Régen, századokkal ezelőtt, amikor még találkoztak olyan rakoncátlan szerzetesek is, akik ismételt feddés után sem akarták megszivlelni felsőbbségük intő szavait, a római pápa – mindegy hogy Clemens, Pius vagy Leo volt-e a neve – egy napon mélyen elszomorodék azokon a hireken, melyek a tartományokból érkezének elébe. Nemcsak azt adták hirül ezek a hirek, hogy az egész földön megbomlanék a rend s hogy a nyáj nem ismerne se felsőbbséget, se erkölcsöt, se törvénytiszteletet, de hogy az őrizők közül is többen megtévelyedének, s elvetvén minden kötelességet, egyedül Bacchusnak s más pogány Isteneknek áldoznának. Elé hivatá pedig ezen hirekre ő Szentsége első szekretáriusát és szólt:
– Eredj, fiam, csinálj rendet ezen juhok és szamarak között!
Megcsóválta azonban fejét a szekretárius s igy vette át a szót:
– Nagyobb dolog ez, Atyám, semmint erőimet meg ne haladná.
– Miért? – kérdezte ő Szentsége. – A nyáj szerte széledt; össze kell őket terelni. Az őrizők hanyagok; rendre kell őket szoktatni.
– Nem is a nyáj okoz nekem gondot – igy a szekretárius – hanem az őrizők. A nyájjal még csak el tudnék bánni valahogy, de ments meg, Uram, a felügyelőiktől!
– Ugy látom a jelentésekből, fiam – mondá kegyelmesen ő Szentsége – hogy kiváltképpen Assziszi Szent Ferenc fiai között találkoznak sokan, akik nem volnának rendben. Itt van a kulcs, fiam; végy elő néhányat szigorubb hangu mementóimból, s hozd rendbe ezen dolgot. Végre, bármily pogány módra éljenek is, mégis csak hozzánk tartoznak ők.
– Sajnos, atyám, nehéz dolog lesz eszükbe juttatnunk, hogy ők is az Egyház szolgái volnának. Az ige nem hat nájuk, s félek, nem silabizálnák ki mementóinkat, mivelhogy nagy irtózatuk vagyon minden betütől.
– Hát hogyha nem a vallás, majd Istenhez tériti őket az oldalnyilallás – itélkezett a pápa. – Dolgozzál ki, fiam, uj rendszabályokat, s vess véget ennek a hejehuja-életnek.
– Félek, hogy nem változtathatnám meg a Természetnek rendjét. Forgattam Atyám, a Természet könyvének lapjait, s ugy tanultam, hogy kétféle házi állatok vannak, olyanok, melyek huzzák az igát, s olyanok, melyek nem dolgoznak. De valamint hiába kivánnám a szedret megnövelni pálmamagasságra, azonképpen hasztalan követelném meg Assziszi Szent Ferenc némely fiaitól, hogy az égbe nőjjenek. A szederindán azért izes gyümölcsök teremnek. Ki látott, Uraim, házőrző ebet, aki a lovak helyett huzná az ekét? Ő vakkant egyet reggel, vakkant egyet este, s tőle ez is elég. A nagy Természet előtt egyformán kedves az igavonó ökör s a pásztor vidoran szaladgáló kutyája.
– Ugy látom, fiam, mintha némelyest már téged is megmételyeztek volna az eretnekségüket még gondosan rejtegető tévtanitások. Hát legyen elég a szóból annyi, hogy tovább nem türöm ezen állapotokat. Nem követelem tőlük, hogy éjente és naponta a szent könyveket forgassák – tudom, hogy ez fölötte nagy fáradságot okozna nekik – de a bálnak, fiam, a bálnak legyen vége.
– Tartok tőle, Atyám, hogy ezen intézményről s a vele járó étel- és ital-áldozatokról már nem fog hamarosan lemondani a hagyományhoz ragaszkodó renyhe megszokás. És miért kivágni a százados tölgyet, mely nem vét senkinek s mely Isten, ember előtt egyformán kedves? Viszont, ki tudja, a kivágott fák rőzséi mely bálványok oltárára kerülnek, hogy ott lánggal égjenek?
– Én pedig azt mondom neked, fiam, hogy: legyenek ugy, ahogy nincsenek, vagy: ne legyenek.
– Meg kell hajolnom szent akaratod előtt. Egy utolsó kegyet azonban mégis kérnem kell számukra. Minden nép és minden embercsoportosulás kialkudott magának az anyatermészettől egy napot, melyet a gondtalanságnak szentelt. Hogy a pogány dioniziákról és szaturnáliákról ne is beszéljek, felhivom kegyes emlékezetedet Szent Bálint, Szent Januárius s más szentek ünnepeire. Még az anyaszentegyház is megengedte farsang utolsó keddjének némelyes bohóságait. Assziszi Szent Ferenc fiai Porciunkula napján szokták kipihenni egyéves nyugalmukat; ezt a napot meg kellene hagynunk nekik az elmult idők emlékezetére.
