A szó embere és a cselekvés embere között első pillanatra szinte regényesnek látszik az ellentét. A renyhe gondolkodás előtt azonegy mesebeli királykisasszony kérői ők, csakhogy egyik a fehér, másik a fekete kérő; egyik a széphangu, szőke, északi, másik a kevésszavu szerencse, akinek nagy fekete keze olyan fenyegető lassusággal bontakozik ki a fehér burnusz alól, mint roppant oroszlánfej a barlang-szádából. Ellentéteknek tünnek fel ők, mint: észak és dél, mint: nő és férfi, mint: negativ és pozitiv; sokkal inkább ellentétnek, mint ezek, mert a természet nem határol olyan durván, mint a lomha képzelet.
Micsoda csekélységgé zsugorodik össze ez a képzelt nagy ellentét a mindjárt el nem fáradó megfigyelés előtt! Az ellentéteknek általában nincs szerencséjök; rendesen kiderül róluk, hogy voltaképpen egyek ők, mint a hideg és a meleg, melyek között tudvalevőleg csak fokozati a különbség. És itt is rá kell jönni, hogy ugyanaz az energia adja meg a szó hatalmát, amely a nagy cselekvésekre teszi képessé az embert. Nem lehet bizonyitani, hogy a nagy szónokokban talán nagy adminisztrátorok vesztek el, s azt sem, hogy ebben vagy abban a nagy költőben talán nagy épitőmester lappangott. De másfelől egy elég nevezetes jelenség illusztrálja a dolgot. Az, hogy a legnagyobb cselekvők, a hősök s a providenciális emberek, feltünően sokszor s rendkivüli mértékben rendelkeztek a szó hatalmával is. A legtöbbször épp oly müvészei voltak a beszéd formáinak, mint amilyen nagyok voltak az alkotásban, s épp ugy különböztek a közönséges emberektől kifejezéseiknek világitó erejével, mint ahogy feléjök emelkedtek a cselekvéseikben. IV. Henrik bizonyára maga volt az akció, ha ugy tetszik: az akció minden áron. És elméssége, beszélő müvészete semmivel se kisebb, mint históriai sezreplése. Mint egy kovácsmühelyből a szikrák, ugy pattognak nála a gyujtó szavak. Tessék elolvasni gyönyörü leveleit, melyeket a tudós Young bocsátott közre. Ha nem Navarra urának, hanem szegény embernek és a mi időnkben születik, a kifejezés csodálatos adományaival ma alkalmasint egyik kitüsősége a francia irodalomnak s tagja a Francia Akadémiának. Napoleonnál ugyanez az eset. A különös korzikai ember, aki sohase tanulta meg tökéletesen kedves Franciaországának a nyelvét, talált mondatokat, melyeket korának egész irodalma megirigyelhetett tőle. És Bismarck. Milyen sápadt a legujabb német irodalom beszéde, az ő szónoklatainak energiája, fénye, őserőtől duzzadó, hatalmas stilusa mellett! S ez a nagy gazdagság meglátszott minden csekélyebb nyilatkozatán; husz sorában több volt a „litteratura“, mint a nyugtalan berlini irodalom félnagyságainak akárhány kötetében.
Bizonyára nem csupán ez tette gyakori megnyilatkozásait olyan nagyértéküekké. Mikor félretolták a nagy alkotások olvasztó kemencéje mellől, s penzionált öreg urrá degradálták, a nagy ember, aki különben sohase volt zárkózott, még inkább hozzáférhetővé vált. Beszélt sőt sokat beszélt, a mi talán szenilitás, de az bizonyos, hogy nem szenilis dolgokat beszélt. Hála ennek a közlékenységnek, jobban megértette magát, mint valaha; végre is, nemcsak az utcai kiváncsiság hallgatta. És minő formában beszélt! Egy shakespearei hőst láttunk, aki az ötödik felvonást éli át előttünk, s ez a nagystilü ember, méltón magához, shakespeare-i képekben beszélt.
Itt csak azokról a megnyilatkozásairól emlékszünk meg, a melyekkel életének alkonyán a diákok és az oldenburgiak üdvözlő küldöttségének felelt. Természetesen ekkor is talált egy pár felejthetetlen mondatot. Nem, nem hiszi, – mondta – mintha Dantenak igaza volna a hires sorokkal. A régi szép napokra visszaemlékezni, akárminő körülmények között, nem fájdalom, inkább jóleső. És nem is bántja őt, hogy elveszitette a hatalmat. Jobb nem engedelmeskedni senkinek, mint parancsolni az egész viláknak.
