Rémülettel vegyes élvezettel, fogvacogással kisért gyönyörüséggel olvastam egy szörnyen szép cikket a halálról. Borzongtam a témán, s a köteles tiszteletet megadó szalutálással fogadtam azt az őszinte hangot, mely a cikkből nem annyira kirí, mint inkább kijajong, mert hisz az igazmondás semmiféle tárgyról nem szokatlanabb, mint erről az egyről, amely pedig a legfékezetlenebb szabadságra csábithatna, ha a hazugság örök szelleme, az az általános és folytonos vágyakozás, hogy erősebbeknek látszassunk, mint amilyenek vagyunk, aztán meg a kellemetlen s kivált a megborzongató érzésektől való szabadulás áhitozása és végül a kőkorszaktól fogva folyton élő konvenció, az a hallgatag megegyezés, hogy: ne gyötörjük egymást az aggodalmat keltő, elkedvetlenitő, komor és leverő gondolatokkal, megannyi képmutatót vagy legalább is örökkön titkolózót nem faragott volna belőlünk. Minden időben azok a bátor emberek voltak a legritkábbak, akik ki merték mondani, hogy félnek a haláltól, gyülölik a halált és legforróbb vágyuk: élni, minél tovább élni!…
Ez a téma, ugy hiszem, annyira általános érdekü, és fájdalom mindig olyannyira aktuális, hogy tulságosabb szerénytelenség nélkül át lehet venni a szót azoktól a mesterektől, akik, ha a legszebben és legkimeritőbben is, már elmondották róla a magukét. Mindnyájunkat illet, még talán engem is, ahogy a magyar anekdóta mondja. És ebben a ködben, ebben a hirtelen homályban, amikor oly sebesen eliramlik tőlünk a napfény, akár csak maga az élet: hadd tüzzem a tollam hegyére én is ezt a tárgyat,
*
Igen, ha a létért való aprólékos vesződségek közben megcsap bennünket az a tudat, hogy bármint küzd is „a magyar jobblétért“ (amikép a „Busuló lengyel“ mondja): végre is be kell csukni a boltot, – bizony gyakran elgondoljuk, hogy minden csak vanitatum vanitas, és hogy ami naphosszat foglalkoztat, mind, mind nagyon közömbös dolog ahhoz képest, hogy egy szép napon itt kell hagynunk minden szépet és jót, akarva nem akarva bele kell feküdnünk egy hosszu ládába, s aztán finita la commedia. Azaz dehogy finita, a komédia tovább foly, az aktorok tovább mókáznak, csak minket bujtatnak egy kényelmetlen gödörbe, rádobálva feltett tagjainkra egy nagy rakás földet, hogy valahogy ki ne bujhassunk megint, onnan alulról.
Nem, ez nem mulatságos. S meg vagyok győződve, hogy amióta csak emberek vannak, mindig akadtak, akik e tárgyban ép ugy gondolkoztak, mint mi, kései unokák. Hogy van az mégis, hogy a haláltól való iszonyat csak most, a mi korunkban kezdi magát meztelenül mutogatni, s egyszerre, minden előkészület, roham nélkül magáévá teszi az emberek lelkét, nyilvánulván olyan kétségbeesett hangokban, amelyekhez képest a Prédikátor jajszava csak gyönge, gyerek-sirás.
Franciaországban például a legujabb időben mind nagyobb és nagyobb számmal váltják fel egymást az emberi léleknek magamagáról adott dokumentumai, amelyekben az élethez való görcsös ragaszkodás Jeremiás Siralmainak minden mérséklet nélkül való és a szemérmetlenségig őszinte hangján árulja el magát. A megsemmisülés után való nosztalgiának, a pihenés vágyának sokáig divatos póz-za egyszerre elavult, és a bonyolultabb szerkezetü müvészlelkekben is vad őszinteséggel szólal meg az elnyomhatatlan ösztön, az élethez való akarat. Ott találhatni a Guy de Maupassant „Bel-Ami“-jában, a Maurice Rollinat verseiben, az Edouard Rod „Course á la mort“-jában a Willette rajzaiban, az Incohérent-ok borzalmas tréfáiban, az impresszionisták némelyikének képein, a dekadensek egész irodalmában. (És ez a fiatal Franciaország!) Angol költőkben, olasz és amerikai regényirókban szintén bőven lelhetni hasonló megnyilatkozásokat. És aki olvasmányaiban erősen szit a legujabb dolgokhoz, életének felét a haláltól való borzonkodás gondolatai közt fogja tölteni.
