(Történik: a Párisból Konstantinápolyba robogó luxusvonat egy első osztályu kupéjában, éjjeli két órakor. Az Utas alszik, de néha nyugtalanul hánykolódik a hármas ülésen, amelyen végig terült. Fölötte, a podgyász-tartón bőrládák, sok kalap-skatulya, egy csomag ujság és sok babér-koszoru. A másik hármas ülésen, szemközt az Utassal, a Nemtő virraszt és patience-ot játszik. A vonat egyhanguan zakatol; magában a waggonban mély csend. Egyszerre a sötétben megjelenik egy álom-alak.)
Az álom-alak: Tisztelt uram, mindnyájunk mestere! Az ön nemzete mindig rokonszenves volt előttünk, francziák előtt; az önök nemzeti hősei régebben eszményeink voltak, most bálványaink. Tisztelni, becsülni tanultuk Leonidást, Curtiust, Scaevolát, de szivünk feldobog, ha Attila, Eau de Janos és Sobri nevét halljuk. Uram, magyar és franczia mindenkor testvérek voltak, de immár egy félszázada nem testvérek, hanem egyek vagyunk. A lehanyatlott század derekán mi fegyvert ragadtunk, hogy felébresszük a népeket; önök felkeltek, s csodálatos magukviselete lefegyverzett bennünket. Az emberiségnek mindig voltak titáni harczai, de az önök szabadságharcza maga a szinarany legenda. Le a kalappal! – mint az önök Tyrtaeusa, Körner, oly szépen mondja. Mester, ön akkor a küzdők, a héroszok között volt. Mikor az országban körühordozták a véres kardot, ön is kirántotta villogó gatyáját, s ön is követte a dicső Ponyatovszkit, a szent felkiáltással, hogy: „Életünket és vérünket!“ Ahol legsürübben hullott a bomba, a hol bömbölt az ágyu s csattogott a kard, ön, mint a villám, azonnal ott termett hős czigányainak élén, s fokosa jobbra-balra osztogatta a csapásokat. A jogászok és kanászok nemzetére, mely… (A vonat megáll, s a waggon egyet zökken. Az Utas felriad, s az álomalak eltünik.)
Az utas: Ki az, mi az, vagy ugy?
Nemtő: Semmi; állomáson vagyunk.
Az utas: Azt hittem, hogy banketten. Annál jobb. (A másik oldalára fordul; magában): A látomásnak kissé nagy orra volt, de tagadhatatlan, hogy jóindulattal beszélt. (A vonat megindul s Az Utas ujra elalszik. Monotón dübörgés. Az álom koboldjai ujra elősündörgőznek a bársonyülés alól, sürögnek, forognak, integetnek és tücskön, prücskön, szöcske-szárnyon egy uj álom-alak ereszkedik le a lámpa tejüvegéből.)
A második álom-alak: Barátunk! Testvérünk! Mi lapozgattuk önnek franczia nyelven megjelent regényeit, de mik ezek a regények munkáinak ama részéhez képest, mely még nincsen francziára forditva! Az ön munkáinak ama része, mely még nincsen francziára forditva, úgy tünik fel előttünk, mint valami hatalmas, piramidális monumentum, melynek idegenszerü felirását nem értjük meg. Nem értjük meg, de hiszen ép ez benne a szép! Amit megértünk, azt méltányoljuk, de amit csak érzünk, azt imádjuk! Ama munkáinak, amelyeket még nem forditottak le francziára, gyönyörüeknek kell lenniök, mert hisz csak ezek, egyedül ezek magyarázhatják meg az ön világraszóló dicsőségét. Mesterünk! Apánk! Nagybátyánk! Ne engedje meg, hogy ezeket a munkákat valaha francziára forditsák! Ne engedje meg, hogy egy forditó sánta prózában beszélje el, amiről mi oly felségeseket képzelünk! A szivét adja nekünk s ne elméjének a morzsáit! Könyveket magunk is irunk, de ah, ha ugy tudnánk szeretni, mint ön! Ön szereti a természetet, az emberiséget, a napfényt, a madárdalt, mi… ah, uram, mit mondjak önnek, mi még önt se szeretjük! Mi csak irigyelni tudjuk önt! Engedje meg, hogy meghatottságomban, lelkesedésemben, vitus-táncig menő elragadtatásomban, kifejezést adjak annak a bámulatnak, melylyel le nem forditott munkáinak adózunk, s kifordulva énemből, kivételképpen egyszerü és természetes legyek. Mester, mit kérjünk öntől? Pénzt nem kérhetünk, hisz ön nem kiadó! Tehát csak arra kérjük, fogadja el hódolattal teljes kézszoritásunkat. Bátran elfogadhatja e kezet; nincs benne semmi, szivünk e pillanatban tele van, de kezünk üres!…
A kalauz (kivül): E–egy pperc! E–egy pperc!
Az utas (félálomban): Önök nem fogják rossz néven venni… de nem birom végighallgatni ennyi rokonszenvnek a nyilvánitását… ez a rokonszenv sok, nagyon sok… gyönge ember vagyok, nagyon gyönge… már 1848-ban is kénytelen voltam lemondani, ha bankettre hivtak… egészségem már akkor is meg volt támadva… képzelhetik, hogy ma… (Nyöszörög.)
A nemtő: Rosszat álmodtál? Ne félj, hisz csak álom volt! (A vonat tovább robog. Az álom-alakok megint feltünedeznek, eltünnek, majd megint összegyülekeznek.)
Egy harmadik szellemalak (kezét zsebén nyugtatva): Nagyon örülök, uram, hogy megismerkedhettem önnel. Ön egy olyan nép fia, mely szegény, de becsületes. Mi is szegények vagyunk; szegények, de becsületesek. Ha az ember becsületes, nem lehet más, mint szegény és ha az ember szegény, mit tegyen egyebet, mint hogy becsületes marad? Ez a költészet a politikában és a politika a költészetben. Önök rokonszenvvel vannak a civilizáció iránt, mindamellett oly becsületesek, mint rokon véreik, a Párisban már jól ismert sziu-indiánok. Ezt tudtuk, uram; tudtuk, hogy Csettinyében egy bátor, harcias, hegyi nép lakik; de ön meggyőz bennünket róla, hogy bár fajuk hű maradt ősi erkölcseihez, Guttenberg találmánya máris elhatott önökhöz. Önök bemutatják nekünk haladásukat. A vitéz törzsek kiállitják kőbaltáikat, handzsárjaikat, a jatagánokat és egyéb eszközöket, amelyekkel egymást megskalpolni szokták; ön, a törzsfőnökök jelese, kiállitja munkáit, amelyek bár érthetetlenek, annál nagyobb szorgalomra és türelemre vallók. Ez igen szép, uram; csak haladjanak tovább ezen az uton, s biztositom, hogy a francia nemzet rokonszenve önökkel marad. Engedje meg, hogy ennek a rokonszenvnek a jeléül, a palmes académiques helyett, amelyet önök ma még nem tudnának méltányolni, megcsókoljam önt.
Az utas (felriad): El Párisból, el Párisból, el!… (Magához tér.) Hol vagyok?…
A nemtő: Most hagytuk el Szobot; mindjárt otthon vagyunk.
Az utas (felül s mereven maga elé néz): Igen, igen, adjátok vissza sátramat, kőbaltáimat!… Mondátok, jer Párisba, ifju pásztor!… Nem, nem! Adjátok vissza a nomád tanyát, ahol születtem; mindenütt jó, de mégis csak legjobb otthon!