Ugy hangzott ez, mint egy „mot de la fin“. Mint megnyugtató végszavai a vas-ember tragédiájának. Mi, a galéria, megnyugszunk benne, hogy jobb a független tétlenségnek, a közönbös kontemplációnak élni, mint a hatalom örömének, de vajjon csakugyan megnyugvással fogadta-e ezt a véget maga a shakespeare-i hős is? Vajjon nem áltatta-e önmagát?! Ha nem érezte a veszteség nyomoruságát, miért foglalkoztatta a Dante Nessun maggior doloreja? Ha nem volt benne keserüség, miért mondta, hogy ő csak öreg császárját akarta szolgálni? Csak szolgálni akarta, de csak öreg császárját akarta szolgálni. Ha olyannyira belenyugodott sorsába, miért méregette, mi jobb, mint parancsolni az egész világnak?!
Nem volt-e meglepő ez a hang, minden hangsulyos békéjével, azok után, amik történtek?! A mult eléggé tisztázva van: két dudás nem férhetett meg egy csárdában – ez volt a dráma. A trón uj embere, ha másképpen cselekedett is, gondolkozásában nem volt hálátlan. Nem volt ostoba sem, ismerte riválisának értékét, s tudta, hogy senkitől ezen a világon nem várhat becsesebb szolgálatokat. De császár akart lenni, császárabb, mint elődei a közel vagy a rég-multban; mert nagyobb hatalom fiatalembert még soha se kisértett. S hogy célját elérje, nem lehetett más választása, mint amit hálátlanságnak bélyegzett az egész világ. Mikor még indulatát korbácsolta az a tudat, hogy ezen a hatalmas akadályon csak egy morális csatavesztéssel teheti tul magát, a szenvedély igazságtalanná, kicsinyessé és jobb meggyőződése ellenére hálátlanná tette; de ez a háboru. Ugy találta, hogy kettejük közül az egyik ezen a földgolyón felesleges. Utóbb, mikor leszámolt lelkiismeretével, s tulesett könnyü győzelmének első mámorán, igyekezett, amennyire tudott, igazságos lenni a legyürt riválissal szemben. Megadott neki mindent, ami a bukott titánra nézve még értékes lehetett; csak a hatalmat nem, azt megtartotta magának. Talán a dolgok rendje volt ez; talán szükségképpen igy kellett történnie. Ha igen, a dolgok rendje nem szép, de a dolgok rendjét meg lehet érteni. A vénség megbocsát az ifjuságnak, mely őt eltemeti, elsiratja és siet elfelejteni.
Ki tudná, – az utolsó lucidum intervallumok előtt – vajjon ebben a bocsánatban mennyi a megnyugvás?! Hogy vajjon a lemondásnak mekkora fájdalma az, amit a méltóság eltakar?! Nos, mintha ez az erőszakos lelkü, makacs, a maga értékét nagyon megbecsülő hatalmas lélek egy kis bepillantást engedett volna ennek a fájdalomnak a mélységeibe.
A hatalom! Igen, utolsó lehelletéig ez volt az egyetlen gondolata, mint a gutaütött admirálisnak a tenger, mint a paralitikus költőnek a sejtelmes képek, a betegnek az egészség, a sorvadó szerelmesnek az érzéki öröm a világ minden szép asszonyával. A hatalom! Mit értjük azt, mi a galéria, hogy mi a hatalom?! Micsoda fogalmunk lehet arról a kivételes gyönyörről: játszhatni, mint fuvolán, az emberek lelkén, játszhatni a dolgok iszonyu holt masszáival, hegyekkel, mint a gigás Enceladus?!
Ugy látszik, mindenről lemondhat az ember, de a hatalomról soha. Az ember elfelejti kedveseit; megnyugszik benne, hogy elhagyják az apró örömök, amik az élet füszerei voltak, hogy elhagyják a szeretett lények, akik nélkül az életnek csak a salakja maradt meg, s hogy elhagyja végre az egészség is, ami nélkül az élet maradéka már csak nyomoruság forrása. Belenyugszik mind ezekbe a nyomoruságokba, s az állat ösztönével alkalmazkodik. A vakok nevetgélnek a templomban; a süketnémák kávéházba mennek és vigan társalognak, ujjaikkal gimnasztizálva. Beletörődik az ember mindenbe, csak a hatalom elvesztésébe nem. A raffinált öröm, mely mintha egykor félistenné tett volna, rabjává tesz, mint a morfin vagy a hasis. Folytatni vagy beléhalni: nem marad más választás.
Jaj a számüzötteknek. A Tristium liber-ek a megmondhatói, micsoda átok, lemondani sorra mindenkiről és mindenről, aki és ami valaha kedves volt előttünk. Nem az őrült az élőhalott, hanem a számüzött, aki tudja a halálát, aki érzi a megsemmisültséget minden pillanatban, aki elszunnyad, fölébred, s mindennap meghal ujra.
De még inkább jaj a számüzött királyoknak. Árnyéknak lenni, a Tantalusz olthatatlan szomjuságával, s tudni, hogy soha többé!
Ne irigyeljük a nagyokat. Föléje emelkedni az embereknek, bizonyára a legraffináltabb öröm a világon, de a váltsága emberfölötti fájdalom.