Lantosoknak, hegedősöknek mindenkor kedves témája volt az ismeretes mese a királyfiról és a kosárkötő lányáról. A nép, ez a nagy gyermek, örökkön vigasztalását lelte benne. Jól esett folyvást megemlékeznie róla, hogy közte és a föld hatalmasai közt, akik különböznek tőle mindenben, beszédben, gondolkozásban és cselekedetben, ruházatban, életmódban és erkölcsökben, mégis csak volt, van és lesz egy közösség: az emberi test, mely a maga teljes pompájában épp ugy belejuthat a kunyhókba, mint a palotákba, s melynek varázsa meg tud dönteni minden választófalat, s meg tudja nyitni a hét lakattal elzárt vaskastélyok ajtait. Abban az időben, mikor a születés után már csak egy volt hátra: a rezignáció, ez is megjárta vigasztalásnak. És éppen azokban a korszakokban, amelyekben az uralkodók legközelebb érezték magukat az istenekhez, az alattvalók élete pedig a legközelebb jutott az állati tengődéshez: szóval az abszolutizmus fénykorszakaiban hajtotta ez a legenda legszebb virágait. Akkor, mikor a monarchák sorsa a korláttalan önkényeskedés, a kormányzottaké pedig a csúszás-mászás vagy a szenvedés volt, mikor a trónhoz legközelebb állók az uralkodónak csak egy intését lesték, hogy a magas szeszélynek elejébe vessenek minden szép női testet, mely nem trón közelében született: a világ tele van pásztorkölteményekkel, melyekben koronás lovagok pásztorlányokat vesznek feleségül. Valami őserő volt ebben a mesében; és birta is lélekzettel századokon át. Régi történet volt, mely mindig uj maradt, mert mig egyrészt a legpregnánsabban fejezte ki a szerelem mindenhatóságát, másrészt egyetlen vigasztalója volt azoknak, akiknek a mindenható erőkből csak a szerelem jutott.
Sajátságos, a dal azóta kezd elhallgatni erről a témáról, amióta a mese mind közelebb jut a hétköznapos valósághoz. Bernadotte és a libapásztor leány regényével a mese kezd már realitássá válni; de azóta csodálatosképpen szerényebben és ritkábban szól a nóta is. A meráni postakocsis románca talán az utolsó virága ennek a poézisnak. Pedig legujabban, az uralkodó, a királyfi, aki a szeretett leányért lemond a hatalomról, s a hatalomnak minden előnyéről: mostanában már éppen nem ritkaság. A szerelmes, aki egy koronát ad a boldogság szalmakunyhójáért, éppen olyan gyakori jelenség lett, mint a követelőző tenor vagy a szeszélyes primadonna.
Igaz ugyan, hogy a trón lépcsőin mostanában nemcsak ezek a polgári vigjátékok, hanem a tragédiák is napirenden vannak. A trón nem óv meg az emberi élet legnagyobb nyomoruságaitól sem; miért óvna meg a legközönségesebb, a legáltalánosabb gyöngeségtől, amely gyöngeség talán erő?! Egy félszázad óta annyi szörnyü esemény történt a trón közvetetlen közelségében, amennyi elég volna megtölteni agy angol rémregényt. Megértük – ha egy kicsit idősebbek vagyunk – egy mindenható uralkodónak s ezen kivül még sok királynak és köztársasági elnöknek a meggyilkolását, megértük egy országoknak parancsoló trón felforditását; láttunk egy császárt, akinek a haldoklása borzasztóbb volt, mint legutolsó alattvalójáé. Láttunk a trón lépcsőin egy daliás leventét, aki lelkében megtörve, maga emelt gyilkos kezet magára; láttunk őrült és agylágyult fejedelmeket; láttunk császári házban rut családi viszálkodást; láttunk egymás ellen csatázó rokon királyi sarjakat; láttuk apró trónok összeroppanását; láttunk elcsapott királyt, aki egyéb foglalkozás hiján a játékra adta magát; és láttunk trónörököst, aki törvényszék elé került. Bizony, mindezek után már egy cseppet se meglepő, hogy ha a trónhoz közel állók mésalliance-okat is kötnek.
Hanem azért mégis csak szemetszúró jelenség a mésalliance-oknak ez a gyakorisága az uralkodó házakban. Volt egy idő, a mikor szinte járványossá lett „a legjobb családokban“ az ilyen mésalliance-kötés. Majdnem egyszerre történt, hogy Battenberg Sándor Hartenau gróffá fokozta le magát, mert minden áron feleségül akarta venni választottját, – hogy Orth János szerelméért lemondott minden ambiciójáról és választottjával eltünt az egész világ elől, – hogy a cár unokaöccse szembeszállott a cár haragjával s akaratlanul anyja halálának okozójává lett egy szép udvarhölgyért, – és hogy a román trónörökös le akart mondani a rá várakozó koronáról, mert ennek az árán is kész volt feleségül venni anyjának azt az udvarhölgyét, a kit inkább az irodalomért való rajongása, mint a szépsége tett hiressé.
Ez a csapatos fölkerekedés nyilvánvalóvá tette, hogy a legmagasabb állásuak mésailance-a egy csepvet se ellenkezik többé az idők szellemével… a minek igen természetes a magyarázata. Régente a trón jelöltjei a hozzájok méltó nőt nem igen kereshették közvetetlen környezetükön kivül; szeretőt találhattak bárhol, nem százat, de ezret, hanem feleséget nem minden bokorban. Azok a nők, akiknek társadalmi állása nem ért fel az övékig, s akikkel a jó vagy a rossz sors mégis összehozhatta őket, a gondolkozás és az érzés világában is mélyen alattuk állotak. Ma, a nivellálódás korszakában, a sziv és a lélek kincsei nem kiváltságai többé a legmagasabb állásuaknak; s ha az álmodott egyenlőség nem érvényesülhetett az apróságokban sem – mert hisz, ha eddig robotosai voltunk, most uszályhordozói vagyunk, nem egy, hanem százféle arisztokraciának – mindnyájunk ellenére érvényesült a legfőbb dologban. Az alattvaló lelke és szive fölérhet immár az uralkodóéval; s ez a vivmány a mi sokat szidalmazott időnknek nem a legutolsó dicsősége.
Azért csak megnyugtató lehetne, hogy a polgári rend, mely egykor csak kotillon-királynőket adott a vidámabb fejedelmeknek, ujabban már sürün szolgáltatja az uralkodó-házaknak az igazi menyasszonyokat is. De most már a nép kezd nem igy gondolkozni. A román trónörökös esetében például volt egy olyan érdekes jelenség is, aminőre előbb soha se volt példa.
Ez az érdekes jelenség az volt, hogy a román trónörökös választásába az előitélet predesztinált képviselői: a román király és királyné szépen belenyugodtak volna, de nem nyugodott bele a jó román nép. A királyné pártját fogta a szerelmeseknek s megnyerte frigyüknek a királyt is. Tőlük a trónörökös elvehette volna a szép költőnőt, s azért még nem kellett volna lemondania a trónöröklés jogáról. De a román nép nem igy gondolkozott. Nem kellett neki az a trón-utód, aki az ő nagyobb örömére nemzeti dinasztiát alapit. Félt a bojár-uralomtól, s fölvetette a trónörökös előtt az „aut-aut“-ot. Válaszszon a trónörökös feleséget királyi házból, vagy pedig mondjon le.
A nép tehát most már néha arisztokratikusabb gondolkozásu a királynál! És még azt mondják, hogy: nincs uj a nap alatt!