Ezek a gondolatok – nem áltathatjuk magunkat az ellenkezővel – először is cilinderes fejek alatt termettek meg. A parókás, a turbános, meg a csupasz koponyák előtt, ha épugy törték is magukat, nem tünhetett fel ez a „meggondolás“ a maga teljes vigasztalanságában, mert hisz nem tartották volna meg magukban kétségbeesésüket, tudnánk róla, mint ahogy tudunk egyéb nyomoruságaikról. Ó, igen, gondolkoztak róla, sóhajtoztak is, és volt közöttük néhány, aki nem tudott rezignálni, – hanem a jajszó, a tehetetlenségnek rémületben való kitörése a mi időnk szomoru kiváltsága lett. Ismerjük üknagybátyáink benső, legtitkosabb gondolatait, s van fogalmunk arról is, mily látomások kisértették a náloknál is régibb halandókat csillagtalan fekete éjszakákon, – el tudjuk képzelni, mi rezegtette meg a nemes Don Juant, mikor valamely novemberi éjjel, erdei lovaglása közben egy kopasz faág azt zizegte a fülébe, hogy: „Órád eljön, tégy akármit“, – tudjuk, hogy a derült görög fejeknek, és a stoikus római koponyáknak is voltak álmatlan éjeik: de hát ez a lidérc nem ült mindig ágyuk fejénél, – nem kisérte őket szinházba, bálterembe, és szerelmi találkozókra, – nem rontotta el legjobb falatjaik izét, – nem suttogta a fülökbe, mikor a billikomot ajkukhoz emelték: „Vegyél be inkább akonitot“, – nem jutott eszökbe, hogy irigyeljék a Mars lakóit, akiknek egy hajaszála több helyet foglal el, mint nálunk egy kápláralja katonaság, s akiknek egy percze tovább tart, mint Michel Chevreulnek és Mozes Montefiorenak az élete együtt véve – ha ugyan nem tévednek egy kevéssé a Mars bolygóról oly sok részletet tudó csillagvizsgálók és ott egyáltalán van emberi élet…
*
Ezer számra zajlanak az évek, s egyszerre egy nemzedéknek, amely mától csak holnapig tart, eszébe jut, hogy megkülönböztesse magát apáitól, akik legnagyobb részben mégis csak azt vallották, amit Pangloss mester: „Minden jól van ugy, ahogy van“, és egész erejével, egész elkeseredésével felháborodjék a megváltozhatatlan ellen. Ha a római mulatók meg a renaissance élvezői épp ugy ki tudták szivni a pillanat kéjét, mint mi; ha tulfinomultságunk semmivel sem fejlődöttebb, mint az övék: az a felsőbbségünk mindenesetre megvan velük szemben, hogy a halál gondolatát távolról sem tudták ugy kiélvezni, mint a mi magasabb rendü embereink, a kétségbeesésben megközelitőleg sem tudtak ugy kéjelegni, mint a mai dekadensek és a többiek. Vajjon minek köszönhetjük ezt a szomoru felsőbbséget?
Annak-e, hogy nagy könnyelmüséggel, egyszerre megtagadtuk azokat a boldogitó, megnyugtató képzeteket, amelyekre La Placenak nem volt szüksége, s amelyek hiányát, mi, a gyarlók, most semmivel sem tudjuk pótolni? Hogy lelkünkön iszonyu rés tátong, melyet kicsinyke tudásunk nem tud betölteni? De hisz előttünk már sokan vétkeztek, akiknek sorsa nem lett hasonló vezeklés. Vagy talán inkább annak, hogy az óriás eredményekkel, melyekhez csak ugy hirtelen jutottunk, parvenük gyanánt nem tudtunk számot vetni? Elbiztuk magunkat s kezdjük belátni, hogy nem volt miért? Vagy dilettantizmusunknak, mely elhitette velünk, hogy semmiféle cél nem éri meg azt a fáradságot, amibe kerül, s mely meggátol abban, hogy egész lelkünkkel átadjuk magunkat másféle, kevésbé nyugtalanitó, kevésbé lenyügöző képzeteknek? Vagy csak elemző természetünk juttatott idáig, hozzá szoktatva ahhoz, hogy mindent számba véve, ami csak bensőnkben történik, intenzivebben érezzünk át mindent, mint a nem olyan tudatos, nem olyan kérődző lelkek? Vagy egyszerüen rabjai vagyunk idegességünknek, mely mindannyiunkba beleoltja a hipokondriát s örökké éber őre testi gyöngeségeinknek? Vagy egyesegyedül életünk módja késztet arra, hogy minduntalan az elmulás képzeteivel foglalkozzunk, sokkal inkább magunk előtt látván, folytonosabban szemlélvén a nagy átváltozás jelenségeit, mint józanabb, kevésbé lázas módon élt elődeink? Vagy mindez együttvéve? És ekkép büszkék lehetünk, hogy ezer és ezer év után elsőnek tudtuk megtagadni az emberi gondolkodás egy roppant hazugságát, jóllehet, ez az erőfeszités a kétségbeesésbe hajt bennünket? És ugy tettünk, mint az angol lord: bebizonyitni vágyva, hogy örvény tátong előttünk, belé ugrottunk?