– Sajnálom, fiam, de ezennel véget vetek minden dáridónak. Nehogy azonban azt mondhassad, hogy jólélekből fakadt szavaidat nem vettem figyelembe, a te kedvedért megengedem, hogy ebben az évben még ne történjék változás, s hogy a jelen esztendő legyen az, amidőn Porciunkula ünnepén utóljára hangzanék fel a csinnadratta, a kupák koppanása, az „Ez a pohár bujdosik“, s más álorcás vigasságok…
*
Igy történt, hogy Porciunkula ünnepének azon évi előestéjén, hat és hét óra között, a thélémai zárda hüvös folyosóján Pater Ambrosius és Frater Sylvester között a következő beszélgetés zajlott le:
Frater Sylvester: Hej, atyám, a világ kizökkent sarkaiból!… Ki hitte volna, hogy meg fogjuk érni azt az időt, amikor a bor ugyannyira megfogyatkozik a világon, hogy lesznek elvetemedettek, akik ezt a nemes italt hamisitani fogják?!… Ha igy haladunk, atyám, utóvégre még mi is hamisitott bort fogunk inni!
Pater Ambrosius: Ne légy ilyen komor, Sylvester! Ne félj, megsegit bennünket az, hogy elődeink közül az előrelátóbbak már jól megtöltötték a pincét… Tudod mit, hozz fel néhány üveget a beteg társaink számára rendeltetett ó-borból is!… A betegeknek marad egyéb, s miért legyünk mi betegek?
Frater Sylvester: De a gvárdián?
Pater Ambrosius: A gvárdián ma kétszer annyit fog inni, mint máskor. Az utolsó Porciunkulán!…
Frater Sylvester: Sir bennem a lélek, Pater Ambrosius!
Pater Ambrosius: Hát biz ezt nehezen érti meg az egyszerü és áhitatos lélek. Porciunkula ünnepei mindig javára váltak ugy a vallásnak, mint az emberiségnek. Porciunkula ünnepe után, mikor lejártak a kellő hónapok, a kereszténység mindig megerősödött És most vége az áhitatnak! Ki tette ezt, ki hozta ezt?… ki mondta ezt neki?… Tudod mit, Sylvester, hozd fel a legjobb aszut is. Mind, ami csak van!… Ugyis csak egy napig áll a világ!…
Frater Sylvester: Nem esküszöm, Pater Ambrosius, de hidd el anélkül is, hogy itt lesz mind egy szálig.
Pater Ambrosius: Ne feledkezzél meg az ürmösről se.
Frater Sylvester: Se az ürmösről, se a bencés atyák pálinkájáról.
Pater Ambrosius: Ha pedig sóért az izmaelitához kellene menned, utközben szólj be a molnárnéhoz, s mondd meg neki: azt üzenem, jőjjenek el, ő is, meg a többi asszonyok is, mert ma teljes bucsut kapnak. Ki tudja, meddig nem juthatnak ilyen alapos bünbocsánathoz?
Frater Sylvester: Hisz azért ezután is lesz nagy bucsu, és amig lesz nagy bucsu, lesz kicsi is, nem igaz?
Pater Ambrosius: Persze, hogy lesz. Ameddig ez a világ bünözni fog, mi ránk szükség lesz, viszont amig szükség lesz ránk, eladdig nekünk is szükségünk lesz frissitő italokra. De a szép sorjában felállitott négyszögletes és gömbölyü palackoknak, a pirosra sült libáknak és piruló vezeklőnőknek, a kettős ünnepek negyvennyolc órás lakomáinak, a dalnak és a házigazdának, aki nem veri ki a vendéget bunkósbottal, a mesébe való töltött káposztának és a „gurulj, gurulj hordócskám“-nak, egyszóval a teljes bucsunak, a teljes bünbocsánatnak, vége, Sylvester, mindörökre vége! A mi életünk ezentul: lencse-főzelék és savanyu bor, multak árnyéka s szentelt fájdalom.
Frater Sylvester: Az jutott eszembe, Atyám, hogy talán ezentul is le lehet menni olykor a pincébe…
Frater Ambrosius: Csitt, Sylvester, csitt!… ne folytass ilyen üres beszédeket! Vannak dolgok, amelyeket megtesz az ember, de nem beszél róla. A szegénység még nem jelenti azt, hogy éhen vesszünk, s a szüzesség nem azt, hogy szakállunk hozzánőjjön a Szentek életéhez. Igen, ezentul is lemegyünk oda olykor; néha, egyszer-másszor, hébe-hóba, koronkint. De ne beszélj ilyen hangosan, Sylvester; még meg találja hallani valaki, s bizony, bizony, mondom neked, Sylvester, hogy ha sokat beszélünk róla, utoljára még a pincét is kirántják a lábunk alól… amitől a kegyes ég talán mégis csak megóvja a szegény barátot!