszonyok! Ugy nőnek ki a földből, mint a dudva; a ghettók, a nagyvárosok szennyes utcái, a házmesterlakások teli vannak jövendőbeli star-okkal. Felnőnek isten nevében, mint a paréj, távol a nagy betüktől, a szép dolgoktól, a tiszta emberektől, a templomtól és mindentől, ami civilizáció. És egyszer csak előállanak azzal az arroganciával, hogy ők majd művelni fogják a kedélyünket s megmagyarázzák nekünk a rejtelmesen szépet. Nincs egyebük, csak a beszédes szemük, mely lelket hazudik, a fiatalságuk, mely rendkivül gyorsan kopik, mert a szinpadon s a háboruban töltött évek duplán számitanak, no meg az asszonyiságuk, mely rendesen kiáltó, s mely náluk számos esetben még nem jelenti a nőiességet. Pertu vannak a tűzoltókkal, szobalányul használják a mamájokat, elfogadják a jutalomjátékukra gyüjtött emlékeket, alkusznak az imprezáriókkal, mint a kupecek s megfigyelik az édesapjok halálát, hogy „reálisabban“ játszhassanak. De mert az ujságok mindennap nagyokat hazudnak róluk, mert a gyerekes kiváncsiságot szolgáló sajtó minden lépésöket regisztrálja, mert exaltált emberek áradozva magasztalják a mókázásukat, avagy tragikus rikkantásaikat, mert a tömeg, abból a csekély művelődésből, amit a szinházban szerezhetni, nem igen őriz meg egyebet a személyökre való emlékezésnél: utoljára maguk is elhiszik, hogy ők valakik. És noha jogot formálnak azokra a dolgokra is, melyekről az uri társaságban élő nőknek le kell mondaniok: nem elégesznek meg bukétákkal, a rajongók, a kiskoruak, a léhák és a tömeg hódolatával, hanem megkövetelik a tiszteletet is. Pedig minden dukálhat nekik: a tapsok, a luxus, melyet megszerezhetnek, az imádat és a szerelem, melyet tömegesen keltenek, minden, ami tetszik, csak a tisztelet nem. Mert, ha olykor a személyök méltó is minden tiszteletre; ez a tisztelet soha se illetheti meg a mesterségöket. De ime, nem elég, hogy olyan föltétlen respektust követelnek, amelyet a világtól csak gyöngédségből kaphatnak ajándékba: ha valamire viszik, immáron ők tagadják meg a tiszteletet azoktól, akiknek ehhez törvényadta joguk van, s akik elődeikben már századokkal ezelőtt fényes csákókban nézték az ablakból katonáik csillogó fegyverét. Hát ez hallatlan és én megmutatom ennek a Reklám-királynénak, hogy velem nem packázhat.
Ilyenformán gondolkozhatott Kilián király és mert az előitéletekben mindig van egy szemernyi igazság, nem mondhatni, hogy nem volt oka némi boszuságra. A Sudermann Magdája, aki oly roppant magamegelégedéssel sétáltatja meg az apai házban pompás toilette-jeit meg az idegenben ráragadt francia szavakat és fesztelenséget, néha igazán kiállhatatlan. Ez a hölgy másféle mértékkel mér magának és másféle mértékkel a kivüle eső emberiségnek. S a tiszteletet, melyet magának megkövetel, csak az asszonyi szeszély jogán tagadja meg attól a gondolkozás-módtól, mely elüt az övétől. Ez nem szorul bizonyitásra.
Mindamellett tévedésben volt a boszus Kilián király. Egy pillanatra megfelejtkezett róla, hogy: a nemesség kötelez s minél dicsőbb nemesség, annál többre, annál inkább határtalanul. Megfelejtkezett róla, hogy a história mindig különösen kegyelte azokat a királyokat, akiknek az udvariassága elég gazdag volt rá, hogy ne csak egyes udvarhölgyeknek jusson belőle, hanem minden dámának: A Nő-nek épp ugy, mint a Favoritáknak.
Tévedésben volt továbbá, mert a szóban forgó asszonyság, ha másképp gondolkozott a nagyvilági szokásokról, mint ő, viszont nem várt és nem kért tőle tiszteletet. Ez a különös asszonyság nem igen kereste se a tömeg, se az ujságirók, se az imprezáriók, se a főranguak hódolatát, ugylátszik, a királyokét sem. Nem követelt tőlük se figyelmet, se elismerést, se poziciót a társaságban, semmit. S ha nem volt kegyes kedvében, ugylátszik, viszont nem is adósa senkinek.
Tévedésben volt végre Kilián király, mert: vagy vannak ezen a kopár hegyfokon tiszteletreméltó dolgok, vagy nincsenek. Ha nincsenek, ugy mért volna kivétel a rang és a hatalom?! S ha vannak, akkor nincs tiszteletreméltó polc, amelylyel ne volna egyenrangu az a függetlenség, amely nem szorult senkire, semmire, amelynek nem kell semmi és senki ezen a világon.